Zagor.hu
Zagor.hu fórum
Felhasználó információk
BejelentkezésElfelejtett jelszó
Név: Nheil
Hozzászólások: 58 db
Regisztráció ideje: 2013. május 23. 15:34
Utolsó felbukkanás ideje: 2021. október 20. 14:43
Utolsó hozzászólás ideje: 2018. szeptember 16. 21:22
Gondolatok a könyvekről
A Halállabirintus 1984 első KJK-ja volt. Nincs új a nap alatt, csatlakoznom kell a többséghez, ez Livingstone egyik - ha nem a - legjobb története. De összességében is ez az év szerintem az aranykor volt számára. Már kiforrott a játékkönyvírói vénája és még rengeteg új és kreatív ötletet tudott felmutatni.
Valljuk be, már a háttértörténet megvesz minket kilóra. Ki ne akarna egy ilyen halálos erőpróbán részt venni, természetesen a karaktere bőrébe bújva? Nincs most világmegváltási feladat, a cél pusztán a túlélés.
Ez a könyv egységesen hozza végig a szintet, nincsenek oda nem illő részek, az írási minőség megmarad az elejétől a végéig. Rengeteg az életveszélyes szituáció és kemény ellenségek állnak utunkba. Ebben a könyvben már sokszor kell a kockára hagyatkozni, harc, vagy tulajdonságpróba formájában. Annak ellenére, hogy végig ugyanaz a helyszín, nem válik unalmassá, monotonná.
A könyv nehézségi foka magas. Nem extrém módon, de el kell találni az ideális utat és a kijutáshoz elengedhetetlen tárgyakat is össze kell szedni. A halálcsapdákról természetesen nem is beszélve. Nem hiszem, hogy létezik bárki is, aki elsőre végigjátszotta, Livingstone első 3 könyvében szerintem azért volt erre halvány esély. Itt már ez esélytelen. Ugyanakkor nagy a sikerélmény, ha többszöri próbálkozás, térképrajzolás után az ember sikeresen kijut a labirintusból.
Apró negatívum, hogy a riválisaink a labirintusban nagyon esetlegesen jelennek csak meg. Irreális, hogy bár előttünk haladtak, mégis alig hagynak nyomot maguk után, a szobák érintetlenek, mielőtt belépünk. Ezt a vonalat jobban ki lehetett volna dolgozni, de annyira nem rontja azért az összhatást.
10/9
Minden KJK öregapja ez a könyv. Nehéz ettől a ténytől függetleníteni a pontozást. Mert Jackson és Livingstone itt alkotta meg a világot, a szabályrendszert, a tárgygyűjtögetősdit, a bal/jobb, észak/kelet stb. tulajdonképpen szerencse alapú közlekedést.
Istenigazából nem annyira kreatív ez a történet, hiszen egy teljesen sablonos dungeonözést kínál, de megvan ennek a még kissé kiforratlan kalandnak is a bája. A szörnyek nagyon könnyűek, egyáltalán nem fontosak a magas kezdőértékek. Rengeteg a visszatöltési lehetőség is. Meghalni nagyon nehéz, de ez nem is baj, hiszen a többi könyv többségében ezt bőven pótolják.
Az ideális útvonalat is elég könnyű megtalálni, tehát minden adott, hogy sikerélményünk legyen a kalandban.
Összességében egy könnyed kaland, nagyon jó kiindulási alap a KJK-k világába. Bár valószínűleg nem sok ember kezdte pont ezzel a történettel (én is viszonylag későn futottam bele).
Összességében ez az úttörő könyv nálam megérdemel
10/7,5 pontot.
A Gyíkkirály szigete közvetlenül a Hallálabirintus után jött ki, ezért nehéz dolga volt megütni a szintet. Ez nem is sikerült, mert ez a kaland véleményem szerint visszaesés több tekintetben.
A témaválasztás ötletes, mert kiaknázatlan terület volt eddig, dzsungeles-szigetes történet még nem volt. A háttértörténet is egészen tetszetős, a hangulat jól indul, de aztán olyan semmilyen lesz az egész. A bányás részek környékén egyszerűen valahogy elfogy a lendület. Hiába adott minden egy jó kalandhoz, középszerűre sikerült.
Az utazás a szigeten túl epizodikus. Ami annyira nem lenne baj, de emlékezetes jelenetek nemigen akadnak. Viszont cserébe elég könnyű is, mert csak a könyv második felében kell majd olyan tárgyakat megtalálnunk, amiknek a hiánya hirtelenhalálhoz vezet minket. A végzet erdejéhez tudnám hasonlítani összességében, bár annál kiforrottabb azért valamivel és egy fokkal nehezebb is. Elképzelhető, hogy Livingstone most szándékosan írta könnyebben teljesíthetőre a kalandot, hiszen a Halállabirintus nagyon nehéz volt.
Megemlíteném Mungo barátunkat, aki az első random szörny kivégez. Ez annyira lelombozó, igazából semmi értelme nincs erre a kb két fejezetre megkapni őt, mint társunkat. Hozzá lehetett volna toldani a háttértörténethez, akkor nem lenne gond, de így?
Érdekes újítás, hogy egy időre még saját kis seregünk is lesz, de nem igazán lett jól kidolgozva.
A középszerűséget a sámánnal való találkozásnál is érzem (ráadásul nem is kötelező a továbbhaladáshoz, ami több, mint furcsa), mintha elfogyott volna az ötlet azontúl, hogy dobáljunk ott is kockákat.
A főellenség, a Gyíkkirály hát nem tudom, nem egy félelmetes figura valahogy, a legyőzése is túl könnyű, ahhoz képest, hogy főellenség.
Igazából összességében olyan kiemelkedő negatívumok nincsenek, de mégis középszerű számomra az egész és nem fog meg a hangulatával, ami nálam különösen fontos, sőt, a legfontosabb egy kalandjáték esetén. Vannak ennél bőven rosszabb kalandok is, de a jellegtelensége miatt nálam
10/6
Jackson első önálló könyve, szerintem az egyik legjobban is sikerült.
Úgy veszem észre, hogy Jackson kreatívabb a szörnyek és az egyes epizódok terén, viszont Livingstone jobban tudja megragadni az összképet és koherensebb történeteket alkot. Ez a könyv hemzseg a kimondottan kreatív szörnyektől, már most szakított a csontváz, goblin, ork stb. alap felhozatallal. A történet nem kimondottan ütős, de Malbordus figurája kiemelkedően jól lett eltalálva, az egyik legjobb főgonosz a KJK-k történetében. A citadella hangulata alapvetően jó, de néhol találni helyszínidegen jeleneteket és néhol túl vicces is, ami nem illik oda szerintem igazán.
A rendszer kiegészült a varázslási lehetőséggel, ami egészen jól lett megoldva. Bizonyos helyeken létszükséglet is bizonyos varázslat. A főértékek nem annyira fontosak (jó útvonalon alig kell harcolni), de minél több varázslási lehetőség viszont igen. Kár, hogy elég kevés KJK könyvben lehet varázsolni és ha mégis, gyengén vannak megoldva, ez a könyv az üdítő kivétel.
A nehézség relatív, mert Jacksonhoz képest könnyűnek mondható... Egyébként viszont elég nehéz. Meg kell találni az ideális utat, ami igen nehéz, mert túl sok rossz helyre lehet elbolyongani. Továbbjutáshoz mindenképpen szükséges tárgyak, információk is vannak. Tehát összességében a nehezebben teljesíthető könyvek közé sorolom.
A hangulat, a kreatív szörnyek, a varázslási rendszer összessége alapján ez a könyv
10/8,5
A hóboszorkány barlangjai már a harmadik Livingstone-mű 1984-ből, a kiváló Halállabirintus és a gyengébb Gyíkkirály szigete után.

Livingstone újított, mert ebben a történetben bevezette a folyamatosan változó célú küldetést, ami szerintem nagyon jól sikerült, mert kiváló hangulatot kölcsönöz a történetnek. A könyv elején, amolyan bevezetésnek a nem igazán kreatív elnevezésű yetit kell levadásznunk (mivel a háttértörténet olvasásakor előre tudjuk, hogy lesz itt valami fordulat, nem is baj, hogy ezt a vonalat hamar lezavarja Livingstone), majd következik a történet fő szála, a hóboszorkány megtalálása és eliminálása (kétszer is, bár itt klasszikus harcra nem is kerül sor), majd a könyv utolsó harmada átvált egy sötétebb hangvételű versenyfutásra az idővel, ahol a puszta túlélésünk a tét.

Kellemes dilemma előtt állok, mert nehezen tudom eldönteni, hogy a Halállabirintus, vagy ez a kötet számít-e a legjobb Livingstone kalandnak.
A hangulat végig jó, a környezet - a havas hegyvidék, majd a barlangos, gleccseres részek, ezt követően a végén a melegebb, zöldebb vidékek - magával ragadó. Nincsenek töltelék fejezetek, kellemesen elegyedik a szabadtéri mászkálás és a klasszikus alagutas balra/jobbra típusú közlekedés. A könyv során végre társaink is lesznek és nem csak néhány alibi fejezetpont erejéig, hanem markánsan kapcsolódnak is a történethez. Ilyesmit hiányoltunk eddig, most ezt is megkaptuk.

A szörnyek tekintetében nem kimondottan kreatív a felhozatal, csupa ezerszer látott és levágott példány áll az utunkba. Megemlíteném az indokolatlanul magas 12-es ügyességű madárembert, aki ráadásul csak egy teljesen random szörny, ez elég durva szerintem egy ilyen mezei monsztához, 12-es ügyességgel leginkább főellenségek szoktak ugrálni ( vagy persze mi, a kalandor…)

A kaland nehézsége pontosan a kedvemre való. Néhány esetben nyilván szerencsésnek kell lennünk, hogy jó helyen haladva megtaláljuk azt a néhány kötelező tárgyat, ami életbevágó, de egy Halállabirintus, vagy akár egy Káosz fellegvára után könnyűnek mondható. Ennél nehezebb ne is legyen egy könyv véleményem szerint, legyenek zsákutcák, legyenek nehezítő tényezők, de minél minimálisabb számú a ha nem balra megyek itt, hanem jobbra, mert ott találom meg pl. a rovásírásos botot fejezet, annál jobb. (A későbbi írók közül pont emiatt szeretem Keith Martint, mert ő általában alternatívákat kínál, nem kizárólagos tárgyakat, de igazságtalan valamilyen szinten az összehasonlítás, hiszen neki már volt lehetősége mihez képest fejlődni)

Mint említettem, nehezen tudom eldönteni, hogy jobb ez a könyv, mint a Halállabirintus? Végül úgy döntöttem, hogy ha csak fél ponttal is, de igen, jobb, mert annyira sok ebben a kalandban a pozitívum, a mű szinte egésze alatt kitűnő hangulat, a társaink megfelelő módon szerepeltetése, a megfelelő nehézségi szint eltalálása, hogy megérdemel
10/9,5 pontot
A Tolvajok városa véleményem szerint az első igazán kiforrott Livingstone-kaland. Több könyvet írt, mint Jackson, de több időre is volt szüksége, hogy megtalálja a saját útját.
A Feketehomok kikötőben játszódó kaland már jóval összetettebb, információdúsabb és élvezetesebb, mint az eddigiek. A háttértörténet is elég hosszú, kapunk egy remek térképet is. A végzet erdejével szemben az elénk táruló város életszerűbb, még ha nem is olyan sötét hangulatú, amennyire elvárná az ember egy gonosztevőkkel hemzsegő várostól. Többen is írták, hogy milyen sok segítőkész figurával lehet összefutni, ez valóban érdekes. Az Azzur nagyúrral való lehetséges találkozás kifejezetten tetszett, mert rámutatott arra, hogy bár nagy hatalommal renmdelkező kalandorok vagyunk, azért mégis tudnunk kell, hol van a helyünk a világban és számunkra is léteznek "nagyhalak".
Megfigyelhető, hogy fokozatosan emelkedik a nehézség, a Tűzhegy tulajdonképpen nagyon könnyűnek nevezhető, a Végzet erdeje is könnyű, de azért el lehet tévedni, itt pedig már pontosan el kell találni a helyes útvonalat a három tárgy megtalálásához. Kezdenek a halálpontok is gyarapodni. A későbbi, igazán nagy írói szemétkedések egyik előfutára a játék vége felé történik, amikor semmiféle információnk nincs arról, hogy melyik 2 tárgyból kell összeraknunk a megfelelő elegyet, vagyis a színtiszta szerencsén múlik minden. Sajnos ezeket a húzásokat Jackson és Livingstone a későbbiekben sem tudta levetkőzni, de azt hiszem, nem is akarták, mert a KJK-ban a szerencse és a varázslat a két úr, ahogy a bevezetésekben olvashatjuk.
Pozitívum a város kidolgozottsága, sok a hasznos és haszontalan tárgy és sok esetben rengeteg választási lehetőségünk van, nem csak simán menj balra/jobbra, megtámadod/elmenekülsz klasszikusok. Negatívum, hogy kissé csalódás a könyv befejező része, miután kiértünk a városból valahogy nem az igazi.
10/8
A végzet erdeje Livingstone első önálló története. A káosz fellegvárától eltérően nem tartalmaz semmiféle játékmenetet érintő újítást, itt most erdőben bolyongunk labirintus helyett, a kulcsok helyett pedig fegyverdarabokat keresünk. Tehát a sablonok megmaradtak.
Szélesedett a legyilkolandó szörnyek listája. Jackson mindig is kreatívabb monsztákat talált ki, de néhány emlékezetesebb példány azért itt is akad. Ebben a könyvben szerepel először Yaztromo, a habókos öreg jó varázsló (meglehetősen sztereotip figura) aki később többször is visszatér.
A kaland kimondottan könnyű, minimális szerencsével meg fogjuk találni a küldetés tárgyakat. Az elején még egy varjú is eligazít minket a megfelelő irányba mindössze egy aranyért cserébe.

Az összhatást valamennyire lerontja, hogy nem túl sok előrelépés történt a Tűzhely varázslója óta, de ettől függetlenül nem egy rossz kaland. De nem is azok közé tartozik, amikre sokáig emlékezni fogunk, mert nincs benne olyan jelenet, ami markánssá teszi.
10/6
A shamutanti dombok még 1983ban jött ki és az első része Jackson sorozatának, a négy könyvön átívelő Kaland-Játék-Varázslat kalandnak.

A könyvfolyam első állomásában kellően részletes leírást kapunk a királyok koronájáról, vagyis a küldetésünk végső céljáról. Ez azonban még nagyon messze van, mert az első etapban a shamutanti dombok között kanyargó falvak között kell bolyonganunk, mint szokásos harcos, de ez alkalommal választhatjuk a rengeteg különféle varázslatot használni képes mágus szerepét is. A háttértörténet tetszetős, kellően epikus, hogy méltó keretet adjon egy ilyen hosszú kalandnak.

Az első könyv kapcsán kifejteném a varázslási rendszert. Szerintem elég jól működik a rendszer, és ha az ember valóban csalás nélkül próbálkozik, tehát igyekszik memorizálni a varázslatokat, kellő mértékű kihívást is nyújt. Megfűszerezi a (főként harci) szituációkat további lehetőségekkel (és buktatókkal, hiszen a kamuvarázslatok kiválasztása érzékenyen érinti életerőnket) . Ennek az ára viszont életerőbe kerül, de ha ügyesen választunk a felkínált varázslatok közül, gazdaságosan tudunk kijönni egyébként nehéz harcokból is. Az ideális varázslatok csak egy életerőbe kerülnek, viszont ezekhez szükséges komponens is, amiket viszont könnyen és gyakran fogunk találni, illetve vásárolni. Van még egy negatív játéktechnikai hatása is ennek a rendszernek, mégpedig a varázslási lehetőségek sok fejezetpontot elhasználnak, így a kaland rövidebb, mint egy átlagos KJK könyv. A kaland harcosként is élvezhető, de kevesebb opció híján valamivel nehezebb dolgunk lesz, bár a harcokban sokat segít az a plusz két kezdő ügyességpont.

A shamutanti dombok egy nem túl hosszú kaland. A nehézsége elég alacsony lett, Jackson itt szerintem erőt vett magán, hogy ne bátortalanítsa el a kalandozókat már az elején (hogy aztán majd a negyedik kötetben cserébe szétszívasson minket). Már korán találhatunk kimondottan sok varázskomponenst és hasznos tárgyakat, amelyek egy részét akár a következő kötetekben tudjuk majd felhasználni. Jóval könnyebb lesz a dolgunk a későbbi könyvekben, ha rátalálunk ezekre és egyáltalán nem is nehéz (megjegyzés : Vik baltájára azért nem olyan triviális ráakadni, a legelső kereskedőnél kell megvásárolnunk és mivel csak három tárgyat vehetünk meg a hatból, nem feltétlenül pont erre a baltára fájna a foga a lelkes gyűjtő kalandozónak, viszont ez a balta több alkalommal is óriási segítséget nyújt majd Kharéban). A szörnyek egyáltalán nem nehezek, harcosként is simán lezúzhatók nehézség nélkül, főleg, hogy a kaland közepe tájékán a támadóerőnk is komoly feljavítást kaphat. Egy kivétel akad, a Manticore - a könyv főellensége - ami a könyv egészéhez képest irdatlanul erős lett, talán indokolatlanul is, de legalább kellemes szájízzel léphetünk át Kharéba, ha egy ilyen bestiát kivégeztünk.

A könyv felépítése elég egyszerű, több településen át haladunk, erdőn, mezőn hegyoldalon, , pestises falvakon, tárnákon, barlangokon keresztül és különféle ellenséges vagy baráti lényekkel futunk össze. Valahogy mégis működik, mert nagyon jó lett a hangulata. Megvan valamennyire a veszélyérzet, de a küldetés ezen szakaszán még olyan távolinak tűnnek a későbbi ránk váró feladatok, egyszerűen jó érzés baktatni a szabadban, gyűjtögetni a komponenseket Anyagi kérdéseken is agyalni kell, hiszen választhatjuk a kényelmes fogadókat és meleg vacsorákat drága pénzért, vagy szabadban is tölthetjük az éjszakákat, ráadásul ezek a döntések sokszor a továbbhaladást is befolyásolják. Tetszik, hogy nem csak egy út van, jellemzően két útvonal közül kell választhatunk és az eltérő útvonalakon más szituációkba futunk bele, más tárgyakat találunk. Érdemes többször is újrajátszani a könyvet, alternatív útvonalakon.

Amennyire könnyű ez a kaland, annál hangulatosabb. Én még szívesen mászkáltam volna további falvakba is. Annak ellenére, hogy első a sorozatban, már kiforrott az egész szabályrendszer, az igazi kalandozó nagyon szeret használható tárgyakat gyűjtögetni, itt ezt bőven meg fogja tapasztalni.
10/8,5
A KJV második állomása, ahol a csapdák kikötővárosán kell áthaladnunk. A színhely itt lekorlátozódik egy egész kalandot átívelő városra.

Elég irreálisnak gondolom, hogy csak és kizárólag a városon átkelve lehet továbbhaladni Bakland felé, de sebaj. Kharé atmoszférája remek, lehetőségek tárházát kínálja, néhol a klasszikus két irány lehetőség helyett három felé is haladhatunk. A városrészek markánsan elkülönülnek egymástól, gyakorlatilag minden megtalálható, amit egy várostól elvárna az ember. Bár sötét hangulatúnak van lefestve a háttértörténetben, mégis össze lehet futni rengeteg pozitív, segítőkész karakterrel. Aki a shamutanti dombokból érkezett, az kellemesen (de azért nem irreálisan) feltápolva vághat neki a kalandnak. Varázslatkomponensek és előző találkozásaink eredményeképp felhasználható információk, kulcsok formájában. Ezek tényleg könnyítést okoznak, de ne bízzuk el magunkat, mert rossz (és végzetes) választásokra így is bőven sor kerülhet.

Kibővültek a varázslási lehetőségeink, bár még mindig elég sok az ellőhetetlen formula, mert még nincs hozzá komponensünk. Továbbra is igaz, hogy ha megfelelően választunk az 5 felkínált varázslatból (vagy annak látszó kamuból), akkor minimális életerőveszteséggel megoldjuk a harcokat.
Egyébként nincsenek igazán veszélyes hküzdelmek, a problémát inkább a rossz irányválasztások, döntések okozzák, mint a kocka.

Nehézség. Nem térek ki arra, hogy a magyar fordításban kijátszhatatlan a kaland, mert ez nem Jackson hibája, eredetiben annak rendje és módja szerint megoldható minden. Ha önmagában toljuk a kalandot, kell szerencse ahhoz, hogy eltaláljuk az ideális utat. A kijutáshoz szükséges vers négy sora négy különböző helyen van elrejtve, az első kettőbe bele kell futnunk, nincs mese. A másik kettő valamivel könnyebb. Az említett feltápolt kalandoroknak jóval könnyebb a dolga az első két személy megtalálásában. Az a bizonyos balta, különös jelekkel az előző kötetből egymagában végigsegít minket számtalan ponton.

Ami viszont nem tetszik, a bosszantó játéktechnikai hiba, mert bizonyos lehetőségek választása esetén eljuthatunk oda, ahol már jártunk, de reálisan nem tehetnénk meg, ez egyértelműen írói baki. Erre oda kellett volna figyelnie Jacksonnek, mikor végzett a könyvvel és átfutotta a pontokat.
Van néhány szegmense a városnak ami valahogy nem az igazi, például a csatorna, és értelmetlen(nek tűnő) helyzetek, például a hal a szökőkútban.

Mindig szerettem elindulni Kharéban és igyekeztem a lehető legjobban kombinálni az útvonalakat, hogy lehetőség szerint mindenhová bekukkantsak, hasonlóan a shamutanti dombokhoz.

10/8