[b]Történet (4)[/b]: Ismételten egy feldolgozás, de az a véleményem, hogy ez sokkal jobban sikerült, mint az előző. Megbeszélésre megyünk egy helyre, amelyről nem tudjuk, hogy a néhai Drumer gróf birtoka. Egy lokálban ugyan figyelmeztetnek minket a veszélyre, de hiába. Amikor odaérünk, nagyon közel kerülünk ahhoz, hogy elkapjanak minket az Elátkozott házból már megismert szektások, és a kínzómester. A menekülés után pedig elhatározzuk, hogy megakadályozzuk, hogy Drumer befejezze a tervét. Ehhez felfegyverkezünk, de ahhoz, hogy sikerüljön, be kell szereznünk egy különleges fegyvert is (amiből ebben a könyvben kettő is van, de az igazi legendás eszköz a Hreinleika). De közben elkapnak, így a szabadulás mellett vissza is kell szereznünk a felszerelésünket, ha sikerre akarjuk vinni a küldetésünket. Noha a remake jelleg egyértelműen érezhető, mégis sikerült a műnek újat adnia. Ennek több oka is van. Egyrészt, hogy az Elátkozott Ház tényleg egy igazi klasszikus, az egyik legegyedibb, legkülönlegesebb hangulatú könyve a sorozatnak, tehát van miből meríteni. Ugyanakkor ez már a második remake a Rettegés háza után, így mégis féltem tőle, és határozott véleményem volt, hogy egy harmadik lassú horrorra már nem vágyom. Ez viszont nem az. A könyv egy klasszikus horror helyett egy igazi akciófilmbe visz minket. A jelenetek pörgősek, és van benne minden, lőfegyver, harcok, jó beszólások, vicces jelenetek (a boszorkány esete a Rózsák háborújával fergeteges), sőt, még egy mini Vérfarkas üvöltését is kapunk, ha megfertőződünk a likantrópiával. Azt pedig, hogy a kínzómestert végre kinyírhattuk, egy nagy örömként éltem meg, már az eredeti sztoriban is a bögyömben volt. Tehát, ha a háttértörténet nem is, a történetvezetés egyedire sikeredett.

[b]Gondolkodás/szerencse (4)[/b]: Viszonylag kevés random faktor van a könyvben, a legtöbb helyet be tudjuk járni, ráadásul gyakorlatilag az összes ösvényen megtalálhatunk egy olyan különleges fegyvert, ami a végén kell. E mellett viszont van benne két rejtvény és néhány izgalmas döntési helyzet. Nekem ennyi bőven elég.

[b]Nehézség (4)[/b]: Nem egy kimondottan nehéz mű. Az elején mondjuk rá kell jönni a szórejtvényre, különben már meg is halunk, de onnantól kezdve azért viszonylag kevés alkalommal hagyhatjuk ott a fogunkat műben. A csaták nem túl vészesek, főleg, ha már varázsfegyverünk van, kivéve az utolsó, démonok elleni küzdelem (ha az megvan, akkor utána Drumer már nyeretlen kezdőnek tűnik). A könyv egyébként viszonylag sok félsikert is kínál, vagyis, amikor a küldetésünket ugyan teljesítjük, de mi magunk szökevénnyé válunk, vagy épp a likantrópia végez velünk. Mindent egybevetve azért nem egy nehéz könyv, az elődéhez képest pedig már-már nevetségesen könnyűnek tűnik.

[b]Játékélmény (5)[/b]: Nem gondoltam volna, hogy ez a könyv tud valami újat adni már 100+ szerepjáték-könyv lejátszása után, de tudott. Ilyen pörgős, akciókkal teli, eseménydús könyvben csak nagyon ritkán van részem. A tempója tényleg lüktető, akciós, és csak néha 1-1 megbeszélésen éreztem azt, hogy megállunk egy pillanatra, és összefoglalja a könyv, hogy éppen hol tartunk és mit kellene csinálni. Nagyon tetszett, hogy inkább csak karaktereket merített az Elátkozott házból, és nem akart kifejezetten rá hasonlítani. Bejött még a vámpír a könyvben, ami több ízben keserítheti meg az életünket, a kínzómester, akivel szintén többször is összefutunk a könyvben, az utolsó csata a démonokkal pedig kifejezetten epikusra sikeredett. Ezenkívül a félsikeres halálpontok mindegyike nagyon érzelmes és terjedelmes, és van, amelyikben a humor sem veszik el. Tetszett még a könyvben a társak szerepeltetése, akik rendhagyó módon nem patkolnak el 2-3 fejezetponttal a megismerésük után, ehhez a könyvhöz rengeteget hozzátesz, hogy többségében nem egyedül csináljuk végig a veszélyes küldetéseket. Nagyon jó kaland, és jópár részen azt éreztem, hogy felért az original Elátkozott Ház szintjére. Ennél nagyobb dicséret pedig azt hiszem, nem kell egy ilyen kritikában.

[b]Összességében: 17/20[/b]