díszítés Bevezetés díszítés
Cikkelyek a 25. évfordulóra készült könyvből:
1982: A kaland itt kezdődik

Amikor oly sok éve megláttuk A Tűzhegy Varázslója első példányait a helyi WH Smith könyvesbolt polcain sorakozni, szinte el sem hittük, hogy végre megjelent. A borítóról ránk meredő rideg tekintetű varázsló, Zagor épp egy sárkányt idézett meg, mintegy kihívást intézve a leendő játékosok felé.

Igazán megtisztelőnek éreztük, hogy láthatjuk első eladásra szánt művünket, noha gyakorlatilag nem fűztünk hozzá túl nagy reményeket. A Puffin nem jósolt fényes sikert, és a szerkesztőségben sem voltak olyanok, akik értették az interaktív játékkönyvek fogalmát. Az olvasók azonban gyorsan megbarátkoztak az ötlettel, és A Tűzhegy Varázslóját hamar elkapkodták a polcokról. A kezdetben kevesebb, mint tízezer példányszámmal induló könyvből később két millió példánynál is több talált gazdára. A könyv olyan sorozatot indított útjára, mely később tizenhat millió példányban, huszonegy nyelvre fordítva kelt el.

Ennek már huszonöt éve, de Zagor még mindig figyel minket a könyvesboltok polcairól szerte a világon. Most egy kicsit fiatalabb, mint az eredetin volt, de szerencsére a „Mendemondák” rész egy idevágó bekezdésében ez olvasható: „Némelyek öregnek, mások fiatalnak írják le.” Hála Istennek ezt a sort az eredeti szövegbe is beleírtuk. A Fighting Fantasy életre szóló élményt adott nekünk. Alkalmat teremtett arra, hogy neves emberekkel találkozhassunk és bámulatos országokba látogathassunk el reklám-körutunk során.

Soha nem gondoltuk, hogy ennyi ember fogja élvezni a játékkönyvek kínálta lehetőségeket, mint például a döntéseket, a szörnyek pusztítását vagy a kincsvadászatot. A Fighting Fantasy-t azon egyszerű tény tette mássá, hogy az olvasó lehet a főhős. Ez nem passzív élményt nyújtott, hanem interaktívat. A kalandok megírása és az olvasók döntés elé állítása állandó kihívást jelentett számunkra is. Az új utak megtervezése, kitalálása, hogy hogyan lehetne lépre csalni az olvasókat a különböző csábító alternatívákkal, szintén a dolog része volt. Csakhamar rájöttünk, hogy a Fighting Fantasy olvasói nem fogadták könnyen a vereséget. Újra és újra visszatértek a könyvhöz, míg át nem verekedték magukat mind a 400 fejezetponton a győzelemig.

Rengeteg embernek kell megköszönnünk, hogy az elmúlt huszonöt évben részt vállaltak a Fighting Fantasy ily mértékű sikerében. Először is ÓRIÁSI köszönet illeti Geraldine Cooke-ot, a Penguin Books kiadó munkatársát – aki meglátta a fantasy szerepjátékokban a lehetőséget –, és a Penguin munkatársait, Tony Lacey-t, Liz Attenborough-ot és Phillipa Dickinson-t, akik közreműködtek a Fighting Fantasy létrejöttében. Azt is köszönjük nekik, hogy segítségül hívhattuk a művészetet, mely úgy láttatja a Fighting Fantasy sötét, kemény stílusát, ahogy azt az elmúlt években velünk dolgozó rendkívül tehetséges művészek ábrázolták. Túl sok embert kellene megemlítenünk, de az illetékesek tudják, hogy róluk van szó.

Köszönjük mindazon szerzők munkáját is, akik az új címekkel segítettek megfelelni az igényeknek. Közreműködésük létfontosságú volt, mivel számos áldozattal járt éveken át a Games Workshop-ot vezetni nappal, éjszaka pedig Fighting Fantasy könyveket írni. A Penguin feltétlenül meg akarta állni helyét a többi kiadóval folytatott versengésben, ezért minden második hónapban új Fighting Fantasy címmel jöttek ki. Workshopos kötelezettségeink lévén ez lehetetlen feladat volt számunkra. A megoldást az „ajánlata” szerzők csapatával való munka jelentette, fáradozásaikat mindnyájuknak köszönjük.

Külön említést érdemel még Marc Gascoigne, aki szabály- és kézikönyveivel és a Warlock magazinnal segített felépíteni a Fighting Fantasy világát. Legutóbb Dave Holt vívta ki magának azt a különleges érdemet, hogy a Fighting Fantasy meg nem énekelt hőse legyen digitális korunkban. Dave egyedül hozta létre a www.fightingfantasy.com weboldalt, megteremtve ezzel az elhivatottak online rajongói közösségét.

Ahogy a ’80-as években Geraldine Cooke, úgy az új évezredben az Icon Books-os Simon Flynn lett az, aki vette a bátorságot, hogy bemutassa a Fighting Fantasy-t az olvasók új nemzedékének. Simon, kiadójának, Peter Pughnak a támogatásával, 2002-ben elindította az Icon kiadó gondozásában a Wizard Books gyereksorozatot. Első kiadásuk A Tűzhegy Varázslója volt, melyet azelőtt majd hét évig nem lehetett kapni. Köszönjünk Simon!

És végül, de nem utolsó sorban szeretnénk köszönetet mondani rajongók millióinak szerte a világon. Ma nagyon jól esik sok olyan harmincas éveiben járó emberrel találkozni, aki a következő szavakkal jön oda hozzánk: „Ó, fiatalabb koromban imádtam a könyveidet! Most a gyerekeim olvassák őket.”

Örülünk neki, hogy a Fighting Fantasy-t továbbra is kedvelik a mai gyerekek a PC-k és PlayStation-ök korában, hiszen oly sok más interaktív szórakozási lehetőség áll rendelkezésükre, melyek egyszerűen nem is léteztek a ’80 as években.

Nagy kaland volt ez számunkra. Reméljük, hogy Zagor még évekig állítja kihívás elé újabb olvasóinkat.

aláírások

ÉLETEREJE sose fogyjon el! (Mármint, hogy Steve-é)

2007 augusztus

A Fighting Fantasy története

1982 – mint bármelyik év a ’80-as években – tele volt jóval, rosszal és egyenesen szörnyűvel. A The Young Ones és a Knight Rider ekkor került először képernyőre, William herceg megszületett, majd a Falkland-szigeteki háború elkezdődött és véget is ért. A Come on Eileen számított az év legkelendőbb kislemezének, és a hajra erősíthető csápok, illetve a lábmelegítő voltak a legújabb divathullám. Ám a legfontosabb esemény 1982 augusztusában jött el a srácok számára, amikor is egy vadonatúj könyvtípus látott napvilágot, egy könyv, melyben TE lehetsz a főhős. Részben regény, részben pedig szerepjáték: ez volt A Tűzhegy Varázslója, a Fighting Fantasy sorozat első darabja.

A szerzők, Steve Jackson és Ian Livingstone, nem voltak új nevek a játékvilágban. 1967-ben találkoztak először az Altrincham Gimnáziumban, és hét évvel később egy londoni lakásban laktak. Korán, 1975-ben megalapították a Games Workshop-ot egy másik lakótársukkal, John Peake-kel, azzal a céllal, hogy újító játékokat készítsenek, majd postai megrendelés útján adják el őket.

Az első áttörés röviddel azután jött, hogy kaptak egy páratlan fantasy szerepjátékot, a Dungeons & Dragons egy példányát, melyet készítője, Garry Gygax küldött a The Owl and the Weasel (A bagoly és a Menyét) című magazinjukhoz véleményezésre. Steve és Ian meg volt győződve róla, hogy forradalmian új játékra találtak rá, így hozzáfogtak egy kizárólagos, három éves európai terjesztési szerződés alapjainak lefektetéséhez a TSR Hobbies-zal, a D&D kiadóival. Ezt csakhamar további egyezségek követték, melyeknek az volt a célja, hogy egyéb, gyerekcipőben járó szerepjátékok is teret kaphassanak. John-nak nem igazán tetszettek az ilyen irányú lépések, ezért 1975 közepén otthagyta őket. Két évvel később Steve és Ian megnyitotta első Games Workshop kiskereskedelmi boltját a londoni Hammersmithben. Ezzel egy időben elkezdték gyártani a White Dwarf magazinokat és a figurákat is.

1980-ban a Games Workshop megtartotta a Játékok napja nevű, éves kiállítását a londoni Royal Horticultural Halls-ban. Ezen a Penguin Books is kapott egy standot, hogy reklámozhassa új könyvét, a Playing Politics-et. Steve és Ian beszédbe elegyedett a könyv szerkesztőjével, Geraldine Cooke-kal, és szóba került egy „hogyan játsszunk” témájú könyv megírása is a fantasy szerepjátékok kapcsán. Geraldine-nek tetszett az ötlet, és a találkozó azzal zárult, hogy Steve és Ian megígérte, írnak egy vázlatot.

A páros elkezdte megvitatni, hogy a tervezett könyv mit is tartalmazzon. De hamar elvetették a technikai kézikönyv ötletét, és megpróbáltak másfelől közelíteni a témához: mi lenne, ha te magad tudnál játszani a könyvvel úgy, mintha egy egyszereplős kaland részese lennél?

A projekt időlegesen a „The Magic Quest” (A Mágikus Kutatás) címet kapta, és a szerzőpáros tervezgetni kezdte, hogyan is működjön a könyv. Az alapötlet az volt, hogy az olvasó választhat a kaland különböző pontjain felkínált lehetőségek közül, melyek aztán elvezetik őt a történet egy következő döntési pontjához. A probléma az volt, hogy hogyan oldják meg ezeket az alternatívákat úgy, hogy az olvasó ne tudja, mennyire van benne a kalandban, vagy mi következik az eseménysorban.

Ez a nehézség végül úgy oldódott meg, hogy a szöveget számozott bekezdésekre osztották, majd ezeket összekeverték. Például az első bekezdés végén a játékos dönthet, hogy keletre vagy nyugatra megy, ettől függően lapozhat a 71. vagy a 278. bekezdéshez is. Bár a kézirat folyamatosan készült, mindegyik bekezdést külön oldalra írták, aztán később összekeverték őket, majd mikor a kaland végére értek, letesztelték, és ahol kevés volt, ahhoz hozzáírtak, ahol sok, onnan pedig elvettek. Inkább olyan volt ez, mint mikor egy számítógépes program folyamatábrája készül, hiszen Steve-nek és Ian-nak pontosan fel kellett jegyeznie mindazokat a szörnyeket, tárgyakat, pénzérméket, varázslatokat, italokat, páncélokat, fegyvereket, nyomokat, melyekre a játékos rábukkanhat a kaland során. Erre azért volt szükség, hogy egyrészt megbizonyosodjanak róla, tényleg végigvihető-e a kaland, másrészt hogy kideríthető legyen, hol kell módosítani a történeten a könnyebb vagy éppen nehezebb játszhatóság érdekében.

1981-ben végre befejezték a játékkönyv stílust bemutató vázlatkönyvüket, majd elküldték a kéziratot Geraldine-nak, a Penguin munkatársának, hogy véleményezze. Első kérdése az volt, hogy ez felnőtteknek vagy gyerekeknek szóló könyv? Steve és Ian úgy gondolták, hogy mindkét korosztálynak szól, ám ez még a mostanra már mindenütt megtalálható „hibrid” könyvek előtti időkben történt, így a Penguin-nak választania kellett, hogy felnőtt könyvként vagy a gyerekeknek szóló Puffin könyvek égisze alatt adják ki. A dilemmában végül a Puffin Könyvklubé lett a döntő szerep, mely addigra az ország több iskolájában is megvetette már a lábát. Tony Lacey, a Puffin akkori vezetője biztosra vette, hogy a The Magic Quest-ben rejlő lehetőségeket sokkal jobban kihasználhatják, ha a kilenc-tizenkettő éveseket veszik célba.

Talán meglepő, de a Penguin több mint fél évig rágódott a könyvön, míg végre hivatalos árajánlatot tett. Ez idő alatt Steve és Ian egyre frusztráltabb lett. Egyszer Steve még a könyv vázlatát is elküldte az Allen & Unwin-nak, A gyűrűk ura kiadójának, de ők udvariasan elutasították a projektben való részvételt. Amikor a Penguin végül megbízást adott a könyv elkészítésére, a szerzőpárosnak mindössze hat hónapja maradt erre, pont amikor a Games Workshop egyre több és több idejüket emésztette fel. De 1981 augusztusában végül nekikezdtek a sorozat első darabjának, mely örökre megváltoztatta életüket.

Hogy időt spóroljanak, Steve és Ian megegyeztek, hogy fele-fele arányban írják meg a kalandot. A történet felezőpontjának egy folyón átívelő hidat terveztek, így a kaland idáig tartó részét Ian írta, Steve pedig az azutánit. A könyv alapja egy labirintus alapú kincsvadászat volt, mely mélyen a hatalmas Zagor varázsló otthonában, a Tűzhegy gyomrában játszódott. A könyv címét végül a kissé semmitmondó „The Magic Quest”-ről A Tűzhegy Varázslójára változtatták, mely jobban illett az olyan meglévő fantasy címekhez, mint például A gyűrűk ura vagy a Dungeons & Dragons. A Puffin kezdeményezésére, hogy legyen valami, ami segít a könyvet még inkább beazonosítani, megkülönböztetni a többitől, illetve az esetleges későbbi, egymáshoz kapcsolódó részeket megjelölni, Ian egy ötletes névvel rukkolt elő: legyen a sorozat címe Fighting Fantasy, mely harcra hívja az olvasókat a szörnyek és a mágia világába.

Ha Steve és Ian esetleg úgy gondolta volna, hogy a munka a teljes kézirat elküldésével befejeződött, akkor nagyot tévedtek. Phillipa Dickinson, a könyv szerkesztője ugyanis ügyesen rávilágított a kaland két felében rejlő ellentmondásokra, többek között a külön megszerkesztett szabályokra is. Mindkét szerző egyetértett abban, hogy a kalandornak három alaptulajdonsága kell legyen, melyek tükrözik küzdőképességét, erejét és állóképességét, illetve hogy eredendően mennyire szerencsés, de ezen tulajdonságokat különböző nevekkel illették (Steve: Ügyesség, Életerő és Szerencse kontra Ian: Harc tényező, Erő tényező és Szerencse tényező), és abban is különbségek voltak, hogy hogyan is kellene ezeket meghatározni. A Kalandlapnak, amin a játékos a részleteket és tárgyakat vezeti, számos vázlata készült, mielőtt Ian rátalált a végleges kinézetére, mely a Harc szörnyekkel rovatokat is tartalmazta. Ezzel egy újabb probléma oldódott meg.

A harcrendszer különösen fontos pontja lett a Fighting Fantasy-nek és a későbbi sikerét is részben ennek köszönhette. Ez volt az, ami a könyvet egy szimpla Choose Your Own Adventure kalandtól a szerepjáték irányába vitte. Ezzel kapcsolatban újra két, némileg eltérő verzióval álltak elő, Phillipának pedig ezekkel kapcsolatban is határozott véleménye volt. Steve a játékost és a szörnyet is egyszerre ugrasztotta volna egymásnak, mindig két kocka használatával, Ian viszont felváltva harcoltatta volna őket, és bizonyos harcok során három kockát akart használni. Steve néha kikötötte a lefolytatott körök számát, Ian nem. A végleges rendszer – ahogy az e kötet elején is részletezve van – művészi tervezésről tanúskodik, maga az elegancia. E rendszer volt az egyik, mely igazán kiemelte a Fighting Fantasy-t a későbbi klónsorozatok közül.

A grafika – mind a borítóké, mind a belső illusztrációké – volt a másik terület, ahol a Fighting Fantasy irányadóvá lett. Steve és Ian Games Workshopos tapasztalata alapján úgy érezte, hogy az illusztrációknak itt is sötétebbnek és rémisztőbbnek kell lenniük az átlagosnál, vagyis a többi, gyerekeknek készült fantasy kaland képeinél (melyek inkább szelídek és finomak voltak). A szerzőpárosnak sikerült rábeszélnie a Puffint, hogy ugyanazokat a művészeket rajzoltathassák, akikkel korábban a White Dwarf magazinokon dolgoztak. Csak hogy néhány illusztrátor nevét említsünk: Iain McCaig, Martin McKenna, Jim Burns és John Blanche. Az ő gazdag grafikai részletekkel rendelkező munkáik váltak a Fighting Fantasy egyik fő ismertetőjelévé.

Időközben Phillipa tett néhány kritikus megjegyzést a szöveggel kapcsolatban. Például a választásokat többféle módon mutatták be, noha a formátumnak egységesnek kellett volna lennie. Ezen kívül szerepelt még Vérfarkas, meg Farkasember is, ami kissé zavaró volt, így az egyiket ki kellett húzni. Sőt, az első vázlat még egy olyan dalt is tartalmazott, amit szerzői jog védett. De valamennyi közül a legégetőbb problémát talán a szembeötlő stílusváltás jelentette a mű felénél – az írógép korában ezt nem lehetett egykönnyen megváltoztatni. Végül Steve, aki eredetileg felvázolta a könyv alapötletét és elkészítette a mintát, önként vállalta, hogy újraírja Ian részét, vagyis a kaland első felét.

A második változatból így kikerültek mindezek a hibák, és végül 1982 augusztusára jegyezték elő a könyv kiadását. A Puffin kezdetben óvatos volt az eladásokkal, és a kiadó aggodalma az első pár hétig beigazolódni látszott. Ám a Games Workshop által piacra dobott White Dwarf magazinban megjelenő cikkeknek és a Puffin Könyvklub iskolai reklámozásának hála a sorozat híre gyorsan terjedt. Az év végére a könyvet ötször nyomták újra. A Puffin rájött, hogy új címekre, történetekre lenne szükség – mégpedig gyorsan. Steve azonnal dolgozni kezdett A Káosz Fellegvárán, Ian pedig A Végzet Erdején – az írók stílusbeli különbsége immár nem jelentett gondot, hiszen mindketten a saját könyvüket írták. 1983 márciusában a három cím a The Sunday Times című hetilap bestseller listájának élén állt. A Fighting Fantasy kezdett jelenséggé válni!

A sikerrel együtt elkerülhetetlenül megjelentek a kritikusok is. Az Evangélikus Szövetség egy szókimondó tagja például úgy jellemezte a könyveket, mint magának a Sátánnak a műveit, és követelte azok betiltását. A média egyre gyakrabban kérdőjelezte meg, hogy vajon a kardokról, varázslatokról és démonokról szóló történetek illenek-e egy olyan gyerekkiadóhoz, mint például a Puffin. A szerkesztőség igazgatójának, Liz Attenborough-nak és az ő áldozatos munkájának köszönhetően azonban sikerült megvédeni a Fighting Fantasy becsületét. (Ekkor még nem volt sehol Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája, a Harry Potter vagy Darren Shan) De minden kritikus mellett általában megjelent egy támogató is. A tanárok például arról számoltak be, hogy a könyvek rendkívül sikeresen járultak hozzá a tizenéves fiúk olvasási szokásaihoz, kedvéhez – főleg azoknál, akiket előtte „az olvasni nem szeretők” táborához soroltak.

A hatodik címből, a Halállabirintusból (1984) több mint 300.000 példány kelt el csak Angliában szűk egy év alatt. A sorozat rohamos tempóban folytatódott, s több új írót is aktivizáltak, hogy lépést lehessen tartani az olvasók igényeivel, ami évente hat játékkönyv megjelentetését jelentette. A toborzott írók közt volt Marc Gascoigne, a Fighting Fantasy legtermékenyebb kiválósága és későbbi sorozatszerkesztője.

A Fighting Fantasy kezdett túlnőni önmagán – a játékkönyveken –, és megjelentek a regények, magazinok, társasjátékok, kézikönyvek, sőt még számítógépes játékok is. Úgy tűnt, az emberek étvágyának semmi sem szab határt. 1983 végén a Penguin megjelentette az első könyvet Steve Varázslat!-sorozatából, melynek címe A Shamutanti dombok volt, és amit a felnőtt játékosoknak szántak. A négy könyvet felölelő sorozat sajátos varázslási rendszert nyújtott és lehetővé tette, hogy szélesebb spektrumú kalandban legyen részünk. Az olvasó dönthetett, hogy harcosként vagy varázslóként játszik, és a sorozat minden kötetében fejleszthette karakterét, folytatva aztán a kalandozást a következő könyvben.

Az 1980-as évek végére negyven Fighting Fantasy kötet született, és az érdeklődés irántuk lassan bár, de csökkenni kezdett. A sorozat az 50. könyvvel, a Visszatérés a Tűzhegybével fejeződött volna be, ám azzal, hogy a történtet visszatért a legelső könyv színhelyére, az eladások ismét fellendültek, ezért a Puffin további kilenc kötettel jött ki. Mikor az utolsó, 59. rész, A Múmia Átka is megjelent 1995-ben, a sorozat már több mint tizenötmillió példányban kelt el világszerte és több mint húsz nyelvre fordították le. Az 1980-as években valószínűleg a Fighting Fantasy-nek köszönhetően ismerkedett meg sok ember a fantasy játékok világával, Ian Livingstone és Steve Jackson neve pedig kultikussá vált.

2001-ben az Icon Books alig várta, hogy betörhessen a gyerekkönyvek piacára. A kiadó managere, Simon Flynn maga is nagy Fighting Fantasy rajongó volt, és úgy érezte, hogy az új évezred gyermekei kedvelnék a játékkönyveket, csak meg kellene ismertetni velük őket. Sőt: a Fighting Fantasy lenne a tökéletes választás, mellyel be lehetne indítani a gyerekkönyveket Wizard Books néven. Fáradságos kutatómunka után Simonnak sikerült lenyomoznia Steve e-mail címét, majd Steve-vel és Ian-nal a londoni Covent Gardenben lévő Joe Allen étteremben nyélbe is ütötték az üzletet, és jó játékosokhoz illően a könyvekért fizetendő előleget is egy gyerekjáték (Spoof!) segítségével állapították meg, melyet Steve és Ian nyertek meg.

Így hát 2002 júniusában a Wizard Books – még ha más sorrendben is – elkezdte újra kiadni a sorozatot, kezdve A Tűzhegy Varázslójával, A Káosz Fellegvárával, a Halállabirintussal és A Pusztítóval. Egy régi rajongót, Dave Holt-ot kérték fel a sorozat hivatalos weboldalának, a www.fightingfantasy.com megszerkesztésére (az oldal rajongói klubjának, The Adventurer's Guild-nak, vagyis A kalandorok klánjának jelenleg több mint tizenötezer tagja van). 2003-ban és 2004-ben egy TV reklámkampány vette kezdetét, és a sorozat ennek köszönhetően sikeresen belopta magát a mai gyermekek fejébe és szívébe.

2005-ben, tíz év után jelent meg az első vadonatúj könyv. Az Ian által írt A Sárkány szeme az eredeti sorozat stílusában készült, ugyanakkor Ian videojátékok világában szerzett több mint tizenöt éves tapasztalatát is tükrözi.

A 60. könyvet, a Vérescsont-ot a Puffin eredetileg már tizenkét évvel korábban megrendelte, és ez volt az a könyv, melyet az eredeti sorozat rajongói körében mitikus titok övezett. Végül 2006-ban jelent meg a Fighting Fantasy egyik oszlopos tagjának, Jonathan Greennek a tollából. A könyv gyakorlatilag egy versenyfutás az idővel, hiszen meg kell állítanod a rettegett zombi kalózt, Cinnabart, még mielőtt kínt és pusztulást hoz az Óvilágra. 2007 szeptemberében aztán megjelent a Wizard sorozat 29. könyve, A Vérfarkas üvöltése, mely a farkasemberes horrort kelti életre a rajongók nagy örömére. A Fighting Fantasy tehát nagyon is él, immáron huszonöt éve. Igyunk hát a következő huszonötre.

Húsz kevésbé ismert tény a Fighting Fantasy-ról
  1. 400 pont – Bizonyára kíváncsi vagy, hogy a legtöbb FF könyv miért épp 400 pontból áll. Ez csupán merő véletlen. Mikor Steve és Ian befejezték A Tűzhegy Varázslója eredeti kéziratát, épp úgy esett, hogy 399 pontos volt a kaland, ez a szám szinte követelte, hogy 400-ra kerekítsék. Ezért aztán Steve írt hozzá még egy extra fejezetet, mely egy sehonnan el nem érhető hivatkozás ahhoz a ponthoz, ahol Zagor kincsesládájába próbálja a kalandozó bedugni a kulcsokat. Így a fejezetek száma 400 lett, és ez vált irányadóvá a későbbiekben is.
  2. Peter Andrew Jones borítójaA Tűzhegy Varázslójához készült eredeti borítóterv némi döbbenetet keltett a Penguin kiadónál. A szokás ugyanis azt kívánta meg, hogy a kép tetején elég hely maradjon a címnek és a szerző nevének. Erre azért volt szükség, hogy a cím mindig látható legyen, még az olyan boltokban is, ahol a könyveket lépcsőzetes elrendezésű polcokra rakják. Peter Jones azonban olyan borítótervvel állt elő, melyen a címfelirat helye a kép közepén helyezkedett el, így a lépcsős polcokra rakott könyvek címe nem látható. Végül a Penguin-nak már nem volt ideje arra, hogy új borítót rendeljen, no meg Steve-nek és Ian-nak tetszett Peter borítója, ezért belementek a dologba. E szokatlan borítóterv és elrendezés kiadói körökben közbeszéd tárgyává vált.
  3. Kedvenc könyv: Első rész – Ian kedvenc könyve a Halállabirintus, melyet egy 1981-es izgalmas és veszélyes észak-thaiföldi kalandtúra emlékeiből írt. Elbuszozott Chiang Maiba, ott átkelt a Kok folyón, majd teherautóba pattant, hogy eljusson Fangba, ahonnan továbbvándorolva találkozott a burmai határ közelében élő dombi törzsekkel. Két héttel később visszatért Bangkokba, végigment a Sukumvit Úton, és eszébe jutott, milyen találó név is lenne ez egy hírhedt bárónak.
  4. Kedvenc könyv: Második rész – Steve kedvenc művét, a Varázslat!-sorozatot egy hasonlóan inspiratív nepáli látogatás ihlette. A sorozat első könyvében, A Shamutanti dombokban számos olyan hegyi települést mutat be, melyet a szerző az ötnapos, Pokhrából induló, emlékezetes túra keretében ejtett útba.
  5. A két Steve Jackson! – A játékkönyv szerzőn kívül van egy másik játékos kedvű Steve Jackson is, ő a texasi Austinban él. 1984-ben a többi kiadó is megalkotta saját fantasy játékkönyv sorozatát. Hogy a Puffin se maradjon alul a versenyben, havonta új Fighting Fantasy könyvvel akartak kijönni. De Ian és Steve képtelen volt ilyen gyorsan írni. A megoldás olyan új szerzők bemutatása volt, akiknek a könyvei a „Steve Jackson és Ian Livingstone ajánlata…” szlogennel futnak. És ahogy az már csak lenni szokott, a Games Workshop-pal való kapcsolata miatt őt, az USA-beli Steve Jackson-t érte elsőként a megtiszteltetés, hogy e szlogen alatt írhat. Skorpiók Mocsara című könyvét így mutatták be: Steve Jackson és Ian Livingstone ajánlata: Skorpiók Mocsara – írta Steve Jackson. Nagyon zavaró!
  6. Szerző, mint illusztráció – Ian karakterként számos könyvének illusztrációján megjelenik. Íme a fejezetpontok: Halállabirintus: 210, A halál seregei: 368, Zagor Legendája: 194, Visszatérés a Tűzhegybe: 262 és A Sárkány szeme: 329. Készséggel elismeri, hogy sokat öregedett első, illetve legutóbbi, A Sárkány szeme-beli feltűnése óta.
  7. Kedvenc szörny: Első rész – Ian kedvenc szörnye az Alakváltó, mely először A Végzet Erdejében jelent meg, és Iain McCaig fantasztikusan ábrázolta a könyv borítóján. Az Alakváltót később Martin McKenna korszerűsítette a Wizard Books kiadásokhoz. Ian rajongott az ötletért, hogy ártalmatlannak tűnő lénynek állíthat be egy szörnyeteget, s elhitetheti a kalandorokkal, hogy nem jelent veszélyt számukra. Pedig az Alakváltó bármikor átalakulhat rémisztő fenevaddá, és éles fogai még a páncélt is átharapják.
  8. Kedvenc szörny: Második rész – Steve kedvenc „állatkája” a Jib-Jib, mely a Varázslat!-sorozat utolsó kötetében jelenik meg. A Jib-Jib a mély és sötét barlangok lakója, hátborzongató üvöltése elegendő ahhoz, hogy a legmerészebb kalandoroknak is földbe gyökerezzen a lába, és hanyatt-homlok meneküljenek a közeléből. Ám valójában a pici teremtmény ártalmatlan vegetáriánus, és egyetlen „fegyverét” a ragadozók ellen a hangja jelenti, ami olyan, mintha egy nála ötvenszer nagyobb teremtményé volna.
  9. Az FF folyóiratként is terjed – A Fighting Fantasy sorozatnak is készült saját magazinja Warlock címmel, mely tizenhárom számot élt meg. Az első ötöt még a Penguin Books adta ki, de ők hamarosan a megszüntetés mellett döntöttek, így aztán Steve és Ian – akik akkoriban, vagyis 1985-ben még a Games Workshop tulajdonosai voltak, és szerették volna, ha folytatódik a magazin – a többit már a GW kiadványaként jelentette meg.
  10. A hercegek viadala – 1985-ben egy két játékosos Fighting Fantasy kaland jelent meg The Clash of the Princes címmel, két könyvet tartalmazó díszdobozban. Az Andrew Chapman által ügyesen kigondolt technika lehetővé teszi, hogy két ember egyszerre játssza végig ugyanazon kalandot. Ám mivel kiskereskedői körökben nem örvendtek túl nagy népszerűségnek a díszdobozos kiadványok, így utánnyomás sem készült belőle, s rövidesen a Clash of the Princes lett az első nem kapható FF-termék.
  11. A leghosszabb kaland – A Varázslat!-sorozat utolsó kötete, A Királyok Koronája az eddigi leghosszabb FF kaland a maga 800 pontjával. Ám ha a négy Varázslat! kötetre egy kerek egészként tekintünk, a pontok végösszege 2.265.
  12. A legjobban szerették… – A huszonnégy ország közül, ahol megjelent (illetve megjelenik) a Fighting Fantasy, három országban volt különösen pörgős piaca mindig is: az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Japánban. Érdekes módon az egyetlen ország, ahol a sorozatból még mindig van utánnyomás, az Franciaország.
  13. Népszerűség Japánban – 1986-ban Shakai Shiso Sha, a Fighting Fantasy japán kiadói meghívták Ian-t és Steve-et Tokioba egy reklámturnéra. Itt aztán azonnal megrohamozta őket a japán olvasói rajongótábor, kígyózó sorokat alkotva a könyvesboltok előtt, ahová a dedikálásokat szervezték. A japán hagyomány szerint sok rajongó ajándékot adott nekik. Díszvendégként megjelentek a Shakai Shiso Sha által szervezett különleges Fighting Fantasy Napon is. A kiadók azzal is megtisztelték a szerzőpárost, hogy bejegyezték nevüket a Kanjiba, vagyis a japán írásmódba. Ez egy hosszú és költséges folyamat, a védjegy bejegyeztetéséhez hasonló. Hetekkel később, miután hazatértek, Steve kapott egy csomagot, melyben a hivatalos Kanji bejegyzési bélyegeik lapultak. De sajnos, mivel Steve nem tudott japánul, képtelen volt eldönteni, hogy melyik bélyeg kié.
  14. Kedvenc karakter: Első rész – Ian kedvenc karaktere a kedves, ámde mogorva varázsló, Yaztromo, aki először A Végzet Erdejében jelent meg. A Fekete Erdő déli szélén magasodó furcsa tornyában él, és bár jobb szeret egyedül lenni, a kalandorok gyakran kérik, hogy segítse őket útjukon. Akik nem tudnák: egy kellő pillanatban felajánlott csokitorta segíthet a varázsló szolgálatainak elnyerésében.
  15. Kedvenc karakter: Második rész – Steve kedvenc karaktere Rettegett Balthus, a hírhedt varázsló-hadúr, a Fekete Torony ura A Káosz Fellegvárában. Ebben a kalandban Rettegettet csak egy hosszú, stratégiai varázscsatában lehet legyőzni – a varázslók háborújában –, melyen Steve órákig dolgozott, mire végre elkészült. Rettegett Balthus fontos szerepet játszik A Trollfog Háborúk című regényben is, melyből megtudhatjuk, hogyan tett szert jelenlegi hatalmára azután, hogy végzett korábbi mesterével.
  16. Ez ám az ajánlás – A Visszatérés a Tűzhegybe című könyvet Ian a Games Workshop által szponzorált Ultra 30-as csapatnak szánta emlékül, akik megnyerték az 1990-es és 1991-es Daily Telegraph Ultra 30 Grand Prix UK bajnokságot. A vitorlás hajó stilizált képe a 238 as ponton látható. Ezeket a harminc láb (kb. kilenc méter) hosszú hajókat, melyek valójában tíz fős kis vitorlás hajók, hatalmas vitorlák hajtották. Egy Ultra 30 hajó képes volt szélirányban akár huszonöt csomóval is menni, de könnyedén fel is borulhatott, sőt még át is fordulhatott. Egy ilyen járgányon ülni üdítő volt, ugyanakkor veszélyes is. Egy másik érdekes ajánlás a Csillaghajó című könyvé, melyet a Games Workshop minden egyes, akkor ott dolgozó tagjának szántak. A GW jó néhány tagja felbukkan a kalandban, legalábbis karakternév formájában.
  17. FF az eBayen – A Fighting Fantasy gyűjtőinek piaca úgy alakult, hogy néhány termék az eredeti árának sokszorosáért talál gazdára az eBayen. Ám furcsa módon nem a legismertebb könyvek a legdrágábbak, hanem az eredeti Puffin sorozat 54-59-es számú könyvei. E kötetek azért nehezen beszerezhetőek, mert csupán egyszer adták ki őket, ráadásul alacsony példányszámban. A többi ritka, felárral elkelő kiadvány a következő: Out of the Pit, Titán, a tízedik évfordulóra készült évkönyv és az FF poszterkönyv – melyek mindegyikét a Puffin Books adta ki –, illetve a Warlock magazinok.
  18. Valódi kalandok – 1985-ben a Dolphin és Colony Holidays Végzet Erdeje címmel indított a valós életben játszódó, kalandokkal egybekötött nyaralásokat. A játékosok jelmezt viseltek és csapatokat alkottak, s szörnyekkel harcoltak, illetve kincseket kerestek Edinburgh és Oxford erdeiben.
  19. Fantasztikus műanyagfigurák – A Fighting Fantasy figurák voltak az első műanyagból készült darabok, melyeket piacra dobott a Citadel Miniatures, a legismertebb gyűjtögethető játékfigurákat gyártó cég. Az 1985-ben gyártott darabok 60 mm magasak voltak és 65 pennybe kerültek. Ezek a figurák is igen magas áron kelnek el az eBayen, főleg akkor, ha még mindig az eredeti átlátszó tasakban vannak.
  20. Vérescsont – A Puffin 1995-ben eredetileg úgy tervezte, hogy a sorozat véget ér a 60. könyvnél. A Múmia Átka (59.) megjelenése után szerződést kötöttek Jonathan Green-nel a Vérescsontra, az utolsó Fighting Fantasy könyvre. Ám pár hónappal később a Puffin vezetése úgy döntött, hogy nem adnak ki újabb Fighting Fantasy könyvet. A Vérescsont, mely az akkora megírt 300 fejezetpontjával már majdnem elkészült, félbemaradt. Az Amazon ennek ellenére folyamatosan a „hamarosan érkezik”, illetve „korlátozott példányszám” szövegekkel reklámozta a Fighting Fantasy 60. könyvét Vérescsont címmel – annak ellenére, hogy a Puffin, miután döntött a sorozat leállításáról, soha nem tűzte ki a könyv nyomtatási idejét –, melyet az olvasók és gyűjtők türelmetlenül vártak – mindhiába. Ám a Vérescsontos történetnek végül csak jó vége lett: az FF rajongók nagy örömére az „elveszett” könyv közel tíz évvel később elkészült, és 2006-ban kiadta a Wizard Books.

Köszönet Ntamas-nak, hogy lefordította és engedte a cikk közlését

díszítőkép