Kaland Játék Kockázat (Rakéta könyvek) kötetei: Információk:
Hátsó borító leírás: Könyv és játék az, amit a kezedben tartasz. A főhős TE vagy.
A távoli Jégtű-hegyekben, a Kristálybarlangok mélyén él a gyönyörű, ám végtelenül gonosz és félelmetes vérszívó vámpír, a Hóboszorkány, aki azon mesterkedik, hogy egy új jégkorszak rémületét hozza a világra, amelyen egyedül ő kíván uralkodni. Egy bátor prémvadász, a Hóboszorkány egyik áldozata, a karjaid közt hal meg, és óriási feladatot bíz rád: keresd meg a Kristálybarlangok mélyén a gonosz vámpírt, és végezz vele. Szerencse kísérjen utadon! TE döntöd el, mikor, melyik utat választod, milyen csellel kerülsz ki a csapdákból, melyik teremtménnyel csapsz össze. Értékelés: -2 / 10 Dr Lecter gondolatai a könyvről: Nekem ez volt az első KJK-m és egyben az első lapozgatósom is. Ezért (is) mindig az egyik kedvencem marad ez a könyv. Világszerte mindösszesen 8 millió példányszámban kelt el - az első kiadás -, ami a saját sorozatához képest a gyengébbek közt foglal helyet. Mindezek ellenére ki merem állítani, hogy mégis ez az egyik legkellemesebb kaland az egész sorozatból! Adódik is a kérdés, hogy miért gondolom én ezt. Nos, ez egyszerű, amit ki lehet hozni 400 fp-ből, az itt megtörtént! Először is nagyon jó az alaphangulatot megadó háttér - Livingstone gyakorlatilag mindig jó háttereket írt! Én mindig is szerettem a havat és a telet, itt pedig kapunk bőven mindkettőből! A hangulatról még annyit, hogy szerintem az egész könyvön egyenletes szinten megmarad, ugyanis szinte alig van üresjárat, mindig történik velünk valami. Másodszor a társak. Sajnos elég kevés könyvben lehet részünk benne, itt meg egyenesen kettő is akad - persze csak ha eljutunk odáig:) Ráadásul nem csak úgy ott vannak, hanem szerves részei a történetnek, beszélgetnek, segítenek, tanácsokat adnak. Harmadjára a helyszínek. Itt nem akarom részletezni, mert akkor az elejére a Spoiler szó került volna, csak annyit mondanék, hogy az átlaghoz képest elég sok helyet bebarangolhatunk, ami biztosítja az igazi kaland érzést. Negyedjére pedig a rajzok. Sokaknak eléggé elvont, és szokatlan lehet a vastag kontúr. De hát ez is ízlés kérdése, szerintem a lehető legjobban hozzátesz a kalandhoz! Nekem az egész sorozatból az egyik kedvenceim e rajzok. Talán ez a négy legfőbb dolog, ami számomra kiemeli e könyvet az átlagból. Mindehhez hozzátartozik még az is, hogy harcok tekintetében sem szégyenkezik a könyv, és Livingstone kitalált a Titános kő-papír-ollót is. Természetesen itt is akadnak hibák - hol fordítási, hol logikai -, de hát hol nincsenek!? Ha nagyon ki akarnék emelni valamilyen hibát, ami engem nagyon zavar, az az lenne, hogy eléggé rövidek a fejezetpontok - még az átlagtól is elmaradnak. Kár, mert szívesen olvastam volna többet is. Egy szó, mint száz, kötelező darab! Értékelés: -2 / 10 Nheil gondolatai a könyvről: A hóboszorkány barlangjai már a harmadik Livingstone-mű 1984-ből, a kiváló Halállabirintus és a gyengébb Gyíkkirály szigete után. Livingstone újított, mert ebben a történetben bevezette a folyamatosan változó célú küldetést, ami szerintem nagyon jól sikerült, mert kiváló hangulatot kölcsönöz a történetnek. A könyv elején, amolyan bevezetésnek a nem igazán kreatív elnevezésű yetit kell levadásznunk (mivel a háttértörténet olvasásakor előre tudjuk, hogy lesz itt valami fordulat, nem is baj, hogy ezt a vonalat hamar lezavarja Livingstone), majd következik a történet fő szála, a hóboszorkány megtalálása és eliminálása (kétszer is, bár itt klasszikus harcra nem is kerül sor), majd a könyv utolsó harmada átvált egy sötétebb hangvételű versenyfutásra az idővel, ahol a puszta túlélésünk a tét. Kellemes dilemma előtt állok, mert nehezen tudom eldönteni, hogy a Halállabirintus, vagy ez a kötet számít-e a legjobb Livingstone kalandnak. A hangulat végig jó, a környezet - a havas hegyvidék, majd a barlangos, gleccseres részek, ezt követően a végén a melegebb, zöldebb vidékek - magával ragadó. Nincsenek töltelék fejezetek, kellemesen elegyedik a szabadtéri mászkálás és a klasszikus alagutas balra/jobbra típusú közlekedés. A könyv során végre társaink is lesznek és nem csak néhány alibi fejezetpont erejéig, hanem markánsan kapcsolódnak is a történethez. Ilyesmit hiányoltunk eddig, most ezt is megkaptuk. A szörnyek tekintetében nem kimondottan kreatív a felhozatal, csupa ezerszer látott és levágott példány áll az utunkba. Megemlíteném az indokolatlanul magas 12-es ügyességű madárembert, aki ráadásul csak egy teljesen random szörny, ez elég durva szerintem egy ilyen mezei monsztához, 12-es ügyességgel leginkább főellenségek szoktak ugrálni ( vagy persze mi, a kalandor…) A kaland nehézsége pontosan a kedvemre való. Néhány esetben nyilván szerencsésnek kell lennünk, hogy jó helyen haladva megtaláljuk azt a néhány kötelező tárgyat, ami életbevágó, de egy Halállabirintus, vagy akár egy Káosz fellegvára után könnyűnek mondható. Ennél nehezebb ne is legyen egy könyv véleményem szerint, legyenek zsákutcák, legyenek nehezítő tényezők, de minél minimálisabb számú a ha nem balra megyek itt, hanem jobbra, mert ott találom meg pl. a rovásírásos botot fejezet, annál jobb. (A későbbi írók közül pont emiatt szeretem Keith Martint, mert ő általában alternatívákat kínál, nem kizárólagos tárgyakat, de igazságtalan valamilyen szinten az összehasonlítás, hiszen neki már volt lehetősége mihez képest fejlődni) Mint említettem, nehezen tudom eldönteni, hogy jobb ez a könyv, mint a Halállabirintus? Végül úgy döntöttem, hogy ha csak fél ponttal is, de igen, jobb, mert annyira sok ebben a kalandban a pozitívum, a mű szinte egésze alatt kitűnő hangulat, a társaink megfelelő módon szerepeltetése, a megfelelő nehézségi szint eltalálása, hogy megérdemel 10/9,5 pontot Reactor gondolatai a könyvről: [b]Borító[/b] Szépen néz ki, de egy eléggé jellegtelen epizódot mutat be a könyvből…amikor a Hóboszorkány szelleme megjelenik az üveggömbben, bejön egy Ork, és a csajszi poénból elkezdi fojtogatni. Egy egészalakos képnek valahogy jobban örültem volna. [b]Grafikák[/b] Leszámítva a spagetti-hajakat, egészen szép munkák, egy-két kivétellel. A Yeti olyan pofát vág a rajzon, mintha épp megmenteni készülne szerencsétlen prémvadászt ahelyett, hogy megölné. A Hóboszorkány arcképe se valami fúdenagy durranás, lehetett volna ennél jobbat csinálni sokkal. [b]Történet[/b] Elég frappáns megoldás: először szó sincs arról, hogy mi felkutatjuk a Hóboszorkányt, csupán azért küldenek minket, hogy a Yeti nevű vérszomjas fenevadat megöljük, és kapnánk 50 aranyat. Aztán miután megöltük, a haldokló prémvadász bíz meg minket a feladattal, hogy csináljuk már ki a Hóboszorkányt. Oké, valahogy ezt is megoldjuk. A végső küldetés pedig, hogy a barlangokban magunkra szedett átoktól megszabaduljunk a Gyógyító segítségével. Bevallom, még engem is meglepett ez a sok fordulat…arra gondoltam, ez is ilyen tipikus „megölted a főellenséget, hős van, mindenki nagyonnagyon szeret téged” tészta lesz, de kellemesen csalódtam… [b]Nehézség[/b] Abszolúte nem nehéz, ha az ember szorgalmasan átkutat mindent, és benéz mindenhová. Létfontosságú tárgy csak három van – a rovásírásos bot, a fokhagyma, és az Egészség itala – viszont érdemes összelopkodni mindenfélét, amit találunk, mert a kaland második és harmadik részében elég sokminden múlik azon, van-e nálunk gyertya, ezüsttárgy, vagy sárkánytojás. A szörnyetegek se túl erősek, a Hóboszorkánnyal meg se kell küzdeni, egész egyszerűen leszúrom a bottal, oszt kész. A szellemével már nehezebb lesz elbánni, de ott sem kerül sor semmiféle harcra. Egy-két kivételtől eltekintve kommersz szörnyetegeket kell eltakarítani az útból…Goblinok, Zombik, vademberek, kentaurok, úgyhogy tényleg a könnyebb könyvek közé sorolhatnám. [b]Főellenség[/b] Maximum a Yeti, mivel a Hóboszival nem kell megküzdeni, a Halálvarázslatot meg csak a Gyógyító tudja megtörni. [b]Ami tetszett[/b] Eddig még nem volt ilyen havas-jegeces kalandkönyvben részem, úgyhogy ez – akkor még – eléggé kiaknázatlan terület volt. Amint már írtam, a könyv nem arra összpontosította minden erejét, hogy öld meg a főellenséget, oszt te vagy a király, hanem előtte és utána újabb feladatok, és mindenféle komplikációk adódtak – csak akkor ér véget sikeresen a könyv, ha kigyógyultál a Halálvarázslatból. Itt is vannak segítőtársaid, mindjárt egyenest kettő. Mondhatni, a könyv harmadik része időre megy…kétségbeesetten keresni kell a Gyógyítót, mielőtt a Halálvarázs végez a játékossal, és természetesen útközben mindenféle egyéb figurákba botlunk, akik sajnos egyik sem a Gyógyító. A Hóboszi aranyát itt végre ellophattuk, jól megtollasodhattunk belőle, és az egyéb úton-módon szerzett tárgyainknak is nagy hasznát vehettük a nehéz helyzetekben. Végül, de nem utolsósorban, a halálpontok is igen el lettek találva…228. és 191. az abszolút favorit! [b]És ami nem[/b] Elég sokminden volt, ami keményen el lett fuserálva ebben a könyvben. Kezdjük azzal, hogy ez is tömve van fordítási slendriánságokkal…belépek a szobába, és azt látom, hogy egy Neander-völgyivel ordítozik. Ki ordítozik és miért? A fejezetpont fele nincs lefordítva. Mellesleg hogy kerül egy távoli bolygó távoli helyszínére egy Neander-völgyi? Nem lehetett volna csak simán ősember, oszt kész? Szóval elég sok a durva fordítási hiba, nem tudok szemet hunyni ezek fölött, a Levegő Elem is eredetileg Levegő Elementál kellene, hogy legyen. A Hóboszorkány szellemével való leszámolás meg…hadd ne kelljen minősítenem. A Nagy Küzdelem annyiból áll, hogy elkezdek a szellemével kő-papír-ollózni mindenféle kis fémlapocskával, és én természetesen nem nyerhetek! De ha mégis, akkor ő önként fogja magát, és meghal. Most erre mit mondja? Siralmas egy megoldás. Persze a gömbjét nem lehet se szétvágni, se eltörni, se semmi. Jellemző a könyvre az is, hogy roppant merev a gondolkodása. A Yeti megölése után nem vihettem magammal a dárdát, helyette tőrökkel dobálva kellett eltalálnom egy ajtónyitó gombot. A rézgyűrűt se használhattam a Hóboszorkány ellen, a játék csak a Fehér sárkánynál engedélyezi, hogy egy harcost hívjak segítségül vele. Az ilyesmik annyira tönkre tudják tenni az egyébként jól felépített kalandot, hogy csak na. És egyébként miért nem kínálta fel a könyv a lehetőséget, hogy a Yeti megölése után hazamenjek? Máris nem kellene foglalkozni a Hóboszorkánnyal, meg se átkozódunk, de így is kapunk 50 aranyat. Ami szó szerint a halálom egy kalandjáték-könyvben, az az a nevetséges mozgószabály, hogy „ha ezt meg azt a tárgyat magaddal viszed, cserébe itt kell hagynod a hátizsákodból egy másik tárgyat”. Nem szeretem az ilyet, nagyon nem szeretem. Ezenkívül hiába van két társam is, gyakorlatilag végig teljesen passzív szerepet töltenek be, mintha csak a lábamra csomózott ólomgolyók lennének. Ezenkívül mindkét társam segghülye. Megölöm a Hóboszit, elkezdenek örvendezni, hogy végre levehetik az engedelmesség nyakláncát, erre a Hóboszi szellemével való eposzba illő küzdelem alatt még mindig rajtuk van…nagyon nincsen átgondolva ez a könyv, és ennek bizony az olvasó látja kárát. [b]Design[/b] Olvadásnak indult jégbetűk (bár akkor inkább fehérnek/átlátszónak kellene lenniük, nem?), és fuldokló goblin harcos. Mondjuk én ekkor még nem tudtam, hogy ez fuldoklás, és az is meglepett, hogy a jóságos arcú nő a varázsgömbben maga a hóboszorkány. Inkább mintha Holle anyót látnánk fiatal éveiben. [b]Illusztráció[/b] Különleges és egyedi rajzok jellemzik a könyvet. Érdekes, hogy két illusztrátorról van szó, más műveknél ilyenre nem emlékszem. A képek engem leginkább egyfajta dombor-nyomatokra emlékeztettek, és kifejezetten üdítően hatott a másságuk. A színvonal nagyon egységes, én olyan alkotást nem is láttam, amelyik ne tetszett volna. [b]Háttértörténet[/b] A sztori egy a havasokban tanyázó szörny (egy yeti) levadászásával indul, de természetesen bonyolódik majd. Egyszerűen pénzért vállaljuk el a küldetést, majd sikeres elvégzésével a még több pénz reményében vágunk neki a hóboszorkány barlangjainak. Mint oly sokszor, most is kissé gyérnek éreztem a motivációt. Ha hősök vagyunk, és a világ megmentésén fáradozunk, az is gyakran hiteltelennek tűnik, de ha a kincsek szempontjából nézzük, akkor meg olyan, mintha csak az anyagiak érdekelnének minket. Szóval nem árt ezeket a sztorikat egy kicsit személyesebbé tenni… itt ez most nem sikerült. [b]Rendszer[/b] A hagyományos rendszer. Nincs extra. [b]Eredetiség[/b] A havas, jeges, fagyos világ nagyon jól „átjön”, szinte csontjainkban érezzük a hideg szelet. A történetben elég szép távot járunk be, így sokféle táj lényeivel összeakadunk a kentauroktól a madáremberekig. A hóboszorkány barlangjaiban az ő szolgái hemzsegnek dögivel, meg hát itt a yeti, aki sokkal inkább aranyosnak néz ki, mint vérszomjasnak… (190.) de már a kaland legelején összefuthatunk egy mamuttal (!), és tetszett az önálló életre kelő gyilkos tőr, ami csak akkor nyugszik meg, ha visszadöfjük az ajtóba. Eredeti vonás, hogy a főellenséghez minden képzeletet felülmúló gyorsasággal jutunk el, és aztán kiderül, hogy ez a kaland elsősorban nem is az ő megöléséről szól… [b]Kihívás[/b] Azzal kezdeném, hogy sok az erős ellenfél. Nemcsak az olyan érthetően tápos figurákról beszélek, mint a boszit őrző fehér sárkány, vagy a félelmetes Éjjeli Vadász, hanem például az egyszeri madárember is durva harcértékekkel bír. Mindenképpen megszerzendő tárgy a kalapács vagy a dzsinn a kristályharcos ellen (aki kikerülhetetlen), a karó a hóboszorkány ellen, egy-két fémlapocska, és később a sötét elf Egészség Itala, ami nélkül kíméletlen gyorsasággal győz le minket a halálvarázs (erről később). A történet utolsó szakasza igazi túlélő-túrává fajul, amikor is szakaszosan fogynak Életerő pontjaink. Ezt azért elég kemény túlélni, és még csak ezután következnek a Gyógyító próbái… [b]Főgonosz[/b] Sajnálom, hogy boszikánk nem lett markánsabb ellenfél. Amikor megpillantjuk őt, kiderül, hogy valójában egy vámpírról van szó, aki persze nem nagyon csípi a fokhagymát, de nem kell feltétlenül rendelkeznünk vele az eliminálásához. Egy karó viszont kell, és ha az megvan, akkor tulajdonképpen harc nélkül végezhetünk vele. Ez kissé csalódást keltő, és ezt érezhette Livingstone is, aki tovább szőtte a csaj szerepét. Szóval már épp kifelé tartunk, amikor a boszi újra felbukkan egy varázsgömbben, éééés… na mit tesz? Na mit? Elkezd velünk kő-papír-ollót játszani! Nem, nem őrültem meg, tényleg ezt teszi. Oké, itt most négyzet-kör-csillag-ról van szó, whatever… Tehát a négyzet üti a kört, a kör a csillagot, a csillag a négyzetet. Ha vannak ilyen lapocskáink (miért voltak ezek szétszórva a barlangban mindenfelé? Könyörgöm, miért???), akkor ki kell választanunk egyet, el kell dugnunk a hátunk mögé, és a boszi mond egy alakzatot. Ha szerencsésen választunk, akkor a hóboszorka megsemmisül a gömbben. De miért??? [b]Hangulat[/b] Nekem nagyon bejött a könyv vonalvezetése az apróbb bakik mellett is. Olyan apróságokra gondolok, hogy az én példányomban néhány lap fel volt cserélve, vagy az olyan mondatra, amiből hiányzik az alany (106.), vagy hogy nem tudom, a 320-as fejezet milyen kacsáról beszél, vagy hogy egy bizonyos esetben, amikor találunk egy fémlapocskát, a könyv nem tér ki rá, hogy az milyen alakú, és hasonlók… Az első rész tipikus „barlangolás”, de később hozzánk csapódik Redswift és Stubb, akik abszolút jó arcok. Aztán ellátogatunk Kőhídfalvára, ahol a [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=16][i]Végzet erdeje[/i][/url] története is megemlítődik (Stubb elindul Gilibran király ellopott kalapácsáért). Végül pedig jön a halálvarázs rész, ami nagyon jól lett megoldva, tényleg érezni a nyomást, hogy muszáj sietnünk, mert a jégbarlangban véletlenül elolvasott pergamen lassan elszívja minden erőnket. Itt bebizonyosodik, hogy nincs szükség különböző flancos pontokra, vagy plusz rubrikákra a kalandlapon, Livingstone egy huszárvágással elintézte: fogy az életerőnk. Ennyi. Épp elég motiváció. Vicces, ahogy a kuruzsló át akar verni minket, és jók a Gyógyító próbái is, a Banshee például önmagában félelmetesebb ellenfél a hóboszorkánynál. A 400. pont pedig kifejezetten szívet melengető lett. Tehát: sokrétű és jó kaland ez! Vágjatok neki! David Anderson gondolatai a könyvről: Nem szeretném azon két ember egyikét ostorozni, aki nélkül meg sem született volnt a KJK sorozat, de mindig is úgy éreztem, hogy Ian Livingstone könyvei egy kicsit szárazak. Szeret sok apró dolgot összeszedetni a hőssel, ezek hiányát pedig a legtöbb esetben súlyosan bünteti. A Hóboszorkány barlangjaiban sincs ez másképp, de ez talán nem teljesen az író hibája. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy elég nehézkesre sikeredett a történet, a lezárása pedig elégggé kilóg az egészből. Nem hiszem, hogy rendesen átgondolta volna a történetet. Apróság ugyan, de nekem nem tetszett, hogy időrendileg egy már korábban megjelent könyv előtt játszódik. Csak a fanatikus KJK-rajongóknak ajánlom. Értékelés: 7 / 10 Robert Clive gondolatai a könyvről: Ez egy jó kis könyv, melyben egy kicsit más a feladat. Úgy gondolom, mind az írás, mind a képek minősége jó. A belső illusztrációk stílusa ráadásul elég érdekes is. A mű egy része egy különálló minikalandnak indult, és később született meg a döntés, hogy egy teljes, 400 fejezetpontos könyvvé bővítsék ki. Ennek eredményeképp először végezni kell a Hóboszorkánnyal a barlangjában, majd egy második küldetést is a nyakunkba kell venni (hogy megtudd, mi ez, el kell olvasnod a könyvet). Az eredmény egy egyedülálló, két feladatos küldetés. Most, hogy túlvagyok az olvasásán, úgy sejtem, hogy a barlangban játszódó események alkották az eredeti törtéjnetet, és az azt követő részeket csapták hozzá utólag, hogy összehozzák a végső, 400 pontos hosszt. Mindettől függetlenül ez egy remek KJK könyv, bár jobban örültem volna neki, ha több teret adtak volna a Boszorkányos vonalnak. Az is egy érdekes csavar a történetben, hogy a főellenség alattvaló nem önszántukból, hanem kényszertől vezérelve szolgálják őt. Érdemes végigolvasni. |
||||||||||||||||||||||||