[b]Történet (2)[/b]: Vymorna falait immáron 6 éve ostromolják a gyíkemberek, ám a vár mindmáig kitart. A harc azonban egyre kilátástalanabbnak tűnik, amikor álmunkban megjelenik Telak, és közli, hogy a vár megmenekülésének a záloga Telak keze, a különleges varázskard. Ezt kell megszerezned. Hát, haver, egy kicsit előbb is szólhattál volna…A kaland során először meg kell találni egy kalandort, Laskart, aki segít nekünk a kard megszerzésében, majd át kell menni egy labirintuson hozzá, és a végén jön egy nem túl váratlan fordulat, amit még nem akarok elspoilerezni. Ennél klisésebb és sablonosabb sztorit keresve nem lehetett volna, találni a kaland menete kb. a megyünk-ölünk-megyünk-ölünk, megtaláljuk a fontos embert, bemegyünk a labirintusba, megyünk-ölünk-megyünk-ölünk, majd megtaláljuk a pengét és az ékköveket, végül ölünk vagy minket ölnek meg. De azért kaphatunk magunk mellé egy társat…aki kb. 3 fejezetponttal később dobja fel a talpát. Két nagyon minimális pozitívum van benne számomra, ami a végső megalázástól (egyelőre) megmenti, az egyik az elején lévő tárgyak, amik adnak némi újdonságot, a másik a T-rex. No nem a jelenléte, hanem az, hogy végre van méltósága, és ha összefutunk vele, akkor halottak is vagyunk, nem pedig meg kell küzdeni vele úgy, hogy ügyesség:10, életerő 14 (most csak hasamra ütöttem, lényeg, hogy közepesnél kissé nehezebb ellenfélként). Sokkal reálisabb ez így. Ezek viszont csak apró szépségtapaszok.

[b]Gondolkodás/szerencse (2)[/b]: Szinte alig kell az agyunkat használni bárhol is. Laskar tikára jó rájönni, de túl nagy relevanciája nincs a végén, illetve ha jól emlékszem van a könyvben egy utalás, ami segít kiválasztani a helyes ékkövet [spoiler2]erre nem emlékszem biztosra, de mintha valaki azt mondaná, hogy 2 ékkő kell, és a smaragd az egyetlen, amit 2 részből rakunk össze. Én ez alapján elsőre jól választottam[/spoiler2] A fekete párducos rész még lehetett volna egy gondolkodós elem, de a könyv annyit segít, hogy nem lett az. Viszont sok az ösvényválasztás, folyosóválasztás, a küldetésünk sikere (szükséges drágakő megtalálása) is egy ilyenen múlik.

[b]Nehézség (3)[/b]: Már-már azt mondanám, hogy nevetségesen könnyű, ha nem lenne két dolog. Az egyik, hogy egy drágakövet azért kötelezően meg kell szerezni és a végén jót kell beletenni a kardba. A másik, hogy 10-es ügyességgel azért elég nehezen szenvedtem magam végig a könyvön. Ezt leszámítva azért nem olyan nehéz, az azonnali halál kevés és a legtöbb helyen nem kerül egy rossz döntés az életünkbe. Tehát az átlagnál még valamivel könnyebb is. Ami viszont nagyon nem tetszik, és ezért 1 pontot levontam, az az, hogy 2 alkalommal is van olyan, hogy egy jól sikerült ügyességpróbával rosszabb helyzetbe hozzuk magunkat, mint egy rosszal. [spoiler2] Az egyik ilyen szitu a párducos törzs előli menekülés, ahol sikeres ügyességpróba esetén bukjuk a táskánk tartalmát, de ha elkapnak minket, akkor akár meg is úszhatjuk, de a labirintuson belül is, ha sikerül megtalálnunk egy ajtó kulcsát, akkor sokkal nehezebb körülmények között kell megküzdeni 4 gyíkemberrel, mintha nem sikerül megtalálni azt.[/spoiler2] Ezeket nem szeretem.

[b]Játékélmény (2)[/b]: Sajnos rettenetesen untam. Az egész történet során azt éreztem, hogy ismétlődnek a régi emlékek, megint bolyongok valamilyen helyen, jönnek szembe velem ellenségek, akiket megölök, majd folytatódik egy labirintusban ugyanez. Hát nem voltam hálás ezért a könyvnek. És azt éreztem közben, hogy egész egyszerűen hidegen hagy az egész, szinte minden pillanat kiszámítható volt és a párducos jeleneten kívül nem volt olyan, aminél ne sejtettem volna jó előre, hogy mi fog történni. Sajnálom, hogy ezt kell mondani, de nekem ez az egész könyv egy üresjárat volt. Aki nem sok KJK könyvet olvasott, annak biztos nagy élmény lesz, nekem ez már nem volt az.

[b]Összességében: 9/20[/b]

Marc Gascoigne már évek óta a Fighting Fantasy környékén mozgott, mire megírta első és egyetlen játékkönyvét, addigra megjelent az elsősorban az ő nevéhez kapcsolható Titán - A szárnyaló fantázia világa kiadvány és a Warlock magazin utolsó három számának is ő volt a főszerkesztője. Később több regényt is írt.

A kard mesterében Vymornia várát ostromolják már évek óta a gyíkemberek. Mikor bekapcsolódunk a történetbe, Telak isten megjelenik álmunkban és kinyilatkoztatja, hogy meg kell keresnünk egy bizonyos varázskardot, csak így lesz esélye a várnak. Hogyan képes amúgy túlélni utánpótlás nélkül hat évnyi ostromot mondjuk egy vár azt nehezen látom be de sebaj. Ezen kívül nem rossz a háttértörténet, de nem is kiemelkedő. Nem akarok előreszaladni, de pont ugyanez a véleményem az egész kalandról. Küldetésünk tehát világos, kezdetben tulajdonképpen a puszta életbenmaradás a cél, hogy kijussunk az ostromgyűrűből, majd meg kell találnunk Laskart, a kalandort, akinek a segítségével meg kell szereznünk Telak varázskardját.

A kaland szerintem jól indít, az ostrom leírása egészen hangulatos. Tényleg nincs is értelme leállni itt mindenkivel feleslegesen harcolni. Ellenségek márpedig vannak dögivel. Egy extrém főértékű 12 ügyesség 18 életerő gyíkember bajnoknak is nekimehetünk, de nem javaslom. A könyv eléggé szerteágazó, három eltérő útvonalon indulhatunk el és csak jóval később fog ez a három ösvény összefutni. A kaland legvégéig semmiféle kötelező tárgy nem szükséges ami nekem mindig tetszik, sokkal élvezetesebb úgy haladni előre, hogy nincs meg a stressz hogy épp mit nem találtam meg egy szerencsétlen ösvényválasztás miatt. Egészen hangulatos epizódokba lehet belefutni: a könyv eleji ostrom jelenetek, a rövid ideig velünk együtt harcoló, kardfogú tigris házikedvencet tartó kalandor vagy az ork temetés. Aztán ahogy haladunk tovább, kezd a történet szürkülni, kevésbé érdekes lenni. A kaland végén nem maradhat el a kötelező dungeonözés és itt már bele kell futnunk legalább egy bizonyos ékkőbe - dehogy aztán miért pont az lesz a jó a kardba semmi infónk nem lesz hozzá. Valahogy kifulladt a kreativitás a végére. Megjegyezném, hogy olyan útvonalon haladtam, ahol egymást követő hat alkalommal kellett szerencsepróbát tenni és egyszer sem lehetett visszanyerni a szerencsét. Ilyenre illene odafigyelni azért.

Nincs semmi nagy baj ezzel a kalanddal, csak éppen nem túl markáns és valakitől, aki már benne van a FF körforgásában, többet várnánk. A hangulatosan induló, majd a végére kifulladó kaland nem tartogat túl nagy izgalmakat, sem meglepetéseket de pozitívum a sok választási lehetőség és a nehézségi szint jól el lett találva.

10/6

[b]Design[/b]
Hát, most se kaptunk egy izgalmas betűtípust… A borító mintha egy fokkal homályosabb és alacsonyabb felbontású lenne, mint bármelyik másik könyv esetén (a hegyek teteje már teljesen elhalványul, mintha utólag satírozgatták volna), és amúgy sem nagy szám a grafika. Érdekesek a narancssárga betűk a könyv gerincén, ha jól rémlik, nincs másik ilyen.

[b]Illusztráció[/b]
Alan Langford tehetséges illusztrátor, a mozgó jeleneteket is jól ábrázolja (amin sok kollégája elvérzik). Nincsenek túlbonyolítva a képek, de igazából egy rossz szavam se lehet. A téma viszont kissé egysíkú, gyíkember-túltengés van. Persze ez a történetből adódik, de azért…

[b]Háttértörténet[/b]
Megint itt a gyíkkirály! Én bírtam őt, szóval nem volt kifogásom egy újabb gyíkemberes sztori ellen, de roppant feltűnő a [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=4][i]Gyíkkirály szigeté[/i][/url]nek hatása Gascoigne úrra. Vymorna ostrom alá került a pikkelyesek által, de a mi királyi családunk már hat éve (!) kitart. Álmunkban megjelenik Telak nagyúr, aki elmondja, hogy ha megszerezzük az ő szent kardját, akkor képesek lehetünk örökre végezni az agresszor hüllőkkel. Ehhez viszont ki kell jutnunk az ostromlott várból, át kell verekednünk magunkat a gyíkemberektől hemzsegő területen, és a Telak által említett Laskar nevű illető segítségével megkaparintani a legendás fegyvert.

[b]Rendszer[/b]
A hagyományos rendszer. Nincs extra.

[b]Eredetiség[/b]
Ezen a téren a mű kihívásokkal küszködik. A gyíklények régi jó ismerősökként köszönnek ránk, a dzsungel-kaland szintén a [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=4][i]Gyíkkirály szigetét[/i][/url] idézi, Laskar kicsit emlékeztet az abban szereplő sámánra… szóval hm-hm. Nem túl fantáziadús a lényfelhozatal sem, bár ezt az elején még lehet arra fogni, hogy az ostromban a sereg tömegesen használ gyíkembereket, orkokat, trollokat, stb. A csatán való áttörés kifejezetten jól sikerült, sokkal jobban mint például az egy évvel későbbi [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=60][i]Őrjöngő agyarak[/i][/url]ban, ahol általában azt sem tudtam, éppen hol vagyok.

[b]Kihívás[/b]
Szerintem túl könnyű lett. Nincs kifejezetten szadista rész, bár vannak erős ellenfelek (a T- Rexszel már meg se kell küzdenünk, a vele való találkozás azonnali halált jelent). Elég rövid az út is, mert rengeteg elágazás van, nagyon sokféleképpen lehet végigmenni a kalandon. Egyetlen megszerzendő tárgy Telak szeme lesz, de négy potenciális jelölt is van erre a titulusra. A négyféle drágakövet bezsákolhatjuk mentünkben (kifejezetten könnyű rájuk akadni, ha jól emlékszem, mind az utolsó helyszínen, a romvárosban található), de Telak kardja csak az egyiktől kapja vissza régi erejét, úgyhogy 4 az 1-hez az esélyünk, hogy a végén a jót válasszuk. A kard megszerzése nem kötelező, mert ha nem találjuk meg, akkor a gyíkemberek megteszik helyettünk, mire a végjátékhoz érkezünk.

[b]Főgonosz[/b]
Mindenki vigyázzon: spoiler. Szóval főgonosz az nincs, nem kell még egyszer levágnunk a gyíkkirályt, de itt van helyette az árulóvá lett Laskar. Az öreggel harcolni se kell, csak elvenni tőle a mágikus kardot, leszúrni vele, és kész. Kissé kiábrándító. Ami mondjuk nekem nem volt annyira világos, hogy miért vált Laskar árulóvá..?

[b]Hangulat[/b]
Nincs ezzel a könyvvel olyan nagy probléma, csak egy kicsit „B-kategóriás” lett. Az utánzás egyértelmű, a kirándulás a természet lágy ölén szintén megvolt már korábban a Gyíkkirályban, sok minden nincs igazán kifejtve (pl. kicsoda Telak és kicsoda Laskar), a drámaiság rengetegszer inkább nevetségessé válik („– Én vagyok a kiválasztott, anyám – feleled egyszerűen és már mész is hogy összepakold a szükséges felszereléseket”, de a 20. oldal legfelső mondatát is háromszor olvastam el, mert nem tudtam felfogni). A nyelvezet időnként furcsa volt („Úúú! Borzalmas látvány tárul eléd.”, vagy „Ajaj! A kezed megbicsaklik…” és hasonlók). Volt pár ellentmondásos dolog is, például nem értettem, miért kellene lejátszani a csatát a T-Rex és a Triceratops között, amikor semmi nem függ tőle, vagy a 126-os pont, ahol „nincs esély a menekülésre”, de ha gondoljuk, a harc ötödik köre után azért elmenekülhetünk. A 229-es pont szörnyeinek leírása sem igazán fedi azt, ahogy a képen kinéznek, és még van jó pár ilyen.
De hogy jót is mondjak, tetszett a darkos hangulat a romvárosban, néhol szinte tapintható a romlottság és az őrület. Poénos az ork temetésen való részvétel (ihatunk ork sört!), vagy Kátya mellénk szegődése útközben, akit azonban sajnos rekord gyorsasággal ölnek meg. Ebben is követi a Gyíkkirályt, emlékezzünk csak Mungóra… Szóval több kellett volna, jóval több. Így leginkább csak közepes lett.

A Kard Mesterében az első szembetűnő dolog a színes borító, melyen egy ládzsás Gyíkember lovagol egy Pterodaktilusz hátán!

A könyv célja, hogy megmentsük Vymornát a Gyíkemberek inváziójától. Ennek érdekében egy mágikus fegyvert kell megtalálni, amivel egy természetfeletti sereget lehet megidézni.

A küldetés során ki kell jutni az ostromlott városból, és egy másik, dombok közt fekvő, elhagyatott települést kell felkeresni, melyhez síkságokon, folyókon és erdőkön át vezet az út.

A terep folyamatosan változik, a találkozások pedig jól el lettek készítve. A könyv illusztrációi szépek – mind kívül, mind pedig belül.

A fogalmazás megfelelő. A koncepció is érdekes – végre megtörtént, hogy az író egy egész könyvet szentelt a Gyíkemberek seregének. A Gyíkkirály szigete óta ilyen még nem volt, de úgy hiszem, lesz még rá példa.