A nyilvánvaló dolgok

A Hercegek Viadala volt az összefoglaló címe az egyetlen kétjátékos Kaland, Játék, Kockázat könyvnek, melyek még a Puffin adott ki 1986-ban, a sorozat fénykorában. Egyik írójuk az az Andrew Chapman, akinek az [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=18]Űr-Orgyilkost[/url], a [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=20]A Ketheri Maffiát[/url] és [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=7]A Vértengereket[/url] is köszönhetjük, társszerzője pedig Martin Allen, aki az [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=22]Égi Fejedelmet[/url] követte el. Utóbbiról nem sokat tudok, csak hogy másik kötete leginkább olyan, mintha Luke Sharp kétes eredetű vegyi anyagokkal beszívva kezdett volna el írni, Andrew Chapmannel kapcsolatban azonban két sztorim is van.

1) A 80-as években, valószínűleg amikor épp ezt a két játékkönyvet vásároltam meg, találkoztam egy nővel a Marion bevásárlóközpont egyik könyvesboltjában Adelaide déli részén, Dél-Ausztráliában, aki azt állította, hogy a fia Kaland, Játék, Kockázat könyveket írt. Az első gondolatom valami ilyesmi volt: "Egy KJK író Adelaide-ban? Aha, persze..."

2) Anatómiát tanultam az Adelaide Egyetemen, és az utolsó évemben megtudtam, hogy a volt barátnőm pszichológia óráján az egyik kitüntetéssel végzett diák a játékkönyveket író Andrew Chapman volt. Akkoriban eléggé eltávolodtam a műfajtól, amerikai bandák harsogó zenéi és szárított tetemek felvagdosása töltötte ki az életemet, de az irígység érzése nagyon bennem volt...

De mindegy is, vissza az értékeléshez. A borítót és a belső illusztrációkat a Varázslat! sorozatot is megszépítő John Blanche készítette, aki ekkoriban már a Games Workshopban is tevékenykedett, a borító belső oldalán található színes képek pedig Dave Andrews tehetségét dícsérik (ugyan sehol nem említik meg, de a stílus is és a sarokban szereplő DA iniciálék is erről árulkodnak). Két könyv volt, melyeket a borító alján lévő alcím különböztetett meg. Az egyik A Harcos Útja, melyen egy fekete hajú, karddal és pajzzsal felszerelt harcos látható láncingben és sisakban, amint épp egy kőkriptából kitörő kísértet-csontvázzal veszi fel a harcot. A másik pedig A Varázsló Útja, melyen egy szőke hajú varázsló látható hosszú bottal a kezében, aki szőrmével borított kék köpenyt és ruhákat visel, és épp három borzalmas banyára készül varázsolni, akik egy tüskés fákkal teli erdő közepén emelkedő kőtalapzaton guggolnak.

Eredetileg a két könyvhöz járt díszdoboz is, melyen barnás, élősködőkkel borított börtönfalak voltak láthatóak (ezek szintén Blanche művei), és amik két oldalán a könyvek borítóinak egy részlete látszott. (Ha feltételezzük, hogy nem hülyültem meg azóta teljesen, akkor A Varázsló Útja volt látjató az elülső oldalon, és A Harcos Útja a hátsón, de könnyen lehet, hogy épp fordított volt a helyzet.) Akkoriban egyedülálló módon mindkét könyv 500 fejezetpont hosszúságú volt, ellentétben a megszokott 400-al, ami már önmagában is ígéretesnek tűnt.

Zaftos részletek

Szinte minden más fantasy témájú hőstől eltérően – akiket mindig név és nem nélkül emlegettek – itt név szerint szerepel mindkét hőst. 16. Gunderbock király, Gundobad városállamának uralokdójának ikerfiait alakíthajtuk ebben a kalandban. Eljött az idő, hogy egyikük a trónra kerüljön azzal, hogy teljesítik a Királyság Próbáját, melynek keretében fel kell kutatniuk Gundobad egyik Szent Gyémántját. A Harcos Útjában Clovisszal, a Harcos-Herceggel játszhatunk, míg A Varázsló Útjában Lotharral, a Varázsoló-Herceggel.

Clovis szinte mindenben megegyezik a korábbi könyvekben felvonultatott, névtelen tucathősökkel: 7–12 közti ügyesség és szerencse, 14–24 közti életerő. Lothar azonban alacsonyabb, 6–10 közti ügyesség ponttal, ellenben 14–24 varázslat ponttal rendelkezik. Összesen 12 Harci Varázslat áll rendelkezésére, melyek mindegyike 1–3 Varázslat pontba kerül (időnként valamivel többe). Harconként csak egy varázslatot használhat, és azokat is csak közvetlenül a csata megkezdése előtt. A Varázslat! sorozat rendszerétől eltérően tetszőlegesen lehet bármelyiket használni, és [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=6]A Káosz Fellegvárától[/url] vagy [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=5]A Skorpiók Mocsarában[/url] található varázsgolyóktól eltérően akárhányszor használhajtuk mindegyiket, feltéve persze, hogy van elég Varázslat pontunk. A Harci Varázslatok közül hat közvetlenül sebzi az ellenfeleket, három javítja a saját harcértékeinekt, egy mindkét testvér ügyességét megnöveli (feltéve persze, hogy együtt vagytok), egy egy Árnyat idéz meg, aki harcol helyettünk, az utolsó pedig Varázslat pontokért cserébe gyógyít – ezt azonban csak Lothar használhatja, Clovison nincs hatása.

Ezen kívül a kaland bizonyos részein Lothar választhat három további különböző varázsige közül, hogy kiszabaduljon szorult helyzetéből. Ezek a további igék szintén 1–3 Varázslat pontba kerülnek, és bár néhányuk hasonlít a 12 Harci Varázslat valamelyikéhez, mások teljesen egyediek (például a kifordító ige, de erre majd később térünk vissza részletesebben).

A varázslat típusától függetlenül ugyanaz a varázslás menete: le kell vonni a szükséges Varázslat pontokat a jelenlegiből (feltéve, hogy rendelkezünk elegendővel a varázsláshoz), majd dobni kell egy kockával. Ha az eredmény 1–5, a varázslat létrejön, 6-os eredmény esetén azonban felsülsz, és vagy a szokott módon kell folytatni az olvasást (Harci Varázslatok esetében), vagy pedig a sikertelenségnek megfelelő fejezetponton kell folytatni az olvasást (az egyéb igék esetében).

Mindkét hős egy közönséges fegyverrel, egy hátizsákkal és 10 adag élelemmel (melyek a megszokott 4 helyett egyenként 2 elvesztett ÉLETERŐ pontot állítanak vissza) vág neki az útnak. Egyikük sem rendelkezik varázsitallal, azonban mindkettőnek van egy lova és 10 Aranytallérja. A könyvekben szereplő kalandlapok nincsenek túlzsúfolva fölösleges, soha ki nem használt rubrikákkal, csak a legszükségeseb információk szerepelnek rajtuk: életerő, ügyesség, szerencse, (varázslat,) arany, élelmiszerkészlet és jegyzetek és felszerelési tárgyak.

A fenti szokásos tulajdonságokon kívül még két további nagyon fontos dolgot kell folytamatosan nyomon követni: a státuszt és a cselekedetet (melyek számára nincs külön rész fenntartva a kalandlapon, a szabályok azt javasolják, hogy egy közös lapon vezesse ezeket mindkét játékos). Lényegében ezek azok az értékek, melyek a két játékost egymáshoz hangolják a könyvekben, és időnként utasításokat kapnak a játékosok, hogy módosítsák ezek értékeit, jelezve ezzel a kaland haladását. Ha egy játékos módban játszódik a könyv, vagy valamelyik kalandor csúfos véget ér, mindkét érték 1-re módosul, egyébként pedig folyamatosan változnak, jelezve mindkét hős útját, illetve a különleges találkozásokat, melyek az út folyamán történnek. (Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, ezek a különleges találkozások lehetőséget adnak rá, hogy kicsit felrázzuk versenytársunk útját.)

Az új könyv illata

Ami a hangulatot illeti, a Hercegek Viadalának egyik legérdekesebb mozzanata az, hogy abban az időben íródtak, amikor az addig megjelent összes Kaland, Játék, Kockázat könyvet igyekeztek összeszedni Titán világára. Igazán érdekes, hogy Marc Gascoigne teljes kudarcot vallott Gundobad és környékének elhelyezésével (bár többen is rámutattak, hogy a borító belső oldalán található térkép és Khul északi partvonala között van némi hasonlóság). Akárhogy is, nagy veszteség ez Titán számára, hisz véleményem szerint Blanche rajzai, a Harci Varázslatok, a szörnyhordák és kegyetlen csapdák mind-mind tökéletesen illeszkedtek volna a világba. A könyvekből hiányzik az a furaság és szeszélyesség, ami néhány későbbi kötetben felbukkan, és mégis sokkal szerteágazóbbnak és nagyívűbbnek érződik, mint néhány korábbi, lineárisabb kaland. Az Amazonokkal, Roc-lovagló Banditákkal, adószedővel, rabszolgakereskedőkkel és kalózokkal, holtak és démonok hadaival tökéletesen beleillik Titán kulturális sokszínűségébe, így a Rebuilding_Titan csoportban boldogan fogadtuk Gundobadot és a Hercegek Viadalát és végül az Ismeretlen Földeken helyeztük el őket, amit Steve Luxton pingált oda Gascoigne Titán című könyvébe.

A kötetekben több apró részlet is utal Jack Vance amerikai sci-fi és fantasy író Haldokól Föld sorozatára, bár ezek eleinte elkerülték a figyelmemet. Vance Scamander és Scaum folyói itt Scamder (Csalárd) folyó néven jelennek meg. Egy ponton minden felszerelésünket ellopják a Futókák, és magukkal viszik a mélybe. Lothar azonban a legendás kifordító varázslat segítségével az egész odút képes kifordítani önmagában, pusztulást hozva a lényekre és visszaszerezve minden elvesztett dolgot. Azok számára, akik ismerik A túlvilág szeme című könyvet, bizonyára ismerős a jelenet, mely másolata annak, amikor Cugel hasonló ellenfelek ellen veti be ezt a taktikát, ő azonban Zaraides ellopott grimoárjából veszi kölcsön az igéket. Egy másik részen összefutunk Dragesimával, a hivatásos boszorkány- és varázslóvadásszal, aki hasonlít arra a névtelen boszorkányvadászra, akivel Cugel közvetlenül azt megelőzően találkozik, hogy belépne Magnatz hegyei közé. Végül pedig ott vannak a Halál Tavának hírhedt ladikosai. Ők a zsivány Busiacosra hajaznak, különösen a láthatatlan, mérgező lények létének bizonygatásával.

A külső hatások listája itt persze nem ér véget. John Blanche remek illusztrációi ellenére továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy a gonosz Dzsinn disznófejű őrei a Jedi visszatérben megjelenő gamorrai őreinek kifigurázása. A kedvencem azonban az Andrew Chapman által jegyzett, A Vértengerek című kötet felé tett főhajtás. Abban a könyvben egy kalózt alakítunk, akinek egy ponton meggyűlik a baja egy varázslóval, aki egy Árnyat idéz meg – itt mi vagyunk a varázslók, akik megidézik a bestiát, hogy az szabadon pusztíthasson egy gályányi kalóz között. Nagy kár, hogy A Vértengerekben szereplő legénység nem volt olyan fürge, mint azok, akik A Varázsló Újtában szerepelnek. És a végére még egy utolsó dolog: Terry Pratchett Korongvilág fedőnevű erdőirtási projektjében (azaz fantasy könyvsorozatában) szereplő HALÁL kisöccse, a Rájuk Váró Halál lehetőséget ad nekünk arra, hogy beletekintsünk azon szerencsétlen végekbe, melyekkel összefuthatunk a kaland későbbi fejezetpontjaiban.

Tagadhatatlan, hogy rengeteg öröm forrását jelentik a sztorihoz tökéletesen illő illusztrációk – feltéve persze, hogy szeretjük John Blanche munkáit. Én szeretem, és úgy gondolom, egyik-másik munkája még a Varázslat! sorozatban találhatókon is túltesz. Nem olyan túldíszítettek, mint [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=29]A Shamutanti Dombokban[/url] vagy a [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=30]Kharéban[/url] láthatóak és nem is olyan leegyszerűsítettek, mint [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=73]A Királyok Koronájáéi[/url]. Leginkább talán a Talizmán kiegészítőjére emlékeztet. (Emlékszik még valaki onnan a Zsiványra? Na, ő például egyáltalán nem lógna ki.) Bár itt-ott előfordulnak hibák, rengeteg kiváló munkával is találkozunk: gondosan felfegyverzett és -vértezett alakkal, mint például a Fekete Lovag, az Árny, az Orkok, az Ogrék vagy a Gyíkember.

Ehhez hozzájön még az is, hogy most először minket, pontosabban alteregóinkat, Lothart és Clovist is ábrázolja Blanche. Nem csak a borítón láthatjuk a két herceget, de a küldetés kezdetekor egy-egy teljes alakú képet is kapunk, melyeket valószínűleg a gundobadi udvari festő készített a hercegekről. Én mondjuk meglettem volna a Clovis arcát borító ragyák nélkül is. A borítón látható Lothar kép pedig nem kicsit hasonlít David St. Hubbinsra, aki a Spinal Tap nevű, úttörő heavy metal bandában gitározott.

Sajnálatos módon egyik kötetben sem bukkan fel egyetlen pingvin sem. Azonban az Orkvitás szigetének dzsungelében felbukkanó ragadozó Lajhárokkal és Gorillákkal rendkívül meg voltam elégedve. Szerepeltetésük és étrendjük bónuszpontokat érdemelnek. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a Csalárd folyó környékén nem kevés állat próbálja kitépni a torkunkat, vagy legalábbis megrúgdosni egy kicsit az oldalunkat, különösen az a néhány lelkes és igen agresszív Hegyi Kecske. Egyik nagy kedvencem a Sövény (9-es ügyességével és 4-es életerejével, amit azonban 3 Harci Kör alatt le kell győznünk). Monthy Python és a Szent Grál óta nem volt növényzet ilyen veszedelmes. Most, hogy mindezeket leszögeztük, elmondhatjuk, hogy kellemesen változatos tájakat járhatunk be: erdőt, mezőt, hegyet, sivatagot, dzsungelt. Az ember azonban nem tud megszabadulni az érzéstől, hogy David Attenborough ezek egyikére sem látogatna el, maximum csak nehéz pánzélzatban és a legújabb fejlesztésű önvédelmi fegyverrendszerekkel felszerelve. Végezetül megemlékeznék még a déli síkságokon élő, kegyetlen Chad-ről, ami leginkább egy Óriás Aardfarkasra emlékeztet, és egyáltalán nem olyasvalami, ami Al Gore-nak a múlt évi elnökválasztási vereségébe került.

Kezdődjön a kaland!

Számomra a legnagyobb csalódást a túlságosan tömör fogalmazás jelentette. Bár mindkét könyv 500 fejezetpontos, vastagságban nem szárnyalják túl a hírhedt 400 pontosakat. A Luke Sharp-féle rövidítésekkel nem tudnak vetekedni, és a Varázslat! sorozatban megszokott GOB/YOB/ZAV/BLA varázslat-töltelékpontok sem tarkítják, a sztori mégis észvesztő sebességgel száguld. Vegyük csak Lothar esetét. Amint megérkezünk Kalamdar városába a dokkhoz megyünk és jegyet váltunk az egyik lomhább kereskedőhajóra, ami Orkvitás szigete felé tart. A hajó azonnal elhagyja a kikötőt és nekivág a tengernek. Nem számít, hogy előtte hetekig caplattunk a vadonban, hogy életerőnk és varázslatunk valószínűleg nulla közelében áll, hogy szívünk szerint valószínűleg be akarjuk magunkat vackolni az első fogadóba, hogy aludjunk egy-két napot, esetleg meglátogassuk a piacot. Néhány sor alatt kivégezzük a kötet legnagyobb városát (ha pedig Clovisszal játszunk, még csak a közelébe sem kerülünk). Bár ez azt is jelenti, hogy jóval nagyobb területű és változatosabb tájakat járhatunk be, én a magam részéről jobban örültem volna, ha a nagy terek helyett valamivel több választási lehetőséget kapok.

A folyamatos loholás mellett a könyv gyakran hoz áldozatokat az ok-okozat oltárán, helyenként rendkívül látványos módon. Például amikor másodszorra is találkozunk a rendkívül kellemetlen adószedővel (egy neked, tizenkilenc nekem), könnyen lehet, hogy még több pénzt vagyunk kénytelenek fizetni neki. Akárhogy is, harcra kerül a sor (elvégre egy Kaland, Játék, Kockázat kalandról beszélünk). Ha azonban az őreivel kinyírjuk, semmi aranyat nem kapunk – sem azt, amit az imént adtunk oda neki, sem pedig azokat, amiket korábban beszedett kegyetlen segítőivel. Ami még rosszabb, hogy mindezt egy nyilvános kocsma kellős közepén tettük meg. És mi az első dolog, ami velünk történik a gyilkosság után? Egy dühös polgárőrség? Á, dehogy. Egy vén szerzetes próbál ránk sózni egy rakás haszontalan kacatot. Tény, hogy nemesek vagyunk, de akkor miért zaklat minket az adószedő? Nem talál magának elég parasztot vagy jobbágyot, akit helyettünk zaklathat? Úgy tűnik, egy kicsit túlzásba estem a panaszkodással. Nem ez volt a célom. Csak annyit akartam mondani, hogy ne gondoljunk nagyon bele az olvasottakba, dagonyázzunk inkább a nosztalgiában és legyünk hálásak, hogy ez nem a(z) [illeszd ide a legjobban utált KJK könyv címét].

A másik nagy probléma, ami némileg kötődik a tömör fogalmazáshoz, a nagy számú azonnali halálpont. Egy gyors átpörgetés szerint Clovis 39-féleképpen tudja életét veszteni, míg az elrontott varázslatoknak köszönhetően Lothar 47 alkalommal kenődhet szét a flaszteren. Ezek egyike sem olyan rossz, mint akár A Vértengerek, akár [url=http://zagor.hu/?oldal=elokeszuletben&konyv=57]A Gyűlölet Szakadéka[/url] (mindkettő híres a sok halálpontjáról), de mégis igen frusztráló lehet, amikor három tárgy használata között lehet választani, és biztosak lehetünk benne, hogy ezek közül legalább egy, ha nem kettő kampeccel végződik. Ami pedig még rosszabb, az az, hogy ezek a leselkedő borzalmas az egész könyvön át szét vannak szórva, a legelejétől a legvégéig, és csak próbálgatással lehet kitalálni, melyik a helyes, ugyanis semmiféle tippet nem lehet szerezni ezekről. És akkor itt most egyből meg is említenék egy esetet, ami a kisöcsémmel való közös játék során történt sok holddal ezelőtt. Spoiler következik! Első nekifutásra elég gyorsan kénytelenek voltunk újrakezdeni a történetet, ugyanis rájött, hogy miért is hívják a tavat a Halál Tavának, és nem például a -4 Életerő Tavának. Míg ezek a halálok messze nem olyan változatosak, mint például [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=40]A Pusztítóban[/url] lévő társaik, annyira nem is rosszak. Egy óriási teremszvárban mászva például meglep minket egy jókora, szőrös állat, és mielőtt bármit is tehetnénk, leszakítja a fejünket. Személyes kedvencem az, amikor négy, falba ágyazott rácsot vizsgálunk meg. Itt még a rácsokhoz érni sincs időnk, amikor a plafonról ránk csobban egy éhes paca, szépen megemészt minket, majd visszamászik a plafonra.

Ehhez képest a harcok sokkal könnyebbek, hála annak a szabálynak, hogy ha több ellenséggel állunk szemben, mindig egyesével kell megküzdenünk velük. Ezzel megússzuk azt a hosszadalmas szenvedést, amikor mi csak egy ellenfelünket tudjuk megsebezni, miközben ők módszeresen cincálnak minket apró darabokra. Figyelembe véve, hogy elég sok alkalommal kell túlerő ellen harcolnunk, ez egy igen üdvös szabály. Ha már itt tartunk, vessük össze az itt előforduló ellenfeleink értékeit néhány véletlenszerűen kiválasztott másik könyvben szereplővel:

AHU – Átlagos ügyesség: 8,5. Átlagos életerő 6,3. 70 ellenség.
AVU – Átlagos ügyesség: 8,5. Átlagos életerő 6,6. 90 ellenség.
AMD – Átlagos ügyesség: 7,7. Átlagos életerő 10,5. 60 ellenség.
SzV – Átlagos ügyesség: 6,9. Átlagos életerő 7,7. 24 ellenség.
AMA – Átlagos ügyesség: 8,4. Átlagos életerő 8,5. 85 ellenség.

A tanulság, hogy bár mindkét könyv bővelkedik ellenfelekben, a szörnyek életereje jóval alacsonyabb a többi könyvben szereplőkéhez képest, és így a magasabb ügyesség ellenére is valószínűleg jóval rövidebb és kevésbé káros csatákra kell számítani, ami különösen Lothar esetében érdekes a Harci Varázslatai miatt.

Figyelembe véve, hogy itt egy adag élelem elfogyasztása csupán 2 ÉLETERŐ pontot gyógyít (ami a folyton varázsolgató Lothar számára különösen nagy probléma), milyen más felfrissülési lehetőséget biztosít a könyv az ellenség-hordákkal való csatározásokban megfáradt kalandozónak? A válasz részben a harmadik problémában rejlik: a mágikus tárgyak konzisztenciájának hiánya. Van néhány igen hasznos mágikus tárgy, melyet ráolvasással lehet használni (többek közt a Fagykard, a Viharok Kalapácsa, a különböző Hatalomkövek), ám ezek nagy része csak a különféle képességeinkhez ad bónuszokat. Mivel a kezdeti értékeket ezek soha nem léphetik túl, nincs lényegi különbség aközött, hogy a bónusz egyszeri képesség-növekedést jelent azoknál, melyek megcsappantak (ilyenek a Hatalomkövek), vagy pedig a használatkor adódó bónusz, illetve bónuszok (például a Fagykard használata a csatában). Látva, hogy a kaland mennyire tele van csatákkal, az ember azt gondolná, hogy az előbbi a valószínűbb, és az egész csak még nagyobb csalódást jelent, amikor van egy csomó másik, sokkal jobban kidolgozott mágikus tárgy kézzel foghatóbb és logikusabb képességekkel (például a Tizedelés Villáma vagy a harci bot).

Az utolsó apró dühítő dolog a két kalandozó kalandjainak felépítésében keresendő, különösen ha egy játékos módban játszik az ember. A Harcos Útja ebből a szempontból sokkal jobb, lapjai egy ténylegesen feltérképezhető labirintust rejtenek. Ezzel szemben A Varázsló Útjában nem egy, nem kettő, hanem egyenesen HÁROM kisebb, fel nem térképezhető útvesztő is van, melynél kétségbeesetten kutatsz a még be nem járt fejezetpontok után, remélve, hogy azzal tovább fogsz tudni jutni a kalandban. Tény, hogy ezek egyikét renkdívül innovatív módon egy házban történő varázsszőnyeges repülésnek álcázták, de mindegyik a kaland közepén, egy kupacban van, és a végére igen fárasztóvá válik. Ami üdvözítően közös a két könyvben, hogy mindkettőben négy nyomot kell összeszedni, melyek végül egy-egy számot adnak ki, ahová majd el kell lapozni. És mindkettőben ki lehet találni a számot anélkül, hogy mindegyik nyom meglenne. Ha az idióta, vén Livingstone is alkalmazta volna ezt a trükköt későbbi, 400 fejezetpontos unalomhalmaiban, talán valamivel együttérzőbben viszonyulnék a kreálmányaihoz.

Kezdők csapdái

Szeretném most rögtön kijelenti, hogy Dave Andrews színes térképe teljes mértékben használhatatlan, és a két várost, Gundobadot és Kalamdart leszámítva élesen szemben áll a kalandban vázolt környezetekkel. Az út során érintett olyan kulcshelyszínek, mint Peleus kastélya, a Halál Tava vagy Orkvitás szigete vagy nem jelennek meg rajta, vagy nincsenek nevesítve, mindezek mellett ráadásul feliratozva van egy (a Sárkánykunyhó), ami egyáltalán nem bukkan fel a szövegben. Andrew Chapman legutóbbi nyilatkozatai alapján úgy tűnik, kommunikációs problémák voltak az ausztrál író és a brit kiadó között, ami valószínűleg közrejátszott abban, hogy a többihez képest ilyen katasztrofális minőségű végtermék született. Nagy kár, mivel a kaland méretei miatt is sokkal jobbat érdemel.

Végső gondolatok?

Végszóként annyit mondanék csak, hogy a kötözködések ellenére is szeretem ezeket a könyveket. Valójában nagyon is bírom őket. A túl sok azonnali halál és a tömör fogalmazás dühítő tud lenni, de az 1000 fejezetpontban egész jól leírnak egy jókora, klasszikus Kaland, Játék, Kockázat világot, ami egyszerre nem Titán, de mégsem áll tőle különösebben távol. A kétjátékos mechanika egyszerű is és hatásos is, a varázsrendszer pedig csak egy újabb bónusz, mint ahogy Blanche illusztrációi is. Szerintem kétjátékos könyvhöz képest sokkal jobbak, mint Joe Dever Combat Heroes sorozatának darabjai, mivel szeretem, ha a kalandnak története is van. Ugyanakkor gyengébbnek értékelem, mint Jamie Thomson és Mark Smith Duel Master sorozatát (különös tekintettel az első és negyedik szettre), melyeknek bár egy elég otromba kódszavas rendszerük van, legalább teljes mozgásszabadságot és egész jó történetet adtak (a képek mondjuk borzalmasak). Jon Sutherland és Simon Farrell Double Game sorozatából nem láttam eleget ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, hogyan viszonyulnak a Hercegek Viadalához, de amennyire láttam, nagyon hasonlítanak egymásra.

Nem igazán szeretem a számszerű értékeléseket, ezért nem is adok pontszámot. Érzésem szerint a Hercegek Viadala valahol az angol Steve Jackson, Stephen Hand és Peter Darvill-Evans munkái alatt foglalnak helyet, de túlszárnyalják Jonathan Green vacakjait és Ian Livingstone legtöbb próbálkozását. Más szóval a Robin Waterfield, Keith Martin és Luke Sharp alkotta jókora középmezőnyben foglal helyet. Jó könyvek, melyekben kellemesen el lehet veszni – mindenképp érdemesek a beszerzésre –, de nem elég jók ahhoz, hogy a Kaland, Játék, Kockázat élmezőnyébe tartozzanak.

Ez egy két kötetes, dobozos szett. Különös, hogy csak rövid ideig lehetett kapni a boltokban, ráadásul csak néhány másik Kaland, Játék, Kockázat könyv tesz róluk említést, az utolsó néhány tucatban nem szerepelnek a megjelent könyvek listáján.

Gyakorlatilag két játékos játszhat együtt, mindkettő a saját könyvével. Néha együtt sodródnak a kalandban (ilyenkor ugyanazokat a fejezetpontokat olvassák), máskor teljesen más vidéken barangolnak egymagukban. Az illusztrációk John Blanche művei. A két kötetet nagyon nehéz felhajtani, legalábbis itt, ahol élek, ezért féltve őrzöm a saját példányaimat.

Ezeket a köteteket is Steve és Ian ajánlja, a szerzők azonban nem ők, hanem Andrew Chapman és Martin Allen. A képeket a kedvencem, John Blanche készítette. 1986-ban láttak napvilágot, egy dobozban, mely a borítók illusztrációit viselte.

A Varázsoló Útja Lothart ábrázolja, amint három ronda banyára varázsol éppen (az egyik tenyerében egy szem van, egy másiknak egyetlen hatalmas körme az ujja végén, a harmadik szájából pedig egyetlen fog lóg ki) egy haldokló erdőben a rozsdás-narancsos ég alatt. A Harcos Útján Clovis látható, amint pajzzsal és sisakban egy kardot lóbálva harcol egy hatalmas, dühös kísértetcsontvázzal, ami mintha abban a pillanatban bukkant volna fel egy kőlapból. Ennek háttere sötétbarna, mintha egy barlang vagy egy alagút sima fala lenne.

Úgy rémlik, nagyjából 10 évvel ezelőtt nekivágtam ennek az egyik haverommal, és jó szórakozásnak bizonyult. Nem rémlik, hogy a kétjátékos módtól eltekintve lett volna benne bármi különös. A játékosoknak két számértéket kell folyamatosan figyelniük, melyek segítségével nyomon tudják követni a másik útját amikor külön vannak, amikor pedig közösen kalandoznak, meg kell beszélniük egymással, mit tesznek. Hogy megértsd, pontosan hogy is működik az egész, ki kell, hogy próbáld.

Lotharnak van egy csomó Harci Varázslata is, melyek aktiválása bizonyos mennyiségű életerő pontjába kerül.

Ha korábban már játszottál Kaland, Játék, Kockázat könyvekkel, akkor közlöm veled, hogy a Hercegek Viadala az egyik legjobb a sorozatban, és épp emiatt meglepődtem rajta, milyen nehéz volt fellelni egy példányt belőle. Tény, hogy nem kezdőknek való. Ha csak most ismerkedsz a stílussal, inkább a Tűzhegy Varázslóját, vagy a Káosz Fellegvárát javaslom. A Hercegek Viadala az egyik legátgondoltabb, legkifinomultabb eleme a sorozatnak. Azonban úgy tűnik, valaki kihagyta a lényeget – ez egy kétjátékos kaland! Az Amazonon csupán az egyik, a Varázsló Útja lelhető fel. A Harcos útja nincs sehol (bár mindkettő beszerezhető a hivatalos oldalon keresztül). Tény és való, hogy a könyveket külön-külön is lehet olvasni, a Hercegek Viadalának az adja meg az egyéni jellegét, hogy egyszerre ketten is játszhatják – egy ügyes trükköt alkalmazott a szerző, hogy a játékosok tevékenységét nyomon kövesse. Azt ugyan kétlem, hogy sok olyan gyermek él napjainkban, akik rendelkeznek a könyvekhez szükséges türelemmel és képzelőerővel (és miért is rendelkeznének vele, amikor a számítógépes játékok olyan kifinomultak, amilyenek), ez a két részes játék nem csak szórakoztató, de egyedülálló is, és megéri megszerezni – már ha sikerül rátalálnod mindkét felére!