Az 1988-as év finoman szólva sem volt kiemelkedő. A Kard mesterétől mindenki többet várt, a Mélység rabszolgái ötletes volt, de mellette túl nehéz és megosztó, az utolsó sci-fi kaland és Sharp újabb gyenge könyve mélypontok és Martin bemutatkozása is inkább szerény sikereket ért el. Ebbe a klímába érkezett az év legvégén Livingstone új könyve, a Halál seregei, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket még egy ilyen gyenge évben sem.

A mester másfél éve nem adott ki könyvet. Már utóbbi két kalandjában is érezhető volt a kifáradás az új ötletek hiánya, de a Bajnokok próbáját eladta a halállabirintus faktor, míg a Varázsló kriptájának erős volt a hangulata, noha elborult nehézsége mindkettőt lerontotta. A halál seregei háttértörténete ismét marketing eszközökkel próbálja behúzni az olvasót, hiszen a Bajnokok próbájából megismert karakterünk bőrébe bújunk ismét, noha más kapocs nincs ezen felül a történetben. Hősünk egy ideje éli a dúsgazdagok kényelmes és unalmas életét, amikor praktikusan feltűnik a gonosz Agglax a Démoni Síkról és élőhalott seregével Allansia elpusztítására (mi másra) tör. Természetesen megint csak senki más nem hajlandó megmenteni a világot, így hősünk sereget toboroz, majd elindul levadászni Agglaxot és seregét.

Újítás a hadseregünk és a tömeges harcok bevezetése. Sajnos ez rém fapados megoldás, a létszám függvényében kell kockát dobálni a harcban és ez fogja meghatározni az elesett harcosok számát. Számomra gagyi, hogy mindig ötösével hullanak el a katonák, semennyire sem életszerű. Továbbá, ez a száz fős kompánia valahogy nem kelti fel bennünk a sereg érzetét, inkább nevezném csapatnak. Az ideális úton haladva ráadásul alig történik egyáltalán ütközet. Livingstone érezte, hogy nem ártana valami újdonságot implementálni a kalandba de engem nem nyűgözött le ez a kivitelezés.

És ha már ideális út, hát ebben nem hajlandó változtatni a mester. Számtalan tárgy, információ, sőt jelen esetben csapattag is kötelezően begyűjtendő a kaland sikeres teljesítéséhez. Annyira nem elborult, mint a Varázsló kriptája de azért igen nehéz ezeket mind megtalálni. Az Orákulum felkeresése a kaland legbosszantóbb epizódja, ami ennek a tárgygyűjtögetésnek a kvintesszenciája. A világ vége fenyegeti a csávót de nem hajlandó segíteni ha nem harácsolsz neki össze mindenféle melltűt meg zöld lámpát meg ki tudja még miket és nincs nálad a bolha. Ha a kismillió tárgyat összegyűjtötted, akkor nagy nehezen mégiscsak segít, hogy megmeneküljön a világ. Nehezen komolyan vehető.

A kaland végén természetesen ráereszthetjük seregüket Agglaxéra. Próbál epikus lenni itt az író és valamennyire átjön a harctéri hangulat a végső ütközet során, végre felbérelt csapattagjaink is kiveszik a részüket. Csalódást keltő Agglax legyőzése, amennyiben felmutatjuk a kristályt és egyszerűen vége is lesz, mint a botnak.

Livingstone nem felejtett el írni, itt is sikerül hozni egy tőle elvárható színvonalat, ami alá nem megy de most először érzem azt nála, hogy bizony megkopott már a játékírói vénája és elérte a határait. Hiába újított most a tömeges harccal, a vonatkozó szabályok túl fapadosak lettek, a történet pedig érezhetően a korábbi panelek újrahasznosítása és a bosszantó, kizárólagos tárgyharácsolást nem tudja levetkőzni. Érdemes összehasonlítani a nem sokkal ezelőtt megjelenő első Martin kalanddal, aki a karrierje elején írt meg egy hasonló minőségű könyvet, míg Livingstone mesternek az a műve már régen túl van a fénykorán. Ugyanakkora pontszámot adok mindkettőre.
10/5,5

[b]Design[/b]
A borítóval (Gál László munkája) nincs semmi gond, csak azt nem tudom hogy ez a harci csapat éppen milyen tevékenység közben van ábrázolva. A távolban menetsor, elől harci pózokban, középen meg biztos valamilyen emelvényen áll diadalmasan a központi figura - nem lehet eldönteni hogy ezek menetelnek, támadnak, vagy már győztek, vagy mi van…

[b]Illusztráció[/b]
Hát olyan közepes-gyengébb képekből áll. A legfurcsább bennük nekem az volt hogy Nik Williamsnek valahogy nem megy a dinamikus jelenetek ábrázolása, az ilyen képeken olyanok a karakterek mintha valamilyen pózba merevednének. Például a 338-ason, melyen az alakváltó úgy fojtogatja a törpöt, hogy a vállára teszi a kezét, mintha valami feladattal bízná meg éppen. Vicces még a farkasember versus őr jelenet is (278.), amelyen úgy tűnik mintha a farkas az ember testőrét alakítaná. A ninja (39.) és a kőember (134.) pedig azonnal bedobja magát a legcoolabb pózba, mintha épp arra várnának hogy elkattintsuk a fényképezőgépünket… Ja és a legjobb a dagadt blog a 265-ik pontnál, akiről azt írja a könyv a 171-nél hogy "vékonyka".

[b]Háttértörténet[/b]
Miután kikecmeregtünk a halállabirintusból, egy kis idő elteltével elegünk lesz az állandó sztárolásból - épp ezért nem jön rosszul a démoni síkról származó új főgonosz, Agglax feltűnése. Vagyonunkat hadsereg létrehozásába öljük, és elindulunk ellene. Nincs ennél jobb módszer az unaloműzésre.

[b]Eredetiség[/b]
Ez a katonásdi elég eredeti ötlet, bár én belevettem volna az elején hogy mi saját kezűleg választhassunk vezéreket (mondjuk sorban mind tartottak volna valami bemutatót különleges képességeikből és aztán dönthettünk volna hogy kik tartsanak velünk). Az már még nagyobb álom lenne ha még ezeknek a parancsnokoknak még személyiségük is lett volna, tanácsokat is kérhettünk volna tőlük, esetleg árulás, stb… na jó, majd legközelebb.

[b]Kihívás[/b]
Közepes, de inkább nehezebb. A stratégiai rész korrektül van megoldva, olykor tényleg szükség van a taktikai érzékünkre, logikusan van levezetve minden, bár sajnos túl sok minden függ a szerencsétől. A csatákban véleményem szerint sokkal jobban vissza kellett volna szorítani a kockadobálást, vagy akár a nullára redukálni. Úgy érezhettük volna magunkat igazán egy vezér bőrében, ha tényleg a döntéseink határozzák meg az akciók kimenetelét.
Amikor szólóban nyomulunk, akkor sem egyszerű az élet, rengetegszer veszíthetünk pontjainkból (van amikor simán 6 ügyesség pontot is levonhatunk!), az orákulum barlangja meg már egyenesen szadizmus. Bármikor rossz folyosóra fordulunk, azonnal meghalunk (bár ha beszélünk az út előtt Thog-gal, lényegesen könnyítünk a dolgon), és rengeteg cucc és infó kell hozzá hogy segítsen. Én nem tudom ezt a részt miért kellet ilyen durvára csinálni, a végén már teljes szívemből gyűlöltem az orákulumot.

[b]Főgonosz[/b]
Agglaxról nem lehet sok mindent írni: kép nincs róla (vagy hülye vagyok, és nem ismertem fel), nagyon gyengus, és azonnal menekülőre fogja, amint megpillantja kezünkben a fénykristályt.

[b]Rendszer[/b]
A sereggel való ütközetek az új elem a rendszerben, ami borzalmasan egyszerű lett. Egyetlen kockadobás és aztán nézzük a táblázatot, ami súlyozva van a túlerő tényével (ami persze teljesen logikus). Nem tudom hogy ez az egyszerűség jó-e vagy rossz, mindenki döntse el magának. Mindenestre már itt a szabályrendszer ismertetésében is hagytak egy hibát, nem javították ki a táblázatban az A-t S-re (gondolom az angol "ally" - szövetséges, maradt benne).

[b]Hangulat[/b]
Ha már itt tartunk, ebben a zöldgerincű könyvben is elképesztő mennyiségű elírás és hiba van, az tuti hogy a Word helyesírás-ellenőrzője lefagyna tőle, annyit találna. Elég vicces dolgok is kerekednek ebből, mint a 185. fejezetnél ahol a "seeged" helyett a "sereged egyik részén váratlanul óriási nyüzsgés támad". Mondom, mi van a hátsómmal…? De az is érdekes ahogy a 168. pontnál a felénk tartó "nyilacska" később "tőrré" változik. Nem sorolom tovább, rengeteg ilyen van, hihetetlenül igénytelen az egész. A kalandunk amúgy elég lineáris, nincsenek túlbonyolítva az események, de vannak jópofa dolgok mint például a sütievő verseny. Ami nekem nagyon furcsa volt, az Obigee fogadós nosztalgiázása. Annyira nem illik bele a könyvbe, de lehet hogy csak nekem volt idegen. Ja és még egy furcsaság: miért veszítünk két szerencsepontot, ha nem segítünk a tündének álcázott boszorkánynak…? (na jó, persze nem tudhatjuk hogy egy csapdáról van szó, de hát azért mégiscsak…). Ami kicsit még megtöri az életszerűséget hogy katonát mindig csak 5-öt vagy annak többszörösét veszíthetünk egy-egy szerencsétlen esemény során, poénos… A központi momentum ugyebár maga a két sereg megütközése, a történet lényegében az odáig elvezető útról és az arra való felkészülésről szól. Tetszetős a csata, Livingstone kedvelheti ezt a fajta tömeges megoldást (lásd még ugye a Gyíkkirály szigetét), és nekem is nagyon bejön, üdítően hat a folytonos egyszemélyes kalandozások mellett. Sajnos azonban elég rövidke lett, kicsit grandiózusabb, több taktikai részt tartalmazó is lehetett volna.