1985 utolsó kalandjával Robin Waterfield jelentkezett, akinek a neve a többség számára először a méltán hírhedt Pusztítás maszkjai miatt lehet ismerős. A sci-fi környezetben, a 25. században játszódó történet szerint az emberiséget leigázta az árkád faj és hosszú, aprólékos előkészületek után a mi küldetésünk lesz az emberiség felszabadítása - az árkádok központi számítógépének megsemmisítése által, ugyanis ezáltal elvesztik az árkádok a saját tudatukat, így az emberek megszabadulhatnak az elnyomás alól.

A történetre nem igazán lehet panasz, részletes, aprólékos, kifejezetten hosszú háttértörténetet kapunk és folyamatosan érezni lehet a küldetés súlyát. Az eddigi sci-fi kalandok közül valamelyest a ketheri maffiára hasonlít kicsit, mert itt is főleg nyomozni kell de az egész atmoszféra vészjóslóbb és sokkal nagyobb teher nyomja a vállunkat. Utunk során három különböző bolygóra jutunk el és ezek hangulata is eltér egymástól valamennyire. Az árkádok között három alfaj van és ezek is viselkedése között is különbségek vannak. Alapvetően robotizált a társadalom és végre itt nincsenek oda nem illő fantasy kreatúrák. Többször kell nehéz döntéseket meghoznunk, a második bolygón például egy olyan nagyon súlyos morális dillemában kell döntenünk, hogy feldobjuk-e a másik bolygón a helyi ellenállást, hogy a küldetésünk teljesüljön. Ezek és az átlagos KJK-khoz képest komolyabb hangvétel miatt nem is igazán való kisgyerekeknek ez a könyv. A nehézsége miatt főleg…

Ugyanis nehéz kaland ez. Azon túllendülve, hogy az újvénuszos botrányos kiadás miatt végig se lehet játszani , alapvetően is kifejezetten nehéz. Több kötelező információ van, ami nélkül nem sikerülhet a kaland, a könyv végén pedig a decimálisból bináris számrendszerbe való átszámolás már tényleg a felesleges túlzás kategória. De ezen kívül is van olyan pont, ahol 50% eséllyel meghalunk, például a Radixon a letartóztatásunkkor ami semmivel nem jobb, mint a balra megyünk vagy jobbra című jól ismert történet mondjuk a Halállabirintusból... A fináléban, a számítógép likvidálásakor, miután azt hittük, hogy túl vagyunk a nagy szivatásokon, hát ott is érhet durva meglepetés, hogy mivel pusztítsuk el végül és egyáltalán nálunk van-e?

Összességében azonban hiába túl nehéz, a könyv pozitívumai túlsúlyban vannak. Egy hangulatos, olvasmányos, komoly hanvgételű történet, amibe egész jól bele lehet élni magunkat. Mindenképpen a jobban sikerült sci-fi könyvek közé sorolom. Az elsőkönyves Waterfield megérdemli a dícséretet.
10/7

[b]Borító[/b]
Ööö, fogalmam sincs, ez mit akar ábrázolni. Egy szkafanderes ember rátámad valami gyíkszörnyre, akinek egy kardmarkolat van a kezében, a kardpenge helyén meg mindenféle fények világítanak. Na nehogymár így néz ki egy lézerkard! Van egyáltalán ilyen jelenet a könyvben?

[b]Grafikák[/b]
Többé-kevésbé jók. Érdekesség, hogy itt vannak osztott képes (képregényszerű) grafikák. Az arkádokon helyenként szőr van rajzolva, ami kicsit vicces, mivel gyíkemberek nemigen szoktak szőrösek lenni. Hm. Más most így hirtelen nem jut eszembe, de ha olyan kimondottan ordernáré szar grafikák lennének a könyvben, már megemlítettem volna.

[b]Történet[/b]
Az emberiség elkezdett terjeszkedni a Földről, elfoglaltak és kolonizáltak pár másik, lakatlan bolygót – Tropos, Radix, Halmuris – aztán egyszercsak egy lakott bolygóra bukkantak, az Arcadionra. Az ott élő hüllőszerű lények, az arkádok (azok amiket a köznyelv reptiliánnak ismer) eltanulták az emberektől az űrhajóépítést, és nekiálltak leigázni az emberiséget. Létrehoztak egy galaktikus birodalmat, melyet egy anyaszámítógép vezérel az Arcadionról, minden arkád ehhez a géphez csatlakozik telepatikusan. A földalatti ellenállók a Földön téged küldenek, kereskedőnek álcázva, hogy juss be valahogy az anyaszámítógéphez és barmold szét, így megbénul az összes arkád, és felszabadul az emberiség…ilyen Függetlenség napja-Terminátor kevercs akar lenni a sztori, de éppenséggel nem rossz.

[b]Nehézség[/b]
Egyszerűnek látszik, de iszonyú nehéz, főleg a fiatalabb korosztálynak, főként mert logikátlan. Itt bináris számokban kell gondolkodni (kettes számrendszer) a decimális helyett, amit mi használunk. Jó poénnak indult, de eléggé visszafelé sült el a dolog. Kínszenvedés összevadászni a számítógép épülete ajtajának számkombinációját, jómagam se nagyon értem, hogy a rákba jutok el arra a fejezetpontra, és miért oda jutok, ahova jutok. Az ellenfelek nem olyan kemények mondjuk, de túlságosan sok a rejtvény, főleg mikor a déli arkádok nyelvét próbálom megérteni, plusz bizonyos helyeken igen könnyű meghalni, például a Halmurison.

[b]Főellenség[/b]
Az anyaszámítógépet leszámítva itt olyan nincs, őt pedig gyerekjáték elpusztítani a megfelelő tárggyal. Ehhez viszont ismerni kell még pluszban a fegyvertár kódját is…

[b]Ami tetszett[/b]
Az alaphangulat megvan, nagyon valószerűre sikerült ez a földalatti ellenállók keresése, a kémkedés, a bújócskázás a karhatalom elől, és a mindenféle nehéz helyzetek megoldása. Ebből a könyvből se hagyták ki a várbörtönfolyosós útvesztős részt, konkrétan a múzeumban. Az a fogócskázás a folyosókban az Another World játékra emlékeztetett kissé. Van elegendő életerő és szerencse növelés is, ügyességből valamivel kevesebb. A földönkívüli megszállásos témával egyedülálló ez a könyv a maga nemében. Készült még pár másik sci-fi témájú kalandjáték könyv is, de vélhetően ennek a legjobb a hangulata és az atmoszférája. Bővelkedik mindenféle vegyes halálpontokban, és természetfeletti lények is előfordulnak, például egy alakváltó.

[b]És ami nem[/b]
Kezdjük azzal, hogy teljesen érthetetlen, hogy jön ki az anyaszámítógép épülete ajtajának a kombinációs zárkódja. A Troposon megtudok valami harci indulót, amiből lókukit se lehet kikövetkeztetni (itt fordítási hiba van vélhetően), a Radixon elvileg valami képen kellene látni a számjegyeket (persze semmiféle kép nincs a könyvben erről), a Halmurison meg összesen annyit, hogy az egész kód ugyanaz előlről hátrafelé olvasva, mint hátulról előrefelé. És ehhez jön még az is, hogy át kell számítani a decimális számot binárisba! Most egy hét-nyolc éves gyerek hogy fog ezzel megbirkózni? Nagyon jópofának gondolták magukat a szerzők, amikor beleraktak egy ilyen áttekinthetetlen, lefordítatlan rejtvényt, de szerintem ez inkább idegesítő kukacoskodás. Kétségkívül ez a legnagyobb baja a könyvnek. Lefordítani lefordították, de azt már pont leszarták hogy játszható is lesz-e, és bizony barátaim, mi húzzunk a rövidebbet.
És hogy mi a legviccesebb? Ha bent vagyok az anyaszámítógépnál, akkor se biztos a győzelem, mert összesen egyetlen dolog tudja elpusztítani (elmonit). És hogy ezzel mi a gond? Ott van a fegyvertár egyből a számítógép épülete mellett, és ahhoz képest hogy mennyi bazinagy fegyvert felsorol ott, alig vihetek el magammal valamit. „A baj csak az, hogy egyetlen aknád van”…van ott még több is, de a kedves könyvecske nem engedi hogy magammal vigyek még több eszközt. Ráadásul visszamenni se lehet a fegyvertárba, mert amint kilépek onnét, megváltozik a kód. Ez a fegyvertáras hiba kb. teljesen ugyanaz, mint másutt a kincseskamrás hiba, azzal az eltéréssel, hogy itt keményen belepiszkít a játékmenetedbe.
Elég nevetséges az a szellemi párbaj is az arkád főméltósággal az űrhajón, legalábbis a képzeletbeli lényes részek. Ezekre semmi szükség nem volt, néztem nagyokat, hogy szfinxszel meg sárkányüstökössel verekszek valami spirituális, asztrális akármicsodában. Már vártam, a langolierek mikor bukkannak fel Stephen King könyvéből. Ezzel jár sajnos egy másik hiba, amikor az Arcadionon egy átprogramozott emberrel futok össze. Hogy programozták át, amikor az egyetlen ilyen kütyü az annál az arkádnál volt akit az űrhajómon szállítok, és ő maga mondja hogy én vagyok az első ember akin kipróbálják? Tudjátok, erre mit mond a filmipar? Plothole.
Az elnevezések tiszta röhejesek a könyvben – csillagképekről neveztek el itt embereket meg arkádokat többnyire…Indus, Grus, Musca, ez eléggé erőltetettnek, fantáziátlannak tűnt egy szájenszfiksön műben, amikor én már csak hasraütéses alapon is kitalálok jobbakat.
Annak ellenére, hogy vannak lézerpuskák is a könyvben, abszolút használhatatlanok – az egyetlen alkalom, amikor használni is kell lézerpuskát, akkor is elakad, szóval szar az egész. A lézerkardommal sincs minden rendben. Az egy dolog, hogy Star Wars-leutánzás, de ezt még le lehetne kövezni azzal, hogy hát lézer-nuncsaku mégse lehet egy szájenszfiksön kalandjáték-műben, az meg egy másik dolog, hogy először szuper vegyianyaggal van kezelve a kardom, amit a vámosok fémdetektora nem érzékel. Oké, később viszont, amikor új kardot szerzek (pl. a Halmurison), nincs semmiféle vegyianyaggal lekezelve, és ugyanúgy nem veszik észre! LOLWUT!?
Fordítási és gépelési hiba is elég sok van a könyvben. Mindent összevetve meglehetősen silány darab, pár jó ötletet leszámítva eléggé béna könyv, béna sztorival. Nem kell kipróbálni.

[b]Design[/b]
Hű, ennek a borítónak van köze bármihez is, ami a könyvben történik? Én nem is próbálom megfejteni, milyen jelenetet látunk rajta, de a nyuszi koponya az óriás-gyíkember oldalán nagyon cuki.

[b]Illusztráció[/b]
Ez szintén nem jött be. A legtöbb rajz teljesen elnagyolt, és az is érdekes, hogy a 326. pont után már egyáltalán nincs kép (bár ez talán nem is nagy baj). A mini-grafikák közül az árkád-alfajokat ábrázoló (pl. 188.) nagyon vicces lett, a középső fejéből mintha füst csapna ki, a két szélső palacsintaképűre szintén elég csak rápillantani, ha röhögni akarunk (pedig próbálnak nagyon elszántan nézni). A 238-as aránylag még tetszett, ééés… nem igazán van több. A képregény-kockás megoldás itt is megjelenik, de engem ettől mindig a hideg ráz ki, szóval nem tudott segíteni a nagy jóindulattal átlagosnak nevezhető alkotásokon.

[b]Háttértörténet[/b]
Hosszú, de érdekes történelem-leírást olvashatunk. Az emberi faj kijut a galaxisból, és elkezdi meghódítani a világegyetemet. Ez egészen addig halad zökkenőmentesen, amíg rá nem lelünk az árkádokra az Arcadion nevű bolygón (a nevet a földiek adták neki). Az új faj eleinte gyengébb, de nagyon gyorsan tanulnak, és szintén ott lüktet szívükben a világűr meghódításának vágya. Szép lassan vissza is verik az embereket, majd végül teljesen legyőzik őket, még a Földet is elfoglalják. Így tehát a gyíkszerű faj zsarnoki uralma alá kerülünk, akik mindeközben a hatékonyság érdekében drasztikus változáson mennek keresztül, elméjüket ugyanis egy közös pontban, egy ún. anyaszámítógépben kapcsolják össze. Ez az organikus egység a koncepció leggyengébb része: teljesen érthetetlen, hogy az árkádok miért áldozzák be saját agyuk függetlenségét csak hogy „gyorsabb legyen a kommunikáció”. Így ugyanis, ha valaki megsemmisíti a központi rendszert, minden árkád egy pillanat alatt hasznavehetetlen bábbá változik, mivel tökéletesen hozzászoktak a felülről való irányítottsághoz. Természetesen nekünk, a TFSZ (Titkos Föld Szövetség) ügynökének épp ez a célunk.
Elolvashatjuk még a három árkád alfaj jellemzőit (az északiak a buta harcosok, a déliek a faroknélküli „művészlelkek”, a közép árkádok a ravaszdiak), kiknek képviselőivel a kaland során összefutunk. Érdekes, amikor a közép-árkádokról a könyv például írja, hogy „a legerősebbek”, majd hat sorral lejjebb, hogy „fizikailag messze gyengébbek, mint a másik két árkád faj.”

[b]Rendszer[/b]
Fegyverünk a lézerkard (hú, de eredeti), amit nagyon álcázni kell, hisz az emberek elvileg nem birtokolhatnak fegyvert. Van fegyver nélküli harc is („azonnali halál” szabállyal), illetve maximum csak hat tárgy lehet nálunk Életerő veszteség nélkül (?). Kapunk pénzt is (amit vicces módon kaland közben a könyv már aranynak nevez), és kedves húzás, hogy ha bármikor nem tudunk fizetni valamiért, ami kell a továbbjutáshoz, akkor a játéknak automatikusan vége.

[b]Eredetiség[/b]
A sci-fi történet igazából egy elég hangulatos titkosügynök-sztorinak felel meg. Ez abszolút jól átjön, kifejezetten jók lettek például a kihallgatásos jelenetek, a vámon „átcsúszások”, vagy a beépített emberek keresése közben adódó afférok. Klasszikus módon persze van sok jelszó, és különböző nyomok.

[b]Kihívás[/b]
A könyv végigvihetetlen. Legalábbis a magyar kiadás biztosan, ugyanis hiányzik egy olyan rajz, ami egy nélkülözhetetlen kódrészletet tartalmaz. A szöveg utal rá, hogy a „nézd meg a szemközti lapon lévő képet”, ahol ugyanúgy szöveg van. Itt teljesen kiakadtam. Nem értem, hogy lehet egy játékkönyvet így kiadni, és hogy lehet, hogy ez senkinek nem tűnt fel…
De ha még meglenne ez a kódrészlet, akkor sem sétagalopp, ugyanis mindhárom részletre szükségünk van, hogy bejussunk az anyaszámítógép termébe. Nem jöttem rá igazából a dalszövegben lévő kódra sem, így a harmadikkal már nem is nagyon foglalkoztam (ami egy palindróma-kód, tehát visszafelé olvasva is ugyanaz… fantasztikus…). Arról már ne is beszéljünk, hogy a végeredményt át kellene számolni decimálisból binárisba… komolyan kérdem: Robin Waterfield mit szívott, mikor ezt írta? A fejfájós árkádtól ugyan megtudhatjuk a fegyverraktár kódját, amiben van olyan cucc, amivel megsemmisíthetjük a computert, de valószínűsítem, hogy csak akkor lehet használni, amikor már átjutottunk azon a bizonyos három-kódos ajtón. Én legalábbis nem találkoztam utalással a szövegben, hogy a raktár előtt állok, és most bepötyöghetem a jelszót.
Vannak továbbá a szokásos szemétkedések, mint a háromszoros szerencsepróba egy fejezeten belül (238.), jónéhány hirtelen-halál, és a Halmurisi ültetvényen való bóklászás közben is lépten-nyomon ki lehet purcanni.

[b]Főgonosz[/b]
Hát olyan itt nincs, hacsak nem az anyaszámítógép, de az nem csinál semmit, hiszen ő csak egy számítógép. Mondjuk az eliminálása nem egyszerű, mert csak egyetlen eszközzel lehet felrobbantani a sok közül, és csak egyféle módon elhelyezve a négy verzió közül.

[b]Hangulat[/b]
Vegyes tehát a kép. Néha tetszett, néha nagyon nem. Tetszett például az Utcai Harcos robot figurája, aki szétzúzza az épületeket, az alakváltó is érdekes karakter volt, és jó az a rész is, amikor az agyunkban járunk, és próbáljuk túlélni az árkád kísérletet. Nem tetszett viszont, hogy olykor zavaros volt, miért is megyünk egy-két helyre és kiket keresünk, és persze egy főgonosz is megfűszerezte volna a dolgot. A 400. pontnál pedig úgy éreztem, mintha már az író is minél előbb le akarná tudni az egészet: „Az anyaszámítógép pusztulásával odaveszett az alattvalók akarata is”. Ennyi.

Az emberi fajt meghódították a hatalmas Arkádok. Egy bolygóközi titkosügynök vagy, akinek feladata, hogy kiderítsen egy titkos kódot, aminek segítségével bejuthat a birodalom központjába, és megsemmisítheti azt.

Szeretném már a legelején leszögezni: ez az egyik legjobb játékkönyv, amit valaha olvastam.

A Lázadók Bolygója egy remekül átgondolt és érdekes történet, különösen egy Kaland, Játék, Kockázat könyvhöz képest (ezzel nem akarok senkit sem megsérteni). Nem egzotikus és idegen helyekre utazunk, lényegében minden felkeresett bolygó emberszerű, csak kis különbségek vannak köztük. Egy esetben azért lehet plusz SZERENCSE pontot kapni, ha méltányoljunk a nálunk erősebbet. Még a harci hirtelen halál szabályok is érdekes részét képezik az univerzumnak, nem úgy, mint [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=19]A Mélység Rabszolgáiban[/url], ahol csupán felpezsdíteni sikerült a csatákat. A könyvben semmi nem egyszerű, még a szövetséges lázadó csoporttal való találkozás sem, akiktől a kód egy részét tudhatjuk meg. Sehol nincs olyan egyszerű válasz, mint ,,a kód része a 010 sorozat, sok sikert hozzá.'' A válasz mindig valami tudásnak a részét képezi.

Ennél pontosabban azért nem akarok fogalmazni, mert nem szeretném elrontani senkinek sem a szórakozását, de ha valami újra olyasmire vágysz a Kaland, Játék, Kockázat könyvek világában, azt itt megleled. A nyers erő használata csak ritkán vezet itt eredményre, a sikerhez a lopakodás és a ravaszság vezet. A Lázadók Bolygója nagy ívben elkerüli a megszokott varázslós-kaszabolós forgatókönyvet, ami a legtöbb gonosz elleni kaland velejárója.

A könyv okozta hatalmas élmény sajnos egyben gyalázat is, az író többi kötetével ugyanis nem voltam megelégedve. De legalább Porky mindig velünk lesz.

,,2453-at írunk, a Föld és annak galaxisbéli kolóniái a kegyetlen Arkád Birodalom uralma alá kerültek. Az emberek most már csupán egy okból élnek: hogy szolgálják őket, majd elpusztuljanak. Te vagy fajod utolsó reménye.''

Így lehet összefoglalni Robin Waterfiled első és egyetlen, egyébként nagyon élvezetesre és eredetire sikeredett sci-fi játékkönyvének felvezetőjét. A hős egy most-vagy-soha küldetést kap, melynek során ki kell használnia az ellenséges űrlények -- akiket élvezet gyűlölni -- egyetlen gyengéjét. A lényeket egy hatalmas számítógép irányítja, mely szülőbolygójukon található, és amihez agyi implantátumokon keresztül csatlakoznak. Ez a szerkezet úgy vezényli őket, mint egy hangyaboly királynője, és ha sikerül megsemmisítened, akkor vele együtt pusztul a galaxis minden harcosának akarata is. A birodalom azonnal céltalanul kóborló zombik sokaságává válik, akik még a faltól is bocsánatot kérnek, ha nekiütköznek. Az emberek pedig felszabadulnak!

Leginkább egy elnyomás-ellenes álomnak tűnik a dolog, ami túlságosan is jó ahhoz, hogy igaz legyen. Pedig az, bár nem kifejezetten egyszerű. Gyakorlatilag lehetetlen bejutni a számítógép épületébe, ezért az Arkádok vasöklének szorítása nem fog egyhamar enyhülni az embereken. A bejutáshoz ismerni kell az épület belépő kódját. Küldetésed célja, hogy felvedd a kapcsolatot a Tropos, Radax és Halmuris kolóniabolygókon működő ellenállással és megtudd, rendelkeznek-e bármi hasznos információval, ami nem lesz egyszerű, lévén nem sokat tudsz róluk. Az emberek felkutatása közben felbukkan néhány érdekesebb mellékszál is. Ha a kóddal felszerelkezve sikerül eljutnod Arkadionra, be kell jutnod a számítógép épületébe, robbanószerrel meg kell semmisítened a gépeket és meg kell tanítanod azokat a semmirekellő, zöldségfejű tökfilkókat, hogy senki nem taszíthatja birkasorba az emberi fajt.

De óvakodj, jó oka van annak, hogy küldetésedet minimális felkészülés után, szinte információ nélkül kezded meg, az Arkádok ugyanis tudnak rólad. A lázadó sejteket besúgók árulták el, akik bármire képesek azért, hogy még néhány napig életben maradjanak. Szörnyű világ ez.

Robin első, Titánon játszódó kalandjához, [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=15]A Pusztítás Maszkjaihoz[/url] hasonlóan itt is több helyszínt (az űrt, jövőbéli városokat, földalatti pincéket és kietlen bolygókat) kell felkeresned, és közben néhány érdekes és váratlan feladattal is meg kell birkóznod. A könyv tele van eredeti ötletekkel, kezdve az emberi faj által kolonizált három bolyó egész hihető ,,történetével'', melyet az Arkádokkal való, végzetesnek bizonyuló találkozás követett.

A könyv egyik hibája, hogy bizonyos dolgokat nem magyaráz el eléggé, és emiatt nem tudja kihasználni a sztoriban rejlő lehetőségeket. Néhány fejezetpont leírása túlságosan rövid vagy elnagyolt. Egy másik probléma a bináris kód, mely nincs rendesen elmagyarázva, csupán egy táblázatot kapunk, melyet a kikódoláshoz és a cél-fejezetpontszám meghatározásához használnunk kell. 1987-ben, amikor még csak 12 éves voltam, kegyetlenül belezavarodtam, és fogalmam sem volt róla, mit kell tennem. Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy mielőtt belekezd a megfejtésbe, ismerkedjen meg a 2-es számrendszerrel.

Ezt leszámítva egy rendkívül eredeti és érdekes könyvet tudhatunk magunkénak. Mindenképp megéri elolvasni.

Bár a KJK sorozatban nem jelent meg túl sok sci-fi kaland, Robin Waterfield kísérlete elég szépen sikerült. A Lázadók Bolygója két ok miatt lehet a legjobb ilyen kötet: egyrészt mert a XXV. században a földet megszállták az idegen arkádiaiak, másrészt pedig mert a küldetés során négy eltérő kultúrájú és légkörű bolygót kell bejárnunk. A Kalandlap nem tartalmaz sok újdonságot - csupán a pénznem változott Kreditre. Azonban az új szabályok és képességek hiánya ellenére is egy lélegzetelállító és baljós küldetést kapunk, melynek során el kell pusztítanunk az Arkád Birodalmat és meg kell mentenünk az emberiséget a zsarnokoktól. Bár nem karddal és varázslattal hadakozunk benne, mégis izgalmas kihívás elé állít a könyv. Egész biztosan szükség lesz több nekifutásra is ahhoz, hogy minden nyomra ráleljünk, és eljussunk a központi számítógéphez.