Ezt a könyvet olvasva akaratlanul is úgy éreztem, mintha határidőre kellett volna leadni, és emiatt sietve írták meg. A hírhedt hibákat leszámítva azonban tipikus livingstone-i történet: Yaztromo megbízásából öld meg a gonosz varázslót a megfelelő varázstárgyak segítségével.

Ismét utazni készerülünk földön, vízen és levegőben, de ezek közül korábban már minddel találkoztunk. Sőt, az sem jelentett volna nagy különbséget, ha Zagor helyett bárki más nevét írjuk bele.

A könyv közepe tájékán, amikor először kell behatolni a Tűzhegybe, nem egy helyet tiszteleg az író az első könyv felé, ezekből azonban kevés van, és nehezen megtalálhatóak – a Bajnokok Próbája után egy újabb elvesztegetett lehetőség a nosztalgiázásra.

Ha nem a Tűzhegy Varázslójának folytatásaként jelent volna meg a mű, sokkal alacsonyabb elvárásaim lettek volna az irányába. Véleményem szerint azonban a Zagor Legendája sokkal jobban megállta volna ötvenedik könyvként a helyét, mint ez a régi ötleteket felvonultató kaland. (Ráadásul folytonossági hiba is van benne, ugyanis a Tűzhegy Varázslójában lehetőség van a gonosz mágus teljes megsemmisítésére, emiatt kérdéses, hogyan maradhatott vissza a csontváza, melyre ráépítették a húsát. Erre válaszoljon valaki!)

Keith Martin ezen könyve sokban hasonlít az előzőhöz, [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=50]Az Élőholtak szigetéhez[/url]. A kaland egy kicsit egyszerűsödött, a teljesítéséhez azonban továbbra is szükséges a szorzás és az ábécé ismerete.

A világ leghatalmasabb Sárkánya felébredt álmából, fajtársai azonban mindannyian esküt tettek, hogy nem ártanak neki, így egy magányos hősre hárul a feladat, hogy megszerezze a rég elhullt hősök fegyverzetét és szembeszálljon a veszedelemmel, mielőtt a fenevad őskáoszba taszíthatná a világot.

Rendkívül erős ellenfelek bukkannak fel a történet különböző pontjain, akik mindannyian egy-egy, a győzelemhez szükséges tárgyat őriznek. Ez alkalommal azonban gond nélkül rájuk tudsz találni, nem kell folyamatosan a megfelelő helyet keresgélned. Rengeteg bónusztárgyra is rá lehet lelni, melyek átmenetileg feljavítják a harcértékeket, ezekre azonban szigorúan véve nincs szükség a végső győzelemhez. A szokásos tulajdonságokon túl bevezetésre került a Nemezis pont, mellyel nyomon lehet követni, mennyire sikerült magunkra vonni a népek figyelmét, továbbá egy Eltelt Idő, melynek szerepe elég egyértelmű.

A világot egy mágikus macska (!) társaságában járva kell összeszedni a fegyvereket. Óriások és sárkányfejű Vadászok várják türelemmel, hogy az óvatlan kalandor a közelükbe tévedjen, ráadásul egy, a Sárkányt imádó gonosz szektát is fgel kell számolnunk. A gonosz szekták mindig jót jelentenek.

Mindent egybevetve a könyv [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=17]A varázsló kriptájának[/url] és [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=50]Az Élőholtak szigetének[/url] keresztezésének érződik, és egész összefüggő történetet alkot. Az utolsó néhány fejezetpont a Sárkány fészkében ugyan kicsit zavaros és a hatalmas kaland után némileg csalódást is okoz, a végső összecsapás azonban felejthetetlen élményt nyújt.

A könyv az Óvilágban játszódik és a Jó és Gonosz harcának tipikus története. Titkos démonimádat és boszorkánykovenek adják a sztori hátterét, melynek során fel kell kutatnod egy boszorkánymestert, aki egy apátságból ellopott egy ősi grimoárt, mielőtt a segítségével kiereszthetné a Kimondhatatlan Bestiát a Poklok mélyéből.

A történetből csak úgy sugárzik a paranoia, ahogy boszorkányüldözés és inkvizítori tisztogatás bukkan fel a baljós vidéken, melyen utazol. Pestis pusztít a falvakban és ősi szörnyetegek ébrednek fel álmukból, ahogy egy nagyon is angol vidéken haladsz célod felé. A történet előadása remek, a hangulat is a helyén van, sötét és ijesztő, a kaland azonban túlságosan sok teret enged a szerencsének – egy alkalommal 50%-os eséllyel vesztjük el az életünket, már majdnem a kaland legvégénél, amit mintha csak azért dobott volna be az író, hogy még hosszabbra nyújtsa az élményt. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy bosszankodva újrakezdi a játékos a könyvet.

Jó a történet, melyet azonban visszahúz a túlerőltetett játékmechanika és a sok, túlságosan erős ellenfél, a Fátum Doktor-koppintásról már nem is beszélve, ami egyrészt tönkreteszi a bevezetőt, másrészt tönkreteszi az amúgy nagyon szépen felépített és tökéletesen titokzatos világot.

Ez a könyv egy kicsit más, mint a többi. Nincsenek Orkok, kardok, sem pedig remény. Egy tipikus horrorsztoriként indul a kaland, egy ijesztő, öreg kúriában, mely a semmi közepén áll. Itt kell a lehetőségeinkhez képest túlélni a megpróbáltatásokat, miközben démonimádókkal, Vámpírokkal, Szellemekkel és más pokoli ellenfelekkel találjuk szembe magunkat.

Ez a szokásostól eltérő forma az, ami megkülönbözteti Steve Jackson műveit Ian Livingstonéitól. Ő volt az első, aki bevezette a mágiát, aki sci-fit írt, most pedig a való világba kalauzol el minket. A mester remekül elegyíti az eltérő történetet a létező harcrendszerrel. Ezen kívül bevezet egy új tulajdonságot, a félelmet is, aminek köszönhetően együttérezhetünk a karakterünkkel, mivel egy ajtó kinyitása könnyen vezethet korai halálunkhoz, míg más könyvekben általában ki tudtuk verekedni magunkat a szorult helyzetekből.

A házban még rémületesebb és még eredetibb teremtmények várnak ránk, és a régi, jól megszokott horrorfilm-kliséket is új köntösbe bújtatja. Ezek látszólag nem is kapcsolódnak egymáshoz, azonban ahelyett, hogy emiatt aggódnánk, inkább élvezzük az utazást, abból nem lehet nagy baj.

Ebben a könyvben még több, a biztos halálba vezető választás van, mint [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=6]A Káosz Fellegvárában[/url], ugyanakkor míg ott úgy érezhetjük, hogy átvertek minket, itt ezek remekül illeszkednek a könyv által keltett légkörbe. Mindenfelé halál leselkedik ránk, egyszerű emberekre. Ennek, és a könyv végén lévő meglepetés-főellenség ellenére is a kötet hű marad az alapvetéséhez, miszerint bármilyen kalandozó át tudja magát verekedni rajta!

Ez a könyv sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a légkörre és a nyomozásra, mint a csatározásra, ami egy kellemes változás a megszokotthoz képest. Ez az egyik személyes kedvencem a KJK sorozatból, mivel tökéletesen keverednek benne a fondorlatos és a véres haláljelenetek, ráadásul eközben nem untat sablontörténettel sem. A borítójáért pedig meg kell dögleni.

Egy sci-fi KJK. Ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy eltántorítson tőle, elmondanám, hogy egy négykarú harcos szerepében tetszelegsz, akinek bosszút kell állnia egy hölgyért, akinek egy ananászt ültettek a fejbőrébe.

Akiket még ezek után is érdekel a történet, azokra csak hitetlenkedve, fejcsóválva tudok tekinteni. A könyv leírhatatlanul rossz. A tradícinális harcok túlságosan is könnyűek, míg az űrhajós csaták átestek a mérleg túloldalára, nevetségesen nehezek.

Néhány rejtvényhez olyan diagramokra lenne szükség, melyeket valamiért kispóroltak abból a kiadásból, amit sikerült megkaparintanom. Tele van rendkívül látványos szürrealista kísérletekkel, melyek igazából ocsmánynak látszanak. Sok fejezetpont között katasztrofális az átvezetés. Tim Sell sem erőltette meg magát a képek készítésekor, a belső illusztrációk leginkább durva skiccekre emlékeztetnek. Valószínűleg ő is ugyanolyan véleményen volt a könyvről, mint én.

Kétségbeesetten próbálok valami pozitívumot keresni a könyvben, de csupán annyit mondhatok, hogy a borító szép lett. Ez pedig önmagában nem elég ahhoz, hogy megmentse az űropera gyomorforgatóan abszurd cselekményét és karakterábrázolását.