[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]1
Szárnyak az éjszakában[/center]
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/1.jpg][/img]Az óriási denevér bőrszárnyai keményen nekicsapódtak a fák csúcsainak, miközben lovasával a hátán a torony felé közeledett. A lény nyomában apró falevelek és törött ágak szökkentek a levegőbe, majd hullottak vissza az alattuk elterülő erdő sűrű aljnövényzettel borított talajára. A denevér alkonyi napfényben vetett, elmosódott árnyéka fel-le szökkent a hullámzó, zöld tájon. Erős szárnyainak ütemes csapkodását leszámítva nem vert semmiféle zajt.
A hatalmas denevér szőrös, elefántokat megszégyenítő méretű füllel megáldott feje mögött ülő halottidéző keményen szorította a bőrgyeplőt, mely csupán Arakel miatt volt az állaton: a denevér akaratát ugyanis egy sokkal erősebb hatalom vetette béklyóba. A férfi fejében még most is ugyanaz az eltökélt, suttogó hang beszélt, mely az elmúlt hét hét során éjjel-nappal űzte a célja felé. [i]Hamarosan, hamarosan[/i], bíztatta a hang. [i]A nap már majdnem lenyugodott, és már látom az úti célunkat. Látod, látod, milyen gyorsan ideértünk? Készülj fel, Arakel. Tudod, mit keresel, és tudod, hogy segíteni foglak, hogy mielőbb megtaláld. Bízz bennem, és győzelmet fogunk aratni.[/i]
Arakel egy pillanatra eltöprengett azon, vajon mit suttoghat a hang hátasának – már ha beszélt hozzá egyáltalán. Előrehajolt a denevér feje fölé, miközben a hűvös szél hűsítően suhant el kopaszra borotvált feje mellett, és a varázsló a távolba kémlelt. Egy sötét ujjat pillantott meg a távolban, mely kitakarta a lenyugvó napot. Egy torony – [i]A[/i] torony – emelkedett előtte, melynek üvegkupolája narancs és bíbor színben tündöklött, mint valami hegycsúcson lévő figyelmeztető jelzőtűz. Arakel mély levegőt vett, összeszorította fogait, majd erőt vett magán, hogy felkészüljön a rá váró megpróbáltatásokra.

– Ejnye, Gereth! Csak annyit szeretnék, hogy megengedd, hogy ne értsünk egyet ebben a kérdésben. – Feketesörény Chadda nyilvánvalóan kezdte elveszteni a türelmét. Hátrasimította a szeme elé omló fekete haját, majd az ég felé emelte a tekintetét, mintha onnan remélt volna segítséget.
– De mégis hogyan tehetném ezt meg, fiatalúr? Azt mondod, soha nem tudnál megbízni egy varázshasználóban, és hogy a mágia tudományára is csak megvetéssel tudsz tekinteni. Én azonban mindig azt vallottam, hogy ne bízzak senkiben, aki megtagadja az igék erejét. Ugyanis aki így tesz, az egy borzalmas hibát vét, amikor elutasítja a világ egyik ajándékát. Ez egyszerűen… egyszerűen pazarlás! Ha a bölcs Titán nem akarta volna, hogy mágiát használjunk, akkor nem biztosította volna a…
– Elég legyen ebből, öregember, elég! – Feketesörény mosolyogva, gyengéden meglapogatta a vén varázsló vállát. – Ismét a jó szándék vezérelt minket: hogy még vacsora előtt tegyünk egy kellemes, nyugalmas sétát az erdőben. És mielőtt egyet fordulhattunk volna, máris egymás torkának ugrottunk, és ugyanazon a gumicsonton rágódunk! A béke és barátság megőrzése érdekében azt javaslom, hagyjunk fel ezzel az értelmetlen vitával. Engedd meg, hogy ne értsek egyet veled, és ejtsük a témát.
– Badarság! – vágott vissza mogorván Yaztromo. – Egyszerűen csak nem akarod bevallani, hogy sikerült sarokba szorítanom téged. Feketesörény, egy harcos esetében dicséretes a „soha ne add fel” mentalitás, különösen, ha egy hozzád hasonló tehetségről van szó. De ha valóban fontos dolgokról van szó, különösen vitáról, akkor rendkívül irritáló! – És hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak, ráncos kezeivel kisöpörte gubancos szakállába ragadt képzeletbeli szöszöket. Mély levegőt vett, hogy folytassa a vitát, de aztán meggondolva magát lassan kifújta. – Áh, felesleges. Kezdem azt hinni, hogy csak azért viselkedsz így, hogy engem bosszants! Vajon én is ilyen bűbájosan idegesítő voltam ifjú koromban?
– Szerintem még rosszabb voltál – válaszolta a harcos. – Bár most épp én sem érzem magam valami ifjúnak – folytatta felsóhajtva.
– Elfáradtál? Már nincs messze a torony, de ha szeretnél, megpihenhetünk. – Yaztromo ráncos tekintetére aggodalom ült ki, ahogy egy csapásra megfeledkezett korábbi vitájukról. Feketesörény egészségesnek tűnt, bár a járása kicsit még merev volt. Ezt azonban harci kiképzésének tudta be a varázsló. Mindig nemesi tartása volt: kidüllesztett mellkas, hátrahúzott vállak, felemelt fej, már-már arrogánsan magabiztos tekintet.
– Nem, köszönöm – válaszolta Feketesörény. – A karjaim és lábaim még fájnak egy kicsit, és reggelente a hátam is, de már szinte fel sem veszem. Jó munkát végeztél velem. Nem, azért vagyok kimerült, mert hamarosan el kell döntenem, mi tévő legyek. Tudom, hogy a jelentésemben részletesen beszámoltam a Zharradan Marr és a [i]Vezérgálya[/i] elleni küldetésem minden részletéről, ám a király egyenesen tőlem akarja hallani a történteket. Mint ahogy az udvar minden más tagja is. Most már Amonourom sem engedheti, hogy sokáig távol maradjak.
Yaztromo jól tudta, hogy Salamonis népe a hírnevük alapján ítélte meg az embereket, nem pedig vagyonuk után. Ha valaki szép karriert akart befutni, akkor nem pihenhetett egész nap a kandalló mellett. Csak azok szerezhettek maguknak annyi Amonourt, hogy Salamon király lovagjai közt foglaljanak helyet, akik kalandozóként tették kockára életüket és lépten-nyomon küzdöttek a Gonoszság és a Káosz erői ellen. Miután sikerült Feketesörénynek elhárítania az elkerülhetetlennek tűnő háború fenyegetését, Amonourja magasra emelkedett, eljött hát az idő, hogy kiélvezze kemény munkája gyümölcsét.
– Salamonisban valószínűleg megbecsüléssel és újabb felelősségteljes feladatokkal fognak fogadni. Az előbbi kellemes ugyan, de végeredményben értéktelen. Amilyen a szerencsém, kapok egy zászlóaljnyi katonát, hogy csatákba vezessem őket, és ezzel minden jövőbeli kalandom dugába is dől majd a beosztottjaim iránti kötelezettségeim miatt. Nem így képzeltem el életem hátralévő éveit. Lehet, hogy ez beképzeltnek hangzik, de bizonyítottam, mire vagyok képes. Most már csak egy hozzám illő feladat kellene.
Feketesörény öklével a tenyerébe csapott. Megállt, és élvezte néhány másodpercig, amint az alkonyat lassan sötétbe borította körülöttük a tájat.
– És mégis… – folytatta valamivel nyugodtabb hangon. A körülötte emelkedő fák felé intett karjával, vigyázva rá, hogy ne erőltesse meg túlságosan izmait. – Ez itt mind… gyönyörű helyen laksz. Itt, az erdő szélén minden békés. Mielőtt idejöttem volna, soha nem álltam meg, hogy a világ szépségében gyönyörködjek, hacsak nem tartozott ahhoz a szépséghez egy csillogó szempár és egy bájos mosoly is! A sebeim miatt azonban most le kellett lassítanom, és így több időm van magamba szívni, ami a szemem elé kerül. Vegyük például a mai naplementét. Gyönyörű, nem? Keresve sem találhatnék jobb helyet a gyógyulásomhoz.
Yaztromo a botjára támaszkodva várta ki a férfi monológjának végét, mielőtt válaszolt volna. – A külsőségek megtévesztőek lehetnek, Chadda. a Fekete Erdő ősi, sokkal idősebb, mint az emberek emlékezete. Eredetileg az Egység Erdejének a része volt, mely az ősi világ keleti partjától a nyugatiig húzódott, amikor a három kontinens még egy volt. Valahányszor ilyen öreg dolgokkal találkozol, óhatatlanul szembekerülsz nagyon jó és nagyon gonosz dolgokkal is. A Fekete Erdő nem csupán azért kapta ezt a nevet, mert a sűrű lombok közé alig tud betűzni a nap, és az ösvények árnyékba borulnak. Orkok és Goblinok törzsei vertek itt tanyát, ráadásul néhány Alakváltó is az otthonának nevezi. Időnként pedig ezeknél is sötétebb titkokat böfög ki magából, csak hogy megzavarja a nyugalmamat.
– És a rengetegen kívül is sok veszély fenyeget. Hála neked, a Trollfog háború véget ért, és vezetőik eltűntével a csapatok elzüllöttek, eszetlen mészárlásba és egymás cséplésébe kezdtek. Rettegett és Marr helyét azonban hamarosan mások veszik majd át. A kémeim már jelentették, hogy ismét valami baj van készülőben a Holdkő Dombok közt. Ha a dolgok rosszabbra fordulnak, kénytelen leszek személyesen utánajárni a pletykáknak, hogy kiderítsem, mi folyik arra. Ha ez megtörténik, nagy hasznát tudnám venni egy hozzád hasonló, jó erőben lévő harcosnak. – A varázsló csillogó szemmel, félmosolyra húzódó szájjal nézett fel a fiatalra.
Feketesörény a távolba révedve nem adta jelét annak, hogy Yaztromónak akár csak egyetlen szavát is hallotta volna.
– De ez a döntés még várhat egy kicsit – motyogta a varázsló. – Igazad van, valóban csodaszép a naplemente.
A két férfi egy ideig még gondolataiba merülve állt az erdő szélén, miközben árnyaik óriásivá nőttek, majd teljesen eltűntek az éjszaka feketeségében.

A csillagvizsgáló üvegkupolája hangos csörömpöléssel tört össze az erőteljes csapástól, a hatalmas üvegszilánkokon néhány másodpercig vakítóan verődött vissza a lemenő nap fénye. Ahogy Arakel a padlóra ugrott, térdei automatikusan megrogytak, hogy tompítsák a becsapódás erejét. Egy gyors pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, zsákmánya nem ebben a helyiségben volt elrejtve. A nekromanta a szoba nagy részét elfoglaló, ágyúszerű szerkezettel nem törődve az egyik sarokból nyíló csapóajtóhoz sietett, miközben vastag kesztyűs kezével lesöprögette az új mestere utasítására viselt öltözékre tapadt üvegszilánkokat.
A létra aljához érve tétovázás nélkül a következő lejárathoz sietett, majd leereszkedett a következő szintre. A szobákban sűrű homály uralkodott, sárga szemei azonban már rég hozzászoktak a sötétséghez. A fejében hallatszó, gyengéd, megnyerő hang folyamatosan unszolta. [i]Siess, siess. Most nincs itt a varázsló, de nem vesztegetheted az idődet. Igen, a szoba túlvégéhez, igen. Itt csak egy ágy van. Nem ezt keressük. Nyisd ki az ajtót, ereszkedj le a lyukon. Most le a létrán… ne, várj! Mintha lenne itt valami… valami nem teljesen emberi, de határozottan érző lény.[/i]
Arakel a köpenye redői közé nyúlt, és egy hosszú, tűszerű tőrt húzott elő. Másik kezével kapaszkodva óvatosan lelépdelt a széles fokú falétrán a lenti helyiségbe. Két kis olajlámpás borította aranyfénybe a helyiséget, remegő árnyakat vetve a falakra. Áhá! Egy kopasz, fakó köpenyt viselő alak fordult felé riadtan, vékony tőrt szorongatva a kezében… mikor azonban rájött, hogy csupán egy teljes alakú tükröt pillantott meg, Arakel kissé megnyugodott. A tükörben lévő alak, és annak eredetije is körbepillantott a helyiségben.
– Kááár! – Éles karmok és egy döfő csőr kapott felé, miközben egy tintafekete tollakkal borított szárny kezdte betolakodót csapkodni. – Segítség! Yaaaaz! Betörők! K-k-kááár! – A varjú dühödten támadta Arakel fejét és arcát, karmaival és csőrével több helyen is sikerült vért fakasztania. De a varázsló is gondosan csiszolta reflexeit az elmúlt hónapok során, és így elég hamar sikerült reagálnia a támadásra. Karjának egy határozott csapásával sikerült tőre hegyével felsértenie a madár oldalát, ami gyorsan kartávolságon kívülre távolodott tőle. – K-k-kár! Ocsmány betörő! Yaaazzz! – A madár begyén vékony vércsík csepegett végig. A nekromanta előrenyújtott tőrrel ugrott felé, de zsákmánya túl fürgének bizonyult, és a lendülettől felborította az előtte álló, megterített asztalt. A varjú egy utolsó szárnycsapással kisuhant a félig nyitott ablakon, hangos károgása visszhangot vert az éjszaka csendjében.
– A denevér majd elkapja – motyogta magának Arakel. Nem is tudatosult benne, hogy hangosan mondta ki a szavakat.
[i]Dehogy kapja el, te bolond! Az éjszakai teremtmény a te menekülésedet szolgálja.[/i] A fejében felhangzó szavak türelmetlenül, szinte már dühösen hangzottak. [i]A madár figyelmeztetni fogja mesterét. Sietned kell, hogy megtaláld, amit keresünk. Nincs sok időd. Már közel járunk.[/i]
A sarokban, a férfi szemei elől elrejtve az egyik olajlámpás megrepedt cserepéből forró olaj kezdett el csöpögni a már füstölő szőnyegre.

Ahogy a füves ösvény kiért a fák árnyékából, Feketesörény megbotlott egy kiálló gyökérben. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de sikerült gyorsan visszanyernie. Egy szitkot azért így is megeresztett.
Yaztromo bármiféle rosszindulat nélkül rámosolygott. – Látom, a szíved mélyén még mindig városlakó vagy. Ne aggódj, most már közel vagyunk a toronyhoz. Ami azt illeti – folytatta, miközben ismét előrefordult –, már látnunk is kell… minden isten kegyelmére!
Mielőtt Feketesörény észbekapott volna, Yaztromo megragadta a karját és az ifjút maga után húzva szaladni kezdett. – Gereth, az egekre mondom, mi ez a sietség? – kérdezte a harcos, miközben próbálta visszafogni az öreget.
Yaztromo megtorpant és a harcoshoz fordult. – A tornyom, te ostoba ifjú! Nézz rá. Mit látsz? Igen, így van. Éppen. Vígan. Lángol. Most pedig [i]szedd a lábad[/i]!
Ahogy ismét futásnak eredtek, Feketesörény a magasba meredt, és elborzadva állapította meg, hogy a varázsló igazat beszélt. Első ránézésre csupán úgy tűnt, mintha a lenyugodott nap fénye valahogyan megvilágította volna a torony tetején emelkedő üvegkupolát, ám ahogy alaposabban is szemügyre vette, látta, amint lángnyelvek nyaldosták az ablakokat, és fakó füstoszlop emelkedik az ég felé, mely épp csak látható volt az éjszakai égen.
Feketesörény a sebesülései ellenére is jobb formában volt, és hamar utolérte az öreget. Yaztromo még mindig kiabált, bár inkább saját magában, nem pedig a harcossal, és futás közben folyamatosan az eget fürkészte. – Hol vagy, te gyalázatos madár? Ha megint feldöntötted az egyik olajlámpásomat, a valódi Vermithraxra esküszöm, hogy húsos pitét sütök belőled, és farkasokkal falatlak fel! Csak várj, amíg oda nem érek!
Yaztromo hirtelen felkiáltott, és ismét megtorpant, majd lehajolt valamiért, ami a fűben hevert. A hangra Feketesörény is megfordult és visszasietett a varázslóhoz, aki egy sötét batyut szorongatott a karjában.
A harcos érkezésére felpillantott, arcára különös tekintet ült ki. – Vermithrax az. Nyomás, siess! Mindjárt megyek utánad én is. – Az ifjú harcos azonnal tudta, hogy ez nem kérés volt, hanem parancs, sarkon fordult és ismét a torony felé kezdett rohanni.
Yaztromo dühödten ismét a varjúra nézett. – Hát most miféle csínyt főztél ki a sanyargatásomra, te visszafejlődött gyík?
A madár kinyújtóztatta tagjait, széttárta szárnyait, majd egyik lábáról a másikra ugrálva a varázsló karjára telepedett. – Nem csínyt, Yaaaz! K-k-káár! Most nem. Nem én voltam, esküszöm! K-k-k-káár!
– Akkor mégis mivel magyarázod, hogy a tornyom lángokban áll, te pedig tiszta vér vagy?
– K-k-k-kár! Betörők! Vágott szemű fickók, kopaszok, mint a strucctojás! K-k-k-kár! – A madár oldalra fordította a fejét, mintha kihívóan csak azt kérdezte volna, [i]Na, erre mit mondasz?[/i]
– Micsoda? Azt mondod, betörők? De hogyan? A bejárati ajtón lévő bűbáj mindenkit megállít, hacsak én be nem invitálom őket, és azonnal tudtam volna róla, ha valaki megpróbálja megtörni a bűbájt.
A holló felugrott Yaztromo karjáról, és nyilvánvaló izgatottságában szárnycsapásokkal lebegni kezdett. – K-k-k-káár. A tető, te vén bolond. Arra nem gondoltál, mi? K-k-kár!
– Miről beszélsz, te vén csirkefogó? A tető? A torony falai simák. Még Feketehomok Kikötő legjobb tolvajai sem lennének képesek így felmászni a tetőre. Nem! Egy tolvaj csak úgy juthatna be, ha szárnyai lennének, ami nyilvánvaló…
Yaztromo hirtelen elhallgatott, amint ismét a toronyra emelte a tekintetét, és megpillantotta az óriási denevér hatalmas alakját, amint épp feléjük suhant. Védtelen hasa szinte teljesen feketének tűnt a csillagos ég mélykékje előtt. A varázsló gondolkodás nélkül felemelte a botját, melyből kék-fehér lángnyelvek csaptak elő. A tűzcsóva elsuhant a meglepett varjú mellett, és olvadt ezüstként borította be a szörnyeteget. A lény cérnavékony hangon felvijjogott, mely a hatalmas testhez képest elég élesnek hatott, és az egyik vállából vér kezdett csöpögni, ám ez látszólag egyáltalán nem lassította le.
A varázsló riadt kiáltással vetődött félre, a denevér azonban egyszerűen továbbsuhant a magasban. Hatalmas szárnyaival csapkodni kezdett, mely leginkább egy gálya szélben lobogó vitorlájának zajára emlékeztetett, és lassan visszafordult a torony irányába. Nem sokkal később, ugyanabba az irányba sétálva, ámde sokkal lassabban, egy foszlott köpenyt viselő, bottal járó öregember érkezett, akit egy nagy, fekete madár kísért.

Feketesörény mindkét kezében egy vödröt tartva felszaladt az emeleten lévő konyhába. Izmai már lüktettek a megerőltetéstől, és a fejében egy hang azt suttogta, hogy ha továbbra is le-föl szaladgál a lépcsőn a vízért, ismét fel fognak szakadni a sebei.
Ahogy a vödrökkel a kezében igyekezett felsietni a létrán a könyvtárba, nem vette észre az árnyékban bújó alakot, aki egy poros tekercset gyömöszölt éppen be az övén lévő kis táskába. Ám ahogy megfordult, hogy nekiveselkedjen a következő lépcsősornak, a nekromanta is végzett, és felállt, hogy elhagyja a tornyot. Egy pillanatig – mely nem tarthatott tovább a másodperc töredékénél, ám ami a két férfi számára sokkal hosszabbnak tűnt – farkasszemet néztek egymással.
A harcos reagált gyorsabban, a behatoló felé hajította az egyik vödröt. A hirtelen mozdulatnak és a vödörben lötyögő víznek köszönhetően teljesen elvétette a dobást, ellenfele helyett Yaztromo faragott íróasztalát találta és áztatta el. Ahogy a vödör elsuhant mellette, Arakel Feketesörényre vetette magát, miközben egyik kezével próbálta gyorsan előkapni tőrét a másik csuklójára rögzített tokból.
Feketesörény ösztönösen oldalra lépett előle, és a második vödröt támadója lába felé csapta. Arakel felugrott, hogy megpróbálja elkerülni az ütést, de az így is telibe kapta a vádliját, és az erejétől a harcosnak esett. A két férfi elterült a padlón: Feketesörény keményen hátraesett, a nekromantának azonban egy bukfenccel sikerült megtartania a lendületét, és már talpon is volt, mikor ellenfele még csak próbált feltápászkodni. A harcosnak csupán a halottidéző bakancsát sikerült megpillantania, amint az felszaladt az emeletre vezető létrán.
Feketesörény ösztönösen tudta, hogy két lehetősége van csupán. Vagy kivár, mert ellenfele az emeleten, a nyílásnál várja, hogy felbukkanjon a feje, vagy azonnal utána ered, és reménykedik benne, hogy az istenek kegyesek lesznek hozzá. Dühében, amiért az idegen fellökte, végül a cselekvés mellett döntött.
Úgy tűnt, a szerencse az ő oldalán állt. A nekromanta menekülőre fogta, ám útját tűzfal állta el. A Yaztromo hálószobája előtti függönyök lángra kaptak, és a szőnyeggel együtt áthatolhatatlan akadályt képeztek. Ahogy Feketesörény felért a szobába, Arakel is döntött: nekifutásból átugrotta a szőnyeget, és eltűnt a lángok között.
A harcosnak nem maradt más választása, minthogy ellenfele után eredjen. Mivel tudta, hogy a varázsló baldachinos ágya pont a szoba közepén áll, ugrását úgy irányította, hogy oldalt érjen padlót. Mikor túljutott a tűzfalon, azonnal látta, hogy a fekvőhely szintén lángokban állt, a nekromanta pedig valószínűleg egyenesen beleszaladt, mivel a helyiség túloldalán egyik kezével épp égő ruháját próbálta eloltani, miközben a másikban lévő tőrrel Feketesörény felé hadonászott.
A harcos előhúzta kardját és óvatosan megkerülte az ágyat. Biztos volt benne, hogy a behatoló most már felveszi vele a harcot. Mintha a gondolatát – vagy legalábbis a tekintetét – olvasta volna, ellenfele valóban tett felé egy lépést, ám a következő pillanatban eltorzult a tekintete, mintha csak saját magával vitázna, majd sarkon fordult és felsietett a létrán a következő szintre. Feketesörény előreugrott és meglendítette fegyverét, melynek hegye mély sebet ejtett a nekromanta lábán, mielőtt eltűnhetett volna a nyílásban.
A következő szinten, Yaztromo dolgozószobájában Arakel a helyiség közepén álló padhoz bicegett. Egy nagy nyögéssel feldöntötte azt, mire a rajta heverő szerszámok és fadarabok szétszóródtak a padlón. Ezután a csillagvizsgálóhoz vezető létrának dőlt és megvizsgálta a lábán ejtett sebet. Vér áztatta át a nadrágját és a csizmája belsejét, és eléggé fájt is, bár ezt a fájdalmat csupán mint egy különös, távoli dologként érzékelte, amit – sejtése szerint legalábbis – természetfölötti mesterének hatalmas varázserejének köszönhetett. Sűrű füst kezdett felszállni a lenti szobából, amitől a nekromanta köhögni kezdett.
Amint Feketesörény felért a dolgozószobába, megperdült, mert attól tartott, hogy ellenfele hátba támadja. Egyik kezével egy zsebkendőt szorított az arca elé, hogy így tartsa távol magától a lent tomboló tűz füstjét. Mikor megpillantotta a létrának támaszkodó halottidézőt, összeszűkültek a szemei, mert biztos volt benne, hogy zsákmánya most már nem fog tovább menekülni. Felugrott a felborított padra, és ahogy arra számított, ellenfele felé csapott. Feketesörény könnyedén kitért a tőr elől, mely ártalmatlanul suhant el mellette, ő pedig keményen lecsapott kardja markolatával. A nekromanta elejtette fegyverét, ami a vésők és fűrészek közé esett, a pad túloldalára.
Arakel négy lépést hátrált, egyenesen neki egy ajtónak. Ahogy Feketesörény leugrott a padról és a tolvaj mellkasának szegezte pengéjét, az meglökte az ajtót, mely könnyedén kinyílt. Arakel hátraesett a szobába, így sikeresen elkerülte a harcos döfését.
Az új helyiségben visítás, füttyögés és huhogás tört ki, amint vagy száz madár kezdett méltatlankodásba a betolakodók miatt. Arakelnek sikerült Yaztromo madárházára bukkannia, ahol a varázsló a Fekete Erdő kellemetlenebb lényei után kémkedő madarait tartotta. Ahogy Feketesörény a tolvaj után sietett, az zavartan bámult körbe, miközben a fekete, csapkodó madárraj démonhordaként támadt rá. A harcos rúgása gyomron találta a varázslót, melynek erejétől az az egyik ablaknyílás felé esett.
Ahogy a nekromanta az elkorhadt ablakkerettel együtt kizuhant a toronyból, gyötrelmes rémület ült ki az arcára. Tehetetlen sikolya egyre élesebbé vált, majd hirtelen elhalt. A harcos a nyíláshoz sietett és lepillantott. Meglepetésére azonban a betörő holtteste helyett egy óriási denevér semmivel össze nem téveszthető körvonalát pillantotta meg a holdfényben, amint erőteljes csapásokkal, bár kissé bizonytalanul elsuhan a távolba, egyik karmában egy jókora, emberméretű tárggyal.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]2
A tolvaj zsákmánya[/center]
– Elmenekült. Ha lennének szárnyaim, utána eredtem volna, de most valahogy nem volt kedvem egy újabb őrült ugráshoz. – Feketesörény az ajtókeretnek támaszkodva törölgette homlokáról az izzadtságcseppeket. A vén varázsló nem adta jelét annak, hogy hallotta volna, amit mond, annyira el volt merülve abban, hogy feltörölje a padlóról az utolsó néhány tócsát. – Azt mondtam…
– Elsőre is hallottam, Feketesörény, köszönöm szépen. – Yaztromo lassan felegyenesedett, ízületei közben úgy ropogtak, mint egy vén ház az éjszaka hidegében. – Néhány szárnyas kémem utánuk eredt. Sikerült megsebesítenem, de így sem hiszem, hogy utol tudnák érni azt a lényt. – Elhallgatott, amíg megpróbált letörölni két fekete foltot a térdéről, mocskos köpenyével azonban nem sikerült, csak még jobban elkennie azokat. Hirtelen felegyenesedett, és Feketesörényre meresztette ősz szemöldökű szemeit. – A két kérdés, ami mielőbbi megválaszolást vár, a következő: Ki volt ez az alak, és mit akart itt?
A harcos némán, gondolataiba mélyedve állt egy ideig, miközben egyik kezével az oldalát tapogatta, hogy meggyőződjön róla, nem szakította fel egyik frissen begyógyult sebét sem. Közben fejében visszajátszotta az iménti harc részleteit, és próbálta rendbe tenni a gondolatait. – A lángok ellenére is elég sötét volt, és minden nagyon gyorsan történt. Az alak, akit láttam, majdnem teljesen biztosan ember volt. Nem volt magas, a feje búbja talán az arcom közepéig ért.
Yaztromo erre felkuncogott. – Persze még így is legalább egy fejjel magasabb volt, mint a hozzám hasonló egyszerű halandók.
– Valóban – mondta elmosolyodva Feketesörény. – Folytatnám. Kopasz volt, valószínűleg borotválta és olajozta. Olivabarna bőre volt, sárga, keskeny szemei, és csuklyát viselt, mint egy vadászsólyom. Sötét köpenyekbe volt öltözve, többe is, a redők között tucatnyi fegyvert, erszényt és Telak tudja még mit rejthetett. Egy nagyon vékony tőrrel harcolt, ami leginkább egy hosszú szegre hasonlított, mint rendes pengére. Várj – azt hiszem, elejtette, amikor eltaláltam a karját. Szerintem még mindig itt van valamerre.
Feketesörény gyorsan végigfuttatta a szemét a padlón, majd egy újabb ötlettől vezérelve felsietett a létrán a következő szintre. Néhány perccel később a fegyverrel a kezében tért vissza. Yaztromo kérőn előrenyújtotta a kezét, majd csupán néhány ujjal fogva, óvatosan magához vette a tőrt.
– Hmm. Nem valami hasznos egy vastag bőrű lény ellen, de elég kicsi és könnyű ahhoz, hogy könnyedén el lehessen rejteni egy ruhaujjban. – Az öregember egy ujjával végigsimított a pengén, majd a szájába vette, és megszopogatta. Nem tűnik mérgezettnek, vagy ha az is, akkor nem gyorsan ható – tette hozzá mosolyogva. Majd mikor megpillantotta Feketesörény aggódó tekintetét, hozzátette: – Ne aggódj. Ha valóban méreggel lett volna kezelve, kétlem, hogy Vermithrax még mindig itt repdesne.
– Na most, fiatalúr, szükségem van az emlékeidre. Sok harcossal megküzdöttél már a legkülönfélébb vidékeken. Hol találkozhattál ehhez hasonló fegyverrel?
Feketesörény komoly tekintettel nézett maga elé néhány másodpercig. – Elég sok helyen. Egyszer végeztem Zengisben egy torokmetszővel, aki egy elég hasonló fegyverrel próbált meg végezni velem. Ha jól emlékszem, köpcös, sápadt fickó volt, kicsit hasonlított a titokzatos vendégünkre. Iszapkövesd banditái szintén ehhez hasonló, de még hosszabb fegyvereket használnak, amiket tűkardnak hívnak, és amik olyan jól ki vannak egyensúlyozva, hogy szinte tőrként lehet őket hajítani. A Jégujjtól a Bánat-hegységig szinte akárhoz összefuthat ilyennel az ember. Bárhonnan érkezhetett.
Yaztromo bólintott. – Szóval a fegyver önmagában nem mond sokat. Rendben van. Az öltözéke alapján úgy sejtem, hogy valamiféle szekta tagja lehetett. Egyelőre nem bocsátkoznék találgatásokba azzal kapcsolatban, hogy pontosan minek is a követője, de… nos, az a hatalmas denevér valami mágikus lényre enged következtetni.
– Le kellett volna szúrnom azt a férget, amíg volt rá alkalmam – motyogta fintorogva a harcos. – Szóval, Gereth – folytatta hangosabban –, mit vitt el?
A ráncos varázsló tanácstalanul megrázta a fejét. – Bár megválaszolhatnám ezt a kérdésedet. – Csettintett egyet. – Az a vén Nikodémusz mindig rágta a fülemet, hogy tegyek rendet a könyvtáramban. De most mégis, hogyan kezdjek neki? – kérdezte tanácstalan tekintettel.
– Ettől függetlenül mindenképp rá kell jönnöm, hogy mit vitt magával – mondta határozottabb hangon. – Azt azonban nem tudnám biztosan megmondani, hogy az itt lévő több ezer tekercs és könyv között hogyan talált rá titokzatos betörőnk arra, amit keresett. Sejtésem szerint ismét csak mágia lehetett a segítségére, ami azt jelenti, hogy tudta, mit akar ellopni. – Yaztromo hangja elhalkult, mint tette azt már oly sokszor, valahányszor megfeledkezett arról, hogy valaki más is van vele a szobában.
A varázsló fel-alá kezdett sétálni a szobában, majd megdermedt, mintha csak eszébe jutott volna valami, és a harcoshoz fordult. – Feketesörény. Jobb lesz, ha lepihensz aludni, amíg pirkadni nem kezd. Nem tudsz segíteni abban, hogy megtaláljam, amit ellopott, a madárház kijavításához meg még túl sötét van. Napkelte után majd találkozunk. – Azzal a szomszédos szoba homályába lépett. Feketesörény hallgatta a lépteit, amint egy szinttel lejjebb ereszkedik a létrán, majd megfordult, és a vendégszobába indult.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/2.jpg][/img]Álmában a Fekete Erdő fölött repült és a hűs, ezüstös holdfényben fürdött. Messze a mélyben látta Yaztromo tűz-nyaldosta tornyát. Meglegyintette két hatalmas bőrszárnyát és megpróbált áttörni ellenfele védelmén, hogy felnyársalja a kardjával. Egy hatalmas, fekete, csupa toll varjú szállt szembe vele, aki karmaival és éles csőrével támadt rá. – K-k-k-kár! Feketesörény! A mesterem hívat! K-k-k-k-ár! – A szörnyű madár elég hangosan visított ahhoz, hogy felverje a holtakat is.
Feketesörény felriadt. Ágya végében, a fakereten Vermithrax állt, oldalra fordított fejjel, fél szemével mereven bámulva teljesen nyugodtnak tűnt. – Mozdulj, álomszuszék. K-k-kár! A nap már a Holdkő Dombok fölött kukucskál. Ideje felkelni. Yaaaz azt üzeni, sajnálja, de sietned kell. K-k-k-kár!

A varázsló dolgozószobájába való érkezése látszólag meglepte az öreget, aki csukott szemmel, tenyerébe temetett fejjel ült az íróasztala mögött. Ahogy meghallotta a fiatal férfi lépteit, felriadt, rápillantott, majd felcsattant. – Nem, nem, nem! Nem mondta a madár? Ez nem lesz jó. Utazóruha! [i]Utazóruha![/i]
– Micsoda? – kérdezte kétkedve és kissé értetlenül Feketesörény.
– Menj és vegyél fel utazóruhát. Valami másra vágytál, valami kalandozósabbra. Hát, most megkapod! Gyerünk, nyomás! Ha majd rendesen fel leszel öltözve, mindent elmagyarázok. És siess. Egy órán belül indulnod kell!

– Nem, nem, Gereth. Lassíts le. – Az ifjú, aki engedelmesen magára öltötte a toronyba érkezésekor hordott kalandozóöltözékét, egyik csizmás lábát a másik combján pihentetve ült a varázslóval szemben. – Látom, hogy valami eléggé felbőszített, de le kell kicsit lassítanod, különben nem értem, hogy mit beszélsz.
Yaztromo elborult tekintettel meredt Feketesörényre, mikor azonban ismét megszólalt, szavai sokkal kevésbé hisztérikusan hangzottak. – A tolvaj nyomába kell eredned. Amit ellopott tőlem, az felbecsülhetetlen értékű. Egyedülálló kincs, nincs párja az egész világon – Hamaskisnak hála. Ráadásul egy olyan hatalom kulcsa, melytől kiráz a hideg, ha csak belegondolok is. A tekercset megőrzésre kaptam, és ez a tolvaj most ellopta. Biztos vagyok benne, hogy tudta, mire lépes. És azt is, hogy mihez fog kezdeni vele. Utána kell indulnod, el kell kapnod és minden áron meg kell akadályoznod, hogy használja a tekercset, különben nagyon sokan fognak szenvedni miatta.
Feketesörény elkomorodott. – Még mindig nem mondtad meg, pontosan mire is képes ez a tekercs, és hogy miért félsz tőle ennyire.
– Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy egy Megkötő és Kitaszító varázslat. Olyan rég használtam, hogy teljesen el is felejtettem, hogy nálam van. Én hülye! Egy vén bolond vagyok, aki lassan elveszti az eszét, de ez alkalommal különösen elővigyázatlan voltam. És most már nincs nálam. Hogyan magyarázzam el, hogy mit csinál? Ez egy rituálé, ami a megfelelő körülmények között, a megfelelő lényre alkalmazva, képes elpusztítani egy nagyobb démont, és megbéklyózni a lelkét Titán és a Démoni Sík között.
Feketesörény undorodva nézett a varázslóra. – Még több mágia. Még több kontárkodás. Miért nem tudjátok ti varázslók békében hagyni a túlvilágiakat? Miért nem tudtok egyszerűen csak…
– HALLGASS, TE FIATAL IDIÓTA! – Yaztromonál betelt a pohár. Ahogy az asztalra csapott a tenyerével, zöld-narancs szikrák villantak fel a csuklója körül. Egy rövid pillanatra úgy tűnt, mintha Allansia minden pusztító elemi ereje a markában összpontosult volna, készen rá, hogy elpusztítson mindent, ami az útjába kerül. – Gondolkozz már egy kicsit. A Kitaszító mágiák arra valóak, hogy [i]eltávolíts[/i] valamit ebből a világból, nem pedig arra, hogy idehozz valamit. Ebben az esetben egy fődémont és annak négy undorító túlvilági szolgáját. Nem én idéztem meg ezt a szörnyeteget. Csupán másoknak segítettem abban, hogy megszabaduljunk tőlük, ahogy csak tudunk! – Yaztromo mély levegőt vett, majd folytatta. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled, de nem fogok bocsánatot kérni azért, mert feldühítettél. Az a csata túl sokba került nekem is, és a társaimnak is. Nyilván tudod, hogy nem voltam mindig ősz hajú és meggörnyedt.
– Van egy kérdésem – vetette közbe Feketesörény. Egy pillanatig attól félt, hogy az öreg ismét rácsattan, de az csak bólintott, hogy mondja, ha meri. – Ha ez a tekercs tényleg egy ilyen Kitaszító varázsigét tartalmaz, amivel el lehet pusztítani, vagy legalábbis be lehet börtönözni ezt a lényt, akkor mégis mi haszna lehet belőle a betörőnknek? Még ha varázsló is – tette hozzá.
– A varázsigét elég egyszerűen vissza lehet fordítani – mondta egy sóhajjal Yaztromo. Dühe kezdett alábbhagyni, helyét a szokásos nyugalma vette át. – Ha a tolvaj visszaviszi oda, ahol az az átkozott démon csapdába esett, és ahol a maradványait elástuk, akkor van rá esély, hogy visszatérhet ebbe a világba, hogy ismét pusztulást hozzon ránk.
– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy csak úgy egy tolvaj nyomába eredhessek. Ráadásul a Holdkő Dombok eseményei miatt egyébként is jobb, ha itt maradok. [i]Ezért kell neked utána eredned, és megállítanod, még mielőtt használhatná a tekercset![/i]
A vén varázsló szavaira Feketesörény mogorva tekintetét komor eltökéltség váltotta fel. Yaztromo azonnal tudta, hogy az ifjú katona elfogadta a kihívást. Melegség és öröm töltötte el a szívét, de azt is tudta, hogy a feladat rendkívül veszélyesnek ígérkezik. Ugyanakkor Feketesörény kijelentette, hogy egy olyan lehetőség után fog nézni, ami nem csak távol tartja majd Salamonistól, de segíteni fog abban is, hogy még tovább növelje Amonourját.
– Ha Sindla veled van – folytatta Yaztromo, mintha a harcos már bele is egyezett volna az indulásba –, a célpontod még nem jutott messzire. Az erdei kémeim jelentették, mielőtt Vermithraxot érted küldtem volna, hogy megtalálták egy hatalmas, valószínűleg szárnyas lény elszenesedett maradványait a rengeteg nyugati vége közelében, illetve láttak egy fekete taláros alakot is a Feketehomok felé vezető úton.
– Vermithrax elvezet majd oda, ahol utoljára látták. Ha sietsz, hamar utolérheted, és jó esélyeid lesznek a sikerre. Kapd el. Ha muszáj, végezz vele. De szerezd vissza a tekercset, és hozd vissza nekem, még mielőtt felolvashatná. Bármi is történjen, [i]szerezd vissza nekem azt a tekercset![/i]

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small1.jpg][/img][center]3
Újraébredés[/center]
A viharverte kőalakok a téli napnyugta színeiben tündököltek, narancs és barna sávok fakultak rajtuk sötétkékbe és szürkébe. A szikrázó éjszaka rikító sötétjébe forduló naplemente ehhez képest hatalmas zúzódásként terült el a mennybolton. Északon viharfellegek gyülekeztek, és sodródtak kérlelhetetlenül lefelé a tengerpart mentén. Ahogy a nekromanta leguggolt a sziklák között, hogy felkészüljön az újraébresztés ceremóniájára, már érezte a dombokon és völgyeken felé közeledő eső illatát. A levegő szinte izzott a közelgő villámok és mennydörgés ígéretétől.
A keleti, tiszta égről őrá bámuló telihold ezüstös tekintettel, nyugtalanítóan ragyogott le Arakelre. Időről időre felpillantott rá, mintha csak arra gyanakodott volna, hogy az égitest őt figyeli. Tudta, hogy senki nem juthat a sziklák közelébe anélkül, hogy jó előre meglátná vagy meghallaná, ám a gyanakvás nem hagyta nyugodni.

A völgyben élő kecskepásztorok és favágók számára a kőalakok csupán mumusok voltak, melyekkel a rendetlen gyerekeket ijesztgethették a hosszú téli éjszakákon, hogy időben ágyba bújjanak. Csak kevesen emlékeztek arra az éjszakára, több évtizeddel ezelőtt, amikor vad mágia cikázott a dombtetőn és lángba borultak a fák. A négy hitszegőt nagy nehezen sarokba szorították, legyengítették, és végül saját, kővé változtatott testükbe börtönözték. A sziklák akkor még sokkal jobban hasonlítottak szobrokra, vonásaik élesek és részletgazdagok voltak. Az idő és az időjárás vasfogai, az eső és a szél fokozatosan elsimították ezeket, a fagy és jég pedig megtörte őket.
Az erdő eredetileg beborította a dombot, az aznap este használt, torz mágia pusztítása után azonban a fák nem voltak hajlandóak többé a szobrok közelében nőni, mintha a természet erői érezték volna a beléjük zárt gonoszságot. Ami kis fű itt nőtt, az is fakó és beteges volt. A madarak is elkerülték a helyet, és nem lehetett nem észrevenni énekük hiányát. A kecskepásztorok, akik nyaranta a fentebbi legelőkre hajtották nyájukat, szomorúan tapasztalták, hogy az állatok nem hajlandóak errefelé legelni, így végül kénytelenek voltak új legelők után nézni.
A völgyben élők számára a sziklák örök tereptárgyakká váltak. Egész életüket a szerencsébe és babonába vetett hitük irányította, és teljesen természetesnek vették, hogy léteznek olyan helyek, ahol a jelenlétük nemkívánatos. Úgy tűnik, mindannyian elfelejtették, hogy amikor gyermekeiket a „Bőrtelenek” neveivel ijesztik engedelmességre, akkor olyan lényekről beszélnek, melyek egykor, régen, az ő falujukat dúlták fel, és melyek most a saját sziklatestükbe zárva pihentek a dombtetőn… és melyek csak arra vártak, hogy kiszabadítsák őket.

A nekromanta négy sekély rézedényt helyezett maga elé, és egy kőkorsóból bűzös olajjal töltötte meg őket. Kezei ismét remegni kezdtek, és amikor a harmadik edényt kezdte volna tölteni, a folyadék egy részét a szikla között foltokban növő egyik fűpamacsra löttyintette. A fűszálak halk, sistergő hang kíséretében hervadtak el, miközben a hang a fejében dühösen ráripakodott. [i]Óvatosan, te bolond! Mindegyik szolgám számára elég kell, hogy maradjon belőle. Az életnedvüket fröcskölöd itt szanaszét! Ha még egy cseppet elpazarolsz, gondoskodok róla, hogy a te véred is ugyanígy locsolja a földet![/i]
Arakel dacosan elfintorodott – a hang mintha a fogait reszelte volna –, de erőt vett magán. Mikor mind a négy edénybe ugyanannyi folyadékot töltött, tett egy lépést hátra. Szélesre tárta karjait, mire az egyre erősödő szél belekapott a köpenyébe, és hátravetette a fejét, hogy feltekintsen a teliholdra. Az első éneket alig hallhatóan motyogta el, melyben a holdat és annak szolgáit kérte, hogy adjanak neki erőt és hatalmat. Ahogy elméjébe idézte a szertartás gyötrelmes szavait, a feszültség lassan elhagyta testét, széttárt kezeiből pedig mágikus erő kezdett testébe és tudatába áramlani.
Az edénybe töltött folyadékok előbb ragyogni, majd füstölögni kezdtek, mintha tűz fölött melegednének. Mikor azonban lehajolt, hogy felemelje az elsőt, meglepve tapasztalta, hogy érintésük kellemesen hűvös. A legdélebbi sziklához bicegett, nagyon vigyázva rá, hogy a sérült lába okozta nehézségek ellenére se loccsantson ki többet az értékes folyadékból.
– Yurazel – mondta hangosan, ahogy a szikla lába mellé helyezte az edényt. Ezután a másik három edényt is a másik három szikla elé tette, mindegyiket megnevezve. – Garashta… Errystes… Varnuset, az örök utolsó. Folyjék ismét e holddal töltött Lélektűz az ereitekben.
Arakel visszabicegett a sziklák által kijelölt négyzet közepére, ahol a rituálé többi kelléke hevert. Miután egy hosszú, palaszürke talárt húzott magára, egy ősi rúnákkal vésett rövid botot emelt a feje fölé.
– Titeket hívlak, síkságok fosztogatói, dombok vadászai. Fajtátok urának, hercegének és uralkodójának, Almornak nevében parancsollak titeket. Gyertek elénk, gyertek négyen. Mesteretek, Almor nevében. Mindannyiunk mesterének, Rivel nevében! [i]Gyertek![/i] – Arakel hangja ekkor már határozottan és hangosan hasított a levegő csöndjébe. Az ellopott tekercsből megtanult bűbáj ősi, mágikus nyelven ejtett szavai titkos, vadállatias acsargássá korcsosultak. Mikor a végére ért, újrakezdte a kántálást, szavai egybeolvadtak a közelgő vihar mennydörgéseivel.
Egy ideig úgy tűnt, nem történik semmi. Ám ahogy az első esőcseppek szitálni kezdtek, négy sötét alak somfordált fel a domb tetejére. A lények nedves bundája fényesen csillogott a holdfényben, szemeik felizzottak a villámok fényében, és büszke oroszlánokként léptek a sziklák felé. Némán érkeztek, nem morogtak, nem nyüszítettek. Ahogy beléptek a négyzetbe, Arakel a sziklák felé intett botjával, ismét a legdélebbivel kezdve a sort. A farkasok a nekromantát pillantásra sem méltatva a jelzett helyre lépdeltek, majd jól nevelt ölebekként leültek eléjük. Egymás után leszegték a fejüket, és elkezdték a tálban lévő folyadékot lefetyelni.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/3.jpg][/img]Eközben Arakel sietve folytatta a szertartást. Letérdelt a négyzet közepébe és felnyitotta az ott lévő kis aranyozott láda tetejét, mely földdel és kövekkel volt telepakolva. Mindkét kezével belenyúlt, és kiemelt belőle kétmaroknyit. Kántálva felállt és az égnek emelte kezeit. Az eső már teljesen eláztatta öltözékét, kezeiből pedig saras patakok kezdtek végigfolyni karjain. A nekromanta azonban semmit nem érzékelt ebből, csupán a szertartás szövege és a testét átjáró erő jutottak el a tudatáig.
Lelki szemei előtt látta a négy energiacsóvát, melyek a testéből áramlottak a négy kőalak felé. Egy erőteljes mágikus kereszt közepén állt, melynek energiái őrajta folytak keresztül. Érezte, ahogy erei lüktetnek a megerőltetéstől, miközben dobogó szíve próbált vért pumpálni remegő testébe, mely hatalmas erőket zárt magába. Hadarva ejtette ki a szertartás szavait, jajveszékelő, éles hangja úgy ismételte a tekercs titkos énekét, mintha egész életében ismerte volna azokat.
Egyetlen lassú, folyamatos mozdulattal leeresztette a kezeit a déli szikla felé. Az előtte ülő farkas hirtelen felkapta a fejét, és füleit hegyezve a szobor feje felé meredt. Arakel döbbenten figyelte, amint a sziklán lévő színcsíkok örvényleni kezdenek. A felszín lüktetni kezdett, dudorok jelentek meg rajta, melyek új formába öntötték a követ.
A nekromanta két oldalán és a háta mögött ugyanez történt a másik három sziklával is. Recsegés, ropogás hangzott fel, ahogy új alakot öltöttek. Lyukak jelentek meg rajtuk, miközben karokat növesztettek. A farkasok megbabonázva bámulták a hajladozó formákat, és mozdulatlanul figyelték, ahogy az alakzatok a szemük előtt alakulnak át.
Arakel meglepetésében abbahagyta a kántálást, hangja motyogássá halkult. A fejében lévő hang azonnal ráripakodott: [i]Folytasd, folytasd! A Lélektűz elveszti az erejét, ha nem fejezed be a rituálét! Csináld, különben itt, helyben kettéhasítalak. A szolgáimnak vissza kell térniük. Most, most, most![/i]
Ahogy a hang kizökkentette a merengésből, Arakel előrelépett, ami megtörte az állatokat kordában tartó bűbájt. A nyugati sziklánál álló farkas fájdalmas daccal félrefordította a fejét és felmordult. A nekromanta érezte, ahogy az erő kicsúszik az irányítása alól. Gyorsan ismét koncentrálni kezdett és magába szívta a mágikus hatalmat, ahogy azt az elmúlt hosszú évek során gyakorolta. Ahogy a varázserő ismét irányítása alá vonta, a farkas összeszorított fogakkal, rettegéstől elkerekedett szemekkel felnyüszített. A láthatatlan erő lassan, eleinte szinte észrevehetetlenül ismét a szobor feje felé kényszerítette az állat habzó pofáját, miközben az hiábavalóan próbált kiszabadulni a hatása alól. A ragadozó egy utolsó rándulással végül ismét a démonszolga felé bámult. Mennydörgés zúgott végig a tájon.
Az alakok vonásai még mindig kivehetetlenek voltak, ám lassan alakot öltöttek: kezdetleges karokat, ujjakat növesztettek, melyek vakon hadonásztak maguk körül. A kövek felszíne tovább hajlongott és formálódott, és lassan a színük is megváltozott. Vörös csíkok jelentek meg a szürkeségben, ami pedig lassan rózsaszínbe világosodott. A zuhogó eső teljesen eláztatta a köveket, a távolban időnként lecsapó villámok fénye megcsillant a nedves felszínükön. A kőformák lehetetlen szögekben előredőltek, a farkasok fejei fölé. A karok, melyek idővel egyre részletesebbé és határozottabbá váltak, keményen megragadták a bestiákat. A kő – illetve most már talán helyesebb lenne húsnak nevezni, bár nem sokan láttak még olvadó viaszként formálódó húst – előretekeredett, beborította az állatokat, puhán a fülük, a szemük, a pofájuk köré folyt. Beborították, befalták őket, végül valami hihetetlen módon [i]beléjük folytak[/i]. A farkasok lehetetlenül szélesre feszített szájjal, fulladozva remegtek, ahogy egy-egy lény foglalta el a belsejüket.
Arakel szemei számára, melyek már rég hozzászoktak, hogy a legsötétebb éjszakában is élesen lássanak, olybá tűnt, mintha egy mocsári kígyó falt volna föl egy nálánál sokkalta nagyobb óriáscsigát. A mágia legsötétebb titkainak fürkészése közben volt már alkalma testközelből megfigyelni a halál ezernyi formáját, majd túl is lépett tiltott határán, a mögötte rejlő, titkos világba. Ám még neki is szorosan be kellett csuknia a szemét, ahogy a formátlan, alaktalan, folyamatosan változó lények bekényszerítették magukat a farkasok szűk testébe. Ajkai azonban egy pillanatra sem hagyták abba a kántálást. Mereven állt a zuhogó esőben, mely keményen csapdosta az arcát és a fejét, miközben hallgatta, amint az életre kelő szörnyetegek kőtesteinek recsegései és roppanásai lassan lágy cuppogássá válnak, melyek a füvön doboló cseppek zaja fölött sóhajként szivárognak feléje. A mágikus erő végül elhagyta testét, mintha csak egy maréknyi homok pergett volna át szétnyitott ujjai között, és egy pillanatra elengedte magát.
Majd egy riadt kiáltással visszatért a földre: vadul megdobbant a szíve, szemei pedig felpattantak, ahogy egy hideg, nedves orr bökte meg a tenyerét!
A négy farkas hideg, kegyetlen tekintettel meredt rá, miközben mintha szórakozva figyelték volna ijedtségét. A legközelebb álló, ami az imént megbökte, mögé sétált és megkerülte. Mikor ismét elé ért, megszólította a varázslót. – Jó munkát végeztél. – A hang mintha nem a lény torkából tört volna fel, hanem annak mellkasából. Egy ősi hang volt, mély és kimért, ám reszelős, mely eszébe juttatta, milyen érzés lehet egy apró, védtelen nyúlnak lenni, akinek nincs hová menekülnie.
A farkas testét elfoglaló teremtmény folytatta. – Közeledik a hajnal. Ezek a testek megfelelőek lesznek a következő napra, este azonban újakat kell találnunk, még mielőtt ismét felkel a nap. A földi testek csupán egy napig tudnak szolgálni minket, és a nap sugarai legyengítenek. Ha vissza akarjuk hozni mesterünket, hogy uralhassa jogos birodalmát, erősnek és egészségesnek kell lennünk. – A szavak nem parancsok voltak, egyszerűen csak a jövőre vonatkozó kijelentések.
Az elméjét uraló hang ismét megszólalt: [i]Jó munkát végeztél, Arakel, most azonban beszélnem kell a szolgáimmal.[/i] A nekromanta hirtelen szédítő rántást érzett, ahogy elméje elveszti teste fölött az irányítást, és tudata elméje egy apró sarkába kényszerül. Egy másik tudat irányította most a testét, mely az ő száján keresztül üdvözölte a farkas-lényeket. Olyan nyelven beszéltek mesterükkel, melyet Arakel nem ismert, és csak mikor a felkelő nap fénye áttört a szertefoszló felhők között, kapta vissza ismét az uralmat önmaga fölött. A nekromanta a farkasokkal az oldalán lesietett a dombról, és a völgy felé indult.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]4
Vér és vesztegetés[/center]
– Ulrich! Ulri-i-ich! A pokolba már! – Az öregasszony bosszankodva fordult a szutykos képű fiúhoz. – Hidd el nekem, egy nap meg fog feledkezni a kecskékről. Kisétál szépen a legelőre, és mikor körbenéz, rájön, hogy az ólban felejtette őket. De persze soha nem vallaná be. Ó, nem! A nagyapádat ismerve kint töltené az egész napot, és csak sötétedés után merészkedne vissza, egyetlen szó nélkül. A bal kezemet tenném rá, hogy így történne.
– Nagyi – vetette közbe nagyot ásítva az ifjú.
– Tudom, tudom – csattant fel az öregasszony. Egy kis, kendőbe kötött csomagra mutatott, mely a lobogó kemence melletti kis sámlin pihent, ahol az öregember mindig megáll, hogy felmelegedjen, mielőtt elindul az állatokkal. – Fuss utána, gyermekem, és add oda neki, különben egész este hallgathatom a nyavalygását, hogy ebéd nélkül maradt mára. Nemsokára felkel a nap, akkor majd nekiláthatsz a saját feladataidnak is.
– De nagyi! – panaszkodott az ifjú, miközben gyorsan szétnézett a kunyhóban, valami menekülő utat keresve.
– Szedd a lábad, kölyök. Minél előbb nekilátsz, annál hamarabb végzel vele. – A vénség a fiú lába felé legyintett a seprűje nyelével, miközben az a batyuval a kezében az ajtó felé sietett, majd nekilátott, hogy összeseperje a kemence előtt gyűlő hamut.

A nedves fák közt gomolygó, kora reggeli ködpamacsok és a domboldalon futó sebes csermely titokzatos, szinte már kísérteties hangulatot kölcsönzött az erdei tisztásnak. Néhány korán kelő kismadár csiripelt az ágak között, daluk messzire hangzott a mozdulatlan levegőben. Az idilli hangulatot végül az öregember érkezése törte meg, aki a kanyargós ösvényen terelte fel tucatnyi mekegő kecskéjét.
Éles füttyökkel és egy aznap reggel vágott, vékony favessző csapásaival irányította állatait. Ahol az ösvény a patakhoz érkezett, egy lapos szikla pihent. Az öreg itt megállt, és ahogy megkönnyebbült sóhajjal megpihentette görnyedt testét, mekegő nyája köré gyűlt. Bozontos, ápolatlan állatok voltak, ráadásul erős szagot árasztottak magukból, a pásztor azonban már rég hozzájuk szokott. Ráncos kezével kötött sapkája után nyúlt, hogy letörölje vele a szemöldökére kiülő első izzadtságcseppeket.
[i]Ully fiam, én már túl vén vagyok ehhez[/i], gondolta magában. [i]Ha a fiú még élne, most lenne élete teljében. Seperc alatt lefutotta volna ezt a távot oda is, meg vissza is. Hamarosan ismét eljön a halála évfordulója. El kell majd látogatnunk a templomhoz. Nem értem, miért, de az asszonynak jót tesz. Triastes áldása kísérje.[/i]

Valamivel lentebb a fiú bízott benne, hogy nagyapja megpihent az egyik bokrokkal benőtt tisztáson, hogy az állatok legelészhessenek egy kicsit, és nem hajtotta fel őket egyből a legelőre. A faluban még fürgén szedte a lábait, ám ahogy az út meredeken emelkedni kezdett, elvesztette kezdeti lelkesedését és lendületét, és most már csak lihegve lépdelt tovább. Ahogy az ösvény egy különösen nehéz szakaszához ért, ahol egy kisebb földcsuszamlás sziklákkal és sárral borította be az utat, bal kezébe vette a batyut, és jobbjával a kövekbe kapaszkodva haladt tovább.
Végül megkönnyebbülve látta, hogy a kaptató enyhébbé válik. Megpihent pár másodpercre, majd ismét nekivágott az útnak. A nap már kikukucskált a távoli hegyek csúcsai között, és bár most még csak egy apró szelete látszott, alig észrevehetően elkezdett szélesedni. Nem messze egy tisztást pillantott meg, nagyapjának és a kecskéknek azonban nem látta nyomát. Nagyot sóhajtott, és lelkiekben felkészült az előtte álló, hosszú útra. Ekkor lépett elő a farkas az aljnövényzet közül az ösvényre, alig pár méternyire tőle.
A fiú soha nem látott még eleven farkast, de elég tetemet hoztak vissza a vadászok telente a hegyek közül ahhoz, hogy azonnal felismerje. Az állat, mely jóval nagyobb volt, mint a faluban kóborló kutyák, büszkén állt meg előtte, felemelt fejjel, sárga szemekkel meredt rá. A gyerek ösztönösen sarkon fordult, és futásnak eredt, és azonnal tudta, hogy nagy hibát követett el. Hatalmas súly csapódott a hátának, amitől elterült a sűrűn benőtt talajon. Utolsó gondolata az volt, hogy mennyire nedves és hideg is a fű, mely az arcának nyomódott. A bestia vonyítása elvegyült saját üvöltésével, nem sokkal később pedig már csak a szakadó hús zaja hallatszott.

Egy [i]farkas[/i]! A vén kecskepásztor azonnal abbahagyta a merengést és feltápászkodott. [i]Az évnek ezen szakaszában, ilyen alacsonyan?[/i] De nem volt ideje a valószínűségeket latolgatni. Jól hallotta a bestia iménti vonyítását, mely a faluba vezető út irányából hangzott fel. Kétség sem fért hozzá, ez mit jelent.
Nekilátott, hogy összeterelje a nyájat, ám elkeseredve látta, hogy azok lentebbre csatangolnak, hogy az ösvény mellett növő bokrok és gazok leveleit rágcsálják el. A vénember lesietett, szétcsapott köztük az ostorával, és fölfele kezdte őket terelni. A kecskék kedvetlenül, bosszúsan mekegve indultak meg, először lassan, majd ahogy az egész nyáj megindult, egyre gyorsabban. Azonban így is hátramaradt néhány csellengő példány. A vénember fogatlan ínyével füttyögve és a vesszővel csapkodva iramodott utánuk. Végül az utolsó kecske is vetett egy végső, sóvárgó pillantást a bokorra, melyen eddig lakmározott, aztán tovasietett a csapáson.
– Jaj, kérlek, ne menj. Maradj egy kicsit, és beszélgessünk. – A hang öblös és mély volt, és csupán leheletnyi gúny vegyült bele. Ahogy a vén kecskepásztor megperdült, szíve hirtelen a torkába ugrott. Egy farkas állt közvetlenül előtte az úton, egy másik a jobb, egy harmadik pedig a bal oldalán körözött. A pásztor ijedten, zavartan kapkodta a fejét. Gondolatai összezavarodva kergették egymást a fejében, szemei lassan elsötétedtek. Ahogy éles fájdalom hasított mellkasába, egyik elfehéredett kezét a zekéjéhez kapta. Térde megrogyott, a következő pillanatban pedig már négykézláb térdelt a sárban.
A vénember tátogva próbált megszólalni, de nem jött ki hang a száján. Az egyik bestia lógó nyelvvel lépett mellé, mint valami jól nevelt juhászkutya, amíg karnyújtásnyira nem ért hozzá.
– Csak nem arra gondoltál, hogy milyen nagy fogam van? – kérdezte lehetetlen vigyorral a farkas.
A vénember végre felsikoltott, és sikerült annyira erőt vennie magán, hogy feltápászkodjon. Ráncos bőre teljesen elfehéredett a félelemtől, és egész teste remegett a rettegéstől. A fák felé iramodott, a farkasok azonban túl gyorsaknak bizonyultak. Mielőtt három lépést tehetett volna, az egyik állat útját állta. A másik kettő oldalról közelített felé. A vénember megbotlott egy tüskés bokorban és keményen elterült a földön. Két vadállat ugrott rá, két állkapocs mart bele a puha húsba.
– Ejnye, Garashta – szólalt meg a harmadik, miközben közömbösen figyelte társait. – Hát hogy fog beszélgetni velünk, ha kitéped a torkát?

Nem sokkal később egy öregember állt egy farkas oszladozó teteme felett, miközben két másik bestia ült mellette, és figyelt türelmesen.
– Egy kicsit rozsdás, de még mindig kényelmesebb, mint az előző otthonom – mondta fogatlan mosollyal a hang, mely valahonnan a férfi mellkasából hangzott fel. Gyerünk, keressük meg Yurazelt. A zajok alapján ő is talált magának új otthont. A völgyben lévő település egy órán belül nektek is szolgálni fog új gazdatesttel.
– Induljunk hát – válaszolta az egyik farkas. – Fogy az időnk. És nem akarjuk nagyon… megváratni a nekromantát. – A farkas felnevetett, majd a három alak sarkon fordult és az ösvényen a falu felé kezdtek szaladni.

Amint a hajóorr a rakpartnak ütközött, Feketesörény leugrott a hajó széléről, és határozott léptekkel elindult, miközben a legénység tagjai minden erejükkel azon voltak, hogy a hajóköteleket a stég gyűrűihez kössék. A harcos egy pillantásra sem méltatta utastársait, akik csak egy pillantást vetettek le a mellvéd mellől, és úgy döntöttek, hogy a leszállással inkább megvárják, amíg leeresztik a kikötőhidat. Feketesörény súlyos csizmáinak léptei hangos visszhangot vertek a rakparton. Kardja, melyet olajos bőrökbe kötött, hogy megóvja az időjárás viszontagságaitól, a bal vállára csatolva pihent, jobbján pedig egy kicsi, de alaposan megpakolt hátizsák lógott.
A korai óra ellenére – épp csak felkelt még a nap – a kikötő élettől nyüzsgött. Az éjszakai hajók nemrég tértek vissza a reggeli kapással, fedélzetük és rakterük tüskésgerincűekkel, szárulokkal és bagolyhalakkal volt megrakva. A harcos fekete öltözékében és egyenes tartásával kirívó látványt nyújtott, ahogy a kosarakat és munkásokat kerülgette, ám senki nem vesztegetett rá egyetlen pillantást sem, mindenkit lefoglalt a hajók kipakolása.
Vagy talán már hozzászoktak ahhoz, hogy idegen öltözetű, messzi földről érkezett emberek vágnak át a kikötőn. Elvégre ez Rimon városa volt, hitszegők menedéke és – testvérvárosával, Halakkal együtt mely alig egy kőhajításnyira volt csak az öböl szájától – a Kalóz-part fővárosa. Nem egy kalózkapitány vert tanyát az Elkor-öböl csipkés partvonala mentén, a matrózok pedig Rimonban vagy Halakban gyűltek össze a rajtaütések között, hogy kedvükre való szórakozási lehetőséget találjanak. A két város – melyek inkább labirintusokra emlékeztettek – ikercsúcsok meredek lejtőire épült, megerősített fellegváraikat, romos házaikat és templomaikat pókhálószerűen futó, kanyargó, lépcsős utcák és völgyek kötötték össze.
Ahogy Feketesörény utat tört magának egy csapatnyi halász között, akik épp összegabalyodott halászhálójukat igyekeztek kibogozni, megállt, hogy felmérje a kikötő túlsó végében horgonyzó, magas vitorlás kereskedőhajót. Gyakorlott szemei gyorsan megtalálták a fedélzeten egymagában lófráló tengerészt.
Rövid töprengés után sarkon fordult, majd felsietett az egyik meredeken emelkedő utcán, mely egy kis, viharverte kunyhóhoz vezetett. Az épület falait több száz, talán több ezer kagyló borította, melyek a szivárvány minden színében pompáztak. A nyitott ajtó mellett egy festett tábla hirdette, hogy ez Rimon kikötőmesterének irodája. Feketesörény mereven jobbra, majd balra pillantott, majd belépett a helyiségbe.
Még hozzá sem szokott a szeme a félhomályhoz, máris felkiáltott meglepetésében: – Lissaminára! [i]Cserva![/i] Hogyan…? De hisz… Miért, mármint, hogy kerültél te ide? Álmodom? Hogyan lehetséges ez?
Meglepettségének tárgya kedvenc hintaszékében ült, miközben a mai első pipáját tömte meg dohánnyal, ám az újonnan érkezett hangjára felpattant a helyéről. A lény vékony volt, és talán másfél méter magas. Bőre sötét volt, majdnem fekete. Feje nagy és kerek, szinte már túlságosan is nagy a testéhez képest, fülei hegyesek voltak, mint egy Elfé, és teljesen kopasz volt. – Uram? Miben lehetek szolgálatára? – kérdezte nyugodt hangon, udvariasan meghajolva a kis alak.
Feketesörény döbbenten állt. Tett néhány lépést, majd szélesre tárva karjait hitetlenkedve megrázta a fejét. – Hát nem ismersz meg, Cserva? Feketesörény vagyok! Feketesörény! Hányszor álmodtam, hogy sikerült megmenekülnöd Emberfogó csapdájából a Tűzhegyben… és most itt vagy!
A Cserva feszengve nézett el az ember mellett, de senki nem sietett a segítségére. Kénytelen volt hát egymagában lerendezni ezt az őrült alakot. – Ne haragudjon, uram, de találkoztunk már korábban? Bocsásson meg, ha valami undok kis démon piszkálta volna meg az emlékeimet, de nem rémlik, hogy bármi ilyesmi történt volna velem.
Feketesörény már épp tovább sorolta volna közös kalandjaikat, amikor egy második Cserva bukkant fel az ajtóba, és egy nagy kulcscsomót hajított a társa felé.
Feketesörény döbbenten meredt előbb az újonnan érkezőre, majd vissza a benti alakra, végül hátravetett fejjel, hangosan felkacagott. – Ó, Feketesörény, túl sok időt töltöttél a tengeren – mondta magának mosolyogva. – Ez Rimon, a Cservák otthona, nem pedig [i]a[/i] Cserva otthona!
– Minden rendben van vele? – kérdezte az újonnan érkező lény, miközben együttérzően bámulta az embert.
A kikötőmester a társához lépett és gyorsan kilökdöste az ajtón. – Ó igen, Uulamrth, szerintem rendben lesz. Egy pillanatra egy démon szállta meg az elméjét, és játszott vele gonosz játékot, de szerintem sikerült elkergetned.
– Nos, uram – folytatta, ismét Feketesörény felé fordulva, hivatalosabb hangot felvéve. – Tehetek Önért valamit? Csak kérnie kell, és megteszem, amit tudok.
Feketesörény a kikötőre nyíló ablak felé intett. – A [i]Koronás Futó[/i]. Mikor érkezett?
A Cserva negédesen elmosolyodott. – Melyik hajót is kérdezte, uram? Nem hiszem, hogy az én tisztem ezt nyomon követni, uram. Ha érti, mire utalok – tette hozzá egy kacsintással.
Feketesörény a zsebébe nyúlt, és egy kis szövetzsákot helyezett csilingelve az asztalra. A Cserva egy gyors mozdulatára az erszénynek nyoma veszett.
– Nem számolja meg a pénzt? – kérdezte Feketesörény.
– Milyen pénzt, uram? – válaszolt az, ugyanazzal a gyomorforgató mosollyal. – Nos, melyik hajóról is érdeklődött?
– A [i]Koronás Futó[/i]ról.
– Három nappal ezelőtt érkezett Feketehomok Kikötőből.
– Megállt menet közben valahol?
– Ha igen, én nem tudok róla, de… – Azzal a lény vállat vont, mintha csak azt mondta volna: tudja, hogy megy ez errefelé.
Feketesörény sajnos nagyon is jól tudta mire gondol a lény. Minden kikötő ugyanígy működött Allansiában. Behajóztál némi rakománnyal, és kifizetted a helyi vámot, mint egy tisztességes kereskedő, a nagy részét pedig becsempészted az elhagyatott tengerpartról, ahova előző éjszaka lepakoltál.
– Utas. Magas, borotvált fej, sötétbarna köpenyek, talán pap. Erősen húzta a jobb lábát.
A Cserva idegesen körbenézett, mintha aggódna amiatt, hogy meghallja valaki, majd nevetségesen kacsintva igent bólintott. – Nem láttam, merre mehetett.
– Köszönöm a segítséget, Cserva – mondta búcsúzóul Feketesörény, és a kijárat felé fordult. – No, Yaztromo, most hogyan tovább? – motyogta magában.
– Uram? – A Cserva elé sietett, ismét az a hajbókoló szolga volt, mint Feketesörény érkezésekor. – Ezer bocsánatot kérek, amiért véletlenül meghallottam, de nem „Yaztromo”-t mondott?
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/4.jpg][/img]Feketesörény azonnal megperdült, és az ingénél fogva megragadta, majd a magasba emelte a Cservát. – És ha igen? – sziszegte az ifjú harcos, miközben opálfekete szemeivel a lényre meredt.
– Nos, uram, és kérem bocsássa meg a feledékenységemet, de, nos, van egy levelem egy ilyen nevű személytől, amit oda kell adnom egy bizonyos úriembernek, akit, ha jól emlékszem, Remetegörénynek hívnak.
– Keresd meg – utasította Feketesörény.
– Ezek szerint Ön lenne ez az úriember? Mert nem szeretném, hogy véletlenül rossz kezekbe… – A kikötőmester hirtelen elhallgatott és nagyot nyelt, ahogy Feketesörény a nyakához szorította a tőrét.
– Feketesörény Chadda vagyok, Salamonis városából. Közel öt hete üldözöm ezt az alakot, az elmúlt kettőt egy túlméretes gyékénycsónakon töltöttem, amit minden egyes hullám kis híján feldöntött, ami a kagylóval borított oldalának csapódott! Nem fogom tűrni, hogy akár te, akár bárki más hátráltasson!
A Cserva a karjával a háta mögé nyúlt, kihúzta íróasztalának egy fiókját, és előhúzott belőle egy pergamentekercset. Feketesörény elvette azt, majd könnyedén a hintaszékébe hajította a lényt. Az ifjú harcos óvatosan feltörte a pecsétet és széttekerte az üzenetet.

[b]Feketesörény,[/b]
[b]Ha jól számoltam, ez az üzenet pont akkor fog megérkezni, amikor Rimonba érsz. A tolvajunknak dolga lesz a várostól északra, de te túl későn fogsz érkezni ahhoz, hogy ebben megakadályozd. Menj Halakba, keresd meg a kristályformázót, majd vegyél tőle egy Suttogó Üveget. Ezután keresd fel Lánglelkű Vulpát. Ha a nyomok valóban Rimonig vezettek, akkor százszor akkora veszélyben vagy, mint gondoltam, és csak ő segíthet rajtad. Ja igen, és jól teszed, ha messziről elkerülöd tolvaj barátunk négy új barátját, különben mindannyiunknak végünk.[/b]
[b]Sok sikert,[/b]
[b]G Y[/b]

– Minden rendben van, uram? – hajbókolt a Cserva, miközben előre-hátra hintázott a székében.
Feketesörény felpillantott, egyik kezével összegyűrte a pergament, és elgondolkodva bólintott.
– Akkor minden rendben van, uram. Yaztromo mester minden barátja az én barátom is – mondta édesen mosolyogva a Cserva.
– Nos, ha ez a helyzet – mondta hűvösen Feketesörény, és előrehajolt, amíg szinte az orrával nem érintette az apró kikötőmestert –, akkor visszaadhatod a pénzemet.
– Milyen pénzt, uram? – kérdezte a Cserva, ismét felöltve negédes mosolyát.
Feketesörény sarkon fordult, kisietett az irodából és hamarosan eltűnt Rimon kanyargó sikátorai közt.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]5
Elveszett jó barát[/center]
– Gyerünk, Gan, nincs vesztegetni való időnk!
– Jól van, jól van, jövök… de be kell vallanom, nem értem a lelkesedésedet.
– Micsoda? – A magas, köpcös legény megfordult, és csípőre tett kézzel bámult vissza a nyitott ajtóból a fegyverkovács műhelyébe.
– Azt mondtam… áh, mindegy! – válaszolta barátja hangja az egyik szomszédos helyiségből. – Már itt vagyok. – Ezekkel a szavakkal egy második ifjú lépett ki a szabadba, a hűvös esti levegőbe. Alacsonyabb volt, vékonyabb, és szőke, míg a másik fekete, társához hasonlóan azonban ő is már a végét taposta gyermekéveinek, még ha érett felnőttnek még nem is lehetett nevezni. Barátságosan könyökön csapta a másikat, majd búcsút kiáltott munkaadójának. Mire a morcos hang válaszolhatott volna a műhely mélyéből, a két inas már a piac felé tartó, meredeken lejtő utat rótta.
– Végre egy kis szabadidő – mondta elégedetten a magasabbik. Mély levegőt vett, egy pillanatig benntartotta, majd lassan, egy elégedett sóhaj kíséretében kifújta. – Tudod, Gan, estére mindig úgy érzem, hogy sosem fogom tudni kitisztítani az orromból az olvadt acél bűzét. Ó, ez a csodás szellő! Szinte értem…
Megállt, a magasba emelte fejét és beleszimatolt a levegőbe. Társa néhány lépéssel később állt csak meg, és rosszul leplezett türelmetlenséggel nézett vissza az elsőre, aki végül széles, elégedett vigyorral jelentette be szimatolása eredményét. – Murak sörét, egyenesen a hordóból… Turvah asszony legízletesebb birkapitéjét… és annak a zöld szemű lánynak a rózsaillatú parfümjét, aki Melinánál dolgozik. Ó, már alig várom!
A fiatalabb fiú elmosolyodott, a tekintetébe azonban bosszúság is keveredett. – Igen, látom rajtad. No de mondd csak, Josariah Hillersson, mit, na vajon mit felejtettünk el szemérmetlen sietségünkben, hogy mielőbb megízlelhessük Rimon ezernyi örömét, mely csak ránk vár? – Gan egy gém merev járásával kezdett társa körül körözni, hátrakulcsolt kézzel, kiválóan figurázva ki munkaadójukat, Brand mestert. Egy arra járó gyertyagyújtó a fiúkat látva csak megcsóválta a fejét.
– He? – A magasabbik ifjú riadtan, jobbra-balra pillantva kezdte végigtapogatni a zsebeit. Végül azonban megpillantotta Gan markát, mely nyilvánvalóan markolt valamit. – Nagyon vicces, Gan. [i]Rendkívül[/i] szórakoztató vagy!
Barátja visszahajította az apró, cifra kalapot tulajdonosának, aki gyorsan a feje búbjára nyomta azt.
– Miért vesződsz ezzel, Joss? Igazán nem illik hozzád.
– Badarság, barátom. Ti falusi fiúk egyszerűen csak nem értitek az igazi stílt. A nők megőrülnek egy hozzám hasonlóan kifinomult városi úriemberért.
– Igen, őrülteknek kell lenniük, hogy tudomást vegyenek rólad! – A magasabb inas hangosan felnevetett, társa azonban csak a fejét csóválta. Végül mindketten továbbindultak.

Néhány óra elteltével a két jó barát már Murak Derűs Kifőzdéjének egyik sarkában terpeszkedett, féltucatnyi üres üveg társaságában, korábbi vidámságuk helyét fanyar hangulat vette át.
– Mi van ma veled? – kérdezte társától Joss, akinek mosolya helyén sokkal komolyabb tekintet ült.
– Semmi, csak unom ezt az egészet. Minden nap ugyanaz: hajnal előtt ébredünk, átrohanunk a városon, hogy felélesszük a kohót, mielőtt Brand mester lejönne. Ezután órákon át olvasztunk, formálunk és kalapálunk, és arra várunk, hogy leszálljon az este. És most, hogy itt van, már ebből is elegem van. Hol van az a rengeteg izgalom, amit érkezésünkkor ígértek? Erre lennék kíváncsi!
Barátja zavart tekintettel nézett vissza rá. De hát ez izgalmas, nem? Jó sör, jó kaja, néhány csinos pofi, amikért hülyét csinálhatunk magunkból, később egy-két nóta, majd pedig otthon vár a jó, meleg ágy! Mégis mi a baj ezzel? A faludban a kecskék és a kemence között nem lenne ilyen jó sorod. Túl sokat álmodozol, az a te bajod!
– Talán így van, de talán csak valami többre vágyom ennél. Neked semmi képzelőerőd nincs, Joss, nem hajt a kalandvágy. Itt élted le az egész életedet, és nem látsz tovább a mólónál. Tudod, mit? Unalmas vagy!
Joss az asztalra csapta a poharát, és lassan az ifjúra emelte a tekintetét. – Valóban?
Gan merev tekintettel nézett vissza rá, nem hagyva megfélemlíteni magát. – Igen, valóban.
– Nos – vágott vissza Joss, miközben hátradőlt a székében és vádlón barátja felé bökött –, szerintem te még nálam is unalmasabb vagy. Én is belefáradtam. Végigdolgoztam a napot, ahogy te is. De én legalább megpróbálom élvezni az estét. Én nem csak ülök és panaszkodok. Nem csak… áh, feleslegesen tépem a szám. Megyek, keresek valami rendes szórakozást. Semmi kedvem tovább pazarolni rád az időm.
Dühösen hátralökte a székét, mely hangosan megcsikordult a padlón, fejébe nyomta a kalapját, és kiviharzott. Két, a pult mellett pletykáló Cserva megbámulta őket, ám ezt leszámítva senki nem vett tudomást a szóváltásról. A Gan szeplős képére kiült, elkeseredett tekintet alapján a fiú nem akart ilyen messzire menni, de tétlenül figyelte barátja távozását. [i]Áh, mindegy[/i], gondolta, ahogy felhajtotta meleg sörének maradékát. [i]Jobb lesz ez így. Legalább kitombolja magát az a nagyra nőtt idióta. Reggel kegyetlen macskajaj lesz a jussa, ebédre meg bocsánatképp vehetek neki zabsüteményt, de estére megint ugyanígy itt fogunk ülni. Jól van, Gantril, még egyet a jó szerencsére, aztán irány az ágy.[/i]

Másnap reggel azonban nem volt másnapos a nyurga fiú, vagy ha mégis, hát Gan nem tudott róla. Ugyanis nem jelent meg a szokott időben, és egymagában volt kénytelen feléleszteni a tüzet a kohóban, majd összekészíteni a szerszámokat az egész napos munkához. Mikor Brand mester köhögve lecammogott a kovácsműhely fölötti szobából, azonnal tudni akarta, hol van Gan barátja, és egyáltalán nem tűnt elégedettnek a legény mentegetődzésével. A fiú olyan hosszúra nyújtotta a magyarázkodást, amennyire csak tudta, remélve, hogy eközben nyomtalanul eltűnt barátja borzalmas fejfájás kíséretében, de ezt leszámítva épen és egészségesen bedülöngél az ajtón, Joss azonban nem adott magáról életjelet.
A hosszas szekálás eredményeképp Gan végül bevallotta mesterének, mi történt előző este. Egyikük sem tudott magyarázatot adni arra, hogy barátok közt egy ilyen piti vita hogyan tarthatta volna távol Josst a munkájától, és végül abban maradtak, hogy valószínűleg még mindig az ágyat nyomja. A fegyverkovács délben végül elszalasztotta Gant a másik szállásához, ám senki nem nyitott ajtót a dörömbölésre. A fogadósnő végül beleegyezett, hogy kinyissa az ajtót, ám ekkor is csak annyi derült ki, hogy az inas egészen biztosan nem töltötte itt az éjszakát. A fiúnak nyoma sem volt.
Gan páni félelemben rohant vissza Brand mesterhez a hírrel. Az öreg bölcselete nem hangzott valami bíztatóan.
– Nos, csak arra tudok gondolni, hogy vagy hűvösre került, vagy a kikötőben kötött ki. Bármelyik legyen is, nem segíthetsz rajta. Ha bezárták – és nem lepődnék meg, ha ez lenne a helyzet –, arról hamarosan hallani fogsz. Ha pedig nem, akkor vagy megtetszett valakinek az erszénye, vagy pedig összekülönbözött a képével, és egy késpengével intézte el. Te is tudod, hogy milyen gyakran történik ilyen Rimonban. Veszélyes időkben élünk, nem ez a legbiztonságosabb város, ahol felnőhetsz. Nagydarab fickó volt, és könnyen lehet, hogy az egyik banda úgy döntött, hogy ideális célpont lesz rá, hogy bebizonyítsák a haverjaiknak, hogy elég kemények ahhoz, hogy elbánjanak vele.
Gan zaklatottan ugyan, de folytatta a munkát. Miután a következő egy órában egyre-másra ejtette el az öntecseket, öntötte félre az olvadt fémet és végül – minő borzalom – sötét gondolataiban elveszve hagyta kialudni a kohót, Brand mester végül belátta, hogy aznap nem fog tudni érdemi munkát végezni, így elküldte, hogy barátja keresésére indulhasson.
Joss még ekkora sem tért vissza a szállására, és a szállásadója is csak annyit tudott mondani, hogy ha a következő hét elejéig nem fizetni ki a lakbért, akkor valaki másnak fogja kiadni a szobát, a dolgait pedig az utcára hajítja. Gan szinte semmit nem hallott ebből.
Murak semmire sem emlékezett az előző esti szóváltásból. Az igazat megvallva azt is nehezére esett felidézni, hogy kicsoda is Joss vagy Gan, annak ellenére, hogy utóbbi méltatlankodva jegyezte meg, hogy hónapok óta voltak rendszeres vendégei a kifőzdének.
Melina zöld szemű felszolgálólánya segítőkészebbnek bizonyult. Emlékezett Jossra, még ha csak úgy is, mint „az a nagydarab idióta bugyuta kalappal, aki úgy vigyorog rá, mint egy epekedő kiskutya.” Ám abban teljesen biztos volt, hogy előző este nem járt a fogadóban. Ezután részletesen beszámolt arról, hogy három nappal korábban a létesítmény egy másik rendszeres vendégét egy sötét sikátorban találták meg, elvágott torokkal, a pénzes erszényével és ékszereivel egyetemben, ami csak még jobban elkeserítette Gant.
Ezután a kikötő nyugati végében álló fogház felé vette az irányt. Az oda úton igyekezett úrrá lenni idegességén, ami ismét egyre inkább elhatalmasodott rajta. A testes őrmester először megtagadta, hogy bármit eláruljon barátjáról, végül azonban az ifjú nyilvánvaló zaklatottsága meghatotta, és a zord börtönőr végigböngészte az iktatókönyvet. Sem az előző este, sem pedig aznap reggel nem érkezett senki, akire illett volna Joss leírása, szerencsére azonban ugyanez állt a kora reggeli órákban talált tetemekre is – ezért Gan hálát is adott az isteneknek.
Mikor visszatért a műhelybe, az ifjú inas meglepve látta, hogy Brand mester épp zárja be a boltot, amíg a mesterember nem emlékeztette, hogy másnap tartják a Víz Fesztiválját. Az öreg úgy döntött, hogy a város többi lakójához hasonlóan ő is megpihen egy kicsit, és a fiúnak is ezt javasolta.
– Tudja jól, hogy nem tehetem ezt, mester – válaszolta komoly tekintettel Gan, majd beszámolt mindarról, amit sikerült kiderítenie, még ha ez nem is volt túl sok. – Ki kell derítenem, mi történt a barátommal. Elvégre az egész az én hibám volt. Miattam hagyta ott az ivót, hogy elmenjen… a jó ég tudja, hová.
Bran mester a fiatal vállára tette bütykös, kérges tenyerét, és együttérzően megszorította. – Megértelek, fiam. Reméljük, hogy megtalálod a kölyköt, és nem esett bántódása.
Aznap este Gan fogadóról fogadóra járt, és a piteárustól kezdve a lámpagyújtogatóig mindenkit kikérdezett elveszett barátjáról, de nem járt sikerrel. Mivel ünnepnapnak néztek elébe, a város tele volt vigadozó emberekkel, akik a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legjobban akarták érezni magukat. A tömeg és a mindenkin eluralkodó vidámság végül elviselhetetlenné vált Gan számára, így inkább visszatért saját szállására.
Egy ideig ébren hevert az ágyában. Az álom ott lebegett tudata határán, de sokáig nem vett erőt rajta. Elszabadult képzelete ezernyi nemtelen halál képét vetítette elé, amint Joss kalózok, rablók, áldozatot kereső őrült papok és még rosszabb szerzetek keze közé kerül. Végül azonban kimerültsége győzedelmeskedett, és nyugtalan, vad álmoktól terhes alvásba merült.

Magas alak lépdelt fel a lépcsősoron, cifra kalap kukucskált elő kackiásan széles, fehér csuklyája alól. Hajszálnyival kerülte csak el az édességeket kínáló tálcát, melyet egy megtermett asszonyság a feje tetején egyensúlyozott, majd megtorpant, hogy két kisgyerek elfuthasson előtte. A karika, melyet kacagva hajtottak maguk előtt, ugrálva gurult végig a lépcsőkön. [i]Mint a malacok[/i], gondolta, [i]levágásra váró, hízott disznók.[/i]
Meleg volt a sál alatt, és ezen a jókora csuklya sem segített, ám ezt csak halványan érzékelte, mintha csupán távoli kellemetlenség lenne az egész. Sokkal jobban aggasztotta, hogy észrevétlenül visszatérjen a villába. Az ünnepnap váratlanul érte őket, és lehetetlenné tette a vadászatot. Rimon lakói egész nap a tereken és az utcákon tébláboltak, így kénytelen volt a sikátorok között maradni.
Ahogy a nap elkezdett lenyugodni, arra gondolt, hogy az utcák talán lassan kiürülnek majd, így ismét nekivágott az útnak. Hamar rájött tévedésére, a város ugyanis még az előző napinál is zsúfoltabbnak bizonyult. Most már azonban nem volt más választása, fogytán volt az ideje. Ha nem vigyáz eléggé, húsa az utcára hullik, és akkor lelepleződik.
Legnagyobb bosszankodására úgy tűnt, mindenki a kikötő felé tart, elállva előle a villához vezető utcákat és lépcsőket, mely félúton állt a hegyoldalban, melyre Rimont építették. Egész családok, öreg nagymamák és karban hordott kisbabák lökdösődtek, hogy a lehető legjobb helyről élvezhessék az idei év mulatozásait.
A csuklyás alak egy újabb térre érkezett. Ennek egyik sarkában díszes szökőkút állt, és minden talpalatnyi helyet sebtében felállított standok foglalták el. Nem tudta megkerülni a helyet, kénytelen volt egyenesen átverekedni magát rajta.
Szerencsére úgy tűnt, hogy a tér közepén valamivel kisebb a tömeg, ám ahogy odaért és megpihent egy másodpercre, egy furcsán ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Joss! Joss! Itt vagyok, te ostoba! Erre nézz! Joss! – A fehér csuklyás alak a zaj irányába fordult. Egy fiatal férfit pillantott meg, aki a szökőkút szélén állt, és felé integetett és kiáltozott. Úgy döntött, hogy semmi köze nincs ehhez a személyhez – fivérei soha nem hívták volna fel magukra így a figyelmet –, és továbbindult a tér távolabbi vége felé.
Ahogy elfordult, az ifjú leugrott a szökőkútról, és átverekedte magát a tömegen, amíg hozzá nem ért.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/5.jpg][/img]– Joss, te [i]mamlasz[/i]! Bárhol felismernélek. Megsüketültél? Ugyan már, barátom. [i]Joss![/i] – Gan előrenyúlt, megragadta az alak ruhaujját és maga felé perdítette. Az arcot egy vékony sál vagy valami hasonló takarta el. Örömében, hogy ismét összefutott barátjával, gondolkodás nélkül hátratolta annak csuklyáját és lerántotta a sálját, felfedve ezzel az alak fejét.
Mintha a hurrikán közepén állt volna, a kavargó tömegben lelassult az idő. Az emberek nevetgélve, kiáltozva, ünnepelve kerülték ki őket, Gan azonban már nem hallotta őket. Egyik kezével előrenyúlva, még mindig a sálat szorongatva állt, és bámulta a vele szemben álló alakot. Joss volt az… de ugyanakkor mégsem. Az alak bozontos, fekete haja csomókban kihullott, rózsaszín foltokban fedve fel alatta az összeaszott fejbőrt. Az arc, mely visszabámult rá, lilás-feketés színben rikított a vértől, mintha az egész egy merő adta adta zúzódás lenne. A két szemben emberségnek szikrája sem maradt, olyan fagyosan tekintettek az inasra, mintha elevenen akarnák lenyúzni a bőrét. A száj szélei beszakadtak, lehetetlenül széles, tátongó vigyort kölcsönözve az ajkainak. Ahogy szólásra nyíltak, Gan úgy zsugorodott össze, mint jégtömb a tomboló kohó lángjai előtt. A szavak lassan, mélyről törtek elő, az ajkak azonban ösztönösen mozogtak, túl gyorsan ahhoz, hogy megformálhassák azokat.
– Én… nem… az… vagyok… akit… keresel. – A lényből áradó bűz fullasztó volt, a rothadás émelyítő, édes illata. Apró vágásokkal borított karja előrelendült és Gan karjába kapott. Ahogy az acélkemény marok rászorított a felkarjára, a fiatal felkiáltott, és a varázslat megtört, a téren állók zaja teljes erőből a dobhártyájának feszült. Az alak is rájött erre. Ahogy fejét jobbra-balra billentgette, tudta, hogy túl sokan állnak körülöttük ahhoz, hogy ölhessen, ezért egyszerűen ellökte magától. Gan hihetetlen sebességgel zuhant hátra, végül egy nagy halom gyümölcs között ért földet, melyeket az árus korábban gondosan elrendezett a standja előtt. Mire sikerült feltápászkodnia és lesöprögetnie magáról a nagyobb darabokat, az alak – akinek fejét ismét eltakarta a jókora csuklya – már félúton járt a tér túlsó vége felé.
Az eladó magából kikelve ordibált tönkrement gyümölcsökről és fiatal vandálokról. Gan az övéhez nyúlt, és anélkül, hogy egy pillanatra is szem elől tévesztette volna a távolodó fickót, leakasztotta róla pénzes erszényét, és a nő kezébe nyomta. Fejében bátorsága vetekedett gyávaságával, és meglepő módon az előbbi nyert – bár csak egy hajszálnyival.
Nyurga termetének köszönhetően könnyedén sikerült utat találnia magának a tömegen át, és hamarosan elérte az enyhén emelkedő lépcsősort. A csuklyás fickó nem fordult vissza, ezért magabiztosan utána indult. Felérve egy rövid, emelkedő utcán találta magát, melynek túlsó végéből újabb lépcsősor indult lefelé. Az út ezután sikátorokba futott, melyek házak közt cikáztak tovább, ám a fehér csuklyát így is könnyű volt követni még ebben a tömegben is. Könnyedén kikerülve az embereket tíz további percig követte az idegent. Az utcákról lassan eltűntek az emberek, így zsákmánya egyre gyorsabb és magabiztosabb léptekkel haladt tovább.
Végül a falhoz simulva lesietett egy utolsó lépcsősoron. Ahogy megállt az aljában, hogy kikukucskáljon egy boltív mögött, épp csak meglátta, amint egykori barátja belép az egyik impozáns villa nagy faajtaján.
Gan várt néhány másodpercet, mielőtt egy újabb lépést tett volna. Abban a pillanatban egy kéz kapta el a nyakát, és rántotta vissza. Egy kés pengéje nyomódott a torkának, épp csak annyira, hogy eszébe se jusson menekülésre gondolni.
– [i]Ha csak levegőt veszel, végzek veled[/i] – sziszegte egy rideg hang a fülébe.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small1.jpg][/img][center]6
Egyesített erővel[/center]
– Öt utcán át követtelek téged és [i]azt[/i] ott – intett Feketesörény a tőrt fogó kezével a villa felé, melybe a köpenyes alak betért. – Kész csoda, hogy nem fordult meg, és vett észre. De gondolom eléggé legyengült már, órákat tölthetett el a napon. Az alapján, amennyire imbolygott, biztos vagyok benne, hogy már járás közben foszlani kezdett.
– Most pedig ki vele, miért követted?
Gan oldalra döntött fejjel, a harcos válla fölött a sikátorra meredve válaszolt. – Azt hittem, hogy a barátom volt…
– Talán tényleg a barátod [i]volt[/i], de most már nem az. Valami más szállta meg a testét, hogy segítségével szabadon mozoghasson. Hogy ne keltsen feltűnést, hogy védje magát a naptól, vagy valami más, kevésbé nyilvánvaló okból. – Feketesörény komoran nézett az ifjúra, küldetésének megpróbáltatásai mélyen beleivódtak koravén tekintetébe.
Az inas zaklatottan tekintett vissza. – Joss… Joss akkor halott? Muszáj megmondanod.
– Nem tudom, mi történik azok tudatával, akiknek a testét átveszik ezek a lények, de vannak tippjeim. És igen, attól félek, hogy a barátod már nincs köztünk – válaszolta a lehető legőszintébben Feketesörény. Jól tudta, hogy bár fájdalmas az igazság, az a legjobb, ha a legegyszerűbb módon közli a rossz hírt.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/6-1.jpg][/img]Gan egy pillanatig leszegett fejjel állt és elmormolt egy imát. Feketesörény előzékenyen ellépett mellőle, hogy magára hagyja gondolataival. Az épület széléhez ment, mely mögött elrejtőztek, és óvatosan kilesett mögüle. A villa körül minden csendes volt, senki másnak nem látta nyomát, de pontosan tudta, hogy a tolvaj és annak négy földöntúli társa a fehér gipszvakolatos fal és a súlyos faajtó mögött lapulnak. Vagy nekik kell kijönniük onnan, vagy neki kell majd behatolnia. Az igazat megvallva egyik lehetőség sem hangzott túl csábítóan, Yaztromo azonban számított a segítségére. Vissza kellett szereznie a tekercset, hogy véget vessen a tolvaj mesterkedéseinek. Vagy ez, vagy a dicső halál.
Inkább érezte, mintsem hallotta, ahogy Gan mögé lép, úgyhogy óvatosan visszahúzódott a házfal takarásába. A szőke hajú ifjú szemei vörösen dagadtak voltak, ahol eldörzsölte könnycseppjeit, de a bánata mögött erő rejtőzött.
– Úgy… úgy beszéltél, mintha több is lenne ezekből a lényekből – mondta Gan.
– Igen. Amennyire tudom, négyen vannak. És van egy társuk is, egy varázsló, aki megidézte őket, hogy segítsenek a feladatában. Ellopott valamit, valami veszélyes dolgot. Az én küldetésem, hogy ezt bármi áron visszaszerezzem tőle. Hetek óta a nyomában voltam. Amikor Feketehomok Kikötőben sikerült egy gyors kereskedőhajóra jutnia, azt hittem, meglógott előlem. Szerencsémre Rimonban vert tanyát, és sikerült követnem ide. Sajnos azonban már nincs egyedül, ami eléggé megnehezíti a küldetésemet. És attól félek, hogy most már ő szolgálja ezeket a lényeket, nem pedig fordítva, ami még rosszabb.
– Három napja figyelem, ahogy jönnek-mennek. Követtem őket, miközben éjjel-nappal a város sikátorai közt kóboroltak. Láttam őket vadászni és ölni, majd visszahozni zsákmányaikat ebbe a villába. Másnap pedig a holtak egyszerűen kisétáltak, mintha visszatértek volna a sírból.
Feketesörény egy pillanatra elhallgatott, és felemelt kézzel figyelmeztette Gant, hogy maradjon csendbe. Mély, mennydörgő morajlás hallatszott a kikötő felől. Lélegezni is alig mertek, mereven lapultak, miközben a robbanás visszhangja lassan lecsengett az épületek teteje felett.
– A Víz Fesztiválja – motyogta végül Gan. – Hajók vonulnak fel a kikötőben, versenyeznek, és tűzijátékot lőnek fel. A kezdetét is egy hatalmas ágyúlövés jelzi, és hajnalban a végét is.
– Úgy – bólintott egyetértően Feketesörény. – És ha valamiféle figyelemelterelésre lenne szükségem, hogy eliszkoljak Rimonból és átkeljek Halakba, akkor ennél jobbat nem is kívánhatnék. A kardforgató karomat tenném rá, hogy ma este fognak lépni.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/6-2.jpg][/img]Ganra pillantott, aki elgondolkodva bólintott. Feketesörény elgondolkodott egy pillanatra, majd gyorsan el is vetette az ötletet. – Jobb lesz, ha most mész, Gan. Brand mester számít rá, hogy holnap reggel megjelenj a műhelyben, és megérdemel annyit, hogy beszámolj neki a Jossal történtekről.
Miután Feketesörény visszarángatta a fiatalt a sikátorba, és közölte vele, hogy mindent elmond magáról, hacsak nem akarja megtudni, mennyire éles tőre pengéje, az inas tétovázás nélkül kitálalt neki mindenről. Akkor még félelemtől remegő hangon beszélt. Most azonban eltökéltnek hangzott és kihívónak. – Nem. Veled tartok – mondta ellentmondást nem tűrően.
A fekete ruhás harcos vonakodóan fejet rázott, de egyáltalán nem tűnt magabiztosnak. – Ez nem a te ügyed, kölyök. Nem tudok felelősséget vállalni érted. Nem azért jöttem ide, hogy babusgassalak, és nem tudom egész idő alatt rajtad tartani a szemem. Ez most nem játék, hanem halálosan komoly. Nem olyan kaland, amiről a részegek ódákat zengnek, vagy amit a piactéri színészek előadnak. Ezek a lények már végeztek a barátoddal, és magukévá tették a testét. És attól félek, hogy ami ez után jön, az még ennél is rosszabb lesz.
Gan az övéhez nyúlt, és egy gyors mozdulattal egy vékony pengéjű tőrt rántott elő. Keze megremegett ugyan, de hangja határozottan csengett. – Én magam kovácsoltam ezt a tőrt. Én edzettem meg az acélját és éleztem a pengéjét, amíg ketté nem tudott szelni egy ráhulló pergamendarabot. Az elmúlt két nap minden percében, miközben Josst kerestem, megesküdtem rá, hogy végzek bárkivel, aki ártani próbál neki. A szavamat adtam. Ha nem engeded, hogy veled tartsak, akkor egyszerűen három lépéssel lemaradva foglak követni.
Feketesörényt lenyűgözte az ifjú egyszerű bátorsága és barátja becsületének megvédése iránti vakmerő eltökéltsége. És mégis… – Nem gondolsz bele abba, amit beszélsz. Egy tőr önmagában nem elegendő, bármennyire éles legyen is. Ma este lehet, hogy a zsákmányom megpróbál a vízen átkelni Halakba, és csak az istenek tudják, onnét merre megy majd tovább. Hogyan remélhetnéd, hogy velem tartasz, és követed őket, amikor nincs nálad más, csak a ruhád?
– Minden, amire szükségem lehet, a szállásomon van. Csak egy kis idő kell, hogy visszarohanjak és összepakoljak mindent. Utána jöhet, aminek jönnie kell. Még egy rövid kardot is kovácsoltam, amivel Brand mesterrel gyakoroltam vívni. Csak egy esélyt adj, és bebizonyítom, hogy érek valamit. Kérlek, ne tagadd meg tőlem ezt a lehetőséget.
A kölyök annyira eltökéltnek tűnt, hogy Feketesörény képtelen volt nemet mondani neki. – Rendben van. Menj, és szedelőzködj össze. Megpróbállak megvárni, de ha nem vagy itt fél órán belül, akkor már nem biztos, hogy itt találsz. Most pedig nyomás. – A sarokhoz húzódott, és a villa felé kémlelt, hogy megbizonyosodjon róla, zsákmánya még mindig odabenn vár.
Gan felszaladt a sikátor lépcsőin, miközben fejében az eljövendő hősi kalandok képei kergették egymást.

A nap lenyugodott, a hold pályája csúcsára ért, a tengerből felszálló meleg párában hol eltűnt, hol ismét előbukkant. A villa körüli sikátorok még mindig csendesek voltak, szinte természetellenesen csendesek. A nyugalmat csupán a távolban felhangzó tűzijátékok sercegő, durrogó hangja és az ünneplők ujjongása törte meg, akik a kikötőben folyó versenyt figyelték, és ünnepelték meg a célvonalon a többi hajó előtt átsuhanó gályát.
Gan egy kis hátizsákkal és egy összetekert hálózsákkal tért vissza. Az övén lógó tőrhöz immáron egy rövid kard is csatlakozott. Ezen kívül hozott magával némi kenyeret, gyümölcsöt és egy frissítő gyümölcslével teli kulacsot is, melyet megosztott Feketesörénnyel is, miközben felváltva figyelték a villa bejáratát. Az inas próbált mindent kiszedni Feketesörényből a küldetésével kapcsolatban. A fekete hajú harcos már rég hozzászokott, hogy egymagában dolgozzon, saját tempójában, és eleinte eléggé feszengett a lelkes fiatal érdeklődése láttán. Ám miközben a kérdésekre válaszolt, gondolatai lassan összerendeződtek az elmúlt két hét eseményeivel kapcsolatban. Mikor azonban Yaztromo szerencsésen – vagy inkább gondosan – időzített levelére terelődött a szó, modora ismét óvatossá vált.
– Szóval ki ez a hamui fickó? – kérdezte Gan.
– Egy [i]Hamakei[/i]. A neve Lánglelkű Vulpa – javította ki Feketesörény. – Valamilyen mágus vagy varázsló. Annyit sikerült kiderítenem, hogy valahol a Halakon túli bozótos közepén lakik. Fajtájához hasonlóan valószínűleg ő is a mások dolgába való belekontárkodással tölti az idejét. – Feketesörény tekintete elsötétedett, a mágiahasználók és a misztikus tanok iránt érzett megvetését könnyedén le lehetett olvasni az arcáról. – Bármit is gondol Yaztromo, kétlem, hogy szükségünk lesz a segítségére. Varázslat miatt kerültünk ebbe a slamasztikába, de a hideg acél fog rendet teremteni, nem pedig valami napsütötte mitugrász hókuszpókusza.
Gan erre nem tudott mit mondani, de még ha tudott volna, is egyértelmű volt, hogy Feketesörény lezártnak tekintette a témát. Mély hallgatásba süllyedtek. Feketesörény végül felállt guggoló helyzetéből, és hátára vetette a zsákját.
– A köd kezd túl sűrűvé válni. Nem akarom, hogy ennek rejtekében lógjanak meg előlünk. Be kell mennünk.
Gan tétován bólintott, és felkapta saját cókmókját. Előhúzta kardját, melynek rideg csillogása mintha megnyugtatta volna. Feketesörény az inassal a nyomában előlépett a sikátor védelméből.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]7
Az őrző[/center]
Ahogy a nyitott tetejű emeleti szobából a villa alsó szintjére ereszkedtek, Feketesörény és Gan érezték, ahogy a meleg szinte elpárolog a testükből. Mire elérték a lustán kanyargó, széles csigalépcső alját, a hideg annyira átjárta őket, hogy szinte már vacogni kezdett a foguk. A szörnyű, mindent átható fagy szinte a velejükbe mart.
A lépcsősor aljában Feketesörény felemelt jobb kezével jelezte a néhány lépésnyire lemaradó Gannak, hogy álljon meg. A harcos leguggolva kikukucskált egy elhervadt virágokkal teli, nagy váza mögül. Biztos volt benne, hogy ez volt az épület főterme, zsákmányuknak azonban nyomát sem látta. Az egész házban síri csend honolt, azóta nem hallottak semmi neszt, hogy a szomszédos istállóból a tetőre ereszkedtek és felfeszítették a tetőablakot. A némaság lassan kikezdte Feketesörény idegeit, és arckifejezése alapján Gan sem volt sokkal jobb állapotban. A harcos megnyugtatóan a fiú felé bólintott, intett neki, hogy kövesse, majd halkan továbbindult a helyiségbe.
A padlót borító vastag porban lábnyomokat is láttak, valakik az elmúlt napok során kisebb ösvényeket tapostak ki. Rosszabb volt látni a vérfoltokat, ahol valamit – vagy valakit, javította ki magát gondolatban Feketesörény – végigvonszoltak. Volt, amelyik csak egy kis sötét kosznak tűnt a fehér márványpadlón, kettő azonban sokkal frissebbnek látszott. Letérdelt, két ujját végighozta a ragacsos nyomon, majd az orrához emelte, bár pontosan tudta, hogy vér szagát fogja érezni rajtuk. Érezte, ahogy Gan a válla fölött figyeli, hogy mit csinál. – Hideg, de még friss – suttogta. – Lássuk, hová vezet. – A harcos az ifjúra pillantott, majd hozzátette. – Még mindig örülsz, hogy velem tartottál?
Az inas nagyot nyelt és megköszörülte a torkát, mely hirtelen összeszorult. – I-igen – suttogta remegő hangon, vacogó fogakkal. – Azt hiszem, igen.
A vérfoltok egy, a lépcső alatt nyíló ajtóhoz vezettek, mely félig az egyik sarokvasán lógott, félig pedig a falnak támaszkodott, mintha valami feltépte volna. Keskeny kőlépcsősor bukkant fel előttük, és tűnt el lefelé a homályban. A két behatoló egészen mostanáig a főterem fölötti, díszesen faragott kupola tucatnyi tetőablakán és nyílásán át beáradó halovány fényre tudott hagyatkozni, most azonban Feketesörény kénytelen volt a zsákjába nyúlni, és abból elővenni két kis, elsötétített ablakú lámpást. Tűzszerszámot használva meggyújtotta őket, majd az egyiket a hidegtől remegő inas kezébe nyomta, a másikat bal kezében tartva, jobbjában pedig kardot szorongatva elindult lefelé.

A villa mélyén honoló, rideg sötétben egy hatalmas, a csatornarendszerbe vezető csapóajtón pihenő alak kinyitotta egyetlen vágott, sárga szemét, és hegyezni kezdte megtépett fülét. Vékony, lihegő morajlás tört fel bezúzott torkából, és ahogy ajkai hátrahúzódtak, éles fogak bukkantak elő habzó szájából. Két mellső lábára emelkedett, és a bejárati ajtó felé kezdte vonszolni magát.

Óriási árnyékok járták titokzatos táncukat a terem durva kőfalán, ahogy a lámpások lángjai megremegtek. A pincében szél fújt, ezt egészen biztosan lehetett érezni, de hogy ez hogyan volt lehetséges, arra nem volt magyarázat. A hideg most már teljesen átjárta őket, és hiába volt minden kézdörzsölés vagy lábrázás, Gan fagyott testébe már semmi nem hozhatta vissza a melegséget.
A meglepően hosszú lépcsősor aljában nyíló terem egy széles hatszöget formált, melynek minden lapjából egy-egy folyosó vezetett tovább. A véres nyom egyenesen a távolabbi, bal oldali járat felé húzódott. Feketesörény körbepillantott, de nem látott semmi gyanúsat. Lámpását a magasba emelve, hogy jobban lásson, a bal oldali járat felé indult. Gan szorosan a nyomában maradva követte, jobbra-balra pillantva próbálta az összes bejáratot egyszerre szemmel tartani.
A boltíves nyíláson túl egy újabb, lefelé lejtő járat indult tovább pár lépést, és futott be egy újabb helyiségbe. Feketesörény megtorpant a bejáratában, és a lámpást felemelve bevilágította az egész termet. Gan, aki a harcos válla fölött kukucskált át, nagyot szisszent, amikor meglátta a helyiség tartalmát, és önkéntelenül elhátrált a látvány elől.
– Menj vissza, és várj az előző teremben – utasított csendes, de határozott hangon Feketesörény. Az ifjú hálásan bólintott, és elsietett. A magas harcos dühödt-szomorú tekintettel fordult vissza a helyiség, és annak komor tartalma felé.

Gan a bejárat egyik oldalához állt, háttal szorosan a falnak lapulva, a lámpást pedig a lábai közé tette. Benne a láng továbbra is remegett a szélben, mely itt valahogy erősebbnek tűnt. A terem sarkaiban és a járatok széleinél ugráló árnyak úgy cikáztak jobbra-balra, mintha csak fogócskázni próbáltak volna. A fiú a földre roskadt, egy pillanatra még a mindent átható fagyról is megfeledkezett, pedig már az ujjai is remegtek. Becsukta a szemeit és megrázta a fejét, de még így sem tudta kiverni fejéből az imént látott képet. Akár nyitva, akár csukva voltak a szemei, nem látott mást maga előtt, csak a hosszú sorokban lógó árnyakat, és a vörös borzalmat, ami alattuk, a padlón összegyűlt.
A helyiség csupasz szörnyűsége okozta döbbenettől és rémülettől elméje sokáig irányíthatatlanul kavargott. Nem tudta, mennyi ideig guggolhatott a teremben, miközben tudata olyan mélységekbe süllyedt, melyeknek még létezéséről sem tudott. Ahogy fejében felvillant Joss megkínzott teste, amint ott lóg a többi névtelen tetem között, ösztönösen felállt, hogy visszamenjen érte. Feketesörény azonban erősen megragadta a felkarját, és komor tekintettel nagyot taszított rajta az ellenkező irányba.
– Nincs köztük – mondta. Úgy tűnt, pontosan tudja, mire gondolt Gan. – Ellenőriztem. Bár sokat még a saját anyja sem ismerne fel. Leszedtem őket. Senki nem érdemel ilyen sorsot, még a halálban sem.
Gan szipogva felnézett rá. – De miért? Miért ilyen sokan? – kérdezte. – Csak nincs szükségük ennyire? Ezeket mind Rimon utcáiról szedték össze?
A magas harcos a helyiség hat sarka felé pillantott, ösztönösen megbizonyosodva róla, hogy biztonságban vannak. – Nem tudom, fiú. Talán tartaléknak arra az esetre, ha csapdába esnek, és nem tudnak friss holttestekért menni. Hidd el, ez a dermesztő hideg nem természetes. Feltűnt, hogy elkezdett melegedni? – Gan oldalra döntötte a fejét, majd ismét felpillantott Feketesörényre, és bólintott. – Ami a másik kérdésedet illeti, nem tudhatom. Ha a városőrség tudomást szerez erről, az eltűntek rokonai beazonosíthatják őket, és akkor választ kaphatsz rá. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy mindannyian háromutcányira innen tűntek el. Te talán már hozzászoktál annyira a látványukhoz, hogy fel sem tűnik, de gondolj csak bele, hány szerencsétlen koldus, csavargó és hajléktalan alszik éjszakánként a városod utcáin.
Gan szomorúan bólintott, majd megpróbálta összeszedni magát. – És most merre? Nincs nyoma sem a tolvajnak, sem a… – A fiú hangja elhalt, ahogy ismét eszébe jutottak az egymás mögött sorakozó kampók.
– Igazad van. Kétségtelen, hogy rég elmentek már innen, de nem tudom, hogyan történhetett ez. Kell, hogy legyen valahol egy titkos kijárat, talán egy alagút. De nem tudom, hogyan találhatnánk rá anélkül, hogy átvizsgálnánk a pince minden egyes szegletét. És az… várj csak! – Feketesörény lepillantott a lámpására, melynek lángja ebben a pillanatban remegett meg. – Hát persze. – Felnézett, és megcsillanó foggal és szemmel a fiúra vigyorgott. – A széltől remeg a gyertya lángja. Jönnie kell valahonnan. Valószínűleg egy titkos folyosóról, mely kivezet a szabadba.
Gannak lassan esett le, mire utal a férfi, de végül rájött. – Szóval csak meg kell találnunk, hogy honnan jön, és tudni fogjuk, hogy merre mentek ki. Nos, – tette hozzá vigyorogva –, akkor ne késlekedjünk.

A beugró sötétjében egy még sötétebb folt jelezte a lény rejtekhelyét. A bestiának minden szempontból halottnak kellett volna lennie, és bizonyos szemszögből nézve az is volt – legalábbis egy ideig. Most összezúzott hátsó lábainak maradványaira támaszkodva várt, és készült a lesből támadásra. Újjáéledt agyában nem cikáztak önálló gondolatok. Parancsot kapott a mestereitől, és egyszerűen csak ennek engedelmeskedett. Nem tett semmi többet.
Várt. Hamarosan remegő fény kezdett közeledni a termébe vezető, ereszkedő folyosó irányából. A beugróban lapulva mellső lábaira emelkedett, és felkészült a támadásra. Ahogy a fények közelebb értek, óvatos léptek puha zaja, bőrvért nyikorgása és finoman egymásnak csapódó fémek csörgése csatlakozott hozzájuk.
Feketesörény már a szobában volt, amikor a hatalmas eb hangos vonyítással a hátának csapódott. Visszhangok szökkentek a távolba, megduplázva a szörnyű zajt. A harcos úgy terült el a talajon, mintha lecsapták volna, lámpása kiesett a kezéből és végiggurult a poros földpadlón.
Gan egy másodpercre lefagyott a meglepetéstől, majd dacos kiáltással a szörnyetegre vetette magát. Kardja az állat oldalába fúródott, és egy pillanatra megakadt benne. A kutya felszisszent, mintha fájdalmat érzett volna, és a fiú karja felé kapott, ahogy az megpróbálta kiszabadítani fegyverét. Feketesörénynek eközben sikerült kiszabadítania a kezét, melyet esés közben sikerült maga alá temetnie, feltápászkodott és elrúgta magától a bestiát. Az inasnak ekkor sikerült kiszabadítania a kardját, és ismét meglendítette, ez alkalommal azonban csapása célt tévesztett, az oszladozó eb pedig eliszkolt a közeléből. A két kalandozó elborzadva figyelte, amint a bestia mellső lábaival vonszolja magát. Hátsó végtagjait, melyeket mintha egy nehéz, tompa tárggyal zúztak volna össze, bénán húzta maga mögött. Tátongó sebek tarkították az állat testét, gubancos bundája bűzlött a vértől és mocsoktól. Az állat meglepően gyorsan ismét feléjük pördült és amennyire tudott, felegyenesedett. Szemei sárga tűzzel lángoltak fel még a lámpások gyenge, remegő fényében is. Az élőhalott kutya érdes hangon felmordult, lelapult, majd ismét feléjük ugrott.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/7.jpg][/img]Gan hátrahőkölt a döbbenettől, miközben az eb fogai a karjába martak. Bőrzekéjének vastag ujja megvédte ugyan a karját, ám a kardját így is elejtette. A bestia lehelete vértől és mocsoktól bűzlött. Az inas bal kezével az övébe tűzött tőre után kapott, ám riadt kapkodása közepette képtelen volt előrántani. Végül ökölbe szorította szabad kezét, a vállához emelte, majd teljes erőből újra és újra lecsapott a kutya pofájára. Végül megragadta a fülét – és felsikoltott rémületében, ahogy az leszakadt az állat koponyájáról.
Feketesörény eközben az állat körül körözve szabdalta a farát. A kopó folyamatosan szűkölve mocorgott, próbálta elkerülni a csapásokat, miközben fogását is megtartotta áldozatán. Az ifjú utolsó csapása végül meglazította a kutya állkapcsának fogását a karján, és sikerült kiszabadulnia, zekéje ujjában azonban számos rothadt fog ott maradt. A bestia ezután kihívó morgással Feketesörény felé fordult. A magas harcos félresimította egy hajtincsét, majd egy ügyetlen lépést tett hátra. A kutya széttátott pofával előrevetette magát, a harcos azonban fürgén kitért előle. Ahogy oldalra lépett, keményen lecsapott a kardjával. Az éles fémpenge ellenállás nélkül szelte ketté a halott teremtmény nyakát. A test néhány másodpercig még vonaglott, végül elernyedt.
Gan a falnak támaszkodva ült az egyik lámpás mellett, miközben kezével kétségbeesetten próbálta letörölni magáról az élőhalott bestia förtelmes váladékát, melynek bűze száját és orrát is megtöltötte. Ahogy felpillantott, elkapta Feketesörény pillantását, és annak kérdőn felvont szemöldökét látva egy bólintással jelezte, hogy bár megrázták az elmúlt pár perc eseményei, nem esett bántódása. A harcos elővett zsákjából egy vászonrongyot, tisztára törölte kardját, majd felvette az elejtett lámpásokat és újragyújtotta azt, amelyik kialudt.
– Azt hiszem, valaki nem akarta, hogy kövessük – mondta Feketesörény. – Ami azt jelenti, hogy biztosan van errefelé egy kijárat. Gyerünk.
Ez a terem nem tartogatott több meglepetést, a következő azonban, melyet egy lefelé lejtő folyosón keresztül értek el, az immáron végleg halott eb szagától bűzlött. A padló közepén lévő csapóajtó könnyedén felnyílt, alatta egy lefele vezető fémlétra fokai tűntek fel. Lágy szellő fújt fel a járatból, mely frissítően simogatta az arcukat. A két kalandozó összenézett, majd Feketesörény a hüvelyébe dugta a kardját és a mélybe vetette magát.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]8
A mély sötétje[/center]
A patkányok jóval azelőtt megérezték az érkezésüket, hogy az öt sötét alak felbukkant volna a csatorna sötétjéből, melynek nyálkás tartalma lassan szöttyögött a tenger irányába. A rágcsálók nyüszítve iszkoltak be a kisebb csövekbe vagy a falak repedéseibe, de nem sikerült mindegyiknek megmenekülnie Varnuset elől. A lény egyik bőrtelen kezének csapásával egy újabb példányt sikerült megkaparintania. Fog villant fel a homályban, majd pikkelyes nyelv próbálta felnyalni az apró testből gyengén kispriccelő, meleg vért. Mikor már csak cseppek folydogáltak a patkányból, Varnuset a csatorna falának nyomta zsákmányát, majd ahogy továbblépdelt, végighúzta rajta, szőr-, csont- és húsdarabokkal tarkított, véres nyomot hagyva maga után.
A démon a nekromantára pillantott, majd a férfit utánozva elégedetten cuppogni kezdett. Így, bőr nélkül azonban a hang sokkal inkább hasonlított csontok zörgésére és inak nedves pattogására. Arakel mereven nézett előre, méltatlankodva próbált tudomást sem venni a jelenetről. Nem volt tőle idegen az élet és halál sötétebb oldala, a démoni szolgák azonban mostanra már nyíltan gúnyolódtak rajta, valahányszor lehetőségük nyílt rá. Egy halk, noszogató, ideges hang szólalt meg ismét a fejében, mely állandóan felbukkant, valahányszor megfeledkezett róla, és ami követelte, hogy gondoljon bele, vajon mit tervezhetnek majd vele a démonok, és azok mestere, miután beteljesítette a feladatot, mellyel megbízták. Arakel akaratlanul is összerezzent, Varnuset pedig elégedetten felkuncogott, hogy ismét rátalált a nekromanta egyik gyenge pontjára.
A csapatot Garashta zárta, aki most lepisszegte mindannyiukat. Néhány másodpercig megtorpant, mintha egy távoli hangra figyelt volna.
– Nem érzem az őrszem lelkét. Már nincs ezen a síkon. Valaki a nyomunkban van – sziszegte a démon.
– Az meg hogy lehet? – tört fel a kérdés Arakelből.
– Nem tudom, ember – vicsorgott türelmetlenül Garashta. Düh izzott a szemeiben, ahogy a nekromantára meredt. Az emberbőr, melyet a lény ezen a napon öltött magára, minden mozdulatára hosszú csíkokban szakadt le róla. – Talán valaki hibázott.
Arakel sértődöttsége szinte azon nyomban semmivé foszlott, de azért dacosan visszaszólt. – Igen, talán valami tö… – Ekkor azonban Varnuset megragadta a köpenyét véres kezével, és a folyosó falához vágta.
– Elég legyen! – dörrent fel türelmetlenül Yurazel. Varnuset a csapat vezetőjére nézett, majd szélesen elmosolyodott. A vigyort sok mindennek lehetett nevezni, de ártatlannak egyáltalán nem. Ezután eleresztette az embert, aki a talajra esett. A nekromanta nehézkesen feltápászkodott, jobb lába ugyanis még mindig nem gyógyult meg teljesen, majd megpróbálta letörölni köpenyéről a bűzös mocskot.
– Ha megengeditek – mondta egy pillanattal később, majd kihívó tekintettel a négy démonra emelte a tekintetét. – Van egy szövetségesünk, akinek a segítségét kérhetjük. Jó hátvéd válhat belőle. – Arakel előhúzott egy hosszú, vékony pengéjű tőrt köpenye redői közül, majd tétovázás nélkül végigvágta a tenyerét. Kezéből tölcsért formázott, hogy felfogja a kibuggyanó vért, majd a lassan szivárgó vízbe merítette. Ahogy Varnuset ránézett, pikkelyes nyelve előtört hegyes fogai közül, a nekromanta azonban nem vett tudomást róla. Néhány másodperccel később felállt, tisztára törölte a kezét, majd letépett egy csíkot köpenye ujjából, és bekötötte a sebet.
– Sietnünk kell. Semmi kedvem nincs találkozni azzal a lénnyel, amit a vér ide fog vonzani. Indulás. Még napkelte előtt rá kell találnunk a kristályformázóra. – Elégedetten, hogy ismét magához sikerült ragadnia a kezdeményezést, még ha csak egy rövid időre is, továbbvezette baljós csapatát a tenger irányába.

– Nem, [i]így[/i] kötözd meg – mondta Feketesörény, ahogy megszorította a rongyot Gan feje mögött. – Ha ezen keresztül lélegzel, az olaj szaga semlegesíteni fogja a mindent átható bűz nagy részét.
Az ifjú inas óvatosan levegőt vett, majd azonnal köhögni kezdett, ahogy a csípős illat irritálni kezdte a torkát.
– Majd hozzászoksz. Vagy ezt szagolod, vagy a mocskot, amíg rá nem találunk a kivezető útra.
Elindultak a folyosón, mely a villa pincéjében talált létra aljából indult. A járat magas volt és széles, felegyenesedve sem verték be a fejüket a plafonba, bár kénytelenek voltak egymás mögött haladni. A folyosó közepén álltak, Feketesörény azonban úgy gondolta, abba az irányba érdemes elindulniuk, amerről a szél fúj. A haladás nem volt egyszerű, térdig gázoltak ugyanis a sűrű, borzalmas szagú nyálkában és ürülékben, mely a csatorna aljában folydogált. Menet közben újabb oldalfolyosók mellett haladtak el, amikből még több trutyi ömlött a főjáratba. A saras egyveleget vékony réteg poshadt víz borította, ami valamivel gyorsabban folyt tovább a kijárat felé.
A patkányok is szinte azonnal felbukkantak, és egész útjukat végigkísérte a cincogásuk és matatásuk zaja, amint igyekeztek elmenekülni lámpásuk fénye elől. Feketesörény már rég hozzászokott ezekhez a lényekhez, így a legkevésbé sem zavartatta magát miattuk. Miután legyőzte a kezdetekkor érzett undorát, Gan is rájött, hogy a rágcsálók nem fognak rájuk támadni, és innentől kezdve már neki is sikerült megfeledkeznie róluk. Mikor azonban már vagy félórája gázoltak a latyakban, az inas meglapogatta Feketesörény vállát, és a falon szétkent kis test maradványai felé intett.
– Igen – bólintott a harcos. – Ez már legalább a hatodik, ami mellett elmentünk ezen a szakaszon. Valami öntudatlanul is nyomot hagyott maga után, hogy követhessük. – Ahogy továbbhaladtak, időnként újabb, falra nyomott patkánytetem mellett haladtak el.
Ahogy egy újabb kanyargós alagutat hagytak maguk mögött, a két kalandozó egy széles, magas mennyezetű terembe érkezett. A messze föléjük magasodó, boltíves mennyezetet – melyről víz- és nyálkacseppek csöpögtek le – oszlopok sora támasztotta alá. A terem vége jobbra és balra is eltűnt lámpásaik fénykörén kívül, és a szemközti oldala is sötétségbe burkolózott. Amennyire meg tudták állapítani, egy ház egykori pincéjében lehettek, melyet rég magába olvasztott Rimon csatornarendszere.
Az egész padlót állott víz és iszap borította, a csatorna pedig, melyet eddig követtek, egyenesen átvágott rajta. Mindenfelé patkányokat láttak, amik egymás hegyén-hátán próbáltak megkapaszkodni a lebegő gazokon és törmelékeken, úszkáltak fel-alá a terem egyik végéből a másikig, marakodtak egymással, hogy felfalhassák halott társaikat, vagy egyszerűen csak ültek és bámultak maguk elé. Visítozásuk és küzdelmeik visszhangja betöltötte a helyiséget.
Ahogy Gan Feketesörényre pillantott, a harcos azonnal megértette a ki nem mondott kérdést: – [i]Muszáj[/i] itt átvágnunk? – Utóbbi elvigyorodott, és bólintását látva az inas eltúlzott undorral elfintorodott. Lámpásaikat oldalra tartva vágtak neki a pincének, húsz lépés megtétele után azonban már nem látták maguk mögött a falakat, és a szemben lévő sem bukkant még elő a sötétből, sem pedig egy kivezető út.
A két kalandozó a csatornavíz folyását követve vágott át a termen. A patkányokat már egy ideje maguk mögött hagyták, és egy sekélyebb földalatti tengernek is beillő részen gázoltak éppen. Gan lámpása ekkor döntött úgy, hogy halk sistergéssel kialszik, így hát megálltak a combig érő iszapos vízben, amíg Feketesörény olajat keresett a hátizsákjában, hogy újratöltse. Az inasnak eközben feltűnt, hogy a kavargó víz egyre vadabbá válik körülöttük. Valami hullámokat vert a felszínen, melyek egyre gyakrabban csapódtak a lábának. Mikor a harcos visszaadta neki az újratöltött és újragyújtott lámpást, már neki is feltűnt a dolog. – Titánra, hát ez meg…
– Talán közeleg a dagály – vetette közbe aggódó hangon Gan, amint elképzelte, hogy Feketesörénnyel együtt nyakig merülnek a csatorna mocskába.
– Lehetséges, fiú. Ebben az esetben az lesz a legjobb, ha mihamarabb kijutunk innen. Induljunk!
Továbbsiettek, miközben a víz egyre vadabbul csapkodta őket, és haladásuk esetlen dagonyázássá lassult. Egyre nagyobb hullámok verték őket, egyre gyakrabban, miközben fájdalmasan lelassultak a jókora teremben. Végül Feketesörény szemei – melyek sokkal jobban hozzászoktak már ahhoz, hogy apró részleteket vegyenek ki a barlangok és kazamaták félhomályában – akadtak meg hamarabb valamin a távolban, és egy pillanat alatt rájött, hogy mi verte föl a vizet.
– Nem a dagály jön, hanem patkányok… [i]Több ezer patkány![/i]
A harcos sajnos nem tévedett. Előttük a folyam rágcsálóktól nyüzsgött, melyek úszva, egymást taposva, tombolva törtek utat maguknak. A víz szinte fortyogott a számtalan apró, törtető testtől, melyek egyenesen a döbbenettől lebénult Gan és Feketesörény felé tartottak.
– Ne! – kiáltotta a harcos, ahogy az inas kardot rántott. – Ne mozdulj. Nem támadnak, hanem menekülnek. Ebben biztos vagyok. Add a kezed. Vesd meg a lábad, és bármi történjék is, próbálj talpon maradni.
A patkányok első hulláma elérte, és vízzel borította be őket. Ahogy Gan lábai megrogytak, erőt vett magát, és a rá törő lények felé dőlve megfeszítette izmait. Azok a patkányok, melyek útját elállta a két ember, kimásztak a vízből és karmolva, harapdálva kapaszkodtak fel rajtuk. Ezután egy pillanatnyi nyugalom következett, majd jött a rágcsálók második hulláma. Patkányok özönlötték el Feketesörény haját, az arcába kapaszkodtak, belegabalyodtak a ruhájába, és minden olyan porcikáján kapaszkodókat kerestek, melyek nem voltak víz alatt. Az egyik apró lény lába félrelökte a száját és orrát eltakaró rongyot is, mely a mocskos vízbe esett. A harmadik hullám a legtöbb rákapaszkodott állatot letaszította róla, helyüket azonban szinte azonnal újabb példányok vették át. Majd még újabbak, és még újabbak érkeztek. Feketesörény összeszorított fogakkal állta a lények rohamát. Csizmái már megteltek a saras nyálkával, de eltökélte, hogy nem adja ilyen könnyen magát.
A következő hullám már gyengébbnek érződött, mint a korábbiak. A patkányok száma is lassan csökkenni kezdett, és végül már elég nyugodtnak tűnt a helyzet ahhoz, hogy ki merjék nyitni a szemüket és lesöprögessék ruhájukról és vállukról a még beléjük csimpaszkodó, utolsó néhány rágcsálót. Feketesörény látta, hogy Gan arcát és kezeit tucatnyi apró karapás és karmolás borítja, és ahogy lenézett saját karjára, biztos volt benne, hogy a saját képe sem néz ki sokkal jobban. A bűzös víz mindkettejüket bőrig áztatta.
A csatorna tava lassan ismét elsimult, az utolsó néhány patkány visítva, de nagy ívben iszkolt el mellettük.
– És m… most mi lesz? – próbált viccelődni Gan, ám azonnal lehervadt a mosoly az arcáról, amint rájött, hogy mennyire átázott és fázott. Egyik kezével próbálta összeszorítani másik hüvelykujját, melynek hegyéből apró cseppekben folyt a vér. – M… mi lenne, ha megkeresnénk a kivezető utat? Még mielőtt még jobban eláznánk?

Rimon ősi város volt, mely az elmúlt évszázadok során bekebelezte az Uron Csúcsok és a tenger közti területet. Ahogy egyre fogyatkozott a szabad tér, a városiak egyszerűen ráépítettek a korábbi épületekre, és hamarosan megfeledkeztek az alattuk elterülő pincék és kazamaták egyre növekvő útvesztőjéről, melyek az utcáik és sikátoraik alatt húzódtak. Ezek a földalatti járatok rendkívül hasznosnak bizonyultak a csempészek és más törvényen kívüliek számára, akik el kívánták kerülni a városi milícia figyelmét. A tenger mellől induló csatornák és folyosók szinte mindenhová elértek. Feketesörény és Gan épp az egyik ilyen főcsatornában igyekeztek beérni Arakelt és földöntúli társait.
Az egyik mellékjárat tökéletes rejtekhelynek bizonyult annak a lénynek, ami általában inkább az óceán mélyén szokott tanyát verni. A Karkarus azonban nem tudott ellenállni annak a hatalmas mennyiségű mocsoknak és szennynek, ami a csatornából a kikötőbe ömlött, ezért a legmélyebb és legrégibb elárasztott katakombában vert magának új tanyát. Idővel az ősi mágia és a betegségeket hordozó mocsok eltorzította a teremtményt. Érzékei kiélesedtek, és olyan kegyetlen ragadozóvá vált, ami csupán egyetlen cseppnyi vért is képes volt megérezni a vízzel telt járatokban. Számára teljesen normális dolog volt rátámadni a mélyben tiltott árut szállító csempészekre is. Most pedig Feketesörény és Gan került a látóterébe.
A lény könnyedén átsiklott az egyik víz alatti falban keletkezett nyíláson. Súlyos farkával oldalra csapkodva félig a vízben úszott, félig az alatta elterülő iszapon siklott tova, ahogy az egyik folyosóról a másikba kanyarodva haladt célja felé. Szemeivel, melyek a sötétben eltöltött, hosszú évek során teljesen elsorvadtak, csupán elmosódott foltokat látott, ezért mellső lábaival, bajszával és áramvonalas, cápaszerű orrának végén lévő szaglószerveivel tapogatta ki az utat. Ahogy haladt, szinte érezte a riadtság hullámait, amik a patkányokat és a többi csatornalényt messzire űzték, ő azonban szépen, kényelmesen haladt, tudta ugyanis, hogy áldozatai nem fognak tudni elmenekülni előle, még akkor sem, ha tudtak volna a közeledtéről.
Mikor már csak tíz testtávolságnyira volt tőlük, a Karkarus megérezte zsákmányainak jelenlétét, amint ferdén haladva vágtak át a termen. Mikor ötre ért, már azt is tudta, hogy ketten vannak, emberek, akik a csatorna vizén és ürülékén törnek utat maguknak. Háromnál kitátotta hatalmas, fogakkal teli pofáját, és előrenyújtotta tőrnek is beillő mellső karmait. Kettőnél összehúzta farkát, majd minden erejével hátracsapott, hogy nyílvesszőként törjön áldozataira. A Karkarus lecsapott.
Az egyik pillanatban a csatorna komor felszíne nyugodt volt, leszámítva azokat a hullámokat, melyeket Feketesörény és Gan keltettek, ahogy félig ugrálva, félig nagyokat lépdelve próbáltak utat vágni a lápban. A következőben Feketesörény hatodik érzéke veszélyt üvöltött, nagyot taszított Ganon, ő maga pedig a másik irányba vetette magát. A Karkarus óriási bőrteste pedig félig kiemelkedve a vízből lecsapott kettejük között. Óriási csobbanás következett, mely vizet és sarat fröcskölt szét minden irányba, ledöntve a két kalandozót is a lábáról. A szörnyűséges bestia visszasüppedt a vízbe, és farkának erős csapásaival irányba állt, hogy ismét támadásba lendülhessen.
Gan ebből csak annyit vett észre, hogy tele ment a szája csatornavízzel, fulldoklott, és néhány másodpercre teljesen elvakult, amíg kézzel-lábbal kapálózva próbálta visszanyerni egyensúlyát. Mikor erősen köhögve, remegve sikerült végre ismét felállnia, a homályban körbenézve nem látta Feketesörényt. Az inas ijedtségében elejtette a lámpását, és most vacogva, köpködve, elázva állt a szinte teljes feketeségben. Remegő hangon kiáltott a harcos után, bár az igazat megvallva nem volt biztos benne, hogy a lehető leghalkabban kellene most suttognia, vagy inkább hangosan kiabálva felhívnia magára a figyelmet.
– Itt vagyok, Gan. – A hang épp a háta mögött hangzott fel, miközben Feketesörény kinyitotta lámpásának takarólapjait. A harcost is szinte tetőtől talpig belepte a mocsok és a szenny, csupán a feje úszta meg, amit sikerült a víz szintje fölött tartania. Ahogy előhúzta kardját, arcára félig dacos, félig várakozó tekintet ült ki.
Az inas megkönnyebbülve fordult meg. És ekkor… ekkor felnézett, át társa válla fölött. Sápadt, fehér szellem siklott elő nesztelenül a vízből. A szörnyeteg fölébük magasodott, áramvonalas feje szinte súrolta a plafonról lógó nyálkát. A bestia sápadt hasa beteges sárga színűnek tetszett, melyet csatornatakony és hínár borított. Mellső végtagjai széttárva, végükön borotvaéles karmokkal készültek lecsapni, pofája pedig a halál gaz vigyorába húzódott, több sornyi kampós fogat fedve fel állkapcsaiban.
Feketesörény meglátta az inas döbbent arckifejezését és rémülettől elkerekedő szemeit. Gondolkozás nélkül reagált, azonnal sarkon perdült, bár vastag iszaprétegbe ragadt lábakkal ez nem volt valami egyszerű mutatvány – kis híján kibillent egyensúlyából és elterült a vízben. Szerencsére azonban sikerült még azelőtt kardot rántania, hogy a Karkarus egyik mellső lábával a feje felé csapott volna. A harcos pengéje megakasztotta a karmot és épp csak végigszántott a szörnyeteg lábán, de nem okozott neki komoly sebesülést. Ahogy a másik láb is meglendült a homályban, Feketesörény fogást váltott fegyverén, hogy hárítson. A hatalmas cápafej a mellkasa felé kapott, kényelmetlenül közel kerülve hozzá, de egy figyelmeztető döféssel egyelőre sikerült néhány pillanatot nyernie.
[i]Ez értelmetlen[/i], gondolta Feketesörény, ahogy egymást kergették fejében az ötletek. [i]Lássuk, hogy is nézel ki valójában. [/i] Szabad kezével teljesen kinyitotta a lámpását eltakaró lapokat, és a magasba emelte azt. A Karkarus ösztönösen hátrahőkölt a fénytől, tehetetlenül csapkodva próbálta elhessegetni e szörnyű erőt, mely mintha lyukakat égetett volna az agyába. Torka mélyéről alig hallható hörgés tört elő, majd ismét előrevetette magát, hogy végezzen Feketesörénnyel.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/8.jpg][/img]Az ember kardja megvillant egyszer, majd még egyszer, és a szörnyeteg immár komolyabb sebből vérzett – kék vér tört elő a bal lábának felső részén ejtett mély sebből. Ahogy pengéje másodszor is telibe kapta a bestiát, elpártolt tőle a szerencse: úgy érezte, mintha három borotvaéles tőr hasított volna a vállába, utat törve bőrvértjén, fémpáncélján és a húsán is, és az érzéstől felkiáltott.
Ahogy a bestia magához tért első riadalmából, Feketesörény a döbbent Gan felé hajította lámpását, aki olyan meredten állt a közelben, mint egy templomi vízköpő, majd a biztosabb fogás reményében két kézzel ragadta meg hosszúkardjának csúszós markolatát. Ahogy ritmikusan jobbra-balra csapott, a harcosnak sikerült távol tartania magától a bestia karmait, és közben az iszapos vízben lépkedve lassan, de biztosan szorította vissza. A Karkarus hátsó lábain és erőteljes farkán egyensúlyozva felágaskodott, és miközben karmos lábaival megpróbált áttörni a kard alkotta pókhálón, fenyegetően csattogtatta állkapcsát. Egyik karmával az ember védtelen feje felé kapott, a következő pillanatban azonban kardpenge állta útját, mely fájdalmasan a bokájába kapott. A másik láb is lecsapott, Feketesörény azonban egész testével elfordulva tért ki előle, és sikerült közben egy újabb vágást bevinnie. A Karkarus megérezte, hogy ellenfele ezzel kibillent az egyensúlyából, ezért egész testével előreugorva próbált támadni, készen rá, hogy tátott szájával az ember bármely védtelen részét felfalja. Ellenfele azonban túlságosan is tapasztalt volt ahhoz, hogy áldozatául essen egy ilyen egyszerű cselnek. Ahogy a szörnyeteg nekizuhant, kardja a levegőbe szökkent, hogy elhárítsa a támadást. A penge könnyedén belefúródott a bestia gyomrába, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy a lendülettől ki is csúszik a kezéből. A Karkarus azonban ebben a pillanatban elfordult és a harcos mellé dőlve a vízbe zuhant. Az embert is magával rántotta, a fegyver azonban kiszabadult a bestia testéből.
Feketesörény újabb támadásra számítva gyorsan újra harcállást vett fel, ellenfele azonban eltűnt. A Karkarus áldozatai általában az első, vagy maximum a második támadásával elestek, és sosem támadtak vissza úgy, mint egy fészekaljnyi Tengeri Vipera. Nem volt felkészülve rá, hogy hosszas csatát vívjon áldozataival, így miután az első támadásai meghiúsultak, a sötét folyosókon át visszaúszott a mélybe, hogy ott a sebeit nyalogassa.
A két kalandozó egy ideig még feszülten figyelve, pattanásig feszült idegekkel, torokban dobogó szívvel várt. Eltelt egy perc, talán kettő is, de semmi nem fodrozta fel a víz felszínét. Ahogy elmúlt a sokk hatása, Feketesörényt szúró fájdalom figyelmeztette most először a vállán ejtett sebre. Megvizsgálva hamar megállapította, hogy szerencsére sokkal sekélyebb, mint amilyennek elsőre tűnt, bőrvértje és vékony páncélingje felfogták a támadás erejének nagy részét.
Miután pihentek egy rövid ideig, továbbindultak Most már azonban próbáltak nem sietni, ehelyett inkább óvatosan, figyelmesen lépdeltek tovább. Megmaradt lámpásuk fényében, fegyverrel a kezükben minden sötét árnyat megvizsgáltak, készen rá, hogy felvegyék a harcot a következő veszéllyel, mely szerencsére elkerülte őket.

Mikor végül elérték a csatorna kiömlőnyílását, egy kis mólón találták magukat, Rimontól valamivel keletebbre. A távolban még mindig látták a Víz Fesztiváljának fényeit, a sűrű ködben pedig még épp látszott az éjszaka felvonuló hajók fedélzetén gyújtott fáklyák fénye is. A mólót féltucatnyi kisebb hajó roncsa vette körül, melyek mindegyikét összezúzták. A legközelebbi mellett egy halász holtteste hevert arccal a föld felé fordulva – komoly árat fizetett azért, hogy nyakon csípte a rongálókat. Arakelnek és földöntúli bandájának azonban nyoma sem volt.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small1.jpg][/img][center]9
Az Elkor-öböl[/center]
A csónak egy pillanatra váratlanul kisiklott a köd fogságából, és Feketesörény az égre pillantva végre meg tudta állapítani, merre tartanak. Az azóta eltelt órák – vagy talán emberöltők? – során azonban kénytelenek voltak legalább annyira a szerencsére bízni magukat, mint a józan eszükre, miközben próbálták egyenesben tartani a ladikot. Az Elkor-öböl áramlatai azonban szeszélyesek voltak, és a sötétben még mindig nem sikerült megpillantaniuk Halak fényeit.
A városőrség érkezésétől tartva gyorsan maguk mögött hagyták a mólót és a holttesteket, és a kikötőt maguk mögött hagyva végül egy kis rakparthoz érkeztek. Itt szerencsére találtak egy lélekvesztőt. Gan azonnal vitorlát akart bontani, Feketesörény azonban ragaszkodott hozzá, hogy fizetségképp hagyjanak hátra némi aranyat a legközelebbi homárcsapdában. Bár a szél nem volt elég erős ahhoz, hogy eloszlassa a mindenre letelepedett ködöt, a kis csónak vitorlájának feldagasztására elegendőnek bizonyult, és hamarosan már a nyílt vízen suhantak, nagyjából Halak irányába. A harcos aggódott egy kicsit amiatt, hogy csak így nekivágnak az ismeretlennek, Gan azonban úgy vélte, hogy még ha el is vétik a várost, biztosan a túloldalon fognak partra vetődni.
Út közben először az inas mosta le magáról a csatorna mocskát és tisztította ki sebeit és a kötéseket rajtuk, majd Feketesörény. Egyikük sem szenvedett komolyabb sérüléseket, a kölyköt azonban jól láthatóan megrázták a támadások a pincében és a csatornában. Út közben idegesen csacsogni kezdett, azon töprengve, hogy miféle lény lehetett és honnét jöhetett, majd felidézte a harc minden egyes pillanatát. A harcos egy ideig hagyta, hogy kibeszélje magából a félelmeit, közben csupán bólogatott, vagy a fejét rázta, de megtartotta magának a véleményét.
Mostanra Gan is megnyugodott valamennyire, és visszatért ifjonti lelkesedése is. A tengeri szél kimosta az orrukból a csatornabűzt, és ha nem lett volna körülöttük ez a sűrű, végtelen köd, talán még élvezték is volna az utat. A sűrű, fehér pára azonban teljesen beborította a csónakot, és eléggé átnedvesítette a ruháikat. Furcsa mód azonban frissítően is hatott rájuk. A zajos csend viszont egyre nyomasztóbban telepedett rájuk. Ahogy a ladik könnyedén siklott a hullámok hátán, minden deszka és csomó nyikorgott, a víz pedig hangosan csapódott a hajó orrának. A ködfal minden hangot eltorzított és eltompított, fagyos, ijesztő légkört teremtett körülöttük.
Ahogy Feketesörény a kormányrúd mellett guggolt, egy kézzel próbálva tartani az irányt, gondolataiba mélyedve próbálta kitalálni, mi tévők legyenek, miután partot érnek. Mikor végre Rimonba érkezett, hosszú napokba telt, mire végre sikerült rábukkannia Arakelre és sleppjére. Abban viszont erősen kételkedett, hogy ismét lesz ennyi ideje, amikor – [i]ha[/i], javította ki borúlátó elméje – megérkeznek Halakba. De legalább abban biztos volt, hogy ez a tolvaj-varázslónak és szörnyűséges társainak jelenlegi célpontja. [i]És ne feledkezzünk meg a kölyökről sem. Én már hozzászoktam, hogy a tetőkön vagy a sikátorokban alszom, hogy hajnalhasadástól napnyugtáig menetelek, Gan azonban még fiatal és tapasztalatlan… És mégis…[/i] Felnézett az inasra, aki görnyedt háttal ülve bámulta a sötét ködöt. Vacogott a hidegtől és a párától, tartása azonban belső erőről árulkodott. Feketesörénynek eszébe jutott a fiú történetére, hogy egy kis földműves faluból származott, a Rimonon túl elterülő felföldekről. [i]Kemény fából faragták, gyors és bátor is, még ha ez nem is látszik első ránézésre. Hasznos tulajdonságok ezek.[/i]
Feketesörény a múltba révedt, miközben a ladik tovább siklott a sötétben. [i]Yaztromo egy kristályformázóról beszélt. De el nem tudom képzelni, miért akarja, hogy vegyek egy… Minek is nevezte? Suttogó Üvegnek? Nos, Gereth, eddig nem okoztál csalódást, úgyhogy követem a tanácsod. Felkeresem ezt a férfit. De a Hamakeit nem fogom felkeresni. A mágia minden baj okozója, és nem vagyok hajlandó emiatt tovább rontani a helyzeten. Megleszek a segítsége nélkül.[/i]

[i]Micsoda? Egy harang! Egy harang![/i] Feketesörény fülei elkaptak egy hangfoszlányt, mire hirtelen felocsúdott.
Gannak is feltűnt, ahogy a harcos teste megfeszül. – Mi történt, Feketesörény? – kérdezte.
– Egy hajó harangja. Jobbra tőlünk. Pokolba ezzel a köddel. Lehet húsz mérföldre, vagy húsz méterre is, lehetetlen tudnunk, hogy…
Abban a pillanatban egy óceánjáró sötét tömege bukkant elő a ködből, messze a kis halászhajó fölé magasodva. Hullámok táncoltak az orra körül, melyek durván megtaszajtották kis ladikjukat, és a két kalandozónak erősen meg kellett kapaszkodnia, hogy ne essenek a vízbe. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy lélekvesztőjük elmerül vagy darabokra törik, a nagyobb jármű keltette örvények azonban egy pillanat alatt messzire lökték őket, ahogy lassan, kecsesen elsuhant mellettük néhány méternyire.
– Hé, ti ott! – kiáltott le egy hang a sötétből. – Jól vagytok?
– Hé neked is – kiáltott vissza Feketesörény. – Majdnem összezúztatok minket!
– Ez az istenverte köd az oka! Nem hallottátok a jelzőharangot?
A harcos felbámult a homályba, de sem a felé kiáltó matrózt, sem a hajó nevét nem látta. – Pár másodperccel ezelőttig nem, és akkor már túl késő volt bármit is tennem.
Gan közelebb hajolt. – Kérdezd meg tőle, merre van Halak – mondta elfojtott hangon. Feketesörény csak leintette.
A matróz ismét lekiáltott. – A kapitány üzeni, hogy szörnyen sajnálja a történetek, és bocsánata jeléül szeretne felinvitálni a fedélzetre, hogy közösen elfogyasszatok egy kupica rumot.
– Köszönd meg a nevünkben a kapitányodnak a nagylelkűségét és kedvességét – kiáltotta vissza Feketesörény –, de attól tartok, sietős a dolgunk. Ha lenne olyan kedves, hogy megmondja, merre van Halak, már tovább is indulnánk.
Rövid szünet következett, mielőtt a hang ismét lekiáltott volna. – A köd miatt nem tudunk a csillagokból tájékozódni. Ha tudod, hogyan kell delejtűt olvasni, gyere a fedélzetre, és megpróbálhatsz a térképeinkkel boldogulni.
Feketesörény Ganra nézett, a fiú azonban csak vállat vonva bólintott, megerősítve a harcos érzéseit. – Rendben van – üvöltötte vissza. – Elfogadjuk a meghívást.
Egy kötéllétrát hajítottak le a hajó oldalán. Feketesörény megfeszítette az aljánál, miközben Gan felmászott rajta, majd ő is követte az inast, aki közben elérte a korlátot, és egy pár kéz segítségével átmászott rajta. A magas harcos is hamarosan felért, és két kézzel épp megkapaszkodott volna, hogy csatlakozzon társához, amikor bármiféle figyelmeztetés nélkül két pár erős kar ragadta meg két oldalról, emelte a magasba, majd lökte arccal előre a fedélzetre. Ahogy lefejelte a padlódeszkákat, érezte, hogy fájdalomtól lüktető orrából vér kezd szivárogni. Mielőtt felugorhatott volna, egy térd nyomódott a hátának, és két éles tőr simult a nyakának. Egy kéz tapogatta végig a ruháit, és fosztotta meg kardjától és tőrétől.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/9-1.jpg][/img]Több pár kopott csizmás és szandálos lábat látott maga előtt állni, melyek hamarosan utat nyitottak egy sokkal tisztább, kifényesített bőrbakancsnak, melyet aranyszálak díszítettek. A hátára nehézkedő térd felemelkedett, majd erős karok emelték lábra, melyek satuerős szorítással a háta mögé kulcsolták a csuklóját. Ahogy körbenézett, megpillantotta Gant, akit egy megtermett matróz tartott fogva fojtófogással.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/9-2.jpg][/img]– Jó estét, uraim. Nem valami kellemes idő ez az esti hajókázáshoz, nem gondolják? – A hang mélyen és gúnyosan hangzott fel, de egyben érdesen is, mint ami az évek során hozzászokott a kemény élethez és a kiáltva kiadott parancsokhoz. Tulajdonosa a mellkasa előtt keresztbe tett karokkal állt Feketesörény előtt, miközben egyik kézfejével rövid, hegyes szakállát simogatta. A kapitány – ehhez semmi kétség sem fért – majdnem akkora volt, mint a harcos, és hozzá hasonlóan sűrű, fekete haja volt, bár az övé varkocsba volt fogva, és kátránnyal bekenve. Díszes bőr- és selyemruhákat viselt, ujjain aprólékosan megmunkált gyűrűk csillogtak. A fickó napbarnította arcát ráncok barázdálták, tartása azonban nemesi származást sugallt. És nagy adag arroganciát.
– Szeretném köszönteni Önöket kis hajómon, a [i]Halál Fejé[/i]n. A nevem…
– [i]Halaki Garius![/i] – bökte ki hitetlenkedő és rettegő hangon Gan. A reakció teljesen érthető volt, Garius volt ugyanis a leghíresebb azok között a kalózok között, akik Allansia Kalóz-partja mentén végezték halálos kereskedésüket. A férfi nyílt tengeri tombolása már-már legendaszámba ment.
A férfit láthatóan nem lepte meg ez a reakció, egyszerűen csak udvariasan fejet hajtott a fiatal inas felé. – Pontosan – mondta. – Állok szolgálatodra. – Elmosolyodott, majd visszafordult Feketesörény felé. – De attól tartok, én nem vagyok ilyen jól értesült. Ki lennél te…?
Feketesörény állta a kalóz pillantását. – Feketesörény Chadda, Salamonis városából. [i]Te[/i] talán már hallottál [i]rólam[/i].
A kapitány hátravetett fejjel kacagni kezdett, legénységének több tagja is csatlakozott hozzá. – Csodálom az elszántságát, Feketesörény uram, még ha a helyzetértékelése hagy is kívánnivalókat maga után. Halljuk hát, mit keres egy ilyen feddhetetlen természetű férfi – ekkor elhallgatott egy pillanatra, amíg rávigyorgott matrózaira – egy halászhajóban sodródva, az Elkor-szorosban, az év legködösebb napján, az éjszaka közepén? – Egy lépéssel a harcos mellett termett, kezével megragadta annak állát és rámeresztette kegyetlen, erőszaktól csillogó szemeit. – Ki vele, de gyorsan, különben rosszul járnak! Mi az úti céljuk? – sziszegte Garius.
Feketesörény nem válaszolt, közömbösen állta a kalóz tekintetét. A kapitány durván félrelökte a férfi fejét, majd kimért léptekkel körözni kezdett körülötte. – Szóval nincs mit mondania? Nem csodálom. Kémkedni érkezett, ugye, Feketesörény úr? Egy kém, akit azért küldtek, hogy rátaláljon a rejtekhelyemre, hogy kifüstölhessenek onnan. Egy kém, akit a kereskedők küldtek ellenem, hogy végezzen velem.
Feketesörény továbbra is nyugodtan bámult vissza a kalózkapitányra. Gan azonban már nem bírta türtőztetni magát. – Nem vagyunk kémek, te bűzös bo… – kiáltotta, mire egy hatalmas, kérges tenyér befogta a száját, és elnémította.
Garius a fiúra pillantott, mintha most először döbbent volna rá a jelenlétére, mint ahogy egy macska tekint egy kisegérre, mikor úgy dönt, hogy itt az ideje játszadozni vele egy kicsit. Egy díszes tőrt húzott elő az övén lógó, hozzá illő, cirádás hüvelyből, majd a kapálózó inashoz lépett. Miközben meglengette a félelemtől elkerekedő szemű kölyök előtt a pengét, Feketesörény reakcióját figyelte.
– Milyen tüzes ifjú. Nagy kár lenne érte, ha idő előtt megőszülne. Mondd csak, fiú, szeretnél egy szép párbajsebet, amivel elbüszkélkedhetsz a hajadonok előtt? – A kapitány ekkor a fiú homlokához nyomta a pengét, kis gödröt formálva a bőrén. – Biztosíthatom, Feketesörény uram, hogy a penge épp olyan éles, mint ahogy féli. Halljuk hát az igazat.
A harcos Ganra nézett, majd vissza a vérszomjas kalózra. Az inas látta az arckifejezését, és próbálta szavak nélkül az értésére adni, hogy ne aggódjon miatta, hogy ne engedjen a zsarolásnak. A hollófekete hajú harcos magabiztossága hirtelen eloszlott, helyét kimerültség vette át. Ahogy felsóhajtott, vállai elernyedtek, és mintha megadta volna magát a sorsának. Halaki Garius győzedelmesen felvillantotta foghíjas vigyorát.
– Igaza van – mondta kétségbeeséstől megremegő hangon Feketesörény. – Küldetésünk van, bár nem az, amire gondol. Ostobaság volt tőlünk, hogy megpróbáljuk megtéveszteni. Az elejétől kezdve elleneztem ezt az egészet, de parancsot kaptam. Én hülye, én hülye… – fejezte be elhaló hangon.
A kalózkapitány várakozóan pillantott le a harcosra, alig várva, hogy még többet tudjon meg az ellene tervezett merényletről. – Gyerünk, gyerünk, folytassa.
Feketesörény ideges tekintettel felpillantott. Egy pillanatig némán hallgatott, majd akadozva folytatta. – Ha bárki tudomást szerez arról, amit most mondok, azért nem csak én fogok megfizetni, hanem a feleségem és a hat kisgyerekem is. A legénysége előtt nem beszélhetek. Jöjjön közelebb, és elmondok mindent. Különben végezzen velem, de nem vagyok hajlandó még több veszélynek kitenni a családom. – Azzal teljesen elernyedt az őt fogó kalóz kezei között.
Garius az övébe tűzte a tőrét, a harcoshoz lépett és ismét felemelte a fejét. – Ki vele. Ha így akarod, akkor csak nekem mondd el, de bökd ki! – Oldalra fordította a fejét, Feketesörény szája felé fordítva a fülét. A harcos hangos kiáltással hátravetette a fejét, és teljes erőből lefejelte a mögötte álló kalózt. Ezután előrecsapott, és ugyanazzal a lendülettel fülön csapta a kapitányt is. Ezzel egy időben csizmájával rüsztön rúgta a matrózt, és egy határozott fordulattal kiszabadult a szorításából. Egyik keze Garius nyaka után kapott, másikkal pedig kikapta az övéből a tőrt.
Az egész nem tartott tovább a másodperc tört részénél. A kapitány elvörösödő fejjel állt a hajó fedélzetén, miközben saját tőre karcolt vékony vonalat a nyakára.
A legénység tagjai közül többen kardot, tőrt vagy furkósbotot rántottak, készen arra, hogy megmentsék a kapitányukat, Feketesörénynek azonban más tervei voltak.
– Ha bárki akár csak egyet is lép, felvágom a torkát – köpött feléjük, és legnagyobb megkönnyebbültségére látta, hogy azok megtorpannak és kérdőn néznek vezetőjükre, utasítást várva. Garius nem volt gyáva alak, megpróbált rájuk parancsolni, hogy ne aggódjanak miatta és végezzenek a pofátlan harcossal, Feketesörény marka azonban elég erősen szorította a torkát ahhoz, hogy a szavak csak fuldokolva tudjanak előtörni belőle. A matrózok egyike békülékenyen széttárta a karját. Feketesörény Gan felé biccentett. – Eresszétek el. Egyébként sem jelent veszélyt számotokra.
A kalóz parancsára az inast fogó fickó eleresztette, és a harcos felé lökte a fiút. Feketesörény félrelépett, maga után rángatva Gariust, miközben a tőr belemart a kalózkapitány nyakába. Gan feltápászkodott és társához lépett, aki zord tekintettel kiáltott a többiek felé. – Ez nem volt valami okos dolog. Még egy ilyen, és Gariusból csak a legendája marad életben. – Az inashoz fordult, aki leplezetlen csodálattal bámult vissza rá.
– Én már azt hittem, hogy tényleg feladod. Én…
– Felejtsd el. Tudsz úszni?
– Igen – válaszolt zavartan a fiú –, de ugye nem gondolod, hogy…
– De igen. Ugrás.
A fiú kelletlenül kihajolt a korláton, és a sötétbe vesző mélybe bámult. – Feketesörény, a hajónk! Biztos elkötötték! Nincs itt!
– Ugrás, úsznunk kell. Vagy ez, vagy szembeszállunk a teljes legénységgel, és ennyire még [i]én[/i] sem vagyok vakmerő. – Gan még egyszer visszanézett rá, majd a mélybe vetette magát. Hamarosan tompa csobbanás jelezte, hogy vizet ért. Feketesörény ismét a kalózok felé fordult, és bosszankodva látta, hogy a bátrabbak megindultak felé. Hátralépett egyet, és ismét megfenyegette őket, hogy végez a kapitányukkal, ha nem maradnak nyugton, ám azok úgy döntöttek, hogy inkább Garius tanácsára hallgatnak.
Feketesörény tett egy második, majd harmadik lépést is, és ekkor megérezte lába mögött a hajó korlátját. Végiggondolta a lehetőségeit. Ha megöli a kapitányt, nem biztos, hogy lesz elég ideje elmenekülni, és kénytelen lesz szembeszállni a teljes legénységgel – amit mindenképp el akart kerülni, mert egyet jelentett volna a halálával. Egy vérfagyasztó pillanatig ismét felderengett benne a legutóbbi alkalom, amikor halált megvető bátorsággal a mélybe vetette magát, de gyorsan elhessegette magától a gondolatot. [i]No mindegy. Lássuk, mi sül ki ebből,[/i] gondolta. Erősen megragadta a kapitányt, majd magával rántva a mélybe ugrott.

Mikor a vízbe csapódott, úgy érezte, mintha jeges villám cikázott volna át a testén. Ahogy a fagyos mélység körbeölelte, tüdejéből kiszökött a levegő, és apró buborékok formájában jelezték süllyedése helyét. Teljes nyugalomban és sötétségben találta magát. Feketesörény szinte kívülről figyelte, ahogy a víz a magasba suhan körülötte. Végül azonban lelassult, így megkezdhette a lassú emelkedést a felszínre. Erőseket rúgva, széles karcsapásokkal épp csak sikerült áttörnie a felszínen, mire már úgy érezte, hogy képtelen tovább visszatartani a levegőt.
Nagyokat lélegzett a hideg esti levegőből, és nyugalmat erőltetett magára. Körbenézett, és azonnal meghallotta a zajt, melyet egy közelben hangosan fuldokló alak csapott. Ahogy a magasba emelte a fejét, megpillantotta Gant, amint vadul kapálózva és köhögve próbál a felszínen maradni, ám minduntalan elsüllyed. Úgy tűnt, sürgős segítségre van szüksége.
Feketesörény átkozódni kezdett magában, amiért a fiú azt állította, hogy tud úszni, mikor nyilvánvalóan nem tudott, majd erős karcsapásokkal felé indult. Néhány másodperc elteltével már az inas hóna alatt voltak a kezei, és biztosan tartotta a fejét a felszín fölött – és csak ekkor döbbent rá, hogy valójában Gariust mentette ki! A kalózkapitány elég sok vizet nyelt, és közel állt ahhoz, hogy elájuljon. Háta mögül kiáltás hangzott fel, és megpillantotta Gant, aki széles vigyorral, csurom vizesen közeledett felé a csónakban. Hamarosan elérte a két férfit, és sopánkodva segített kimenteni a félig ájult haramiát. Ezután Feketesörény is csatlakozott hozzá, és az ifjú inas legnagyobb megrökönyödésére szájába fújva és a mellkasát nyomkodva azonnal nekikezdett a kapitány újraélesztéséhez.
Ez a különös kezelés hatásosnak bizonyult, a férfi ugyanis hamarosan tengervizet köhögött fel, majd elernyedve ismét kinyitotta a szemét. Mikor meglátta megmentőit, megdöbbenve próbált felülni, Feketesörény azonban lefogta a karját. – Pihenjen. Egyikünknek sincs fegyvere, és nincs kedvem ismét birkózásba fogni. – A kalóz visszafeküdt hát, és miután vett néhány mély levegőt, felkacagott.
Mire a kalózhajóról leeresztett csónakok utolérték őket, a két férfi már hangosan röhögött, a döbbent inas pedig zavartan figyelte őket az orrból, és láthatóan egyáltalán nem értette a viccet. Ahogy Garius emberei hallótávolságba kerültek, a kapitány utasította őket, hogy tegyék el a fegyvereiket, sikerült ugyanis egyezségre jutnia Feketesörény [i]urasággal[/i]. Ő, és ifjú társa csatlakozni fognak hozzájuk a [i]Halál Fejé[/i]n, amíg el nem érik úti céljukat, Halakot.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]10
A kristályformázó[/center]
– Biztosan nem tudlak rábeszélni, hogy a parancsnokhelyettesemmé tegyelek? Világot látnál, érdekes emberekkel találkozhatnál, ellophatnád minden pénzüket! Remek móka lenne. És gondolj csak bele, milyen hírnév és dicsőség jutna neked! – Halaki Garius, Feketesörény és Gan a [i]Halál Feje[/i] kikötőhídjának végében álltak, miközben a lélekvesztő lágyan ringatózott mögöttük a hullámokon. A halaki kikötő csendjét csupán a tucatnyi kis hajó nyikorgása és a raktérből egy másik hídon kiguruló hordók keltette zaj törte meg. Hajnalhasadásig még három óra volt hátra.
A harcos halovány mosollyal az arcán megrázta a fejét. – Köszönöm, de nem. Az értékítéletünk túlságosan eltérő. Az irántunk mutatott udvariasságod és előzékenységed ellenére, ha a küldetésem nem lenne ennyire sürgető, örömömet lelném a levadászásodban és kivégzésedben. – A férfi közömbös arcából egyértelműen látszott, hogy nem tréfál.
– Látod, Feketesörény, ez olyan tulajdonság, amit nagyra becsülök egy emberben. Ez a színtiszta, zabolátlan, már-már gorombaságba hajló őszinteség. És micsoda elvek, micsoda elvek! Valaki, aki bitófán lógva akar tudni, vagy az első adandó alkalommal felnyársalna, mint egy disznót, és mégis kimenti a szegény, tengerbe esett kalózt, aki sosem tanult meg úszni, hogy megmentse a megalázó fulladástól! – Garius hatalmas teste beleremegett a kacagásába. Ezután Gan felé fordult. – És mi a helyzet veled, inas-mester? Hasznát venném egy hozzád hasonló, vagány szolgálónak. Mit szólsz?
Gan egy másodpercig úgy nézett, mintha megfontolná a kalózkapitány kétes ajánlatát, de végül ő is fejet rázott. – Bosszút kell állnom a barátom gyilkosán – mondta végül komor hangon. – Amíg ez meg nem történik, semmi más nem érdekel. Ezután pedig majd meglátom, mit hoz a jövő. – Gan hirtelen elvörösödött a vallomástól, és a talajra szegezte a szemeit.
Garius bólintva fogadta az elutasításokat, majd széttárta karjait, és mindkettőt hátba csapta. Jó szerencsét kívánt nekik, majd magukra hagyta őket, hogy a minden bizonnyal illegális szállítmányának kirakodását felügyelje. Feketesörény a feketeségbe bámult, ahol a mindent beborító köd lassanként elkezdett felszakadozni az utcalámpák fényében. – Gyerünk, Gan. Meg kell találnunk ezt a kristályformázót.

Morin Vere már egy órával a [i]Halál Fejé[/i]nek kikötése előtt az utcákat rótta. Szokásos útvonalát követte, mely a kikötőtől délre terebélyesedő keskeny sikátorok útvesztőjén át vezetett. Ő volt Halak három lámpagyújtójának egyike, akit a kereskedők tanácsa fizetett, hogy napnyugtától hajnalhasadásig a rudakról, falakról és tetőereszekről lógó lámpákat meggyújtsa és karban tartsa. Morinnak egyfajta egyenruhája is volt. Húsz évvel ezelőtt a zeke vállait arany sujtás és csillogó gombok borították, és hozzáillő nadrág és egy csinos kis kalap is tartozott hozzá. Nem emlékezett rá, hogy ez utóbbit elvesztette volna, de nyilvánvalóan ennek kellett történnie. A zeke mostanra már teljesen kikopott, már a foltjait is foltok borították, ráadásul rendkívül mocskossá is vált. Morin sem volt már ereje teljében. Arca ráncos volt, zilált haja pedig hófehér. Kóbor csavargónak is beillett volna, ha nem lett volna nála a lámpásbotja, a gyújtópóznája és a tűzszerszáma, melyek karbantartására sokkal nagyobb gondot fordított, mint önmagára.
A mai este sem különbözött a többitől. Morin búcsút intett a Gyógyító úton álló gerendaház előtt álló két, rendkívül elmés városőrnek, és elindult a ködbe burkolózó Őszirózsa közön. Időnként megállt, leemelt egy lámpást a magasból, utántöltötte benne az olajat, újragyújtotta a kanócát, majd visszaemelte a helyére, mielőtt tovább folytatta volna útját. Esténként mindenféle városlakók ráköszöntek, kezdve a járőröző katonáktól, egészen a hanyatló esti fényben áruikat elpakoló kereskedőkig. Mindenki ismerte Morint, és soha nem zaklatták a részeg kocsmatöltelékek, sem pedig a közönséges gazfickók. Ahogy teltek az órák, egyhangúan rótta a körét, újabb lámpásokat emelve le, és töltve fel ismét. Ahogy a köd belepte a várost, a sikátorok titokzatos, árnyékos útvesztővé váltak, a kavargó pamacsok pedig kényelmetlenül átáztatták ruháját. Az évek során Morin már hozzászokott az éjszakai Halakhoz, és tudta, hogy nem jelent számára veszélyt, csupán kényelmetlenséget.
Ezért most, ahogy az úriember előlépett az árnyékból és megszólította, szíve csak egy pillanatra dobbant meg a meglepettségtől, mielőtt azonnal ismét megnyugodott volna.
– Lámpagyújtó! Ó, remélem, nem ijesztettem meg – mondta különös mosollyal. Az idegen egyszerű kalapot viselt kopaszra borotvált feje búbján, ahogy a papok szokták, vállára pedig egy jókora plédet vagy köpenyt borított, mely eltakarta talárját.
– Ne aggódjon, uram. A köd miatt nagyon csendesek az utcák. Egy kicsit megriasztott, de ne aggódjon. – Morin a másik válla fölött az árnyak közé tekintett, de nem látott semmit.
– Örülök, ha így van. Azon töprengtem, hogy a késői óra ellenére tudna-e segíteni rajtam. Egy úriember otthonát keresem, akit, ha jól sejtem, a kristályformázóként ismernek.
Morin egy pillanatra elgondolkodott, miközben az állát vakargatta. – Nos, uram, nem tudok senki ilyet felidézni most hirtelen. – Mikor látta, hogy a férfi nem értette a célzást, folytatta. – Talán ha tudna adni valamit, ami segítene szegény, öreg elmémnek felidézni…
Az idegen egy pillanatra zavarodottan nézett, majd a felismerés szikrája gyúlt fel a szemében. – Ó, hát persze – mondta, miközben keze az öve felé lendült. A vén lámpagyújtó ösztönösen megnyalta ajkait, miközben széles mosolya mögül felvillantak fekete fogai. Fém csengése hallatszott, ahogy az idegen kezei ismét felemelkedtek. A lámpagyújtó egy pillanatig azt hitte, a férfi tőrt húzott elő, de végül érezte, ahogy egy súlyos érme nyomul a tenyerébe.
– Nos, akkor most tudna segíteni? Melyik úton kell továbbindulnom? – Az idegen ellépett Morin mellett, és a dombos utak felé intett. A vénasszony hátat fordított az árnyaknak, majd a falnak döntötte a rúdját, hogy jobban tudjon a karjaival magyarázni.
– Ezen a közön kell elindulnia, fel a domb tetejére, oda. Aztán tovább a túloldalra, de csak néhány lépésig, amíg el nem ér egy jobbra-balra haladó keresztutat. Ott forduljon balra, a Liba Falra, aztán pedig jól figyeljen a baziliszkusz jelére. A formáló mestert az az utáni kis ajtó mögött találja majd. És ha ez minden, uram, akkor én már tovább is állok. – A nő ismét felemelte a rúdját, majd búcsúzóul az idegen felé biccentett.
– Köszönöm, lámpagyújtó. Kellemes estét Önnek. – A férfi megérintette a kalapját, és egy harmadik hang szisszent fel hálálkodóan.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/10.jpg][/img] – Igggen, kössszönjük, lámpások asszonya. – Az elfojtott hang Morin háta mögül hangzott fel, az árnyak sűrűjéből. A következő pillanatban bőrtelen karok ragadták meg a vállait, és rántották hátra az örvénylő sötétbe. A lámpagyújtó elejtette lámpását, mely hangosan gurult és pattogott végig a macskaköves utcán. A zaj éles visszhangot vert, melyet a köd gyorsan elfojtott. Hamarosan árnyak bontakoztak ki az árnyékokból, melyek csendesen felosontak a dombon.

– Hol van mindenki? – kérdezte félig suttogó hangon Gan, miközben ismét megszaporázta a lépteit, hogy ne maradjon le a dühödten siető Feketesörény mögött. – Halak általában ugyanolyan nyüzsgő, mint Rimon.
– Lehet, hogy ez a nyomott idő az oka. Elég nyomorult ahhoz, hogy a macskák inkább a kandalló mellett töltsék az estét. Vagy kijárási tilalom van, bár ha ez lenne az oka, akkor a városőrök már rég vasba vertek volna minket. Vagy legalábbis figyelmeztettek volna az útbaigazítás helyett. Nem, valószínűleg a köd az oka.
Ahogy a kanyargó úton haladtak, mely felvezetett a dombra, a köd észrevehetően ritkulni kezdett, és a kavargó pászmák közti tiszta szigetek is egyre méretesebbé váltak. Ritkás eső kezdett szemerkélni, ahogy a két kalandor a Liba Falra kanyarodott, melyet az épületekről és rudakról lógó lámpások világítottak be.
– No, mit is mondtak, mit kell keresnünk? – kérdezte Gan.
– Egy baziliszkusz jelet. Ott van, jobbra. És mögötte az ajtó, amit keresünk.
A két kalandozó a házhoz sietett. A sötétség egyre sűrűbbé vált körülöttük, az ajtóhoz legközelebb eső lámpások kialudtak. Feketesörény felemelte öklét, hogy bedörömböljön, majd szétnyitotta, és inkább belökte az ajtót, mely könnyedén, hangtalanul kinyílt. Sötét folyosó bukkant fel mögötte. Ahogy a harcos az inasra nézett, eltökélt tekintettel előhúzta tőrét. Az inas mély levegőt vett, majd bólintott, és beléptek.
Az előszoba hamarosan egy nagy szobába futott, mely egyszerre szolgált műhelyként és üzletkötő helyiségként. Az egyik falon lévő polc fölötti gyertyatartóban égő, magányos gyertya fényében azonnal látták, hogy elkéstek.
Gan elfüttyentette magát. – Úgy tűnik, valaki megelőzött minket. – Ahogy beléptek, összetört üveg és kristályszilánkok ropogtak a talpuk alatt. A bemutató pult az oldalán feküdt, fiókjai üresen hevertek szanaszét. Más, a falhoz rögzített szekrények fiókjai ugyanígy jártak. A bemutatóállványokat feldöntötték, a tükröket bezúzták. Az egész helyet alaposan feldúlták, bárhová is néztek, egyértelműek voltak a pusztítás nyomai.
A kristályformázónak azonban nem látták nyomát, csupán néhány, a padlót borító friss vércsepp utalt arra, hogy valamikor itt lehetett. Feketesörény meggyújtotta lámpását, és a szekrények és fiókok feliratait kezdte böngészni. Ezután rádöbbent, hogy elég gyanúsan festene itt, ha hirtelen felbukkannának a városőrök, ezért kiküldte Gant, hogy füttyentsen, ha valakit közeledni lát. Az inas boldogan távozott, ugyanis az egész helyiség különös légkört árasztott, mintha a széttört kristályokban tárolt energiák még mindig a levegőben köröznének.
A következő pár percben nem hallatszott más, csak ahogy Feketesörény óvatosan felállítja a szekrényeket, és helyükre tolja a fiókokat, melyeket a padlóra hajítottak. Végül megtalálta azt, amit remélt, hogy nem fog: egy fiókot, melyre a „Suttogó Üveg” címkét írták, és ami félig kirántva lógott a szekrényéből. A benne lévő selyempárnában lévő mélyedés jelezte a kristály egykori nyughelyét. Ettől eltekintve a fiók üres volt.

Gan az ajtófélfának támaszkodva állt, miközben idegesen a körmét rágcsálva figyelte az utcát mindkét irányban. A köd már feloszlófélben volt, és a szemerkélő eső is elállt. Északi szél sodorta felé a tenger friss illatát. Elég volt egy pillantást vetnie az idősebb férfira, hogy megbizonyosodjon arról, amit eddig is sejtett, hogy a Suttogó Üveget ellopták, és folytatniuk kell a nekromanta üldözését.
– És most merre?
Feketesörény zsákjába pakolta lámpását, majd a hátára vetette. Mindkét kezével beletúrt sűrű, fekete hajába, és hátrafésülte rendetlen fürtjeit. – Nincs más lehetőségem, mint hogy kövessem őket. A végére kell járnom. Biztos vagyok benne, hogy a Főnix Ujjához indultak, ahová démoni mesterüket börtönözték be. Oda vezetnek a nyomok, oda kell hát nekem is mennem.
– No de mi lesz veled, kölyök? Te mihez kezdesz? Még mindig lángol benned a bosszúvágy? Tudd, hogy nem foglak lenézni, ha úgy döntenél, hogy itt maradsz, vagy visszatérsz Rimonba. A kalandozók élete nem való mindenkinek. – Feketesörény komoran nézett le a mosolygó Ganra.
– Nem adhatom most fel, ahogy te sem. Bosszút kell állnom. Nincs más mondanivalóm. – Gan ezután oldalra fordult, és szó nélkül hátára vette saját zsákját.
A magasabb férfi egy pillanatra elmosolyodott a sötétben. – Hamarosan hajnalodik – mondta. – Keressünk egy helyet, ahol megalhatunk néhány órára, aztán kora reggel kerítünk egy istállót és egy boltot. Gyere.

Kétség sem fért hozzá. Egy férfi volt, aki hason hevert az út közepén. Nem mozdult, ám mivel a hajnali napfény pont a szemükbe sütött, nem tudták jobban megnézni maguknak. Meghúzták a gyeplőt, mire a lovak megálltak.
– Csapda lesz, csapda – mondta halkan Feli a fivérének. – Megállunk, hogy segítsünk rajta, ránk ugrik és kést döf a bordáink közé. Megállunk, hogy segítsünk, és kirabol és megöl minket. Nem igazán fűlik hozzá a fogam. Nem, egyáltalán nem. Menjünk tovább.
Cravel szokásos megvető tekintetével nézett vissza húgára. – Kirabol? Mégis mit rabolhatna el? Te is tudod, hogy nincs semmink. Eladtuk az almamagokat, az árukat pedig Barinnak adtuk előlegként az új ekevasért. Nem – folytatta olyan hangon, ami egyértelműen tudatta, hogy döntésre jutott. – Nyilvánvaló, hogy egy banditák által megtámadott kereskedőkaraván utolsó túlélője. Sikerült egészen ide eltántorognia, de nem jutott el Halak kapujáig. Miért vesztegetjük vitára az időnket? Lehet, hogy haldoklik, miközben mi itt tétovázunk. Gyerünk.
Azzal Cravel leugrott a bakról, és mielőtt testvére meggyőzhette volna a maradásról, előreszaladt a poros úton. – Várj meg, te mamlasz! – kiáltotta utána a nő, aki gyorsan megkötötte a gyeplőt, majd fivére után eredt.
A férfi szétvetett tagokkal hevert a talajon. Bár nem látszott rajta semmilyen látható sebesülés, szörnyen jajongott. Cravel óvatosan hozzálépett, és megkérdezte, szüksége van-e segítségre? A férfi tovább nyöszörgött, de most már halkabban.
– Jaj, menj már az útból, te ostoba – csattant fel a nő, és félrelökte, majd a sebesült alak mellé térdelt. Cravel gyorsan a másik oldalához sietett. Együttes erővel sikerült megfordítaniuk az alakot. Mikor a nő meglátta a sebeket, felszisszent. Az idegen úgy nézett ki, mintha egy heves kardpárbajból keveredett volna ki vesztesen. A mellkasát és gyomrát mély vágások borították, ruhája vöröslött. A fejbőre is felszakadt, halántékától kétoldalt csorgott le a vér, mely groteszk keretbe foglalta falfehér tekintetét.
A férfi ismét felnyögött, ahogy a két idegen fölé hajolt, hogy jobban hallják. Motyogott valamit, amit nem értettek, mire Feli zavartan, együtt érzően visszakérdezett. – Micsoda? Mit próbálsz mondani?
Ahogy a kígyó farka utoljára megrándul, ahogy lecsap a prédájára, a férfi teste is kifordult, ahogy felült. Feje Feli felé fordult, szája pedig szörnyű, tátongó mosolyra nyílt. – Mit szólsz a „Jó reggelt”-hez? – kérdezte a férfi, akinek ajkai a szavaktól függetlenül mozdultak, miközben hangja valahonnét a gyomrából tört elő. Feli és Cravel egyszerre sikoltottak fel, ahogy bőrtelen kezek ragadták meg a nyakukat, és Arakel tőre felvillant a hajnali napfényben. – Amúgy pedig – folytatta a hang – halottak vagytok.

Nem sokkal később egy testvérpár, egy férfi és egy nő mászott vissza a szekér bakjára. Felhúzták a vásznat a keretre, hogy elrejtsék annak belsejét. Arakel és az egykori Kristályformáló bemásztak, majd kihajították az üres kosarakat a döglött ló mellé az útra, és behúzták maguk mögött a hajtókát. A nő kézbe vette a gyeplőt és megcsapta, hogy jelezze a lónak, hogy indulhat. Az állat hátrafordult és megvetően végignézett a testvéreken. A nő viszonozta a tekintetet, amennyire csak tudta, és idegen hangon megszólalt: – Így jártál, Garashta. Mindannyian ugyanolyan esélyt kaptunk rá, hogy kitaláljuk, melyik elemre gondol Arakel. Te vesztettél, te kaptad a lovat, a te feladatod lesz, hogy húzd a szekeret. A mesterünk vár, és már nagyon közel járunk. Ne vesztegessük tovább az időnket, siessünk, hogy mielőbb eljöhessen dicsőséges feltámadása!
A ló még egyszer, utoljára dacosan felnyerített, majd a hámnak feszült, és megindultak az úton.
Messze, keletre a sziklabörtönbe zárt lélek milliomodszorra is megfeszült, ahogy szabadulásának édes pillanata egyre közeledett.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]11
Utazás Félkezűvel[/center]
Még egy óra volt hátra napnyugtáig, de ideje volt lepihenniük. A nap nagy részét lóháton töltötték, a poros országúton, mely a Halaktól keletre elterülő bozótos területen vezetett keresztül. Reggel óta csupán egyszer álltak meg pár percre, késő délután egy út menti itatónál, és mostanra mindketten rendkívül kifáradtak, és a hátsójuk is sajgott. Gan csukott szemmel dülöngélt a nyeregben, remélve, hogy hátasa követni fogja Feketesörényt. Időnként, amikor lova egy nagyobb követ átlépve vagy megkerülve váratlanul zökkent egyet, felriadt egy pillanatra, de utána lassan ismét félálomba merült.
A két lovas hamarosan egy út menti, kusza kis csalitoshoz érkezett. Itt megálltak, és tábort vertek az éjszakára. Gan gallyakat gyűjtött a bozótok közül, és kis tüzet rakott. Egyik kulacsából vizet töltött az egyik edényükbe, majd az aznap reggel vásárolt nyúlhúst és csípős zöldségeket belehajítva vacsorát kezdett főzni. Munka közben elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak gyermekkori emlékei, amikor fivéreivel készítették el ugyanígy az ebédjüket, miközben a kecskéket legeltették a falu fölötti domboldalon.
Feketesörény eközben a lovakkal volt elfoglalva: megitatta őket, majd kikötötte őket egy ízletes bokor közelébe. Nem akarta, hogy az éjszaka során elcsatangoljanak, és így gyalog kelljen tovább követniük a nekromantát és annak démoni társait.
Ahogy a narancs-vörös fényben lángoló nap a nyugati dombok alá bukott, árnyékba borítva Halak távoli vonalait, a két kalandozó letelepedett a kis tábortűz köré. Némán költötték el vacsorájukat, és úgy élvezték a falatokat, mintha igazi lakomában lenne részük. Mikor végül végeztek, Gan elégedetten elterült a talajon és közben lenyalta ujjairól a szaftot. Feketesörény nem messze egy sima kőre pihent le, egy nyúlcsontot rágcsált és az aznap megtett út eseményei felett töprengett – és mindazon, ami másnap várt rájuk.
– Messzire juthattunk ma, Feketesörény – mondta végül Gan, majd hatalmasat ásított. – Tudod, hogy hol vagyunk pontosan?
A hollófekete hajú harcos elgondolkodva bólintott. Felvett a földről egy elkallódott gallyat, mely még nem vált a tűz martalékává, majd előredőlt, és rajzolni kezdett a talajra. Először egy jókora U alakú ívet karcolt fel, egy hatalmas szörnyeteg vigyorgó száját, két végébe pedig fogszerű csipkéket. – Elkor-öböl. Ez itt – mondta a jobb oldali földnyelvre bökve – Rimon, ahogy azt te is tudod. Vele szembe a fivére, Halak. – Felpillantott az alkonyba, de már nem látszottak a települések.
Gan Feketesörény válla fölött a térképvázlatra pillantott, és hunyorogva próbálta kivenni a porba karcolt vonalakból a valóságot. Aznap reggel, miután hunytak néhány rövid, nyugtalan órát, a Szultán kapu felé vették az irányt. A harcosnak itt sikerült az egyik lókupecnél alaposan lealkudnia a két felkantározott állat árát, miközben Gan a közeli kereskedőknél vásárolt be élelemből. Így felszerelve hagyták maguk mögött a kaput és Halakot.
Az út, melyet követtek, hamarosan kisebb ösvényekre ágazott szét, Feketesörény azonban továbbra is a partvonallal párhuzamosan, előbb déli, majd délkeleti irányba ügetett.
A gally újabb vonalakat skiccelt a talajra. – Az út elhagyta a partot – magyarázta tovább. – És itt volt az a hely – fejezte be a vonalat, majd bökött a végére a bottal –, ahol ismét ráakadtunk a nyomra.
Nem sokkal dél előtt járt az idő, amikor a két lovas megpillantotta a távolban a lovas kocsit, mely az úton tétovázott. Több nagy madár körözött lustán a hely fölött. Ahogy leszálltak, egy mocskos utazóköpenybe öltözött, alacsony, aggódó tekintetű férfi sietett hozzájuk.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/11.jpg][/img]– Jó uraim, jaj, a legrosszabbtól tartok, a legrosszabbtól tartok! – mondta, miközben a kezeit tördelte. A középkorú, őszbe forduló, barna hajú, napbarnította, esőverte bőrű alak a két ló mellett a szekere túloldalára vezette őket, egy harmadik hátas teteméhez, mely egy halom széthajigált kosár mellett hevert. Az állat több száz kegyetlen vágástól múlt ki, az egész területet kiontott vér borította. Feketesörény letérdelt, és egyik ujját a legközelebbi tócsába nyomta. Mikor felemelte, még nedves volt a nyom.
– Örömár – mondta a férfi.
– Micsoda?
– Örömár. A ló – magyarázta. – A fiamé és a lányomé volt. Indagróffal együtt húzták ezt a szekeret. Bárhol legyen is. Ó, a legrosszabbtól tartok! Banditák, haramiák, rabszolga-kereskedők!
– Nem, nem beléjük botlottak, bár a végeredmény szempontjából oly mindegy. – Feketesörény komor tekintettel állt fel ismét. – Attól tartok, nem látja többé a gyermekeit. Végük.
A férfi a bánattól zokogva a földre rogyott. A két kalandozó félretekintett, Gan a férfi iránt érzett sajnálattól és szomorúságtól, Feketesörény pedig hogy végiggondolja, mihez kezdjenek most. A harcos maga mögött hagyta a támadás gyomorforgató helyszínét és visszatért az útra, ahol alaposabban is a talajt kezdte vizsgálni. Az inas hamarosan csatlakozott hozzá.
– Tegnap este esett. Emlékszel még? – kérdezte a férfi anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Nem sokat, de ahhoz eleget, hogy átnedvesítse és felpuhítsa a talajt. Nézd: kerekek és egy ló nyomai. A föld ismét kiszáradt a nap melegétől, a nyomok azonban megmaradtak. Ha elég gyorsan vagyunk, követni tudjuk őket. Gyerünk!
Visszasiettek a lovakhoz, a gondolat, hogy végre nyomra bukkantak, új erővel töltötte el őket. Miután nyeregbe pattantak, az öreg elébük szaladt, és könyörögve kérte, hogy mondják el neki, mire készülnek. A harcos azt javasolta neki, hogy térjen vissza a falujába, és figyelmeztesse a lakosokat a veszélyre, ami hamarosan mindannyiukat fenyegetheti majd. Napnyugta után zárják magukra az ajtókat, és hajnalig el se hagyják a házat. Majd hozzátette, hogy ezt három éjszakán át ismételjék. Ekkora ugyanis vagy biztonságban lesznek, vagy pedig már nem fog számítani.
Ahogy ellovagoltak, a magasban köröző keselyűk lassan ereszkedni kezdtek.

Feketesörény új vonalat rajzolt a porba, egy egyeneset, mely szinte pontosan délre vezetett: az utat, melyet déltől egészen estig követtek. A keréknyomok hamarosan eltűntek, de biztosak voltak benne, hogy még jó nyomon vannak. Most azonban fontos döntést kellett meghoznia a harcosnak.
A porba egy elágazást rajzolt. – Az egyik, a déli, egyenesen a Főnix Ujjához vezet. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy még kétnapnyira vagyunk tőle, ami elég idő ahhoz, hogy beérjük őket. Nem hagyhatjuk, hogy célba érjenek és megidézzék gonosz mesterüket.
– És a másik út? – kérdezte Gan, pedig pontosan tudta a választ.
– A Hamakeihez vezet, igen. – Feketesörény a fejét rázta. – Nem fogok arra menni. Nincs értelme még több mágiával nehezíteni a helyzetet. Túl rövid az idő ahhoz, hogy elténferegjünk. Rideg acél fogja megoldani ezt a problémát, nem pedig hókusz-pókusz. Az első utat követjük, és beérjük ezeket az istenverte pokolfattyakat. Aztán végzünk velük.
Gan tudta, hogy felesleges lenne vitába szállni Feketesörénnyel, amikor ilyen eltökélt hangulatban volt. Ehelyett elment, hogy még több gallyat gyűjtsön a tűzhöz. Ahogy átfésülte a környéket száraz bokrok után, Feketesörény ridegségén és céltudatosságán elmélkedett. Hamar csodálni kezdte a férfit, ám aggasztotta annak állhatatossága, hogy Amonourját növelje, ami ilyen rideggé és sótlanná tette.
Mikor visszatért egy nagy halom gyújtóssal, bosszankodva tapasztalta, hogy teljesen kiment az álom a szeméből, ezért felajánlotta, hogy elvállalja az első őrséget. Bár a gyászoló földművest, néhány madarat és kisebb állatot leszámítva egész nap nem találkoztak senkivel, Gan gyerekkora óta tudta, hogy az ismeretlen vadon sok kellemetlen meglepetést tartogat az óvatlan utazóknak.
Feketesörénynek nem tetszett a gondolat, hogy a kölyökre hagyja az őrködést, különösen az előző éjszaka történései után, az inas azonban végül meggyőzte. – A biztonság kedvéért majd dúdolok valamit, hogy ébren maradjak – tette hozzá, ahogy a harcos a hátizsákjára hajtotta a fejét. – Valami hosszút, több száz versszakkal. Mit szólsz mondjuk a „Utazás Félkezűvel”-hez? Gyerekként tanultam, és szerintem még mindig emlékszem rá. Szeretnéd, hogy a hősök dicső kalandjairól és csatáiról szóló dal ringasson álomba?
Feketesörény mocorogva próbált valami félig kényelmes pozíciót felvenni, miközben szárazon válaszolt. – Az attól függ, kölyök, hogy mennyire énekelsz szépen. Az a dal nekem is nagy kedvencem, de ha úgy vinnyogsz, mint egy Snattamacska, akkor Titánra kérlek, inkább fogd vissza magad.
Gan halkan felkuncogott, majd énekelni kezdett; először óvatosan, majd ahogy egymás után jutottak eszébe a sorok, egyre nyugodtabban, magabiztosabban és lágyabban.

Gyűljünk most össze a tűz mellett
És zárjuk ki a sötét téli éj szavát
Mesélek a Félkezűről nektek
Ki itt talált nekünk új hazát
Amikor átvágtáztuk az éjszakát.

Gan még mindig lágy, puha hangon énekelve a lovakhoz lépett, és ellenőrizte, hogy rendesen ki vannak-e kötve. A fák mellett állva végigpillantott a vadonon. A mély-kék égen a csillagok egyesével kigyúltak, a Mennyei Udvar teljes pompájában felfedte magát. A tengeri láthatáron látszott ugyan néhány ezüstös felhő, az éjszaka azonban kellemesen melegnek ígérkezett. Az inas visszalépett a tűzhöz. Feketesörény mozdulatlanul, egyenletesen lélegezve feküdt, valószínűleg már el is aludt.
Gan törökülésbe ült a tábortűz mellé, és belefeledkezett az énekbe.

Orkok a bal oldalról jöttek
Goblinok jobbról lesnek ránk
De Félkezű vezetett minket
Ittuk derék és bátor szavát
Így vágtáztuk át az éjszakát.

Gan egy teljes órára belefeledkezett a ballada ritmusába, a sorok hívatlanul bukkantak fel a fejében egymás után. Félkezűről és annak alattvalóiról dalolt: arról, ahogy letelepedtek az új tájon, hogy csatákat vívtak a gonoszok és a természet erői ellen, hogy a törzs tagjai szerelembe estek és egymással versengtek, miközben a harcok folytatódtak, és a törzseket kis híján legyűrték, végül pedig az emberek erejéről és kitartásáról, mely a dal szerint végül mindig győzelmet arat. Szinte észre sem vette, amint a háta mögött megrezdült a fa, bár ösztönösen összerezzent és összegörnyedt, mintha a szél hűvösebbé vált volna. A lovak toporogni kezdtek, egyikük idegesen felnyerített. Sötét szemek pillantottak ki a fák levelei közül.

Mert ez a föld a miénké lett
Egy Istennő szánta nekünk ezt és mosolyát
Bárki, aki utunkba termett
Hamar megélte léte utolsó napját
és mi csak átvágtáztuk az éjszakát.

Ahogy elért ahhoz a részhez, mely gyermekkorában a kedvence volt, az Urlgar, az Ork-király és Félkezű közti csatához, hirtelen érezte, ahogy a félelemtől feláll a hátán a szőr. Ijedten felkiáltott és talpra ugrott, amint egy apró, fekete valami esett az ölébe. További alakok kavarogtak az arca elé, nekicsapódtak, majd gyorsan elsuhantak, mielőtt utánuk csaphatott volna. Behúzott fejjel jobbra-balra perdült, és közben a bőrszerű fekete alakok után csapkodott.
Hirtelen előtte termett Feketesörény is, akinek előrántott kardján felvillantak a tábortűz kihunyó szikrái. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, ezután azonban ismét hüvelyébe dugta fegyverét, majd az inashoz ugrott, aki esetlen táncot járva próbálta elhessegetni támadóját. A harcos újra és újra hangosan összecsapta tenyerét, mire hatalmas, fekete felhő emelkedett fel a fák koronájából. Ezernyi riadt egér cincogása töltötte meg a levegőt, amint a lények riadtan csapkodva körözni kezdtek a magasban.
– Denevérek, kölyök, csak denevérek! – kiáltotta Feketesörény a hangzavaron át. Gan abbahagyta az eszement csapkodást, és csodálkozva pillantott fel, amint az apró teremtmények oda-vissza kavarogtak az éjszakai égen. – Biztosan vándorolnak – folytatta a harcos. – Új területet keresnek, friss zsákmánnyal. Gondolom az éneked vonzotta ide őket! – A fiú az ugratással nem törődve csak vállat vont, korábbi ijedtsége mostanra elragadtatásba csapott át.
A hatalmas raj ismét letelepedett a környező fák ágaira. Pár perc elteltével ismét csend telepedett a táborra, a két kalandozó pedig lenyugodott.
– Most már nincs mitől félni – mondta halk hangon Feketesörény. – Valójában ez egy szerencsés ómen. Ma estére ezek a lények lehetnek az őrszemeink. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk őket hallani, ha valami a közelünkbe akarna óvakodni. Aludj te is, Gan. Az éjszaka most már nyugalmasan fog telni.
Az inas bólintott, majd leheveredett és magára vetette a köpenyét. Ahogy a zsákjára hajtotta a fejét, hirtelen érezte, ahogy az elmúlt két nap minden fáradtsága és megerőltetése erőt vesz rajta, és vastag pokrócként betakarja. Még egy utolsó pillantást vetett a fákról érett gyümölcsként lógó több száz denevérre, majd álomba merült. Nem messze tőle Feketesörény Chadda egy ideig éberen heverve figyelte a lényeket, miközben az az óriásdenevér járt a fejében, amelyen a tekercs tolvaja elmenekült előle. Azonban így is nagyobb biztonságban érezte magát, mint az elmúlt hetekben bármikor, és a fáradtság végül erőt vett rajta is. Ahogy becsukta a szemeit, elnyomta az álom.

Fél napnyi lovaglásra, az alvó faluban kecskék próbáltak kiszabadulni karámjaikból, és farkaskopók mordultak fel álmukban. Árnyak osontak az árnyékok közt, és az éjszaka csöndje ismét ellepte a tájat.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small1.jpg][/img][center]12
Egy kellemetlen felfedezés[/center]
– Nem tudok tovább várni, Jerem. Be kell mennünk. Valaki talán még mindig életben lesz – mondta a lágy, selymes női hang halkan, mintha csak a szél fújt volna a fűszálak között.
– Nem, még nem biztonságos. Meg kell, hogy várjuk, amíg Arelk visszatér a felderítőútról. Légy türelmes – válaszolta a férfi mélyebb, ám szintén halk hangon.
– De már nem bírom elviselni. Te nem érzed a szenvedésüket, a lelkek fájó veszteségét? Összeszorul tőle a szívem.
– Békélj meg. Csatlakoztak a nagy egészhez, Salissa, most már ők is a világ részeivé váltak. Bár mi is ilyen szerencsések lennénk Elf Anyánk kegyelméből. – Jerem kesztyűs ujjával áhítatosan a levegőbe rajzolta a Szent Fa jelét. – Egyébként sem kell már sokáig várnod. Arelk visszatért.
Egy magas, halovány árnyék vetült rájuk, ahogy egy harmadik Elf lépett nesztelenül melléjük. Társaihoz hasonlóan ő is poros, sötét színű posztó- és bőrruhákba volt öltözve. Hátán egy hosszú, kecsesen ívelő hosszúíj pihent, mellette egy nyílvesszőkkel teli tegez, övére csatolva pedig különböző hosszúságú tokok sorakoztak. – Megkerültük a falut, de nem láttunk semmit. A másik hármat odaát hagytam. Várnak a jeletekre, és csak utána indulnak meg a főtérre.
Kicsit felemelkedett, hogy a tüskés bokrok fölött ismét lepillantson a kis település durván összetákolt kunyhóira és istállóira, mely némán állt a ragyogó, reggeli napfényben. Valahonnét a közepéről vékony füstoszlop emelkedett a levegőbe, talán az egyik épület lángolt. Bár még alig telt el egy óra napkelte óta, mostanra már rég emberektől kellett volna nyüzsögnie a falunak. Ezen a reggelen azonban csupán néhány nagy, vézna madár keringett lustán a felhőtlen égen.
Az Elfek vezetője, Jerem, feltérdelt. Lehajtott fejjel összekulcsolta kezeit a mellkasa előtt, mintha imába merült volna. Ajkai némán titkos szavakat formáltak, majd ugyanilyen hangtalanul felállt és levette válláról az íját. A környező bokrokban és mélyedésekben rejtőző Elfek egytől egyig felbukkantak, majd mintha egyetlen tudat vezérelné őket, óvatosan a falu felé indultak.

Lehajtott fejjel, mellkasukhoz szorított kezekkel álltak a borzasztó halom előtt, miközben a holtak lelkeiért imádkoztak. Mindenhonnét összeszedték a holttesteket, és idehordták őket, a falu közepére, hogy felkészüljenek az égetés és üdvözülés szertartására. A barbár módon felszabdalt maradványok fölött jókora, zöld-lila legyek kezdtek gyülekezni és zümmögni, mindent belepett a vér és oszlás orrfacsaró bűze.
Miután végeztek az imával, Jerem csapatának nagy része nekikezdett a falu módszeres átfésülésének, remélve, hogy találnak egy túlélőt, vagy valami más nyomot arra vonatkozóan, hogy pontosan mi mészárolta le a falusiakat. Salissa már előállt a saját elméletével, melyet hosszasan ecsetelt, miközben az Elfek újabb és újabb tetemekkel tértek vissza.
– Nézd, Jerem, csak nézz rá a testekre – mondta kitartóan. A szemében izzó indulat éles ellentétben állt társainak hosszú évek során elsajátított higgadtságával és szelídségével. – Sokan vannak, de nem elegen. Számold meg őket. Az istálló tüzében elveszhetett néhány, de az biztos, hogy nem emésztett el nyom nélkül több tucatnyit. És nézd, tudom, hogy mindannyiunk számára fájdalmas ezekre a felkoncolt testekre nézni, de szinte mindegyik nő vagy gyerek. Nincs köztük tizenévesnél idősebb férfi. Hová lettek a fiúk, Jerem? Hol vannak a férfiak?
A másik Elf közömbösen, nyugodt tekintettel nézte a nőt. Bár Salissa tudta, hogy ő volt köztük a különc, aki hagyta, hogy érzelmei a legkisebb provokációra is a felszínre törjenek, Jeremet is elborzasztották a mészárlás maradványai. Végül megszólalt.
– Egy napot és egy éjszakát töltöttem el egyszer ebben a faluban, még sok évvel ezelőtt, amikor egy félelmetes vihar ért utol, és a folyómedrek járhatatlanná váltak. A neve akkor is, és most is Zöldotthon volt. A mi nyelvünkön Relmiriel. Az emberek szeretettel fogadtak, és bár nagyon kíváncsiak voltak rám, nem faggattak kérdésekkel, nem fogadtak előítéletekkel. Udvariasak és figyelmesek voltak. A férfiak akkor közönségesebb munkaként tekintettek az állatok terelgetésére, emiatt magukra vették, nem pedig asszonyaikra. Az évnek ezen időszakában a falu férfiai keletre terelik a nyájakat, hogy az öböl menti dús legelőkön lakmározhassanak. Ott vannak most. Hamarosan vissza fognak térni, és nem találnak mást, csak hamut. A szívem már most összeszorul a gondolatra, milyen szomorúság fogja fogadni majd őket, Elf Anyánk védje és vigasztalja őket.
Salissa csendben megvárta, hogy Jerem ismét felemelje a tekintetét néma imádsága után, és csak ezután folytatta. – Akkor nem járt itt az, akit keresünk. Tovább kell kutatnunk. Ha az általa üldözött lények okozták ezt – mondta, miközben a tetemhalom felé intett –, akkor valószínűleg nagyobb szüksége van ránk, mint ahogy a vak gondolta. Folytassuk a kutatást. Talán sikerül rátalálnunk azoknak a vadaknak a nyomára, akik ezt a szentségtelen vérengzést elkövették, és bosszút állhatunk rajtuk.
– Nem, nővérem. Hozzánk nem méltóak ezek a cselekedetek. Mi a Vehiliának tartozunk felelősséggel. Semmi nem tántoríthat el a feladatunktól, még ha bennünk is ég a bosszúvágy. – Jerem arcán nem látszott semmiféle érzelem, hangjába azonban mélységes szomorúság vegyült. Az Elf egy pillanatig habozott, majd a nő vállára tette a kezét. – Salissa – folytatta komor mosollyal. – Néha elgondolkodom rajta, volt-e a felmenőid között ember. Türelmetlenséged minden tanácsom ellenére évről évre egyre csak erősödik benned. Erillia tudhatja csak, milyen leszel száz év múlva, mikor eléred az én koromat.
Arelk és a többiek közben befejezték a falu átkutatását. Néhány lemészárolt állatot és a házakból a főtérre vezető, megszáradt vérnyomot eltekintve nem találtak semmit. Az Elf csapat összegyűlt, hogy megtudják Jerem további terveit.
– Nyugat felé indulunk tovább. Arelk két felderítővel délnek fordul, és nagy ívben kifürkészi a vidéket. Melliam ugyanígy tesz észak felé. – A két Elf beleegyezően bólintott, miközben két pár közelebb lépett hozzájuk. – Holnap hajnalban találkozunk újra Dema Ashrielnél. Elf Anyánk segítse utatok.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/12.jpg][/img]Jerem meghajolt, és a lángoló ágat a holttestekhez és azok közé hajított olajos, imákkal megfestett vászonhoz tartotta. A halotti máglya szinte azonnal lángra lobbant. Erős szél kapott a ritka, szürke füstbe, és emelte sebesen az ég felé. Amilyen csendben és óvatosan csak tudtak, az Elfek elhagyták a falut és eltűntek a környező vidéken, mintha soha nem is jártak volna ott. Csupán a fűszálak között suttogó szelet hagyták maguk mögött.

A négy alak továbbra is a rejtőzködésre koncentrált, miközben az éles szemű Elfeket figyelték a magasból, még az után is egy ideig, hogy azok továbbálltak. Yurazel és társai végül úgy döntöttek, hogy már elég biztonságos a terep ahhoz, hogy ismét előmerészkedjenek, és feloldották az őket és a nekromantát elrejtő bűbájt.
– Elfek? Pokolra velük! Higany folyik az ereikben. Egyet harapsz beléjük, és napokig nem tudod kimosni az ízüket a szádból. Undorítóak! – köpött ki Varnuset a fűbe, mely sisteregni kezdett a nyálától.
– Így van – bólintott egyetértően Yurazel anélkül, hogy testének szája megmozdult volna. – Hasztalanok számunkra. Emberek kellenek, jó, erős emberek, egy harcos lelkesedésével, nem ezek a gyenge lelkek, amiket a faluban találtunk. Azok még egy napig sem húznák ki. Több erőre van szükségünk, különben szentségtelen mesterünk gyenge lesz. Erősnek kell lennie, hogy túlélje a visszautat ebbe az átkozott világba. Le kell vadásznunk az embereket és be kell falnunk a lelkeiket!
A démon elhallgatott és társaira pillantott. – Na és most hová tűnt a varázsló? Miért oson el azonnal, amint levesszük róla az elménket? Tudnia kell, hogy nem juthat messzire. Garashta, keresd meg az embert, és hozd vissza ide. De ha egy mód van rá, ne nyomorítsd meg jobban, mint ahogy megérdemli.
Az egyik lény elfordult és elindult a folyóhoz, ahol sejtése szerint Arakel ismét a lábán lévő kötést igyekezett gyorsan lecserélni. Hetek teltek már el azóta, hogy Feketesörény a Yaztromo tornyából való menekülése közben felsértette pengéjével a lábát, de a seb azóta sem volt hajlandó begyógyulni. Mostanra elfertőződött, bezöldült és genny kezdett folyni belőle, ezt még Arakel balzsamozó ismeretei sem voltak képesek túl sokáig kezelni. Ahogy Garashta az emberhez közeledett, látta, ahogy az a víz mellett guggolva vékony, sárga sárréteget tapaszt a sérülésére, miközben valamilyen gyógyító bűbájt motyog.
Mikor a démon meglapogatta a hátát, Arakel riadtan, visítva felpillantott a lényre, de amint felismerte, gyorsan összeszedte magát.
– Ember, egyre több gondot okozol nekünk. Ha nem lenne szükségünk rád a felélesztési szertartás fókuszaként, már rég megnyúztunk és megettünk volna. Gyere vissza, különben keresünk helyetted valaki mást.
Arakel már rég hozzászokott a démonok humorérzékéhez, és megtanulta, hogy ne hagyja magát provokálni. Úgy érezte, négyük közül Garashta volt a legkevésbé veszélyes, ugyanis fenyegetései ellenére sem tűnt úgy, hogy komolyan ártani akarna neki. Tovább paskolta a lábára tapasztott sarat, majd egy tiszta ruhacsíkot kezdett szorosan körétekerni.
– Hiába vesztegeted az idődet – folytatta a démon. – Fogadd el a betegséget, hagyd, hogy elterjedjen, amíg részeddé nem válik, és akkor majd képes leszel irányítani és a saját céljaidra használni. Ily módon szerzünk erőt a rontások felett, még ha azt ránk is helyezik. Akárhogy is, a sebed nem fog begyógyulni, amíg velünk vagy. Bármennyire is igyekszel kezelni, a mi rothadásunk erősebbé teszi.
A szavak hatására, melyek már-már együttérzőnek hangzottak, riadtan felpillantott. Majd miután ismét végiggondolta a hallottakat, a nekromanta meghúzta az utolsó csomót is, visszavette a bakancsát, majd elindult a folyó mentén. Vissza sem pillantott, hogy megtudja, a szörnyeteg követi-e.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]13
Válaszút[/center]
Meleg, párás nap köszöntött rájuk, az eget mozdulatlan, szürke fellegek takarták el. Délre Feketesörény is, Gan is és hátasaik is ragadtak az izzadtságtól és a portól. Nem sokkal hajnalhasadás előtt riadtak fel a denevérek zajos távozására, amik vijjogva röppentek le az ágakról a levegőbe, háromszor megkerülték a tisztásukat, majd a távozó éjszakát követve nyugat felé vetették magukat, mint valami forgószél előtt örvénylő porvihar. Ahogy a harcos megjósolta, az éjszaka hátralévő részét semmi nem zavarta meg, jól kipihenten és felfrissülve ébredtek. Alig várták, hogy ismét útnak indulhassanak. Már lovaglás közben fogyasztották el az aznapi reggelit, a pár szem aszalt ékkőgyümölcsöt. Az út nyugodtan telt, egész délelőtt elég jó tempót sikerült diktálniuk.
Mellettük a füves rétek lágyan hullámoztak, csupán kisebb fa- és bokorcsoportok szakították meg a táj egyhangúságát. Helyenként sűrűbben benőtt legelők és szántóföldek mellett haladtak el, melyek egyértelműen jelezték, hogy nemrégiben még emberek próbálták megművelni ezt a területet. Ám ahogy tovább haladtak dél felé, a táj hamar elvesztette életerejét: köves, sziklás tájra érkeztek, ahol az ösvény össze-vissza kanyargott a kopasz tüskebokrok közt, víznyelőkbe vezetett le, majd kopár buckákra kaptatott föl. Egy helyütt egy kis patakon keltek át, mely fölött szárított agyagtéglából emeltek hidat, amit nem sokkal később ismét volt szerencséjük keresztezni, ez alkalommal azonban a lovak kénytelenek voltak szügyig belegázolni. Minden jel arra utalt, hogy emberkéz által érintetlen vadon felé közelednek. Innentől kezdve csak elszórtan találkozhattak településekkel.
Menet közben Gan folyamatosan jártatta a száját. Egyszer azt ecsetelte, hogyan lehet a legjobban előkészíteni a kecskét a roston sütéshez, majd Felső-Arantis Madárnőinek legendáján kezdett elmélkedni. Időnként feltett egy kérdést útitársának, mivel azonban ezek jellemzően megválaszolatlanul maradtak, csak folytatta a monológját, mintha mi sem történt volna.
Ami Feketesörényt illeti, őt túlságosan lefoglalta az a belső vívódás, mely már Halak elhagyását megelőzően sem hagyott neki nyugtot. Bár korábban nem egyszer kijelentette már, hogy Yaztromo tanácsa ellenére sem hajlandó a Hamakei keresésére indulni, kételyek ébredtek a máskor oly határozott harcosban, melyek apránként szivárogtak be elméje szilárd várának apró repedésein át. Már rég megtanulta, hogy bíznia kell a megérzéseiben, ugyanakkor katonai kiképzése során azt is keményen beleverték, hogy hallgasson feletteseire, az okosabb és bölcsebb emberekre. Yaztomo bizonyára nem fáradt volna annak üzenetnek a Rimonba küldésével – még ha el sem tudta képzelni, hogy sikerült ezt véghezvinnie a varázslónak –, ha annak tartalma nem lett volna rendkívül fontos.
És mégis… Mintha csak fentről szemlélte volna magát, azon kapta magát, hogy mélyen gondolataiba merült. Ganra pillantott, majd miután megállapította, hogy a kölyök még mindig vidáman csacsog magában a semmiről, közbevetett pár értelmezhetetlen morgást a megfelelő helyeken, majd ismét elhallgatott.
… És mégis, Yaztromo minden bölcsessége és tapasztalata ellenére is egy varázsló volt – [i]és ahogy azt már réges-rég megtanulta a saját bőrén, a varázslókban nem lehet bízni![/i] Mintha elméje csak erre a pillanatra várt volna, hirtelen tucatnyi kép villant fel lelki szemei előtt, ahogy rátörtek az emlékek. Volee Hanu vakító port hajít a szemébe, miközben emberi és Elf fogakból készült nyaklánc lóg a nyakában, és széles mosolya mögül felvillannak krokodilszerű, borotvaéles fogai, ahogy épp végezni készül vele. Az Alsó Farkasvéd névtelen Ogre sámánja magában énekelget a barlangjában, nem tudván, hogy Feketesörény is ott lapul az árnyak között, miközben egy újabb katona lábát kavarja bele a rézüstben rotyogó, gyomorforgató ember-raguba. Zharradan Marr kétségbeesett arccal bámul rá néhány centiről a dimenziókat átszelő tükörből kitekintve, miközben kétségbeesve, tehetetlenül üvölt, ahogy mindketten a távoli talaj felé zuhannak… Talán ez az utolsó emlék volt a legrosszabb mind közül.
A harcos megborzongott, ahogy magához tért, mintha egy váratlanul rátörő, délutáni szunyókálásból ébredt volna fel. Körbenézett. Lova még mindig óvatosan lépdelt a poros, egyenetlen úton, Gané pedig engedelmesen követte őt néhány lépéssel lemaradva. Az inas mostanra nyilvánvalóan kifogyott a témákból, ugyanis némán bámult vissza rá.
– Minden rendben van, kölyök? – kiáltotta társának.
– Igen, azt hiszem, bár az egész napos poroszkálástól már eléggé elzsibbadt az alsó felem. – Gan vigyorogva megcsóválta a fejét, jelezve, hogy annyira nem zavarja a dolog, majd valamivel komolyabb hangon folytatta. – És mi a helyzet veled? Sikerült döntésre jutnod? Ne nézz ilyen meglepetten – mondta, bár a harcos arca rezzenéstelen maradt –, tudom, hogy csak csacsogok itt, de azt is felismerem, ha valakinek máshol járnak a gondolatai. A reggeli táborbontás után talán két értelmes szót, ha szóltál hozzám.
Feketesörény komoran elvigyorodott. Láthatóan zavarba hozta, hogy útitársa ilyen könnyen átlátott rajta, de valahol örült is neki, hogy az ifjú ennyire szemfülesnek bizonyult. – Úgy tűnik, átlátsz rajtam, Gan. Nagy kár, hogy a válasz, amit keresek, nem ilyen egyértelmű. Vagy legalábbis eddig nem volt az.
Az inas megragadta nyerge kápáját, ahogy az állat kikerült egy újabb váratlan gödröt, és csak ezután szólt vissza. – Szóval döntésre jutottál?
– Igen, és sokkal hamarabb kellett volna meghoznom. Bár még mindig időben vagyunk, mert csak most értünk el az elágazáshoz.
Beszélgetés közben felértek egy újabb cserjés dombtetőre. Egy hatalmas, lapos oldalú szikla előtt találták magukat, mely nagyjából egy kétszintes városi ház méreteivel bírt. Színe és mintája is elütött a többi, elszórt kavicsétól, leginkább olyan hatást keltett, mintha Viharóriások játékának hátrahagyott figurája lett volna. Az ösvény nagy ívben kerülte meg a sziklát, ahol a sima oldalán szivárvány sávok tűntek fel a napfényben, melyek bíbor, zöld és narancsszín tucatnyi árnyalatában pompáztak. Tövéből apró csermely eredt, mely az ösvény mellett egy természetes árokban folyt tovább.
A szivárvány-sziklán túl a talaj ellaposodott, az út pedig kettéágazott. Patanyomok jelezték, hogy korábban utazók jártak erre, ám ezek egyike sem tűnt valami frissnek. Az utazók megállították lovaikat, majd néhány másodpercig némán álltak, és az előttük álló választáson elmélkedtek.
Délre a táj egy távoli, sziklás dombvidék felé emelkedett, melyek közt ott magasodott a Főnix Ujjának magányos, viharverte csúcsa is, ebből a távolságból azonban nem tudták kivenni a többi közül.
A nyugati irány laposabbnak látszott, ám jóval kietlenebbnek, porosabbnak és kövesebbnek is. A rimoni Varázslók Céhében Feketesörény korábban már megtudakolta, nagyjából merre kell keresnie a Hamakeit – már ha még életben van… És ha a harcos elég őrültnek bizonyul ahhoz, hogy felkeresse… Továbbá ha a Hamakei úgy dönt, hogy fogadja őt. De nem tudta sem azt, hogy pontosan hol lakik, sem pedig azt, hogy hogy néz ki az otthona. Ez persze csupán elvi probléma volt, Feketesörény ugyanis már döntésre jutott.
Ganra pillantott, aki bólintott, majd vállat vont, mintha csak azt mondta volna, hogy a harcossal tart, bárhogy is döntsön. Feketesörény beletúrt sűrű, kócos hajába, megtörölte a homlokát, majd szó nélkül megsarkalta hátasát, és a bal oldali ösvény felé indult.

A keselyűk, mint láthatatlan dróton lógó marionettfigurák, keringtek mozdulatlan szárnnyal a tikkasztó melegben a felhők és a talaj között. A halotti máglya füstjéből áradó hullaszagot megérezve reménykedve fürkészték a tájat hideg szemeikkel, következő ebédjük után kutakodva.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/13.jpg][/img]Messze alattuk sokkal vénebb és kegyetlenebb tekintetek kémlelték élet jele után a környéket. A Caarth felderítőcsapat háromholdhónapos útján járta Arantis vadonjának északi határát. Messze merészkedtek otthonuktól, a keletre elterülő Kígyóországtól, de így is hódításra készen szemlélték a tájat. A Kígyóemberek birodalma harapófogóba került. Keleten Silur Cha Gyíkembereinek hordái állták útjukat, északon a mérsékelt Déli Síkság határolta perzselő birodalmukat, a Koponyák Sivatagát, figyelmük így óhatatlanul is nyugat felé terelődött. Mostanra már mindenki jól tudta, hogy a lények települései egészen az Arantis keleti határát jelképező Trask folyóig terjednek, rablócsapataik pedig mélyen behatoltak a vidék belső részeire is.
S’rylvis Leterítő és három beosztottja hatalmas gyíkokon lovagoltak, melyek madarakhoz hasonlóan hátsó lábaikon jártak, ám melyek könnyedén elviselték a sivatag szélsőséges időjárását is. A négy Caarth bő vászonból és muszlinból készült, réteges pólyát viselt, mely távol tartotta tőlük a port és a homokot, arcukat pedig vékony fátyol takarta el. A Leterítő egy díszes távcsővel vizslatta az előttük elterülő tájat, különösen a faluból felszálló vékony, szürkés-fekete füstoszlop és a fölötte keringő apró, fekete pöttyök keltették fel a figyelmét.
– Megnézzük közelebbről is? – kockáztatta meg a kérdést egyik beosztottja, miközben tiszteletteljesen kidugta a nyelvét.
– Nem – válaszolta a lény. Leeresztette és bezárta a távcsövet, majd visszahelyezte a hátasa nyergéhez erősített tokba. – A füst és a dögevők jelenléte azt jelenti, hogy már semmi nem vár ott ránk. Továbbindulunk. – A Caarth vezető sziszegő parancsot adott katonáinak, a csapat pedig továbbügetett a sziklás tájon.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]14
Cseberből vederbe[/center]
Mikor napnyugtakor végül ismét megálltak, a nyeregben eltöltött hosszú óráknak köszönhetően Feketesörény és Gan hátsója is erősen sajgott már, de így is jó tempót sikerült diktálniuk a nehéz terepen. Mielőtt a nap eltűnhetett volna a láthatáron, a harcos éles szemei már ki tudták venni a Főnix Ujját a környező dombok közül. Ez egyszerre töltötte el boldogsággal és újult aggodalommal.
Az inas a csatornabéli támadás és a halaki Kristályformázó meggyilkolása ellenére is hamar hozzászokott a kalandozó-lét kihívásaihoz és viszontagságaihoz, és már úgy tekintett útjukra, mint egy kellemes, néhány napos vadvidéki barangolásra, nem pedig mint titokzatos, túlvilági gyilkosok utáni élet-halál hajszára. Gyerekként minden napját a Rimontól északkeletre eső szirtek között töltötte a kecskékkel, ami sokkal mostohább tájéknak bizonyult, mint az, ahol most jártak. Az igazat megvallva eléggé otthon érezte magát.
Most azonban, hogy végre felbukkant előttük végső úti céljuk, új félelmek ébredtek az ifjú elméjében azzal kapcsolatban, hogy a harcosnak miféle elvárásai lesznek irányába. Feketesörénytől eltérően ugyanis csak egyetlen, rövid alkalommal találkozott a bőrváltó lények egyikével. Soha nem futott össze a másik három társával, sem pedig a kopasz nekromantával, aki Feketesörény elmondása szerint velük tartott. Sosem vonta kétségbe a harcos szavát, mikor leírta neki prédáikat, ám eléggé aggasztotta az, hogy mennyire nagyra becsülte saját képességeiket. Egyre inkább úgy érezte, hogy társa egyszerűen csak túlságosan makacs volt ahhoz, hogy felkeresse a titokzatos varázslót, és a segítségét kérje. Gan biztos volt benne – és elméje aggasztóan sokszor tért vissza ehhez a gondolathoz –, hogy minden segítségre szükségük lesz az előttük álló küzdelem során. Hacsak nem volt a kalapjában egy eddig eltitkolt, zseniális terv, melynek sikere esetén hajuk szála sem görbül. Mikor azonban az inas végre összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy erre a témára terelje a beszélgetésüket, a harcos egyszerűen csak elvicsorodott és elhallgatott. A szótlanul eltöltött idő egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt.
Feketesörénynek nem volt terve, ám nem is osztotta a kölyök aggodalmait. Fiatalsága ellenére elég nagy tapasztalattal bírt, és rég megtanulta már, hogy maradéktalanul bízzon saját képességeiben és találékonyságában. – Ha elég rugalmas vagy, mindig találsz majd megoldást – mondogatta régi mestere, Bretan, aki kardvívásra tanította, és olyan gyakran ismételtette el a szavakat az ifjú harcossal, hogy heteken át még az álmaiban is kísértették. Miután végzett a kiképzéssel, csatlakozott a salamonisi sereghez, és megtette az első óvatos lépést Amonourja megalapozásához. Gyerekkora óta nem kívánt semmi mást, csak hogy ő is azok közé a hősök közé tartozhasson, akiknek tetteiről az ország trubadúrjai ódákat zengnek, és kalandjaikat utazó társulatok adják elő. Társaitól eltérően szinte túlságosan könnyen sikerült Amonourt gyűjtenie, mintha a kihívások keresték volna őt.
Mikor Yaztromo a tekercs után küldte, még csak úgy tekintett erre a feladatra, mint a hosszú lábadozása utáni talpra állásra, ami segít neki, hogy ismét felvegye a kalandozó lét ritmusát. Ám ahogy a tolvaj egyre távolabb és távolabb jutott a Fekete Erdőtől, újra és újra kicsúszott az ujjai közül, úgy kezdte átérezni a feladat fontosságát, és ébredt rá, mennyi Amonourra tehet szert, mikor sikerének híre végül eléri Salamonist és a királyi udvart.
Hamarosan – egy vagy két nap múlva – el fogják érni a Főnix Ujját. Hogy ott mit találnak, azt senki nem tudhatja előre, a harcos azonban biztos volt benne, hogy jobb tempót diktáltak, mint azok, akiket üldöztek, különösen hogy a démonoknak minden éjszaka új áldozatokra kellett vadászniuk. Amennyire Feketesörény tudta, a nekromanta és pokolbéli társai nem is tudtak róla, hogy a nyomukban vannak, ami akár még a hasznukra is válhat majd. Ha rájuk mosolyognak az istenek, talán még a csúcsot is elsőként érhetik el. Ha így történne, csapdát állíthatnának, és minimális felhajtással és veszéllyel végezhetik be a Yaztromótól kapott feladatot. A harcos mostanra hozzászokott Gan jelenlétéhez, különösen hogy az inas lassan hozzászokott, hogy ne fecsegjen folyamatosan, és időnként hagyja nyugodtan a gondolataiba mélyedni. Persze az is igaz, hogy egy kétnapos lovaglóút alatt bárki kifogyna az érdekes témákból. Feketesörény nem tudta, hogy mire is számított az inas – valószínűleg folyamatos izgalomra és akcióra –, de abban biztos volt, hogy az órákon, sőt, napokon át tartó, agyzsibbasztó poroszkálás váratlanul érte. Ettől függetlenül ha beállna a seregbe, hogy ott kicsit kikupálják, egész jó őrmester válhatna belőle. Talán még főhadnagynak is elmenne. Ahogy ezen töprengett, elmosolyodott magában, ahogy eszébe jutott, hogy az ő esetében mennyire nem sikerült ez a kikupálás. Ezt persze a világ minden kincséért sem vallotta volna be Gannak.
Ahogy a nap lassan, de biztosan egyre lejjebb kúszott az égen, a két kalandozó hamarosan talált egy aránylag kavics- és tüskebokor-mentes területet, ahol megállították lovaikat. Az út mellett itt egy kis, göcsörtös fákkal benőtt domb emelkedett, mögötte egy természetes, sárga fűcsomókkal tarkított medencével. Úgy döntöttek, itt vernek tábort éjszakára. Ahogy Gan elindult rőzsét gyűjteni, Feketesörény a nap körül gyülekező bíbor és fekete fellegeket figyelte. Amennyire meg tudta állapítani, viharfelhők kavarogtak a tenger és a láthatár alá bukó Kalóz part irányában, de azt nem tudta megállapítani, hogy azok vajon közelednek feléjük, vagy távolodnak. Az esőfelhők Gant is nyugtalanították, ezért miután megvacsoráztak, felajánlotta, hogy vállalja az első őrséget.
Feketesörény leintette. – Ahogy elnézlek, mindjárt összeesel. Még Félkezű kalandjai sem hiszem, hogy ébren tudnának tartani ma este. És nem akarom, hogy elbóbiskolj, miközben alszom. Előbb hunyj pár órát.
– Igazad van, úgy legyen. Akkor ledőlök. Ja, és ha a szőrös-szárnyas kis barátaink visszatérnek, mindenképp ébressz fel. – Gan betakarózott a lószőr-pokrócba, és addig mocorgott benne, míg sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Feketesörény közelebb ült a tábortűzhöz, egy újabb ágat hajított rá, majd módszeresen fényezni kezdte a kardját.

A fogyó hold halovány fényében kétlábú gepárdként, antilopok kecsességével szaladt Varnuset és Errystes az alacsony bokrok között a sziklás talajon. Szemeiket, füleiket és más, kevésbé kézzel fogható szerveiket élőlények után hegyezve fésülték át a mezőt. Az éjszaka fényes volt, a levegőt friss eső illata töltötte be, és elég nagy erőfeszítésükbe került, hogy türtőztessék magukat és ne vonyítsák világgá a vadászat izgalmát.
Hamarosan egy nyomot kereszteztek, melyet elrejtett ugyan a dús fű, ám még mindig áradt belőle a lény lépteinek melege. Boldogan kapták fel fejüket az új irányba. Embertelen tekintetük vörös foltokra, lábnyomokra esett, melyek szinte izzottak a környék hidegében.
– Négy láb, gyors ügetésben, egy lény. Farkas, vagy talán inkább sakál. Ma este azonban [i]mi[/i] vagyunk a sakálok! Ha találkozunk vele, akkor a mienk, de nem vesztegethetjük el az egész éjszakát a vadászatra. Embereket keresünk.
– Úgy van – mordult fel keserűen Varnuset. – És ha nem akarjuk, hogy a másik kettő megtörje a három éjszakás győzelmi sorunkat, fürgének kell lennünk. Vár az urunk, nem okozhatunk neki csalódást. – Azzal mindketten tovább eredtek. Bőrtelen talpuk nem hagyott semmilyen nyomot sem a földön, melyet bárki követhetett volna.
A két lény hamarosan egy sokkal rejtélyesebb úthoz érkezett. Több nagy lábnyomot találtak, melyeket gondosan elrejtettek a környező, buja fűben, a poros ösvény mellett, melyet nagyobb lény hónapok óta nem használt. Ezek azonban nem hasonlítottak sem mancsokra, sem pedig patákra, sokkal inkább óriási madarak karmaira, melyek ujjai szinte háromszög alakban terülnek szét. Ráadásul hidegek is voltak: nem azért, mer régiek lettek volna, hanem mert maguk a lények, melyek maguk után hagyták őket, is hidegek voltak, vagy mert testmelegüket valami elrejtette a vizslató szemek elől.
A két vadász zavartan pillantott össze, majd vitázott össze halk, sziszegő hangon azon, hogy utánuk induljanak-e, vagy sem.
Varnuset végül meggyőzte róla a társát, hogy semmit nem veszítenek, ha utánuk indulnak, különösen, hogy ez a nyom is déli irányba vezetett. Óvatos ügetésbe kezdtek hát a poros ösvényen.
Nagyjából egy órán át követték így az utat, mikor a különös nyomok hirtelen eltűntek egy kis, gyors folyású patakban. Átkeltek a vízen, ám a túloldalt nem sikerült ismét a nyomra akadniuk. Varnuset volt az, aki folyásirányba letérve végül rátalált a helyre, ahol a lények ismét elhagyták a medret. A két démon ismét a vízzel párhuzamosan haladó lábnyomok után iramodott. Tíz perccel később egy szélesebb úthoz értek, ahol rátaláltak arra, amit kerestek: friss és meleg patanyomokra, az emberek félreérthetetlen jeleire! Két ló patáit vették ki a porban, és ahol lovak voltak, ott lovasoknak is lenniük kellett. Varnuset nem tudta tovább türtőztetni magát, hátravetette bőrtelen fejét és felvonyított, mint valami veszett kutya. Hamarosan király módjára fognak falatozni!

– Egy guberáló, Leterítő. Egy kutya, vagy talán egy farkas. Nem érdekes számunkra, hacsak nem egy vadászt vezet. – A Caarth alázatosan fejet hajtott, bár feljebbvalója más irányba figyelt.
– Tévedsz. Nincs olyan állati torok, mely ilyen hangot adna ki magából. Utánanézünk. – Egy rúgással indulásra bírta hátas gyíkját, katonái egyes sorba fejlődtek a nyomában. A hosszú fűben maradtak, hogy ne hagyjanak könnyen követhető nyomot maguk után.

Az éjszakai rovarok ciripelése olyan hirtelen szűnt meg körülöttük, mintha varázslat némította volna el őket. Feketesörény összerezzent a zajra, ám gyorsan megnyugodott, mikor rájött, hogy valószínűleg csak egy sakál vonyított hiábavalóan társai után. Remélte, hogy a tábortűz távol tartja majd a hozzá hasonló vadakat. Ha pedig nem, majd kardjával fogja jobb belátásra bírni a betolakodót. [i]Bizonyára magányos érzés lehet itt bolyongani és cafatok után koslatni[/i], gondolta. Egy pillanatra felvillant előtte, mennyire hasonló helyzetben van ő is, de aztán elhessegette a gondolatot – elvégre senki sem vont szívesen párhuzamot saját maga és egy dögevő között –, majd egy újabb ágat hajított a tűzre. A déli szél felerősödött, lágyan suttogva melegebb levegőt sodort felé. Az égen sötétszürke fellegek gyülekeztek, melyek mögött hol eltűnt, hol pedig ismét felbukkant a hold sarlója. A harcos félresöpörte a haját az arca elől, majd Gan felé pillantott. Társa a szokatlan helyzet ellenére is mélyen aludt, maga köré kulcsolt karokkal, összegömbölyödve, mellkasához húzott térdekkel.
Elnyomott egy ásítást, majd felállt, miközben arra gondolt, hogy már csak egy órát kell kihúznia, mielőtt átadja az őrséget a kölyöknek. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és a lovakhoz lépett, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e velük. Tudta, hogy feszített tempót diktált az állatoknak az elmúlt néhány napban, remélve, hogy elsőként, a pokolfajzatokat megelőzve sikerül a Főnix Ujjához érniük, ám keserű tapasztalatból azt is tudta, hogy egy bölcs vezérnek nem szabad túlságosan kifárasztania a hátasát, hacsak nem akarta azt kockáztatni, hogy azok a legfontosabb pillanatban rogyjanak össze a végkimerültségtől. A lovak a medence szélén feküdtek egymás mellett. Az egyikük felkapta a fejét Feketesörény közeledtére, ám mikor meghallotta gazdája nyelvének csettintését, azonnal megnyugodott.
A harcos felsétált a meder peremére és megállt az egyik nagyobb, nagyjából gömb alakú szikla mögött, hogy onnan kémleljen körbe az éjszakába. A rovarok lassan ismét ciripelni kezdtek, a körülöttük álló göcsörtös, ezüstkérgű fák lehullott levelei halkan zörögtek a szélben. Feketesörény végigjáratta éles szemeit a tájon, belemeredt minden sötét árnyékba, hátha valami veszedelmeset rejt. Érzékei mozgást észleltek, és azonnal abba az irányba kapta a fejét. Egy apró, sötétbarna rágcsáló – talán egy sivatagi patkány – eredt meg a nyílt terepen, és vetette rá magát egy sziklán terpeszkedő nagy bogárra. Az egyoldalú csata azonnal véget ért. A harcos megigézve nézte néhány másodpercig, ahogy a szőrös lény mellső végtagjaival megragadja áldozatát és hangosan rágcsálni kezdi, miközben idegesen hegyezi a füleit és figyel jobbra-balra, mintha csak szégyellte volna előbbi gaztettét.
Kavicsok csikordultak meg a fákon túl, mire a harcos azonnal megfeszült. És megint: meglazult kövek gurultak végig egymáson.
Szemei vadul futottak végig a tájon, szinte még levegőt sem mert venni, ahogy szívverése felgyorsult. A csendet ismét megtörte a zaj, ahogy valami – vagy [i]valaki[/i] – lépteivel kimozdította a helyükről a kavicsdarabokat. Nagy levegőt vett, bal kézzel megragadta tőrének hüvelyét, jobbjával pedig csendben előhúzta a pengét. Óvatosan lépdelve megkerülte az előtte emelkedő sziklát, míg a körülötte lévő fák teljesen el nem takarták. Remélte, hogy a levelek zörgése és az ágak suhogása elrejtette mozdulatait a lények elől, amik a közelben ólálkodtak, mikor azonban felpillantott, nem látott semmi gyanús jelet. Tett néhány lépést balra, majd lepillantott a lejtőn, de senkit nem látott.
Pattanásig feszült idegekkel, szinte várva a csapást, előlépett a fák közül és elindult a medence peremén. Hiába tekintgetett azonban jobbra-balra, nem látott semmit. Oldalazva, mint egy rák, tett még néhány lépést, majd visszafordult és megindult a fák felé, ahol először hallotta meg a különös zajokat. Érzékei megfeszülve próbáltak ráakadni a behatolók bármiféle nyomára. [i]Ez tiszta hülyeség[/i], gondolta elméjének egyik fele. [i]Lehet, hogy csak a szél volt, vagy az a sakál, amit az előbb hallottam[/i]. A másik fele azonban hallgatott, mert hosszú évek tapasztalatának köszönhetően meg volt róla győződve, hogy veszély leselkedik a közelben.
Feketesörény végül visszaért a sziklához, mely mögül a bogáron falatozó patkányt figyelte. A rágcsáló már rég továbbállt. Még egyszer végigjáratta szemeit a tüskés bokrokkal és vad fűcsomókkal benőtt sötét, szélfútta síkságon. Semmi. Feketesörény bakancsával félretolta az egyik tüskés ágat, és ismét megkerülte a sziklát. Ahogy a túloldalához ért, a hűvös kőre helyezte a tenyerét – mely meleg és nedves volt.
Agya még mindig a korábban hallott zajt próbálta kivenni a mindent belepő némaságból, ezért beletelt néhány másodpercébe, hogy ez feltűnjön neki. Ekkor azonban úgy kapta fel ismét a kezét, mintha beleharaptak volna. Ahogy lepillantott a sötétben a tenyerére, valami sötét, ragacsos anyagot pillantott meg rajta. A sziklán jókora sötét vérfolt, szőrcsomók és húscafatok éktelenkedtek: a sivatagi patkány testének összezúzott és szétkent maradványai.
Feketesörény feltartott tőrrel megperdült. Egy pillanatig csupán a suttogó, suhogó csend vette körül, majd egy riadt hang hasított a levegőbe. [i]Gan bajba került![/i] A harcos előrerohant, és azonnal vissza is fordult, ahogy egy acélkemény marok ragadta meg a felkarját! Egy vértől nedves ököl csapódott a mellkasának. Feketesörény hátratántorodott, majd a földre rogyott.

Gan, akit vagy tudatalattija riasztott, vagy egyszerűen csak a vakszerencsének köszönhetően riadt fel, két bőrtelen kart pillantott meg maga előtt. Azt tette hát, ami először az eszébe jutott: támadójára hajította a pokrócát és felé rúgott. Az első sikerrel járt annyiban, hogy a titokzatos lény keze belegabalyodott a szövetbe, lába azonban valami olyasmibe talált bele, mely egyszerre volt puha, mint a hús, és kemény, mint a fa. Később csak úgy jellemezte az érzést, mintha selyembe burkolt acél lett volna. Rimon sikátoraiban rég megtanulta, hogy az ilyesfajta rúgással bármely ellenfelét könnyedén a földre küldheti, míg ő maga elmenekül, ez a különös tapasztalt tehát azt jelentette, hogy bárki legyen is a támadója, az biztos, hogy nem ember. Gan Feketesörény után kezdett kiabálni, közben pedig kétségbeesetten próbált stabil fogást találni a poros talajon, hogy ne csak elkúszni tudjon az ismeretlentől, hanem felpattanva elszaladni is.
Kardja a tábortűz mellett pihent. Hálát adott az égnek, hogy nem hagyta a lován, majd felé vetette magát. Ahogy megragadta a markolatot, másik kezével pedig a hüvely után nyúlt, hogy kiránthassa a pengét, egy láb rúgott ki, és döngölte földbe a fegyvert. Az inas elkerekedett szemekkel felpillantott. A tűz keltette árnyak közt a démon legalább három méter magasnak tűnt, és izmosnak, mint egy Ogre. Széttárt karokkal állt, mint egy ugrásra készen álló birkózó. Errystes tompa szemekkel és kimeresztett fogakkal, izgatottan készült a következő támadására, boldogan, hogy végre olyan zsákmányra talált, aki legalább egy kicsit védekezik. Gan megpróbálta felmérni ellenfelét, agya azonban nem működött rendesen. Ellenfele embernek tűnt, aki mintha elvesztette volna a bőrét, ehelyett izmokat, inakat és belső szerveket látott rajta, melyeket erek szövevényes hálózata tartott a helyén. Ahogy az inas összerezzent, érezte, amint előző esti vacsorája megindul a gyomrából a szája felé, ezért nagyot nyelt.
Guggolva hátrálni kezdett, miközben egyik kezével maga mögött tapogatózott, míg végül meg nem találta, amit keresett: egy tenyérnyi méretű követ. Egy gyors, fürge mozdulattal felemelte, majd minden erejével a lény felé hajította. A kő a bordáinál találta el a démont, mely mögött tisztán látszott dobogó szíve, ám úgy pattant le róla, mintha csupán összegyűrt papírgolyó lett volna. Ahogy Errystes elvigyorodott, állkapcsának izmai megfeszültek, rózsaszín ínyei szétváltak, fekete, hólyagos nyelvével pedig megnyalta fogait, mintha már rajtuk érezte volna Gan vérének ízét.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/14.jpg][/img]Az inas egy újabb kő után kezdett tapogatózni. Kezei valami hosszú, vékony dologra akadtak: egy ágra, melynek másik vége a tábortűzben hevert. Ahogy megragadta és kirántotta a lángok közül, lába megcsúszott a porban és hátraesett. A démon diadalittas sziszegéssel felé nyúlt, az ifjú keze azonban előrelendült, az égő ág pedig ellenfele védtelen hasának csapódott. Errystes felvisított és hátratántorodott néhány lépést, ám ez inkább a meglepettségének volt köszönhető, semmint a belső szerveit érő fájdalomnak. Gan oldalra gurult, ismét talpra ugrott, majd újra a kardja felé vetette magát.
Ez alkalommal mellészegődtek az istenek, sikerült időben felkapnia és előrántania a pengét, és még hátra is tudott csapni, ahogy a szörnyeteg felé vetette magát. Ahogy a kard a démon feje felé suhant, az védekezően felemelte a karját, mintha csak egy pajzsot tartott volna maga elé. Gan kettészelte a pokolfajzat csuklóját, mely a talajra esett, ám ez a seb nem volt elég ahhoz, hogy lelassítsa a támadót, aki megperdült, és akkorát csapott az inas vállára, hogy az hátrazuhant a csapás erejétől.
Gan szédülve és kábán ismét a porban hevert. Hitetlenkedve nézte, ahogy a démon leguggolt, felvette levágott kézfejét, a szájához emelte, lefújta róla a por nagy részét, majd köhögve rányáladzott a maradványra, mely valami istentelen okból kifolyólag egyáltalán nem vérzett. Ezután néhány pillanatig karjának végéhez szorította. Mikor végül eleresztette, megmozgatta ujjait, hogy ellenőrizze, még mindig jól működnek-e. Ezután ismét Gan felé fordult, és felkuncogott. Az inas ekkor üvölteni kezdett.

Feketesörény háta a sziklához simult, és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A démon nem mutatta jelét fáradásnak, Feketesörény testét azonban több mély vágás borította, ráadásul a csuklóján ejtett sebből folyó vér eléggé megnehezítette a kard forgatását is. Ellenfele előrelendült és ismét felé vágott. Ez alkalommal a csapás egyszerűen lepattant a karjáról. A harcos oldalra tántorodott, mint aki mindjárt elesik, majd lendületből a szörnyre vetette magát. Ugyanekkor erősen megragadta a karját, és markolatig döfte a bestia bordái alatt. Garashta a csapástól hátratántorodott, a talajon heverő köveken botladozva elvesztette az egyensúlyát és mindketten a talajra zuhantak. Feketesörény kardjának pengéje hangos reccsenéssel kettétört.
A démon karja az ember köré fonódott és teljes erővel magához szorította. Feketesörény összevert, véres arca csupán néhány centire volt ellenfeléétől, bár nyakizmait megfeszítve minden erejével próbálta távol tartani magát a bűzlő, csattogó fogaktól, melyek azzal fenyegették, hogy leharapják az orrát. Mocorogva próbált szabadulni, ám a démon erősen tartotta. Érezte, ahogy kiszorul tüdejéből a levegő, bordái szinte töréspontig feszültek.
A harcos hátraemelte testét, mint egy pisztráng a horgon, majd teljes erejéből előrefejelt, egyenesen embertelen ellenfele felé. Fogak és porcok pattanásának gyomorforgató hangja tört fel, ahogy a pokolfajzat torkából bűz tört fel. Feketesörény újabb ütésre készülve ismét felemelte fejét, ám ellenfele szorítása annyira meggyengült, hogy sikerült kiszabadulnia.
Néhány pillanatig csak a talajon hevert, miközben fájó bordáit masszírozta és aprókat lélegzett. Garashta eközben előrenyújtott lábakkal felült és közömbösen elkezdte kiszedni és elhajítani a szájában lévő törött fogakat. Vérnek nyoma sem volt. Feketesörény elborzadva figyelte a hátborzongató jelenetet. Mikor a démon végzett, ismét felé fordult és szélesen, foghíjasan elvigyorodott, mint valami vidám kisgyerek, aki a homokozóban játszott.
Ahogy a harcos rádöbbent, hogy fegyver nélkül tehetetlen, az övén lógó tőre felé nyújt – és azonnal rájött, hogy a sziklánál elhagyta valamerre, amikor Garashta először megütötte. [i]Hála Avanának ezért az előrelátásért[/i], gondolta, miközben a bal csizmájába rejtett, vékony pengéért nyúlt.
Mikor már a kezében érezte a fegyvert, a harcos ismét felmérte a helyzetet. A szél a közeli fák lombját tépte, az eget és a holdat teljesen eltakarták a sűrű, szürke felhők. Feketesörény szemei gyorsan hozzászoktak a sötéthez, és túlságosan is jól látta támadójának alakját. A közelből kiáltásokat hallott – vagy talán sikolyokat –, ami azt jelentette, hogy Gan még életben van, még ha bajban is. Azonban mielőtt megmenthetné, még mindig itt volt ez a [i]valami[/i], amivel le kell számolnia. [i]Még nem láttalak titeket ilyen közelről[/i], gondolta, [/i] de az istenekre mondom, borzalmasak vagytok. Ám az igazat megvallva csak egyvalamit szeretnék tudni. Hogy mégis hogyan találtatok ránk?[/i]
Feketesörény dacos kiáltással a démon felé vetette magát, ami még mindig vigyorogva ült előtte. Mielőtt reagálhatott volna, szabad öklével behúzott egyet a nyakába, amitől fejét néhány kisebb kőnek csapva elterült a talajon. A másik kezében lévő tőrrel pedig előredöfött. Először csak a fegyver hegye, majd az egész penge eltűnt a puha húsú szemben, míg végül csak a markolat és a keresztvas látszott ki a szemüregből.
Garashta felnyúlt és csatornamocsokkal borított karmaival végigszántott Feketesörény arcán. Az embernek sikerült ugyan félrekapnia a fejét, ám nem sikerült elkerülnie a csapást követő égető fájdalmat, ahogy a pokolfajzat négy párhuzamos vágást ejtett rajta. Védekezésképp eleresztette a tőr markolatát és elgurult a démon közeléből.
Bármily lehetetlennek is tűnt, a szörnyeteg ezután halkan kuncogva ismét felült. Feketesörény tőre még mindig előremeredt a szeméből. A bestia közönyösen megragadta azt, majd óvatosan kihúzta a fejéből. Ezután a harcosra pillantott, aki lihegve, ugrásra készen állt nem messze.
– Szeretnél egy újabb próbát tenni, ember? Figyelmeztetlek, nincs szükségem a szemeimre ahhoz, hogy megtaláljalak a sötétben. Márpedig meg foglak találni, és miután megtaláltalak, fel fogom falni a lelkedet, méghozzá belülről! – Garashta szélesen vigyorogva kacsintott egyet kifolyt szemével. Ezután egy hanyag csuklómozdulattal visszahajította a tőrt Feketesörénynek. A fegyver a harcos lába előtt ért földet, aki ösztönösen lehajolt, hogy felvegye.
Harcállásba helyezkedett, oldalra nyújtott kezében támadásra készen pörgette a tőrt, miközben a démon elégedetten összecsapta a tenyerét.
– Micsoda öröm – gúnyolódott. – Végre egy ember, aki nem csinálja össze magát. Jól vigyázz, hogy ez így is maradjon. – Ahogy Garashta felkuncogott, sűrű folyadék csorgott végig az állkapcsán, majd a lába előtt a talajra csöpögött, és Feketesörény felé kezdett közeledni. A harcos megvetett lábbal, ötlépésnyi távolságból várta a támadást.
A borzalmas teremtmény hirtelen megdermedt és elfordította a fejét. Egy pillanattal később a harcos is meghallotta a zajt: lovasok közeledtek a medence gerincén. Ahogy felbukkant az első, a mágia vad, bíbor-zöld villámai töltötték meg a levegőt, amint nyers energianyalábok suhantak át a levegőn. Ezek közül több is a démonba csapódott, jobbra-balra taszítva annak testét.
A hirtelen fényességben Feketesörény hunyorogva pillantott fel az újonnan érkezőkre, akik hüllőháton lovagolva fogták körbe kettejüket. Egyértelmű volt, hogy figyelmüket a pokolfajzat kötötte le. A harcosnak sem kellett ennél több. Bár szívesen maradt volna, hogy megtudja, mi lesz a harc kimenetele, Gan fontosabb volt számára. Megfordult és a lejtőn a táboruk felé kezdett rohanni.
Ahogy közeledett, gyorsan egyértelművé vált számára, hogy itt sincs szükség a segítségére. A hosszú köpenybe öltözött lények másik csapata már a menekülő démon nyomában volt. Gan a már csak pislákoló tábortűz mellett guggolt és egy, a derekán lévő hosszú vágást tisztított épp. A harcos közeledtére felpillantott, majd elvigyorodott. Feketesörény elégedetten nyugtázta, hogy a kölyök még mindig életben van, de volt néhány megválaszolásra váró kérdése.
– Biztos vagy benne, hogy csak egy démon támadt rád? – kérdezte, ahogy három lovas állt meg mellettük, és ugrott le könnyedén a talajra. A harcos felállt és feléjük fordult. A lények világos színű rongyokba voltak öltözve, melyek teljesen elrejtették vonásaikat. Övükön hosszú, ívelt pengéjű kardok lógtak.
– Köszönöm a segítségeteket – kezdte Feketesörény, miközben tiszteletteljesen fejet hajtott az újonnan jötteknek. – Jobbkor nem is érkezhettetek volna.
Az első alak meglazította a csuklyáját. A harcos összerezzent, amikor megpillantotta a pikkelyes kart, és mikor a csuklya is hátracsúszott, egy kígyó feje bukkant elő – egy [i]Caarth[/i]! – Nem a megmentésedre érkeztünk, ember.
A következő pillanatban éles fájdalom nyilallt a tarkójába, és elsötétült előtte a világ.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small1.jpg][/img][center]15
Akit keresünk[/center]
– Gan! Gan! Válaszolj! Harcolj! Harcolj! Ne most add fel! – A hang rekedten, krákogva formálta meg nagy nehezen a szavakat, de nem kapott választ.
Feketesörény ezredszerre is nekifeszült az őt gúzsba kötő köteleknek, próbált hátrapillantani, erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak. Pislogva, a fejét rázva próbálta megtisztítani a szemeit, ám amint abbahagyta, a hevesen zuhogó esőcseppek ismét elhomályosították a látását. Ezüstös, szaggatott villám villant fel előtte, de nem tudta eldönteni, hogy az eget hasította-e át a jelenés, vagy csak a hasogató feje űz vele undok tréfát. Hamarosan ismét szellemekkel és vízzel teli rémálomba merült.

Háton fekve tért ismét magához, kezeit és lábait bőrszíjak kötötték vastag facövekekhez. Erőlködve próbált szabadulni, de próbálkozása ismét kudarcot vallott. Teste tucatnyi helyen sajgott, ruhái teljesen átnedvesedtek, bár hogy ez vértől vagy izzadtságtól volt-e, azt nem tudta megállapítani.
Háta mögött és bal oldalán több Caarth guggolt. Tompa, puffogó hang hallatszott, ahogy az egyik lény egy utolsó cöveket kalapált a talajba. Úgy tűnt, a még mindig ájult Gant is ugyanígy kötötték ki. Feketesörény kicsavart pózból próbált az inas felé pillantani, ám a kora hajnali sötétben nem tudta kivenni társa alakját.
Mikor a lények végeztek a kikötözéssel, tiszteletteljes távolságba vonultak vissza, majd előhúzták ívelt pengéjű obszidián tőreiket. S’rylvis Leterítő előrelépett, majd mindkét kezével az emberek felé intett. Ahogy leguggolt Gan mellé, néhány pillanatra eltűnt a harcos látóteréből, de hamarosan ismét rávetült a lény árnyéka. Egyik pikkelyes kezével megragadta az állát, míg a másikkal valami puha, bűzös anyagot kent a felsőajkára. Feketesörény félrerántotta az arcát, és hangosan kiabálva követelte, hogy eresszék el, miközben tömören összefoglalta, milyen vérengzést fog véghezvinni elrablói között, amennyiben eleget tesznek akaratának. A kirohanást hideg, közömbös tekintetek fogadták.
A Caarth vezető ismét felállt, majd két fogja fölé emelte a kezeit. A Kígyóemberek nyelvén különös kántálásba kezdett, majd az allansiai közösre váltott.
– S’rylvis Leterítő vagyok. Én vezetem ezt a felderítőcsapatot. Nem kellene most itt lennünk, és rendkívüli aggodalommal tölt el, hogy valamilyen módon befolyásoltuk a sorsodat azzal, hogy az éjszaka megmentettünk a pokolfattyaktól. Emiatt vezekelnünk kell. Sorsodat isteneink kezébe helyezzük. Döntsék el ők, hogy életben maradsz-e, vagy elpusztulsz, hogy megment-e valaki, vagy magadra maradsz. Talán még egy sakált, vagy egy homoki viperát is érted küldenek.
– Az anyag, amit most belélegzel, [i]hurscht[/i]. Kis mennyiségben teljesen ártalmatlan, ám elég erős ahhoz, hogy idővel végezzen veled. Ezen kívül lehetővé teszi számodra azt is, hogy közvetlenül az istenedhez fohászkodhass, ha úgy támadna kedved. Egy napot és éjszakát adunk a védelmezőidnek, hogy megszabadítsanak téged, mielőtt a [i]hurscht[/i] gondoskodna róla, hogy ne az éhhalál végezzen veled. Ha még a holnapi nap előtt tovább kívánnál lépni, arra is van mód, az anyag ugyanis mérgező.
A Caarth ezután sarkon fordult, majd a gyíkja hátára mászott. – Szolgáljanak jól az isteneid, ember! – mondta, majd megsarkazta a hatalmas jószágot, és ügetve elvezette katonáit.
Feketesörény ismét nekifeszült a köteleinek, de gyorsan rájött, hogy ettől csak még jobban megfeszülnek a végtagjait tartó csomók. A cölöpök túl hosszúak voltak, és túl mélyre verték őket, még az ő kimagasló erejéhez képest is.
Egy gyenge, remegő hang hangzott fel a közeléből. – Fe… Feketesörény?
– Itt vagyok, Gan – válaszolta társának, majd amennyire csak tudta, felé fordította a fejét, de így sem látott sokat az inasból. – Meg tudsz mozdulni, kölyök?
Az inas rövid csend után válaszolt csak. – Nem, nem. Csak a fejem tudom mozdítani. Az oldalam… még mindig fáj, de azt hiszem… elállt a vérzés. Azt hiszem, egy kicsit elájultam… mennyi az idő?
– Napkelte után vagyunk – válaszolta csendesen Feketesörény. – Imádkozzunk, hogy megérjük a következőt is.

Felhők takarták el az eget, melyek szakadó esővel mosták fel a vadont. A patakokban ömlő víz ősi víznyelőkbe futott, rég kiszáradt források eredtek meg ismét. Ahol nem volt meder, ott új utat tört magának. Ahol egy szikla állta el az utat, ott egyszerűen körbefolyta.
A Feketesörény homlokát verdeső esőcseppek eleinte csak apró kellemetlenségnek tűntek, különösen a mostani helyzetét tekintve, ám a [i]hurscht[/i] hatására a kopogás valóságos kalapácsverdeséssé erősödött, mely órákon át folytatódott. A vállaiban és hátában lüktető fájdalom görcsökké erősödött, majd bizsergő tompasággá foszlott, amitől úgy érezte, mintha végtagról végtagra bénulna, majd halna meg.
Időnként – néha csupán néhány másodperc, máskor pár óra után – elméje messzire kalandozott a fizikai világtól, de ezt sem nem tudta, sem nem akarta követni. Amikor először történt meg, azt álmodta, hogy ismét az Elkor-öbölben úszik. Most azonban, mikor kimentette a fuldokló, kapálózó Gant, tényleg a fiú volt az, ám nem tudott időben odaérni, társából pedig csupán kék eres, felpuffadt holttest maradt hátra. Mikor a test felnyitotta szemeit, és üres szemgödreivel rábámult, a harcos felriadt az ijedtségtől.
A hidegben remegve felemelte a fejét és körbenézett. Úgy érezte, nagyon, nagyon részeg, látása homályos és elmosódott volt, néha kettőt látott a dolgokból, a világ pedig folyamatosan forgott vele. Fejét felemelve a szürke esőfüggönyön át épp csak ki tudott venni néhány nagy, fekete alakot, amik a közelében üldögéltek. Ahogy visszafeküdt és ismét becsukta a szemeit, rájött, hogy a lények keselyűk. Az eső tovább kopogott az egyre inkább megbomló elméjén.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/15.jpg][/img]Újabb látomása támadt. Fák táncoltak körülötte, ahogy az erdőben rohant. Háta mögött farkasok vonyítását hallotta, melyek már a szájukban érezték vére ízét, de nem volt hajlandó feléjük fordulni, mert ösztönösen tudta, hogy az emberarcú szörnyetegeknek nincs bőre. A föld sártengerré vált, melyben egyre lassabban és lassabban tudott csak utat törni magának, míg hamarosan egy mocsár közepén nem találta magát. A farkasok vidáman vonyítottak. Feketesörény az íja után nyúlt. Lekapta a válláról, de ekkor látta, hogy az ideg elpattant. Ijedtében kardja markolata után kapott, a hüvely azonban üresen lógott az oldalán.
A farkasok csattogó állkapoccsal rávetették magukat, ő pedig a mocsár felszíne alá bukott. Víz tolult a fülébe, szemei is elvakultak. Fulladozott, tüdeje hiábavalóan próbálta belélegezni a nyálkás trutymót, miközben levegőért kapkodott.
Erős, lágy kezek törölték ki a sarat a szemeiből és szájából, miközben levegőért kapkodott. Felpillantva egy mosolygó nő elmosódott arcát látta, akinek meleg mosolya úgy ragyogott rá a sötétből, mint ahogy a nap űzi el az utolsó esőfelhőt a vihar végeztével. Egy felbecsülhetetlen értékű szobor smaragdzöld szemei, és hosszú, barna haj, melyet mintha aranyszálakból szőttek volna.
– Lissamina – suttogta elhaló hangon Feketesörény. Úgy érezte, a nő testének melege beléáramlik, és elűzi az eső és a mocsár hidegét. – Utoljára a mennyországban láttalak…
– Nem, [i]Salissa[/i] – javította ki az angyali szépség, miközben homlokát ráncolva végigsimított a szemöldökén. Szemei zöldből ragyogó lilába váltottak. A férfi arcát ismét esőcseppek kezdték verni, a hideg pedig egy tőrdöfés hirtelenségével hasított ismét belé. Az ázott, saras talaj bugyogni kezdett alatta, és lassan bekebelezte. Érezte, ahogy beborítja a mocsár, ahogy ellenállhatatlanul húzza le a mélybe. Többször próbálta a nevét kiáltani, szája azonban iszappal ment tele, szavai pedig keselyűkárogássá silányultak.

Úgy süllyedt vissza lázálmába, ahogy egy kígyó bújik vissza a homokba. Az Elf különös tekintettel pillantott fel Jeremre. – Akit keresünk, és egy másik.
– Hozzátok mindkettőt.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]16
A Napmedencék[/center]
Feketesörény ismét repült. Könnyű harmat és arannyal szegélyezett, hófehér tollak alkották szárnyait. Napfény melegítette az arcát, olvadt fény áramlott ereiben. Ahogy felemelte fejét, ragyogó fény sütött át szemén, egyenesen az elméjébe. Sárga, égető hőlabda olvadt a testébe, és áradt szét végtagjaiban. Ahogy felmelegítette karjait, érezte, hogy ismét erő tölti el. Szárnyainak erőteljes csapásaival egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, a nap felé.
A gömb átjárta egész testét, felmelegítve és meggyógyítva mindent, amit csak érintett. Úgy érezte, egy virágmaggá vált, melyet lágy szél sodor tova a napsütötte mezőn. A fény immár belőle áradt, egyelőre még haloványan, de egyre erősödve, míg hamarosan örvénylő levegő- és fényáradat vette körül. Mikor a ragyogás végre alábbhagyott, magával ragadta Feketesörényt is, és a békés álmok mezejére sodorta.

Mikor felébredt, először biztos volt benne, hogy még mindig álmodik. A szoba, melyben feküdt, aranyfénnyel ragyogott, ami mintha a falakból és a plafonból áradt volna. A levegő friss és meleg volt, a távolból pedig folyóvíz halk csobogása hallatszott. Egy alacsony, kényelmes ágyon feküdt, több fonott pokróc alatt. Teste épnek, tisztának és gyógyultnak érződött.
Néhány másodpercig csak feküdt, amíg felmérte új környezetét, majd megpróbált felülni.
– Ne csak heveréssz, álomszuszék. Dolgunk van! – Gan hangja vidámnak és közelinek hangzott. Feketesörény oldalra fordította a fejét, és elmosolyodott. Az inas egy másik alacsony ágy szélén ült, és szélesen vigyorgott. – Anyám éveken át minden reggel ezzel ébresztett. Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Jól, elég jól – válaszolta, és meglepve tapasztalta, hogy [i]valóban[/i] nincs semmi baja. Visszamosolygott ifjú társára, majd önkéntelenül is felnevetett.
Az inas megragadta Feketesörény kezét, és önfeledten kuncogni kezdett.
– Nos, Gan, látom te is összeszedted magad – folytatta, miután felült és öröme is alábbhagyott kissé. – És valaki nyilvánvalóan megmentett minket. De mégis hol a Titánon vagyunk?
Gan lepillantott a földre, majd vissza a társára. – Nos, mi volt az a hely, ahová semmiképp sem akartál elmenni? Úgy tűnik, hogy Erillia ismét kegyes kezébe vette a sorsunkat. –Felismerés szikrája gyúlt Feketesörény szemében. –Ennek a helynek a neve a Napmedencék, a mestere pedig…
– Lánglelkű Vulpa, a Hamakei – fejezte be a mondatot fejcsóválva a harcos. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen ezért, vagy dühös.
– Pontosan, fiatalember. – A Hamakei remegő hangja betöltötte a helyiséget. Alacsony, az időtől meggörnyedt hátú alak lépett be az ajtón. Egy hosszú, görcsös, lehántott kérgű botra támaszkodott, melynek íveit mintha egy ismeretlen erőtől megkövesedett folyóvíz alkotta volna. Az azt szorító kéz cserzett barna volt, körmei pedig hosszúak, az időtől és munkától megsárgultak. A Hamakei a két alak felé csoszogott, épp csak elkerülve, hogy megbotoljon hosszú köntösének rongyos szélében. Vékony köpenyekbe öltözött, melyeket mintha tessék-lássék módon kapott volna magára. Némelyek hosszúak voltak, mások jóval rövidebbek. Mindegyik ruhadarab régi volt, a színük és mintájuk mostanra szinte teljesen kikopott belőlük. A vállain egy mélykék gyapjúsál pihent, melyet apró üvegtükrök díszítettek, az összhatást azonban eléggé elrontotta, hogy a díszekből több hiányzott, mint amennyi megvolt még. Az alak kopasz feje búbján csücsülő mélyvörös kis papi sapka pedig csak még nevetségesebbé tette az összhatást, különösen az apró bojttal, mely egyik koromfekete szeme elé lógott.
– Nos – kezdett bele ismét mondókájába, mikor már Feketesörény ágya végében állt. – Végre ideértetek, bár úgy sejtem, ezért nem nektek tartozom köszönettel, mi? Ej, ej. – A Hamakei hörgő hangon megköszörülte a torkát, miközben hatalmas csőre önkéntelenül összecsapódott. Az összhatás olyan volt, mintha egy óriási keselyű öltözött volna emberi ruhákba.
Gan zavartan ismét a földre szegezte a tekintetét, Feketesörény azonban nem állhatta, hogy megdorgálják, még ha ilyen finoman is tették. – Tudd meg, Hamakei – kezdte, ám Lánglelkű kezének intésére belészorult a szó.
– Nem számít, Feketesörény, nem számít – mondta a lény. Különösen ejtette a szavakat, minden magánhangzó előtt megakadt a hangja, ami ősivé, már-már idegenné tette károgó beszédét. Egyértelmű volt, hogy nem az allansiai volt az anyanyelve. – Végre ideértél, és ami történt, megtörtént, nemde? Még elég időnk van.
– Akárhogy is, biztosíthatlak róla, hogy mindketten hálásak vagyunk a megmentésünkért. – A harcos hangja finomabbnak hangzott, tekintete azonban nem lágyult, és modora is hivatalos maradt. – Az istenek kegyeire bíztak minket, és fél lábal már a mennyországban voltunk.
– Ó, pedig nem én voltam az, aki rátok talált, nem bizony – válaszolta csontos ujját felemelve Lánglelkű. – De hamarosan mindenre fény derül. Már nem kell sokáig várnod. Öltözz fel, Feketesörény Chadda, és ismét bemutatlak a megmentőidnek, rendben? Gantril – folytatta anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét. – A társaid ruhái is ott lesznek, ahol a tieid. Hamarosan értetek küldök valakit. Minden világos?
A vén bölcs válaszra sem várva kicsoszogott a szobából, botjának kopogó hangja pedig hamarosan teljesen elhalkult.
Feketesörény nagyot sóhajtva feküdt vissza az ágyára, majd újra felült, és ledobta magáról a pokrócot. – Gyerünk, kölyök – mondta, miközben beletúrt sűrű, fekete hajába, ami meglepő módon gondosan ki volt fésülve. – Szeretnék mielőbb továbbállni innen, úgyhogy minél hamarabb teszünk eleget vendéglátónk kérésének, annál hamarabb tudunk udvariasan elköszönni.
Gan a helyiség egyik fala mellett álló kis kőasztal felé intett, ahol a harcos ruhái hevertek kimosva és gondosan összehajtogatva, bakancsával és övével egyetemben. Az ifjú inas csak vigyorgott Feketesörény döbbenetén, hogy milyen gondosan foltozták meg öltözékét, melyekből még a vérfoltokat is nyom nélkül kimosták. Bőrzekéje, ha lehet, még annál is jobb állapotban volt, mint amikor évekkel ezelőtt újonnan megvette Salamonisban. Bármennyire is próbálta, nem találta a korábbi szakadások és lyukak nyomait.
Miközben a harcos felöltözött, Gan beszámolt arról, ami magához térése előtt történt. Ő maga nagyjából egy órával korábban tért magához, ez volt az első emléke azután, hogy az árnyak és rémálmok között magukra hagyták őket a szakadó esőben. Először megriadt a madárszerű lénytől, aki egy természetfeletti fénnyel ragyogó üveggömböt tartva hajolt fölé, majd döbbenten és hitetlenkedve figyelte, ahogy sebei maguktól beforrnak. A Hamakei megnyugtatta, hogy biztonságban van és hamarosan kutya baja sem lesz, és arra kérte, hogy nyugodtan pihenjen tovább. Elmondta, hogy a Napmedencék nevű helyen van, ahol Lánglelkű Vulpa is élt. A vén vajákos nyilvánvalóan mindent tudott a küldetésükről, de nem igazán foglalkozott ezzel. Ezen kívül tudta mindkettőjük nevét is, pedig Gan biztos volt benne, hogy ezt soha nem árulta el neki.
Ahogy Feketesörény magára csatolta az övét, melyről a kardhüvelye is lógott, majd körbenézett a fegyvere után, a fiú félbehagyta a beszámolóját.
– A fegyvereink nincsenek itt. Már én is kerestem őket – jegyezte meg Gan. – Bárki is mentett meg minket, nem foglalkozott a kardommal. De az is lehet, hogy azok a nagyra nőtt kígyók vitték magukkal.
Feketesörény megcsóválta a fejét. – Én kettétörtem az enyémet. Pontosabban az a szörnyeteg törte ketté, amivel harcoltam. – Az emlék tettre ösztönözte a harcost. – Gyerünk, keressük meg a Hamakeit. Dolgunk van. Szép dolog, hogy vendégül látnak, de amint az illem engedi, tovább kell állnunk. A tolvaj és a barátai nem fognak karba tett kézzel várni ránk.
Ahogy a bejárathoz léptek, egy magas, homokszínű köpenybe öltözött alakkal találták szemben magukat. A lény hegyes füléből és kecses alakjából azonnal látták, hogy egy Elf az. A lényt megpillantva egy álomban látott arc halovány emlékfoszlánya jutott Feketesörény eszébe. – Gyertek – mondta egyszerűen az idegen, és elindult a folyosón. A harcos hosszú léptekkel, az inas kocogva eredt a nyomába.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/16.jpg][/img]– Ha ez tényleg ennyire fontos, Vethilia, akkor természetesen maradunk, hogy segítsünk az embereknek – válaszolt Elf nyelven egy mély, selymes hang a Hamakeinek, mikor Feketesörény, Gan és a kísérőjük megérkeztek. A harcos még elkapta az utolsó mondatot, de a különös, torokhangú akcentus miatt beletelt pár másodpercébe, mire sikerült értelmeznie. Anélkül, hogy jelét adta volna, felmérte a termet, ahová érkeztek, miközben Gan tátott szájjal bámult körbe, mint egy kisgyerek, aki életében először lát tűzijátékot.
A magas plafonú terem elég nagy volt, legalább ötven lépés széles. A legtetején a szikla elég vékony volt ahhoz, hogy színes üvegként ragyogjon, és aranyló fénybe borítsa a helyiséget, mely milliónyi helyről verődött vissza a szemközti falról. A plafon közelében forrásvíz eredt, mely a sziklákon újra és újra szétválva végül széles, pengevékony vízesésként zuhant alá egy ragyogó medencébe. Ennek túlsó végéből egy újabb folyosó indult tovább lefelé, melyen át a víz is távozott. Az összhatás megbabonázta mindkettejüket.
Ahogy Feketesörény körbenézett, a Hamakei erősen megragadta a karját. – Na, még egy, akit elvarázsolt a Napmedencék szépsége. Gyönyörű, nemde? Később majd közösen felkeressük, és megcsodálhatod valódi szépségüket is, rendben?
A vén Hamakei hosszú botjával megkocogtatta a csőrét. – Még szerencse, hogy engem nem tud megbabonázni, különben egész nap csak bámulnám, és nem haladnék semmivel.
Feketesörény Lánglelkű felé fordult, és ahogy alaposabban is szemügyre vette a lény szemeit, látta, hogy igazat szól. A tudós szemei erőteljesen csillogtak, ám látszott, hogy semmit nem látnak az anyagi világból.
– Akkor soha nem is láttad őket? – kérdezte csendesen Gan.
– Ó, dehogynem, sok-sok évvel azelőtt, hogy itt tanyát vertem volna. Nem voltam mindig vak arra, amit a szemeim közölhetnek. De ennyi elég is rólam – mondta hirtelen, és maga után kezdte húzni a harcost. – Derítsük ki, ki más van még itt, rendben?
A hármas a medence felé indult, ahol az Elfek vártak rájuk. A kísérőjükkel együtt öten voltak, és türelmesen ücsörögtek. Ahogy az emberek odaléptek, a vezetőjük, Jerem, felállt és hagyományaik szerint, jó egészséget és dicsőséget kívánva köszöntötte őket. A harcos nem tudta akcentusukat lemásolni, de legjobb tudása szerint viszonozta a jókívánságot. A magas, ezüsthajú Elf hangosan felnevetett, és örömében megpaskolta Feketesörény kezét.
– Üdvözöllek ismét, Feketesörény Chadda. Mikor legutóbb találkoztunk, mondjuk úgy, nem voltál a legjobb formádban. Hála az Istennőnek, hogy mindketten felgyógyultatok.
A harcos csak bólintott, miközben megállapította, hogy ez volt az az Elf, aki érkezésükkor a Hamakeijel beszélt. – Kétségtelen, hogy ezt Lánglelkű mesternek köszönhetjük. De attól tartok, hogy hátrányban vagyok veletek szemben. Valahogyan tudod, ki vagyok, én viszont biztos vagyok benne, hogy nem tudom a nevedet.
– Hát persze! Kérlek, bocsásd meg otrombaságom. Jerem vagyok, a Sápadt Fától, a Mennyei Virág házából. Az én követőim találtak rád, és mentettek meg. – Jerem ezután arra a lényre mutatott, aki idekísérte őket a szobájukból. Az felállt, és udvariasan köszönve fejet hajtott előttük.
– Ő itt Melliam, unokafivérem, az egyik felderítőcsapatom vezetője. Az Istennő kegyeiből ő bukkant rá az embertelenek és a Caarth fosztogatók nyomára, és követte azokat, amíg rátok nem találtunk. A testvére, Arelk egy másik csapat vezetője, ő most odafent áll épp őrséget.
Feketesörény apró biccentéssel viszonozta Melliam köszönését, mire az Elf értetlenül elmosolyodott.
– Ez itt pedig – folytatta Jerem, miközben a Melliam mellett ülőhöz lépett – a nővérem…
Ahogy a nő felállt, Feketesörény előrelépett és a keze után nyúlt. – Lissami… nem, Salissa.
– Legalább ennyire emlékszel – válaszolta mély hangon, tétován Salissa. Vagy nem tudta, vagy nem akarta elfordítani tekintetét a harcoséról.
– Így igaz, hölgyem – folytatta Feketesörény, miközben mélyen a különös, lila szemeket bámulta. – Bár ennél többet nem tudok felidézni. Az arcodra és hangodra úgy emlékszem, mintha csak álmodtam volna, de kétségtelen, hogy valódi vagy, hisz itt állsz most előttem. – Ahogy kirázta a hideg, elengedte a kezeit.
Hogy oldja a feszültséget, Gan előrelépett és Feketesörény vállára téve a kezét ő is köszönetet mondott az Elfeknek a megmentésükért. – Ha nem találtatok volna ránk, akkor most nem lennénk itt – mondta ünnepélyesen. – Nagy szerencsénk volt.
Jerem bólintott. – Így igaz, az Istennő velünk volt, bár valószínűleg nem annyira a szerencsének, mint inkább házigazdánk előrelátásának köszönhető a megmenekülésetek. Ő volt az, aki napokkal ezelőtt a keresésedre küldött minket. Már kezdtük feladni a reményt, amikor Melliam csapata ráakadt a hozzátok vezető nyomra.
– És honnan tudtátok, hogy jövünk? – kérdezte Feketesörény összeráncolt homlokkal a Hameki felé fordulva. – Ne, ne is mondd. Yaztromo. Ő üzent neked.
Lánglelkű elmosolyodott. – Ki más? Csak nem gondoltad, hogy magadra hagy a küldetéseden? Tudd hát, mikor legutóbb ez a veszedelem fenyegetett minket, a segítségét kértem, és ő nem hagyott cserben. Nem bizony, még akkor sem, amikor a kétségbeesés legsötétebb bugyraiba süllyedtem, és esélyt sem láttam Rivelnek és bandájának legyőzésére.
– Ezzel azt akarod mondani – vetette közbe Feketesörény –, hogy te és [i]Yaztromo[/i] voltatok azok, akik a világra szabadítottátok ezeket a pokolfajzatokat?
Lánglelkű a harcosra meredt, aki hirtelen úgy érezte, hogy a vak Hamakei túlságosan is tisztán látja őt.
– Nem, Feketesörény Chadda. Nem ezt akarom mondani. Annak az átkozott Rivelnek nem volt szüksége sem az én, sem pedig Yaztromo segítségére ahhoz, hogy a létsíkok közti repedéseken át élettagadó szellemét ebbe a világba hozza.
Lánglelkű botjával a sima kőpadlóra csapott, mire kígyózó, fehér-zöld fényspirál tört elő, és fonódott a karjai köré. A termet hirtelen feszültség töltötte el, mintha tomboló vihar közeledne.
– Yaztromo az üzeneteiben egy emberről mesélt, aki nem kért a mágiámból, semmiféle mágiából, pedig ő maga semmit sem értett belőle. Egy emberről, aki okos taktikus és félelmet nem ismerő harcos volt, de aki úgy gondolta, hogy elosonhat vak szemeim előtt, és rideg acéllal szembeszállhat Rivellel. Ostobaság! – A lény úgy köpte az utolsó szót, mintha az egy erőteljes bűbáj záróigéje lett volna. Majd nagyot sóhajtott, és dühe elpárolgott.
Lánglelkű lassan a hullámzó tó partján álló egyik kőszékre ereszkedett. Mikor kényelmesen elhelyezkedett, és botját a karjába helyezte, nyugodt, halk hangon beszélt tovább.
– Hosszú, szép életet éltem, de ezekhez a barlangokhoz képest tiszavirág életem volt. Ma még itt vagyok, holnapra már hűlt helyem. Mikor az emberekre nézek, én is tiszavirágokat látok. Túlságosan rohannak ahhoz, hogy felfedezzék a világ igazságait, hogy meghallgassanak és tanuljanak abból, amit szívesen megosztanék velük. Azt hiszitek, ti mindent tudtok, és csak úgy rohantok, hogy az életeteket éljétek. – Ahogy a Hamakei megvakarta kézfejét, úgy hangzott, mintha száraz pergament dörzsölne. Vak, éjfekete szemeit ismét Feketesörényre szegezte.
– Tudom, Feketesörény, tested minden izma sikít, hogy mielőbb hagyd el ezt a helyet és indulj tovább, hogy ismét a zsákmányodat üldözhesd. De kérlek, hallgasd meg a történetem, és sok mindent megtudhatsz az ellenfeleidről, akikkel én egyszer már megküzdöttem. Az igazat megvallva a csata hosszú volt és véres, és a győzelem a szemem világába került, a végére azonban Rivel is és alattvalói is legyőzettek és bebörtönöztettek.
– Meghallgatod a történetem?
Feketesörény egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Lánglelkű mester, hallom szavaid, és megfogadom őket. Már így is sokkal tartozunk neked, de engedelmeddel maradnánk, meghallgatnánk a történetedet, és tanulnánk belőle. És mikor a végére érsz, mindannyian összegyűlünk, hogy megtervezzük, mi tévők legyünk. Együtt döntünk a sorsunkról, és remélem, hogy együtt is nézünk azzal szembe a Főnix Ujjánál.
A Hamakei egyetértően bólintott. – Jól mondtad – vetette közbe Jerem is. Miután elküldte az egyik Elfet, hogy élelmet és italt készítsen mindenkinek, és lámpást gyújtott, hogy fényt adjon a lenyugvó nap helyében, a Hamakei mesélni kezdett.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]17
A Főnix Ujja[/center]
– Gan, gyere, add a kezed.
Az inas tehetetlen arccal pillantott fel. Mély levegőt vett, majd minden izmát megfeszítve elengedte bal kezét, és Lánglelkű várakozó kezébe lendítette. Társa könnyedén elkapta és felhúzta, az inas pedig a lelógó szikla peremén találta magát.
– Tessék, fiú, innen fentről nem is tűnik olyan nehéznek, mi? – mondta vidáman a Hamakei. Gan nem tudta hová tenni a vak bölcs kiváló hegymászóképességét, így csak mogorván próbált visszanézni rá, ám a lenyugvó nap fénye annak válla fölött épp a szemébe sütött. Lánglelkű hátat fordított az inasnak, és tovább mászott a sziklás lejtőn. A fiú szorosan a nyomában maradt. Nem messze tőlük Melliam megállt, hogy bevárja őket.
Már egy bő órája mászták a Főnix Ujjának csúszós lankáit, és amennyire meg tudta állapítani, nem haladtak semennyit sem. A meredek sziklafal, melyet a lenyugvó nap tompa sárgából ragyogó aranyszínbe festett, még mindig ott magasodott előttük. A távolról csipkés szirtek sziklákkal teletűzdelt dombokká és völgyekké terebélyesedtek. Messze alattuk enyhébb lejtők terültek el, elszórtan fákkal és kőtörmelékkel, melyek a csúcsokról gurultak le, és gyűltek egybe, mint a lereszelt zsemlemorzsák. Mindezeken túl pedig, délkeleti irányba, a forrón remegő éjszakai levegőn át felbukkant a Főnix Ujja is, mely úgy terült el a távolban, mint egy rég kimúlt Sárkánykirály megkövesedett gerince.
Lánglelkű, Gan és az Elf a fáknál búcsút vettek társaiktól, és nekivágtak a hosszas mászásnak. Feketesörény és a másik három Elf – élükön Salissával – a legveszélyesebb ösvényen indultak el. A csúcs északi falán tekergő úton lehetett a legkönnyebben eljutni az Ujj lábánál elterülő síkhoz. A Hamakei és a felderítők szava ellenére sem volt garancia arra, hogy a kopasz tolvaj és annak démoni társai ne érték volna már el a Főnix Ujját. Feketesörény csapata egyelőre nem jelezte, hogy bármiféle veszély nyomaira bukkant volna, az inas azonban szinte percenként megállt várakozóan, hogy hallgatózzon. A többi Elfet is kisebb csapatokba osztották, akik a csúcs oldalában vezető hosszú utakon indultak el, hogy még napnyugta előtt az Ujj tövében elterülő síkra néző őrhelyet találjanak.
Mikor néhány percre megálltak, hogy kifújják magukat, mielőtt megmásszák a kilógó sziklát, Gan próbálta kifürkészni a többi csapatot, de nyomukat sem látta.
– Ne aggódj, Gan – károgta a Hamakei. – Biztos lehetsz benne, hogy ott vannak. Ez a vidék az otthonuk, nem fogja feltartóztatni őket, mert egyek. Elég, ha csak magaddal foglalkozol, igen, bőven elég. Amikor szükségünk lesz rájuk, készen fognak állni. Ismerik a tervünket.

Mikor Lánglelkű Vulpa befejezte a történetet arról, hogyan börtönözte be évekkel korábban Yaztromo Rivelt és a démon négy torz szolgáját, a Napmedencéket már beterítették az éjszaka árnyai. A késői óra és a nemrég átélt nehézségek ellenére Feketesörény ragaszkodott hozzá, hogy segítőikkel együtt kitalálják, hogyan győzhetnék le a tolvajt és annak bűntársait.
A Hamakei beleegyezett, csupán annyit tett hozzá, hogy a Főnix Ujja egy hosszú napnyi gyalogútra volt a Napmedencéktől. Lánglelkű úgy gondolta, hogy Rivel szolgái a következő éjszaka legsötétebb órájában tervezték megidézni mesterüket. A hold ekkor nem fog látszódni az égen, így az űr hideg energiái akadálytalanul áramolhatnak majd le, hogy segítsék a démon átjutását a börtönsíkról az anyagi világba. A Suttogó Üveget, melyet Halakban szerzett be a tolvaj, pedig kétségtelenül arra fogják majd használni, hogy a pokolszökevények által elragadott lelkek energiáival kiszabadítsák a démonurat a fogságból. Amint az új nap első sugara az Ujjra vetül, a kapu megnyílik, Rivel pedig szabaddá válik. A Hamakei teljesen biztos volt mindezekben.
– Honnan tudjuk majd, mikor kell támadnunk? – kérdezte Arelk, miközben a Hamakei a Kitaszító Rituálé összetett működését magyarázta.
A tudós elgondolkodott. – Nem lehetek ebben teljesen biztos, mivel sok tényező játszik benne szerepet. De úgy gondolom, hogy az átkozott Rivel börtönbe való visszaküldése nem fogja megoldani a problémánkat. Ezért ha megakadályozod a tolvajt, hogy kiszabadítsa mesterét, azzal csak elodázod a probléma megoldását, nem?
A Hamakei végignézett a körülötte lévőkön, mintha csak megerősítésre várt volna. Feketesörény végül türelmét vesztve felmordult, mire Lánglelkű folytatta a magyarázatát.
– Rivel fizikai testét most a Főnix Ujjának sziklái őrzik, lelke azonban az Elemi Síkok egyikére van űzve, ahonnan nyilvánvalóan menekülni próbál. Az ellopott tekercsen lévő varázsige által nyitott kapu hatalmas mennyiségű energiát és folyamatos koncentrációt igényel. Ha ezt sikerülne megtörni, miközben a démon épp átkel rajta, úgy csapódna be, mint a mélytengeri kagyló! – A vén Hamakei összecsapta tenyerét.
– És végezne vele? – kérdezte Jerem.
– Ó igen! Apró darabokra szabdalná! – kuncogott fel ijesztően Lánglelkű. Gan, aki még mindig nem szokott hozzá a lény különös beszédéhez és modorához, aggódóan felpillantott. Egyértelmű volt, hogy a vén Hamakei sok titkot rejtegetett még. [i]Amik közül sok volt rémisztő[/i], gondolta magában.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/17.jpg][/img]– Nos, ha még kitart egy kicsit a türelmetek, többet is mutatnék nektek a Főnix Ujjából – mondta a bölcs, majd válaszra sem várva kicsoszogott a teremből. Hamarosan egy nagy pergamentekerccsel tért vissza. Leült a padlóra, majd leterítette maga elé a hegy környékének térképét.
– Én már nem látom ezt a réges-rég rajzolt térképet, mely abból az időből származik, amikor ezt a tájat emberek népesítették be, és a föld gazdag búzatermést hozott. A Főnix Ujjának azonban minden apró porszeme az emlékeimbe vésődött. Mikor legutóbb megmásztam azt a helyet, testem még ép volt. Mikor visszatértem, látásom már odaveszett. – A bölcs nagyot sóhajtott. – De nem számít. Örülök, hogy visszatérhetek, és végre bevégezhetem a feladatot. Na most, látjátok ezt a szaggatott vonallal jelölt utat…?
A körülötte ülők a térkép fölé görnyedtek, hogy a jelzett vonalat figyeljék.

Feketesörény összerezzent. A nap már rég a láthatár alá süllyedt, az éjszaka hidege telepedett a tájra. A Főnix Ujja fölött csillagok gyúltak, melyek remegő lámpásként próbálták szétoszlatni a sötétség fátylát. Eszébe jutott, ahogy régen, egy messzi földön Yaztromóval sétáltak a Fekete Erdő suttogó lombjai alatt. Itt csupán a sziklák közt susogó, a köpenye sarkával játszadozó szelet lehetett hallani. Madaraknak nyoma sem volt, csupán néhány elszórt, kiszáradt tüskebokor nőtt a köves talajon, melyek hervadtan haldokoltak.
Talán egy óra telhetett el azóta, hogy elérték a síkság túlvégét, ahonnét a sima szikla emelkedett a magasba, melyről a Főnix Ujja a nevét kapta. A csúcs lábától idáig tartó útjuk nehéz volt, de akadálymentes. Ahogy a Hamakei megmondta, és ahogy Jerem Elfjei is megerősítették, a tolvaj és annak kegyetlen társai még nem érték el úti céljukat. Miután két társukat hátrahagyták, hogy a síksághoz vezető ösvényeket figyeljék, Feketesörény és Salissa felmásztak egy biztonságosnak remélt magaslatra, ahonnan jó kilátás nyílt az alattuk elterülő, széltől simára csiszolt sziklára, hogy onnan támadjanak majd, amikor a Hamakei elérkezettnek látja az időt. Most azonban csak vacogva várakoztak a hidegben.
Feketesörény Salissára pillantott. Az Elf néhány méternyire ült tőle ölbe tett kézzel, felhúzott csuklyával és csukott szemmel, mintha csak meditált volna. Ám ahogy a férfi tovább bámulta, megszólalt. – Azt gondoltam, hogy már hozzászoktál a várakozáshoz, Feketesörény Chadda.
Az ember bólintott. – Ez így is lenne, ha a dolgok másképp állnának. Sokszor voltam már hasonló helyzetben, hogy csak vártam, amíg elérkezettnek nem találtam az időt. A várakozás könnyű ahhoz képest, ami azután következik. – Feketesörény elhallgatott és végigpillantott az élettelen sziklákon. – De van valami ebben a helyben. Nem igazán a [i]hideg[/i], hanem a meleg hiánya. Mintha a világ minden melegségét elszívná, és nem hagyná, hogy bármi átvegye annak helyét.
Salissa felemelte a fejét. Csuklyájának árnyékában távoli csillagokként villantak fel szemei. – Még te is érzed? Akkor ez valóban erős. Népünk éveken át csak Urimuthnak hívta ezt a helyet. A te nyelveden ez annyit tesz, mint „A Semmi Szíve.” Ahogy a föld többi állata, mi is rég elkerültük, mert fagyos élettelensége nem tűrheti lelkünket.
Ahogy az Elf elhallgatott, csend telepedett közéjük. Ezt látva Feketesörény riadtan lepillantott a medence alakú síkra. Sem nem látott, sem nem hallott semmit, ami veszélyt sejtetett volna. Mikor visszapillantott Salissára, a nő csak vállat vont.
– Semmiség. Aggasztanak az árnyak, nem mindegyik látható. Olyan sok mágia itatja át ezt a helyet, hogy maradványaik még mindig itt lebegnek, nyúlványaik szinte megfoghatatlanul játszanak az érzékeimmel.
– Mágia! – motyogta Feketesörény, miközben ismét a mélybe pillantott. – Tudtam, hogy a bűzét éreztem.
– Nem minden varázslat származik a sötétből. Ezt neked is tudnod kell – mondta lágyan Salissa. Hangja alig volt hallható a halk szél susogása fölött. A harcos komoran rápillantott, tekintetéből sugárzott egyet nem értése, az Elf azonban háborítatlanul folytatta. – Meglepsz, ember. Harcos vagy, és az alapján, amit eddig láttam és hallottam, egész jó is. Hogy ilyenné válhattál, annak köszönheted, hogy rendkívüli érzékkel áldott meg a sors a fegyverek forgatása terén, hogy gyorsan jár az eszed a csatában, hogy akár ellenfeled erejét is ellene tudod fordítani. És mégis, bár pontosan tudod, hogy kellene, mégsem vagy hajlandó a legerősebb fegyvert használni.
– Ez így van – válaszolta halk, ám határozott hangon Feketesörény. – Teljes szívvel gyűlölöm az árnyai és titkai, a romlottsága miatt. Hogy a mágiába vesd a hitedet, olyan talajon kell egyensúlyoznod, mely minden lépésednél mozog és hullámzik, és minden pillanatban azzal fenyeget, hogy levet magáról. Soha nem tudnék egy ilyen szeszélyes szolgában megbízni, ami bármely pillanatban úgy dönthet, hogy fölébem kerekedik.
Feketesörény az övén lógó kardjának markolatára csapott. Elf penge volt, melyet Jerem egyik követője kölcsönzött neki. Könnyebb volt, mint amihez hozzászokott, pengéjét azonban hozzáértő kezek kovácsolták és fenték élesre. – Én ebben bízok: az elmémben, a szememben, a szívemben, a karomban, a kardomban. Semmi másban.
Salissa elmosolyodott magában, de nem válaszolt semmit.

Gan próbált nemtörődöm módon Melliamra pillantani, aki a halántékához emelt ujjal guggolt a közelben. Az arcára kiült, feszült tekintetet csupán állandó, fanyar mosolya lágyította. Az elmúlt bő egy órát ebben a helyzetben töltötte, mióta csak megálltak a Főnix Ujjának ezen oldalában, és figyelték, ahogy a nap szomorúan a láthatár alá bukik, mintha csak örök búcsút vett volna tőlük.
Gan sokkal nehezebben viselte a várakozást. Más körülmények között egyszerűen csak idegesen sétált volna fel és alá. Most azonban, hogy félúton kellett várakoznia egy csupasz, sziklás szirten, messze otthonától, egy némán mosolygó Vadoni Elf és egy madárfejű, szörcsögő bölcs társaságában, aki meleg fokhagymától és hideg kecskehústól bűzlött… ez már túl sok volt neki. Újra és újra csak azt hajtogatta magában, hogy hamarosan történni fog majd valami, és hogy akkor majd azt fogja kívánni, hogy bárcsak akkor is csak úgy ücsöröghetne, mint most, ezen a kényelmetlen sziklatalajon, de már rég megtanulta, hogy ne figyeljen arra, amit az agya suttog.
Szórakozottan a homlokához emelte a kezét, hogy ismét megvakargassa a viszkető pontot, mire a Hamakei azonnal rácsapott, mielőtt elkenhette volna az oda kent krémet.
– Ostoba, ostoba! – sziszegte dühösen Lánglelkű, miközben úgy villogtak a szemei, mintha belső tűztől ragyogtak volna. – Miért nem gyújtasz lámpást a sötétben, és világítod meg magad? Hagyd békén a krémet, különben mind életünket vesztjük ma este.
Ahogy Gan elvörösödött, hálát adott az éjszakának, hogy senki más nem látta a botlását. Mielőtt a csapatok szétváltak, a Hamakei egy illatos, kék színű, híg krémet tartalmazó apró, bedugaszolt kőedényt vett elő, és amiből mindannyiuk homlokára rákent egy keveset. Elmondása szerint a két szimbólum, a négyzet és a felfelé mutató nyíl, megvédte hordozóját attól, hogy a tolvajjal tartó mágikus lények észrevehessék őket. A szer képes volt egyszerű árnyékká tompítani az élőlények auráját a csupasz démonok asztrális érzékei elől. Gan legnagyobb bánatára a krém úgy viszketett, mint a csalánkiütés vagy a mérges szömörce, és ezt az érzést csak még jobban felerősítette a várakozás, és az azt követő eseményektől való rettegés.
– Vethilia – hangzott fel hirtelen Melliam halk hangja. A Hamakei és Gan egyszerre fordultak az Elf felé, aki félig felguggolt, hogy minél kevesebbet fedjen fel magából az éjszakai ég előtt. A férfi még mindig a halántékánál tartotta a kezét. – Jerem épp most szólt. Közelednek. [i]Közelednek![/i]

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small1.jpg][/img][center]18
Az idézés[/center]
Gan Melliamhoz hajolt. – Mire várunk? – kérdezte suttogva. – Még azelőtt agyvérzést fogok kapni, hogy észrevehetnének.
Az Elf nem válaszolt, csupán tovább figyelte az előttük kibontakozó bizarr jelenetet. Lánglelkű előrehajolt, egyik göcsörtös kezét a fiú karjára helyezte, és nyugtatóan meglapogatta. A Hamakei valószínűleg valamilyen mágiát is használt, az inas ugyanis azonnal sokkal – már-már megmagyarázhatatlanul – nyugodtabbá vált. Most először azóta, hogy egy órával ezelőtt Melliam elsuttogta a hírt, amit egyikük sem akart hallani, Gan elméje akarata ellenére is megkönnyebbült. Félelme, türelmetlenségének valódi oka eloszlott, és ismét eszébe jutott bosszúvágya, mely eredetileg erre a kietlen helyre sodorta.
Most, hogy tisztábban gondolkodott, Gan titokzatos Elf társára pillantott, és meglepetten látta, hogy a férfit erős fájdalom gyötri. Tartása, mely korábban könnyed és a természetbe olvadó volt, most feszültnek látszott, mint egy megfeszített íjhúr. Arcán, melyen általában az az idegesítő, szórakozott fél-vigyor ült, most a felszín alatt lappangó fájdalom tükröződött.
Gan összerezzenve döbbent rá, hogy az Elf az előttük, a fennsíkon megidézett fekete mágiára reagált így, melynek szélén épp lesben álltak. A csillogó félhomályban rejtőző többi társa is valószínűleg a sötét szertartás által életre hívott, visszataszító erők kínjait nyögi.
Az ifjú inas lepillantott a keskeny gerincről, mely mögött meghúzódtak. A lent kibontakozó események távolinak tűntek, mintha évekkel ezelőtt, mérföldekkel távolabb történtek volna; és valahogy mégis úgy érezte, hogy megérinthette volna a lényeket, ha kinyújtotta volna a karját, mintha csak egy piacnapi bábos előadását figyelte volna.

Öt halovány, vörös fénykör világította meg a helyszínt, melyek remegő szellem-árnyakkal festették meg a körben emelkedő, csupasz sziklafalakat. Négy sekély kis gödröt ástak a megfelelő helyekre, melyeket Lélektűzzel töltöttek meg. Rivel démoni követői ezek mögött álltak a sziklafal és a borotvált fejű halottidéző felé fordulva.
Arakel eközben a szertartás előkészítésével foglalatoskodott. Korábbi félelmeinek – hogy mi fog történni vele, ha valami hibát vétene közben, vagy ha sikerrel befejezi – már nyoma sem volt a fejében. Legfelszínesebb gondolataival kezdve elméjének minden rétegét lefejtette magáról, míg csupán egyetlen célja maradt hátra. Most, hogy elméje, lelke és teste már csak a szertartás végrehajtásának élt, készen állt.
Köpenyéből előhúzta az ősi tekercset, melyet hetekkel ezelőtt lopott el Yaztromo könyvtárából, és mely minden fájdalmának forrása volt azóta, hogy Rivel hónapokkal korábban a tudatába férkőzött. Kinyitotta a bőrtok csatját és ötvenévnyi bezártság után ismét előhúzta a pergament. Lelki szemei előtt szinte látta, ahogy a komor szavakba zárt hatalom lassan az ereibe kezd áradni. Három vérszínű, mágikus jellel megjelölt viaszpecsét védte a varázsigét.
Arakel ismét köpenyébe nyújt, és ezúttal egy kis, fekete selyembe bugyolált tárgyat húzott elő. Ahogy kicsomagolta, a Suttogó Üveg mintha felsóhajtott volna, füstös lapjai mögött pedig milliárdnyi apró fénypont kezdett örvényleni, mint egy galaxis csillagai. A nekromanta a szájához emelte a követ, majd elmotyogta a Nyitás Szavait. Ősi sziklák visszhangzó morajlása söpört végig a fennsíkon. Arakel az első pecséthez tartotta a Suttogó Üveget, majd éles hangon elkiáltotta a nyitóparancsot. A mágikus kő érzékelte a szót, magába szívta, majd a viaszra fókuszálta annak erejét, mely azonnal kettétört! Ahogy nekromanta ezt még kétszer megismételte, a tekercs mágikus védelme megszűnt.
A pergamen halkan ropogott, ahogy Arakel óvatosan széttekerte. Ahogy szemei végigfutottak a szertartás első néhány szaván, melyeket Yaztromo vékony betűivel vetettek papírra évekkel ezelőtt, érezte, ahogy egész testét betölti az erő.
Gyorsan elfordította tekintetét, mielőtt az erővel átitatott ősi szavak a megfelelő előkészületek befejezte előtt rákényszeríthették volna a szertartás megkezdésére. Arakel körbefordult és sorban végignézett Rivel négy szolgáján, miközben próbálta kímélni sérült jobb lábát. Ahogy a démonokra emelte tekintetét, a megfelelő kezdőigék kiejtésével megkezdte a megidézést. Mikor a szertartás részévé tette Yurazelt, a szörnyeteg a Lélektűzzel teli gödör fölé nyújtotta kezeit. A folyadék életre lobbant, bíbor ragyogásba borítva a helyet. Három társa ugyanígy tett.
Mikor már mind a négy démont bevonta a rituáléba, Arakel ismét a csupasz sziklafal felé fordult. Keleten felbukkantak a közelgő hajnal első aranyló sugarai, melyek belehasítottak a holdtalan éjszaka sötétjébe. A nekromanta felemelte a tekercset és az első néhány szó elé emelte a Suttogó Üveget, miközben a Felhatalmazás Szavait mormolta. A kő belsejében fény ragyogott fel, egy pillanatig ezüstös szikrákat szórt, majd ismét kialudt. A tekercs szavai azonban ekkor már aranyló, mágikus tűzzel égtek.
Az Idézés és Feloldás Szertartása megkezdődött.

Feketesörény pár pillanatig a kezében tartva méregette az Elf pengét, mintha nem lenne vele teljesen megelégedve, néhányszor fogást váltott rajta, majd Salissához fordult. A nő undorodva fintorgott, ahogy a lenti fennsíkon megidézett sötét mágia hullámokban tört rá, de úgy tűnt, még uralkodni tud magán.
– Szólj Jeremnek, hogy indulunk.
Az Elf bólintott, majd lehajtotta a fejét, becsukta szemeit és finoman a halántékához emelte a kezeit. Néhány pillanat múlva kilépett a transzból és a harcosra emelte a tekintetét. – Mindenkinek szóltam. A jeledre várnak.
– Akkor induljunk – válaszolta Feketesörény, felguggolt és elindult a szilás lejtőn. Az utat kavicsok és kövek borították, a harcos azonban kimérten lépegetett előre, mindig ellenőrizve a talajt, mielőtt testsúlyát ráhelyezte volna. Az ember kétszer is megtorpant, mikor kisebb kőlavinát indított meg, mely szinte fülsüketítőnek hatott a néma csendben, de úgy tűnt, zsákmányuk nem vette észre őket. Salissa néhány lépéssel lemaradva követte, léptei semmiféle neszt nem vertek. A harcos hátra sem pillantott, hogy ellenőrizze, követi-e őt.
Eközben a fennsíkon a nekromanta rekedt hangján tovább folytatta a tekercs szavainak olvasását. Ebből a távolságból a kántálás a visszhangok miatt torznak és fanyarnak hangzott, és nem tudta kivenni a kiejtett szavakat sem. Valahogy azonban már ő is érezte az egyre felgyülemlő energiát, mely lassan kiszívta a világ lelkét, hogy azzal segítse a démon visszatértét túlvilági börtönéből.
A lejtő alján több nagy szikla állt, melyek évszázadokkal ezelőtt gurulhattak vagy eshettek le a körben futó gerincről. Két sötét alak lófrált itt, a fennsíkon állók elől rejtőzve. Feketesörény és Salissa csatlakoztak az Elfekhez a tömbök takarásában. Nem köszöntötték egymást, mindannyian tudták, hogy miért vannak itt.
Miután kicsit megnyugodott, Feketesörény elsöpörte a szeme elé hulló tincseit és óvatosan kikukucskált a szikla széle mögül. A tolvaj és gonosz társai huszonöt, talán harminclépésnyire végezték a szertartást. A harcos hátán felállt a szőr a levegőt megtöltő mágiától, gyomra pedig önkéntelenül összeszorult. Mellette Salissa halkan felnyögött, mikor azonban felé fordult, a nő csak türelmetlenül intett felé. Semmit nem tehetett érte, csak várni tudtak, amíg a támadás ideje el nem érkezik. A férfi némán imádkozott, hogy a pillanat mielőbb megadassék.

A homlokáról csorgó izzadtságcseppek kegyetlenül csípték a szemét, Arakel azonban rendületlenül folytatta a kántálást. Nem állhatott meg, a szavak teljesen átvették teste és szelleme fölött az irányítást, és kényszerítették az olvasásra. Ahogy a hangok elhagyták a torkát, kísértetként kezdtek a démonok alkotta négyzetben suhanni, miközben a természetfölötti energiától lüktető Lélektüzekből merítettek maguknak erőt. Tudatának határán szinte már úgy érezte, hogy látja, amint a valóság szövete meghajlik, repedések jelennek meg a szélein, szétfoszlik a régi forradások mentén, hogy azokon keresztül Rivel az Anyagi Síkra léphessen.
Ahogy a szertartás tovább folytatódott, Yurazel és társai lassan egymás felé emelték széttárt karjaikat, míg egy négyzetet nem formáltak, melynek közepén a nekromanta állt. Mostanra a tekercs felső részén tekeredő pergamen sokkal vaskosabbá vált, mint az alsó, Arakel lassan a kántálás végéhez ért, és valahogy sikerült elég erőt összeszednie ahhoz, hogy ellen tudjon állni a testén átáramló hatalmas mennyiségű mágikus energiának. Miután újabb tíz sort olvasott fel, megállt, és lassan végigtekintett Rivel négy szolgálóján.
A négy démon ekkor kántálni kezdett. Szavaik először csendesek és erőtlenek voltak. Mikor az öt sor végére értek, újra és újra megismételték a szavakat. Hangjuk sokkal könnyebben formálta meg a szavakat, mint ahogy emberi társuk képes volt rá, könnyedén tartották a szükséges ritmust és hanglejtést, a kántálás hangereje és intenzitása pedig minden ismétléssel fokozatosan erősödött. A négy hang hangszíne szétvált és különös visszhangokat keltve köröztek a Főnix Ujjának sziklái közt. Végül a kántálás egyetlen, stabil hanggá olvadt.
Arakel ismét a Rivel anyagi testét bebörtönző sziklafal felé fordulva állt középen, és érezte, amint a varázslat szavai az elméjébe hatolnak. Először csupán kellemes nyomást érzett a nyakszirtjén, mely lassan erősödött, míg végül már az egész koponyája zengett a varázsigétől. A tudatos elméjét a mágikus erőtől elválasztó kapuk egymás után megnyíltak, a hangok pedig betöltötték létének minden apró szegletét. Tudata lassan ellazult és kifordult önmagából, az erő pedig, mely Rivelt hivatott dimenzióbörtönéből kiszabadítani, elkezdte átjárni a nekromantát.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/18.jpg][/img]Hirtelen a végső torlasz is leomlott a tudatában, és bíbor-fehér fény tört elő a démonokból. A lények szava elakadt, kinyújtott karjaikat pedig a középen álló Arakel felé nyújtották. A négy sugár a nekromanta feje fölött egyesült, ahol a magasba emelt Suttogó Üveg egyetlen szivárványszínben ragyogó, túlvilági fényű nyalábbá fókuszálta, és a sziklafalra irányította őket. Mennydörgés robajlott fel, apró szikrák sisteregtek a mágiával telített levegőben. Szél kapott a férfi köpenyébe, úgy lobogtatta, mint valami különös vitorlát, az alakok körül kisebb porvihar kerekedett.
A démonokat elvakította a rajtuk átfolyó erő okozta kéj. Varnuset hátravetett fejjel üvöltött, a mágikus energiáktól kis híján térdre rogyott. A többiek is hasonló állapotban voltak, bőrtelen testük hullámzott, ahogy a bennük tárolt emberi lelkek kiáradtak belőlük.
Az energiasugárba sűrített szellemek kínkeservesen vonaglottak, miközben a fagyos űr kohójában égve életerejüket feláldozták, hogy megnyissák a dimenziók közti kapukat. Kísérteties nyöszörgések töltötték meg a levegőt, arcok formálódtak a fényben, melyeket a következő pillanatban árnyak ragadtak tovább.
Valahonnét a távolból kaparó, csikorgó hangok törtek fel, mintha csak egy hatalmas kardot nyomtak volna egy hegyméretű köszörűhöz. Ahogy a zaj átitatta a köveket, a talaj enyhén remegni kezdett. A Suttogó Üvegből a sziklafalnak csapódó mágikus energianyaláb mozogni kezdett. Ez eleinte véletlenszerűnek hatott, ám hamar egyértelművé vált, hogy egy mintát követ: a sugár egy hatalmas alak vonalait járta körbe, mely hamarosan ezüstös-aranyló színben ragyogott fel az egyre világosodó égbolt alatt. A lélekenergia lassan semmivé foszlott, nyomában csupán lassan elhaló sóhajt hagyott a varázslat során felemésztett életek emlékére. Rivel embertelen szolgái térdre rogytak, csupán Arakel maradt állva középen, vérző kezében a Suttogó Üveg tompa, szürke, kiégett maradványával.
A sziklába vésett körvonal bő három ember magas, és ugyanilyen széles volt egy hatalmas, szarvas fejjel és négy izmos karral. Ez volt a Lelkek Nyúzójának, Rivelnek az alakja, akit visszahívtak az életbe, hogy learassa a világ lelkeit.
A Főnix Ujja megremegett, majd mély morajló hang kíséretében repedezni kezdett a ragyogó alak formája körül. Előbb csak apró kavicsok kezdtek a sziklás fennsíkra potyogni, ám ezeket hamarosan nagyobb kődarabok követték. Arakel riadtan körbepillantott, majd úgy döntött, hogy biztonságban van – legalábbis egyelőre. Kezének bőrét csúnyán megégette a Suttogó Üveg, ahogy a lelkek átsuhantak rajta, a nekromanta azonban a fájdalommal nem törődve ismét felemelte a tekercset, és belekezdett az utolsó szakasz, az Utak Keresztezésének felolvasásába.
Ahogy kiejtette a rituálé szavait, Yurazel és társai ismét talpra álltak és csodálattal bámulták a Főnix Ujjának alapját. A démon körvonalai még mindig világosan izzottak, mostanra azonban már egy szempárt is ki lehetett venni rajtuk, melyek vörösen izzottak a kő mélyéből. A körülötte lévő szikla lassan, szinte észrevehetetlenül elkezdett kitüremkedni. A kő egy arc formáját vette fel, mintha valami földöntúli erő nyomta volna ki egy láthatatlan öntőformába. Ahogy egyre előrébb tört, színe lassan mélyvörös árnyalatba váltott. A tekintet humanoid volt, csak annál sokkalta nagyobb. Az izzó szén színében égő, szikrázó szempár fölött két szemöldök formázódott meg, alatta disznóéhoz hasonló orr és egy aránytalanul széles, repedezett száj. Ahogy az arc előtört sziklabörtönéből, melyben éveken keresztül raboskodott, Rivel hangos, örömteljes kacagásban tört ki. A szabadulás fölött érzett boldog nevetésbe, mely a Főnix Ujjának mélyéből tört elő, gyötrődő sikolyok és nyögések vegyültek.
A démoni tekintet előtt szűkölő Arakel folytatta a szertartás utolsó szakaszának felolvasását. Körülötte Rivel szolgái égnek emelt tekintettel álltak, rajongó szemeikből vérvörös könnycseppek folytak végig bőrtelen arcukon, és végül hangosan sisteregve csöppentek le a semmivé váló Lélektűzbe.
– Mindenek Mestere! A Világ Tőre! – kiáltotta Yurazel egy különös, nem evilági nyelven. – Visszatértél!
A lángoló, vörös szemek lefelé fordultak, a tüzes tekintet a szolgára meredt. A száj, mely elég széles volt hozzá, hogy minden jelen lévőt befalhasson, lassan nyílt és csukódott, hogy megformálja a szavakat, melyek megrázták a csúcsot. – TI OSTOBÁK! OSTOBÁK! KÖRÜLÖTTETEK VANNAK! RÁTOK TÁMADTAK!

Ahogy Feketesörény kardja lecsapott Garashta nyakára, a találat elkerülhetetlennek tűnt, a fenevadnak azonban az utolsó pillanatban valahogy mégis sikerült elhajolnia a penge elől, ami végül ártalmatlanul suhant el mellette. A harcos oldalra lépett, majd felemelte a fegyverét, hogy újra támadásba lendüljön.
Salissa lövése pontosabbnak bizonyult, és ahogy az Elf nyílvesszője beleállt Yurazel vállába, a bestia felüvöltött. A mágiával megbűvölt nyílhegy vörösen izzott fel, és füstölögni kezdett, ahogy belefúródott a démoni húsba: könnyedén áttört annak természetfölötti páncélján és valódi, fizikai, kínkeserves fájdalmat okozott a szörnyetegnek.
Kék-fehér csillag ragyogott fel a Főnix Ujja fölött, mire a helyet nappali világosság ragyogta be. A síkság déli felénél emelkedő sziklalejtőn félúton Lánglelkű Vulpa kuncogott magában, ahogy Gan hitetlenkedő zihálásából megállapította, hogy varázslata még ennyi év után is kiválóan működött.
Néhány pillanat elég volt hozzá, hogy a szertartás rendje felbomoljon. A második napként lebegő gömb ragyogásánál fegyvercsapások hallatszottak, amint az alakok egymásnak rontottak, míg mások letérdelve eresztették útnak nyílvesszőiket. Sikolyok, üvöltések és kiáltások töltötték meg a hajnali levegőt, ám még ezeken át is hallani lehetett Rivel lehetetlenül mély, morgó hangját, aki Arakelt utasította, hogy fejezze be a szertartást, hogy végre ismét életre kelhessen.
Feketesörény megperdült és az őrült módjára vigyorgó Garashta felé csapott. A démon még nem gyógyult fel teljesen a legutóbbi találkozásukkor szerzett sebéből: szemürege üresen tátongott, ami szinte már nevetségessé tette szörnyűséges kinézetét. Másik szeme riadtan meredt a harcosra, de mintha nem látta volna. Egyértelműnek tűnt, hogy a lény jelenlegi, bőrtelen testét is csak megszállta, ahogy a korábbiakat is, melyekkel végzett.
Garashta váratlanul kikerülte Feketesörény kardját, és oldalra rúgott, hogy fellökje ellenfelét. A harcosnak még időben sikerült felugrania, hogy elkerülje ellenfele lábát, majd felrántotta fegyverét, ami a démon bal karjába mart. Ahogy az Elf penge a pokolfajzat húsába mart, bíbor-fehér szikrák törtek elő a fémből, miközben hús és csont gyomorforgató, szakadó zaja töltötte be a levegőt. Garashta elborzadva tántorodott hátra, miközben felkarjának csonkját szorongatta még ép kezével. A sebből nem folyt vér, ám ahol a kard az élőholt szövetet érte, az úgy olvadt meg, mint a faggyú, amit forró kés vág ketté. A rothadás undorító szaga töltötte be Feketesörény orrát. Garashta megpróbálta mozgásra bírni a kilógó izmokat és inakat, ám azok tehetetlennek bizonyultak, az Elf fémbe itatott mágia elvette korábbi öngyógyuló képességüket.
A harcos döbbenten bámult a kezében szorongatott fegyverre, mely kísérteties fénnyel izzott, és szinte lüktetett. Egyik kezéből a másikba véve mérlegelte a nyilvánvalóan beléitatott, gyanús erőt, mélázását azonban egy sokkal sürgetőbb gondolat szakította félbe. Garashta összeszedte magát a sebhely okozta meglepettségből, és felé ugrott. A harcos egy lépést tett hátra, súlyát a hátsó lábára helyezte, majd felemelte kardját, hogy az ellenfele karja alatt piszkosfehér bordáiba mélyedhessen. Az üvöltő fenevad könnyedén oldalra lépve elkerülte a pengét, öklével pedig Feketesörény fejére sújtott. Ahogy az ember a csapás erejétől oldalra repült, a démon bőrtelen ujjai erősen megragadták a harcos sűrű, fekete haját, és visszarántották, amitől több nyakcsigolyája is panaszosan megroppant. A harcos megbotlott és egyensúlyát vesztve a porba esett, magával rántva démoni ellenfelét is. Feketesörény lába az utolsó pillanatban kirúgott, a gaz teremtmény védtelen gyomrába mélyedt, és a lendületét kihasználva így sikerült messzire löknie magától. Garashta por- és kavicsfelhő közepette terült el végül a talajon, ám hamar talpra állt, és vérfagyasztó sikollyal a harcos felé kezdett rohanni.
Az ember feltérdelt, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, de azonnal megbánta ezt az elhamarkodott tettet, amint éles fájdalom hasított a koponyájába. Mire azonban ellenfele a közelébe ért, már ismét talpon volt, és először jobbra, majd balra csapott ki a kardjával. A démon túl fürge volt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű cselnek áldozatául eshessen, mindkét vágás elől könnyedén kitért. Gondosan tartotta a távolságot a megbűvölt Elf pengétől, de elszántsága, hogy végezzen Feketesörénnyel, megmaradt. A harcos támadásai felgyorsultak, egyre erőteljesebben csapott ki pengéjével. Ellenfele oldalra guggolva elkerülte utolsó vágását, mely ártalmatlanul suhant el a válla fölött, majd megrohamozta, Feketesörény azonban ezúttal elég gyorsnak bizonyult: az Elf kard visszaröppent, átvágta a démon mellkasát, kettészelte bordáit és felfedte az alatta lüktető, zöldes szöveteket.
A pokolfajzatot nem tántorította meg a megbűvölt penge okozta sebesülés, mint legutóbb. Az embertelen lény előrelendült, és letaglózta a harcost, aki ismét elterült a porban.
– Most pedig, te emberféreg, befejezem, amit legutóbb elkezdtem! – Garashta előrehajolt, felkapott egy jókora, lapos sziklát, majd magasan a feje fölé emelete, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kilapítsa vele Feketesörény fejét, aki még mindig próbált feltápászkodni. Ekkor azonban két nyílvessző csapódott a nyakába és a mellkasába, melyek hegyei kigyulladtak, amint az élőhalott húsba fúródtak. A szikla ártalmatlanul oldalra esett, Garashta pedig tehetetlenül kapott a torkából kimeredő vesszőhöz. Feketesörény a váratlan segítség láttán egy szempillantás alatt felpattant, és új erőre kapra folytatta a párbajt. A penge kecses ívben meglendült, a pokolfajzat feje pedig végiggurult a sziklás talajon.
Anélkül, hogy hátrapillantott volna, hogy megnézze, melyik Elf mentette meg a biztos haláltól, és segítette hozzá a győzelemhez, átlépett a gyors rothadásnak indult tetemen, és a félig formát öltött démon előtt remegő nekromanta felé indult, aki sietve hadarta a szertartást beteljesítő utolsó néhány sort.

Gan eközben egyre türelmetlenebbé vált, amiért csak távolról figyelhette a lent kibontakozó csetepatét, és már azon törte a fejét, hogy elhagyja a helyét, hogy csatlakozzon a harcolókhoz. Kötelességtudata azonban egyelőre még erősebbnek bizonyult. Mielőtt a csoportok szétváltak volna a Főnix Ujjának aljában, Feketesörény ráparancsolt, hogy tartsa szemmel a Hamakeit. Lánglelkű mellett guggolva, megilletődve írta le neki az Elfek, a harcos és a démonok közti küzdelem részleteit.
A vén varázstudó be szerette volna vetni mágiáját a szörnyszülöttek ellen, ám az inas leírása alapján belátta, hogy botorság lenne most közbeavatkoznia. Így most csak állt, és Gan karját szorította, miközben az ifjú leírta, hogyan vette fel a csatát Salissa és egy másik Elf társa Yurazellel: folyamatosan körözve körülötte egyikük előrelendült, lecsapott rá, majd gyorsan ütéstávolságon kívülre hátrált, míg a másik magára terelte a figyelmét. Ekkor egy harmadik társuk – Arelk! Arelk az! – kiáltotta Gan Lánglelkűnek, mikor felismerte annak ezüst tincsű haját – csatlakozott hozzájuk, és immáron három irányból tudták sakkban tartani a szörnyeteget. Yurazel azonban még kitartott. Hangos üvöltéssel Arelkhez ugrott, megragadta a férfi karját, és úgy rántotta oldalra, hogy Gan meg mert volna esküdni rá, hogy hallotta, amint eltörnek a csontjai. A démon ismeretlen társának hajította az Elfet, mire mindketten mozdulatlanul elterültek a talajon. A fennsík széléről újabb harcosok szaladtak előre rejtekhelyeikről, hogy átvegyék elhullott társaik helyeit. Mielőtt a közelébe érhettek volna, Yurazel Salissa felé fordult, a nő azonban készen állt a támadásra. Leguggolt az első, vad ütés elől, majd mélyen a bestia puha beleibe döfte a kardját. A démon kapálózva rogyott össze, és egyik karmával sikerült is végigszántania az arcán, mielőtt a felé suhanó, halálos nyílzáportól végleg kimúlt volna.
Rivel másik két szolgálója, Errystes és Varnuset eközben egyesített erővel próbálták visszaverni támadóikat. Úgy tűnik, a taktika működött, már több Elf hevert körülöttük sebesülten vagy holtan, miközben a gaz bestiák a még életben lévő ellenfeleikkel gúnyolódtak.
– Hehe! Ezek csak két lábon sétáló növények! Zöldségek! Mocskok!
– Paraziták! Úgy szívják ki a világ lelkét, mint egy közönséges vámpír!
– Férgek, azok vagytok, és hamarosan más férgek fognak belőletek falatozni!
Az Elfek, akiket a zord tekintetű Jerem vezetett, némán figyelték a lényeket. Négyen tartották kordában a pokolfajzatokat, miközben néhány társuk megpróbált mögéjük óvakodni, hogy onnan íjaikkal tudják célba venni azokat. A lények persze tisztában voltak azzal, hogy ilyesmivel próbálkoznak ellenük, így addig hátráltak, míg el nem érték a fennsík szélét, ahol a Főnix Ujja szinte teljesen függőlegesen a mélybe zuhant vissza. Innen már csak a lefelé vezető, kanyargós ösvényen tudtak továbbmenni. A démonok, érezve, hogy itt csapdába eshetnek, döbbenetes kegyetlenséggel támadtak vissza, a távolabb állók felé sziklákat hajítottak, akik pedig kartávolságba merészkedtek, azok felé karmaikkal csaptak ki. Egy újabb Elf rogyott a földre, felszakított vénájából sötétbíbor vérfolt terebélyesedett szét körülötte.
Gan figyelmét azonban ekkor egy másik jelenet terelte el, amikor meglátta, amint Feketesörény a tolvaj felé rohan, aki összegörnyedve ejtette ki a tekercs utolsó sorait. Mielőtt a harcos megállíthatta volna, Arakel felegyenesedett, és győzedelmesen széttárta karjait. Ahogy megfordult és meglátta a felé tartó harcost, hirtelen elfehéredett és oldalra ugrott. Karjának egy gyors mozdulatával hosszú, tűvékony pengéjű tőrt kapott a kezébe, az övébe dugta a tekercset, majd széles harcállást vett fel, ami jelezte, hogy tisztában van a tőrrel való küzdelem fortélyaival. Feketesörény lelassított, a nekromanta pedig a hajsza kezdete óta most először megszólította.
– Gyere, harcos. Rendezzük le ezt az ügyet most, becsületes férfiakhoz méltóan! Úriemberek párbajára hívlak ki, Fekete-sörényű Mester, Gyűjtögető Yaztromo barátja. A győztes szabadon távozhat. Legutóbbi találkozásunkkor kis híján fölém kerekedtél. Csak nem tagadod meg tőlem, hogy revansot vegyek?
Feketesörény leeresztette a kardját, övéhez nyúlt, majd ismét leeresztette a karját. – Elfogadnám a kihívásod, de nincs tőröm, Tekercsek Tolvaja Mester, vagy akármi legyen is a neved.
– Ne aggódj. Nálam van egy másik. Feltéve, hogy hajlandó vagy elfogadni Szürke Arakel pengéjét. – A nekromanta előrehajította a fegyverét, hogy az ártalmatlanul érjen földet a harcos lába előtt. Mire az előrehajolt, hogy felvegye a földről, már elő is kapott egy másikat a köpenyéből. – Tiszteletben tartod hát a feltételeket? – kérdezte Arakel.
Feketesörény bólintott. Mindketten guggoló állást vettek fel.

Lánglelkű Vulpa zavartan konstatálta ifjú társának hirtelen elnémulását, így előrenyúlt, és megrángatta annak ingujját.
– Mi történik, kölyök?
Gan nem válaszolt azonnal. Már épp beszámolt volna a nekromanta kihívásáról, és arról, ahogy Feketesörény elfogadta azt, amikor szemei följebb tévedtek a homályba. Az ott várakozó démon már szinte teljesen megformálódott, az utolsókat rúgta, hogy kiszabadítsa magát a szikla fogságából – anélkül, hogy bárki ráhederített volna. A Rivel szolgái ellen vívott csatájuk buzgalmában az Elfek valahogy megfeledkeztek valódi céljukról. Most már csak arra volt szükség, hogy a napfény megérintse a testét, és a démon ismét életre kel!
Gan összerezzenve tért magához. Megragadta a Hamakei karját és futásnak eredve maga után rángatta. Félig ugorva, félig csúszva érték el a lejtő alját, mielőtt Gan befejezhette volna a kiáltást. – A nap! A nap! Rivel mindjárt kiszabadul!
Csupán egy szívdobbanásnyi időre volt szükség, hogy a ravasz Hamakei megértse az inast, a következő pillanatban pedig már teljes sebességgel rohantak mindketten a fennsík irányába.

Feketesörény kétszer megkerülte ellenfelét, óvatosan lépdelve, hogy nehogy felbukjon az egyik kavicsban, mielőtt támadásba lendült volna. A nekromanta meglepő fürgeséggel hárított, ügyesen ellökve magától ellenfelét.
Arakel pontosan tudta, hogy esélye sem volt legyőzni a harcost és a vele érkezett Elfeket, de ha még sikerülne pár percet nyernie, vagy talán csak néhány másodpercet is, Rivel és a nap együttesen elhozhatnák számára a megváltást.
Feketesörény ismét lecsapott, oldalra vezette a pengét, miközben ő a másik irányba vetődött. Arakel színlelte, hogy bedől a cselnek, de elfordulva kitért a penge elől. Tőre ellenfele oldalába fúródott, miközben a harcosé a vállába mart. Az első vér, de nem számított, mert a küzdelem halálig tartott. Elhátráltak egymástól, és felkészültek a következő támadásra.
Ebben a pillanatban érkezett meg Gan és a Hamakei. Az ifjú inas előhúzta Elf kardját, mintha csatlakozni akart volna.
– Ne szólj bele, kölyök. Ez kettőnk dolga – csattant fel Feketesörény anélkül, hogy levette volna a tekintetét Arakelről.
– Ne! – kiáltott Gan. – A nap! A nap! Ha besüti a fennsíkot, végünk! Be kell zárnunk a varázslat alkotta átjárót, különben ez az egész [i]értelmetlenné[/i] válik!
A harcos megtorpant, és felpillantott a világosodó égre. Éjfekete szemei elborzadva kitágultak, ahogy rádöbbent Arakel tervére. Ismét a nekromanta felé fordult, majd a tőrt oldalra hajítva felé indult.
A varázsló ijedten elhátrált előle. – Hát a becsületed? A becsületed? – károgta, miközben Feketesörény kardot rántott.
– A becsületem? Tolvajok közt nincs becsület. Mindketten azok vagyunk, nem? – köpött vissza a harcos, miközben tovább lépdelt rémült ellenfele felé. – Te elloptad Yaztromo tekercsét. Ezért most nekem kell tőled ellopnom valamit!
Ezekkel a szavakkal dühös, gyűlölködő tekintettel tett még egy utolsó lépést. Arakel csukott szemmel felemelte a tőrét, bár ő maga is tudta, hogy a mozdulat teljesen felesleges, és így várta a végzetét. A harcos kardja egyetlen, határozott csapással hasította át a levegőt, a mágiával átitatott Elf penge fényes sugarat hagyott maga után. A nekromanta keze, mely még mindig a tűpengét szorongatta, a kavicsok közé hullott.
Ahogy a férfi visítva térdre rogyott, a harcos előrehajolt, és előhúzta övéből Yaztromo tekercsét. Végre megkaparintotta. A küldetése véget ért.
– Feketesörény! Nincs több időnk! Siess! – hangzott fel Gan esdeklő kiáltása.
– A kaput be kell zárni – folytatta riadtan hozzá Lánglelkű. – Visszafelé kell felolvasnod a szöveget. Siess! Ha a nap kisüt, végünk.
A harcos felpillantott Rivel hatalmas formájára, aki minden erejét megfeszítve igyekezett kiszabadulni sziklafalú börtönéből, majd lepillantott a kezében lévő pergamenre. A belé zárt mágia gondolatára felfordult a gyomra. A Hamakei felé nyújtotta a tekercset.
– Tessék, Lánglelkű. A tied. Csukd be a kaput, még van időnk.
A Hamakei azonban csak megrázta öreg fejét. – Tudod jól, hogy nem tehetem. A tekercset fel kell olvasni. Én vak vagyok.
Feketesörény érezte, ahogy páni félelem szorítja össze mellkasát. Tizenkét éves kora óta nem fordult vele elő ilyen. Ganhoz fordult, és az inas felé tartotta a tekercset.
Az ifjú leszegte a fejét, és zavartan motyogott valamit válaszul.
– Micsoda? – kiáltotta Feketesörény.
Gan felemelte a fejét, és eltökélten a harcos szemébe nézett. – Nem tudok olvasni, Feketesörény. Soha nem tanultam meg.
A Hamakei tiszta hangja nyugodtan csengett fel. – Neked kell felolvasnod. Neked kell visszafordítanod a varázslatot, és munkára fognod a mágiát. Neked kell bezárnod a kaput, és elpusztítanod ezt a szörnyeteget, különben mindannyian itt fogunk elpusztulni.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small2.jpg][/img][center]19
A mágia hatalma[/center]
Ebben a pillanatban Feketesörény úgy érezte, hogy minden szempár rámered. Kétségbeesetten keresve valami más lehetőséget körbepillantott, de ő is tudta, hogy nincs más választása. A Hamakei közömbösen, kissé tátott csőrrel állt mellette. Mellette Gan hol Feketesörényt, hol a nekromantát figyelte, aki a földre rogyva, csonka karját szorongatva próbálta felidézni gyógyító varázsigéjének szavait. A harcos jól tudta, hogy az inas alaposan megdolgozott azért, hogy itt lehessen, de most nem számíthatott a segítségére. A felelősség a saját vállát nyomta.
A fennsík túloldaláról kiáltások hallatszottak, Jerem és társai még mindig Rivel utolsó két életben maradt szolgájával hadakoztak. Errystes és Varnuset érezték a hajnal közeledtét. Mikor a nap sugarai végre beborítják őket, mesterük szabaddá válik, és többé nekik sem lesz szükségük emberi bőrbe bújni. Azonban emberfeletti erőfeszítésbe fog kerülni, hogy ezt megérhessék. Már így is átszaggatták testüket az Elfek maró nyílhegyei, és tucatnyi kard vágta seb borította őket. Vadállatként harcolva tucatnyi támadójukkal sikerült végezniük, akik túl közel merészkedtek hozzájuk, de így is hatalmas túlerővel néztek szembe.
Feketesörény körbepillantott, majd tekintete megakadt egy, a láthatáron ragyogó fényponton. Érezte, ahogy összeszorul a szíve, ahogy a felkelő nap első sugarai megcsillannak a Főnix Ujjának csúcsán. Ahogy végigpillantott a felmeredő sziklán, tudta, hogy csupán néhány perce van, mielőtt a fény kiszabadítja Rivelt a ketrecéből.
A démon magasba emelt fővel figyelte a fény ereszkedését, miközben mély hangon kuncogott magában. Ezután ismét lepillantott az emberre, majd hangosan felnevetett, és mennydörgő hangon vészjósló szavakat ejtett ki egy olyan nyelven, melyet Feketesörény nem ismert.
Ha a Hamakei meg is értette Rivel beszédét, nem adta jelét. A vén mágus a teremtménnyel nem törődve a harcos karjára tette egyik kezét, majd biccentett. Nem kellett szavakba öntenie mondanivalóját. Most már nem fordulhattak vissza, és nem vesztegethették tovább az időt. Feketesörénynek el kellett kezdenie felolvasni a tekercset – méghozzá azonnal!
A harcos remegő kezekkel emelte fel az ősi pergament, és a kecses írással rávetett szövegre bámult. A betűk mintha táncoltak volna a lapon, mágikus energiától lüktettek, mintha tudták volna, miféle pusztítást képesek szabadjára ereszteni a világban, és úgy vonzották a tekintetet, mintha csak meg akarnák babonázni az olvasót. A férfi szája kiszáradt, és hirtelen képtelenné vált kiejteni a szavakat: a bennük tárolt hatalom túl sok volt számára, túl ősi, túl titokzatos, túl romlott, túl hatalmas. Megszédült elméje fellázadt, ahogy ismeretlen érzések árasztották el testét és lelkét. Nem lesz részese ennek. A mágia gonosz volt, romlott és idegen. Ő egy harcos volt, nem pedig varázsló. Az ő eszköze a kard volt. A mágia pedig…
Ahogy a Hamakei először a vállára tette, majd a halántékához emelte a kezét, a harcos felriadt zavaros lázálmából. Melegség árasztotta el, mely tisztaságtól és jóságtól duzzadó, gyönyörű erő érzésével töltötte meg.
– Hagyd, hogy a mágia legyen most a kardod, és forgasd azt egész testeddel. – Lánglelkű hangja meleg volt, mint a nap, aranyló, élettől duzzadó. Feketesörény elméjének legmélyén kitárult egy ajtó, és forróság töltötte el. Úgy nyílt ki, mint egy virág, melynek gyengéd szirmai lágyan cirógatták szellemét. A harcos remegő hangon elkezdte felolvasni a tekercset ott, ahol a tolvaj befejezte.

Korábban rakoncátlanul táncoltak a betűk, most azonban rendezett nyugalomban pihentek a helyükön. A szavak a parancsára vártak, hangja egyesével ejtette ki, és vette őket irányítása alá.
A Hamakei hangja távoli suttogásnak hallatszott. – Idézd fel az elmédbe azt, amit akarsz, hogy megtörténjen. Helyezd a világot a tenyeredbe, és formáld az akaratodnak megfelelően. Csukd be a kaput, csapd be erősen, hogy soha többé ne nyílhasson ki.
Ahogy Feketesörény továbbolvasta a tekercset, érezte, ahogy elméjének egy része az óvatosan kiejtett szavakkal együtt elhagyja a testét. Az írásban rejlő mágia gondoskodott róla, hogy ne hagyja abba a kántálást, amíg a végére nem ér.
Szinte öntudatlanul nyúlt ki tudatával fizikai érzékei felé, majd ezekkel együttesen pásztázta végig a valóság határán túl elterülő világot. Először kényelmetlenül gyengének érezte magát, a kétségbeesés kerülgette, ahogy az elméje fölötti irányítást lényének egy másik része vette át. Képzeletében úgy érezte, hogy önmaga mellett áll, miközben figyeli, ahogy fénysugarak formájában áradnak ki testéből érzékei. Úgy hitte, akár meg is érinthetné ezeket. Érezte, amint a Lánglelkű erejéből alkotott, ragyogó háló eggyé formálja ezeket, és a síkok közt nyílt kapu felé nyúlt velük.
Ahogy megérintette a kaput, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha kezeivel jéghideg fémet markolt volna meg. Először melegnek tűnt, egy szívdobbanásnyi idő múlva azonban tudatába égett annak természetfeletti fagyossága. A harcos sikolya visszhangot vert a fejében, ahogy undorodva visszahőkölt, a valóságban azonban tudta, hogy nem kiáltott fel, ajkai ugyanis még mindig a tekercsre rótt szertartás szavait formálták meg. A mágia remegve, rettegve húzódott vissza a lelkébe, helyét zavar és félelem vette át.
Valahonnét a háta mögül, ám egyszerre minden irányból Lánglelkű szavai hangzottak fel. – Öltsd magadra a varázserőt. Engedd, hogy megóvjon az űr hidegétől, és nem kell többé a kaputól tartanod.
A harcos összpontosított, de nem történt semmi. Ezután ellazult, eleresztette az erőt, és hagyta, hogy elméje [i]szétáradjon[/i]. Teste mélyén sebesült, összekuszálódott érzékei lassan gyógyulni kezdtek, és óvatosan ismét az ismeretlenbe kezdtek tapogatózni. Feketesörény elméje a mágia után nyúlt, és takaróként a tudata köré vonta azt. Majd ezt az új erőt lassan, de biztosan ismét fizikai testén túlra eresztette.
Ismét látta, és érezte maga előtt a kaput, a világ szövetébe ejtett szakadást, melynek széle rojtosan lebegett, ám ami közelebbről szemügyre véve belső élettől lüktetett. A nyíláson túl titokzatos, áthatolhatatlan, zöld sötétség dühöngött. A kapuban egy árnyék vonaglott, és próbált átkelni.
A mágia által teremtett világban Rivel egészen másképp nézett ki, mint a fizikai síkon. Alig volt magasabb egy átlagos embernél, ám még mindig izmosnak és vadnak tűnt, bőre pedig sötét és tompa fényű volt, mint az esőverte, rozsdás fém. Alakja körül mágia örvénylett, olajos foltként töltve be a teret, mely nyitva tartotta a síkok közti átjárót, a harcos azonban egyszerre látta és érezte a démon hatalma ellen feszülő varázslatot, ami próbálta összezárni a tereket összekötő szakadást. Misztikus fénycsápok feszültek kettejük között, a démon körül csapdosva, vissza-visszahátrálva, miközben annak kezeire és lábaira próbált tekeredni. Ahogy Feketesörény visszakövette a sugarakat, döbbenten látta, hogy azok a saját testéből törtek elő. Ez az [i]ő[/i] ereje volt! Az ő tudatalatti [i]akaratának[/i] engedelmeskedtek. Ő hívta életre a varázsigét, ami a kaput csukta be!
Ebben a pillanatban megszólalt Rivel. Hangja egy gyermekéé volt, félelemtől remegett, mint egy nyúl, ami megpillantja a rá leső rókát, esdeklően, könyörgően szólt hozzá. A szomorúsága, tragikussága mélyen a lelkébe hatolt.
– Ó, kérlek, könyörgöm. Hagyd abba. Ez fáj. Kérlek… – A kapuban most már nem egy kegyetlen démon, hanem egy ijedt, bebörtönzött gyermek hevert. Az őt körbevevő mágia immáron nem belőle áradt, hanem elnyomójává vált, ami kegyetlen szögesdróttal kötötte gúzsba.
Feketesörény zavartan tett előre egy lépést, varázslata előrenyúlt, hogy megszabadítsa a gyermeket. Gyorsabban, mint ahogy azt elképzelhette volna, egy fémes-zöld mágiacsáp csapott ki a lényből, és csavarodott rá a karjára. Körbetekerte egyszer, kétszer, és a harcos csuklója a méregszínű bőrnyaláb szorításába került. Rivel ismét eredeti formájában állt a kapuban, és úgy vigyorgott, mint egy krokodil.
Feketesörény először szabadulni próbált, de hamar rájött, hogy fizikai testére koncentrálva a szorítás csak még erősebbé válik rajta. Valahonnét a fejéből felhangzott a Hamakei hangja. [i]Most a mágia a kardod, harcos. Azt használva védd magad![/i]
– Ahhoz képest, hogy mennyire hangoztatod, hogy mentes vagy a képzelgésektől, nevetségesen könnyű volt megtéveszteni téged, Feketesörény Chadda. – Rivel hangja mélyen és fenségesen hangzott fel, ám kiérződtek belőle a romlottság és a hanyatlás jelei. – Az én erőm, melyet sivár börtönömben gondoztam, sosem volt még hatalmasabb. Kósza gondolatom elég hozzá, hogy a gondolataidba férkőzzek. Semmit nem rejthetsz el előlem, tudatod csupaszon kushad a hatalmam előtt.
A démon teste beszéd közben puffadni kezdett, míg a harcosénál kétszer hatalmasabbra nem nőtt. Nem létező színek csillogtak rézszínű bőre körül, nyers erő feszítette óriási alakját, miközben mágikus pára hullámzott a tekintélyt és félelmet parancsoló jelenés körül. Az egyik varázscsáp egy kobra gyorsaságával csapott le Feketesörényre, és törte át védelmét, majd mélyen a tudatába fúródott. Érintése egyszerre volt forró és ragacsos. Az ember összerezzent az érintéstől, ám közben vadul gondolkodott, hogyan tudná fegyverként felhasználni saját misztikus hatalmát arra, hogy kiszabadítsa magát.
– Te, ember, nem vagy ellenfél számomra. Olyan könnyedén tudom lehámozni a tudatodat, mint egy érett gyümölcs héját. Most már minden egyes álmod és titkos vágyad az enyém. Egyesével ki tudom vájni őket az emlékeid közül, hogy aztán a fényben összeaszódhassanak. Semmi nem maradhat rejtve előlem, Feketesörény, semmi!
Rivel elhallgatott, majd erős kezeivel felemelte az ember fejét, és úgy bámult le rá, mintha valóban egy könyvet olvasna. Néhány pillanat múlva felkuncogott, mint valami öregember, aki egy oktondi gyermeket oktat ki. – Csak időpazarlás veled foglalkoznom, ember, mivel azonban új szolgára van szükségem, hajlandó vagyok alkut kötni veled. Mert tudom, mibe kerülsz, épp most olvastam ki a fejedből. – A lény hátravetett fejjel kacagott fel.
Feketesörény elméje megragadta az örvénylő mágianyalábot, mikor azonban használni próbálta, az szétszaladt a kezei közül. [i]Gyerünk már, Feketesörény[/i], mérgelődött magában. [i]Még mindig anyagi korlátokkal gondolkodsz. Ideje munkára bírnod azt a nemes agyadat![/i]
– FIGYELJ HÁT!
A démon hangját, és az azt kísérő csattanást hallva a harcos riadtan felpillantott. A táj megváltozott. Kettesben álltak egy síkságon, egy szinte teljesen kietlen, sötétzöld, üveges kövön: obszidiánon, mely a láthatár végéig húzódott, tompán visszatükrözve a fejük fölött sodródó, kavargó, szürke felhők képét. Rivel ismét emberi méretűre zsugorodott, és gondosan varrt, fekete ruhát öltött magára, hasonlót ahhoz, melyet a harcos is oly szívesen viselt. A közelében állt, egyik lábát egy kis, ezüstös vizű tavacska szélén pihentetve, miközben a hullámokat bámulta.
Feketesörénynek feltűnt, hogy kötelékei semmivé foszlottak. elméje sietve próbálta értelmezni, hogy mi folyik körülötte. [i]Egy új helyre kerültem, vagy csupán a mágia alkotta illúzió téveszt meg?[/i] Próbaképp elképzelte, hogy egy hüvelyébe dugott, remek kard lóg az övén. Elméjében érezte annak súlyát, a kifinomult kovácsmunkát, minden apró részletét, egészen a markolat bőrborításának díszítéséig. Kinyitotta a szemeit – de nem látta a fegyver nyomát.
– Gyere, Feketesörény Chadda, nézz ide, és megmutatom neked, mi az, amire vágysz – mondta felé fordulva, vigyorogva Rivel. Az ember szemei önkéntelenül a medence felszíne felé fordultak. Nem látta benne a démon képmását. Összerezzent, elméje idegesen, összezavarodottan próbálta értelmezni a látottakat.
– Bele mersz pillantani? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy elég bátor vagy-e ahhoz, hogy [i]elpazarold[/i] ezt a lehetőséget? Sok mindennel meg tudlak kísérteni. Ez a medence ugyanis képes felfedni a jövőt. Téged látlak benne, Feketesörény. – A démon a víz felé intett, melyben azonnal megjelent egy kép, mely mozgott.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/19.jpg][/img]A harcos egy hatalmas hadsereg élén vonult, ezer meg ezer ember lépdelt a nyomában. Tábornoki rangjelzést viselt, a mögötte haladók csodálattal adózva követték. [i]Oly fiatal, és mégis oly bátor[/i], sugallta a kép. [i]Bárhová követnénk, akár a világ végére is, ha azt parancsolnád, Feketesörény urunk.[i] A lovasok dárdái tömött sorokban emelkedtek a magasba, végükön szalagok lobogtak a szélben, melyeket egy számára ismeretlen címer díszített, de amiről ösztönösen tudta, hogy az ő címere.
A jelenet hirtelen megváltozott. Egy hatalmas udvarház udvarát látta, ahol hatalmas, fekete hadi ménjéről szállt le. Mellette állt a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott, aki az első pillanatban Lissaminára emlékeztette, a következőben azonban már az Elf hajadonra, Salissára, majd sorban az összes többi nőre, akiket valaha is ismert és szeretett. Ám valahogy mégis sokkal szebb volt, mint bármelyikük. És [i]csak őrá várt[/i]. A nő felé nyújtotta karjait, mosolyától szinte könnybe lábadtak a szemei.
A harcos tátott szájjal bámult maga elé. Ifjúkori álmai elevenedtek meg a szeme előtt. Hogyan tudhatta róla ezeket a démoni teremtmény? Rivel hatalma minden bizonnyal óriási volt. És azt ígérte, hogy ha a szolgálatába szegődik, mindezen vágyai beteljesednek! Gondolatai vadul kergették egymást a fejében, miközben ezeket a lehetőségeket próbálta megemészteni.
Azonban valahol a lelke eldugott zugában egy másik érzés kezdett mocorogni. Egy szikra pattant ki, mely az éjszaka legmélyebb, mindent beterítő sötétségben is lángra kapott.
– Tetszik, amit látsz, Feketesörény Chadda? Nem ez az, ahogy a dolgoknak mindig is lenniük kellett volna? Nyomorult társad, Lánglelkű hosszú évekkel ezelőtt megtagadta, hogy szemtanúja legyen a látomásaim jóslatainak. Képtelen volt szembenézni a bennük rejlő igazságokkal. Inkább kivájta a szemeit, semmint hogy kísértésbe essen. Téged azonban, jól tudom, más fából faragtak. – Ahogy Rivel ismét elvigyorodott, olyan barátságosnak és megbízhatónak látszott, mint egy krokodil.
Most, hogy a harcos ismerte a Hamakei vaksága mögött rejlő szörnyű okot, próbált nem belegondolni a történtekbe. Ehelyett egyenesen a démon moha-zöld szemeibe meredt. – És mi a helyzet Yaztromóval? – kérdezte nyugodt hangon. – Ő mit válaszolt a kísértéseidre?
Rivel dühtől lángoló szemekkel felé perdült. Bal kezével kicsapott, mire Feketesörény elterült az üveges sziklatalajon. Az ember fekve maradt, kézfejét az ajkaihoz nyomta, hogy ellenőrizze, vérzik-e, de megnyugodva konstatálta, hogy nem.
– Te nyomorult! A padlón kellene kúsznod előttem, amiért ilyen hatalmas kegyben részesítelek, amikor a figyelmemre sem vagy méltó, ehelyett azonban arcon köpsz! Te mocskos ember-féreg. – Rivel hátat fordított neki, mintha csak itt akarná hagyni, majd ismét felé fordult és zöld-fehér villámot vetett oda, ahol egy pillanattal azelőtt még Feketesörény hevert. A mágikus csapás mennydörögve, milliónyi csillogó zöld és fehér szikrát vetve csapódott az obszidián kőbe.
Az ember ekkor már talpon volt. Gondolkodás nélkül cselekedett, a kardja után kapott és kikapta hüvelyéből. Már jobbra-balra csapva méregette, hogy hozzászokjon a súlyához, amikor rádöbbent, hogy a fegyver teljes egészében varázslatból született. De bármi volt is, valódinak érződött. Elméje elfogadta, hogy mágia alkotta, és harcosként tudta, hogy ugyanolyan jól fogja szolgálni őt, mint bármely másik.
Feketesörény Chadda kegyetlen csatakiáltással vetette rá magát ellenfelére. Pengéje csillogva, fütyülve hasította át a levegőt. Ahogy lecsapott, hosszú, csipkés lyukat szakított a démon illúziójába, mely mögött feltűnt a mágiától ködös alvilág, a sík, ahová Rivel magával ragadta őt. A kard ismét a levegőbe szökkent és a démon feje felé csapott, aki felemelte egyik karját – mintha csak pajzsot tartott volna fel –, hogy védje magát. Mielőtt a fegyver halálos sebet ejthetett volna a pokolfajzaton, sebesen pörgő, fehér mágikus fénygömb öltött alakot a levegőben, majd kilapult és egy varázspajzzsá formálódott. Feketesörény bűvös pengéje vakító színrobbanással pattant le a korongról. Rivel felnyögött, ahogy a csapás ereje átjárta embertelen testét. A harcos azonnal felismerte, hogy ellenfele egyáltalán nem jártas a küzdelem ezen formájában.
Magához ragadva a kezdeményekést két kézre fogta a kardját, majd tudatalattijával egy hatalmas, tüskékkel kivert fejű buzogánnyá változtatta. Ismét lecsapott, Rivelnek pedig újonnan sikerült egy pajzsot idéznie, hogy kivédje a támadást – ez alkalommal azonban, amikor a fegyver lecsapott, a korong ezernyi apró szilánkká robbant szét, a buzogány pedig a démon alkarjába csapódott.
Feketesörény lelki szemei előtt egy rövid dárda tűnt fel, a következő pillanatban pedig megérezte annak hűvös, fa nyelét a tenyerében. Anélkül, hogy egy pillanatig is meglepődött volna, előrelépett, és Rivel felé döfött. A fegyver hegye könnyedén belefúródott a pokolfajzat oldalába, amitől felüvöltött, mint valami megszállott sakál. Mikor azonban Feketesörény kirántotta volna, a démon megragadta a nyelét. Kék lángok csaptak elő ráncos kezéből, melyek végigfutottak a fán, és azonnal hamuvá égették azt.
A harcos felkapta a nyél elszenesedett maradványait – majd lángoló nyílvesszőt illesztett íjára. A vessző átsuhant a mágiával átitatott levegőn, és épp csak elvétette Rivel dühtől eltorzult fejét. Második lövedéke egy szívdobbanásnyi idővel volt csak lemaradva az elsőtől, és ez telibe kapta a szörnyeteg mellkasát, ahol vad, lángoló mágikus lövedékként robbant szét.
Feketesörény kezében ismét kard pihent. Jobbra-balra csapva vele, fehér szikraesőt csapva könnyedén semlegesítette a démon védelmeit, ami úgy tántorgott hátra szitkozódva és botladozva, mintha súlyos lemezpáncél nehezítené a mozgását.
Feketesörény elmosolyodott a folyamatos hátrálás láttán, majd nevetésben tört ki. – Nem kell a vezérség! – kiáltotta megvetően, miközben nagyot csapott. – Nem akarok imádatot! – folytatta, ahogy következő ütése a démon vállába mart. – Nem kell vak bálványozás! – Pengéje kivédte Rivel lagymatag ütését, majd a mellkasába fúródott. Az őt körülvevő világ szövete egyre gyorsabban foszlott szét, az obszidián tükör helyén ismét kavicsokkal teleszórt, sziklás talaj vette át.
– Amit teszek, azt az Amonouromért teszem, amit te soha nem érthetsz meg! – A harcos kardja újra és újra lecsapott, hátborzongató hangsúlyt adva szavainak. – Mert szeretetből fakad… és becsületből… és igazságból!
Ahogy Feketesörény mágikus kardja egyenesen lecsapott, már semmi nem állíthatta meg. A csillogó, fehér penge átszakította a démon utolsó védvonalát, és a szörnyeteg szívében robbant szét. A pokolfajzat teste fülsüketítő visítással omlott magába, miközben lángoló mágikus kisülések törtek elő belőle. Ahogy a síkok közti kapu összeroskadt, az űrt mennydörgés hangja töltötte meg.

Feketesörény a hátán fekve tért magához. Tucatnyi kavicson hevert, melyek kényelmetlenül nyomták a hátát és derekát. Körülötte megállíthatatlanul forgott a világ. Ráncos kéz törölgette homlokáról az izzadtságcseppeket, egy másik, simább pedig a kezét szorította. A nap melege simogatta arcát. Feketesörény elmosolyodva kinyitotta a szemét.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/small3.jpg][/img][center]20
Később[/center]
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ds/20.jpg][/img]A sirályok rikoltozása jól tükrözte a búcsú fölött érzett szomorúságot. Rimon kikötője aznap este is épp oly zsúfolt és nyüzsgő volt, mint bármikor máskor, a Feketehomok felé tartó kereskedő körül azonban csendes társaság gyülekezett a rakparton. Feketesörény megtorpant a feljáró lábánál, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, amiről megfeledkezett, és megfordult, hogy búcsút intsen társainak.
A Hamakei kifürkészhetetlenül támaszkodott botjára, Gan azonban nem titkolta érzéseit. Megragadta Feketesörény karját, majd sutba dobta óvatosságát és átölelte a harcost. Szomorúan motyogta, hogy mennyire fog majd hiányozni neki, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem tarthat vele hazájába.
Feketesörény mintha észre sem vette volna az ifjú inasból áradó érzéseket. Mióta az Elfekkel hazaindultak a Főnix Ujjától, gondolataiba veszve próbált számot vetni azokkal az új érzésekkel és értékekkel, melyekkel kénytelen volt korábban kiegyezni. Az elmúlt évek során a világnak és életének minden apró részlete kőbe volt vésve. A sziklánál szerzett új tapasztalati azonban feje tetejére fordították hitét és világképét. Még mindig sok megfontolnivaló állt előtte, és egyre csak gyűltek a kérdések, melyeket fel akart majd tenni Yaztromonak, mikor ismét a Fekete Erdőbe érkezett. Most azonban elérkezett a búcsú ideje.
Megrázta fejét, majd gondolatait hátrahagyva egy mosolyt erőltetett az arcára és kiszabadította magát Gan szorításából. – Ó, fiú, sok minden történt velünk az elmúlt pár hét során. Most azonban eljött az ideje, hogy visszatérjünk a megszokott életünkhöz. Most már te is tudod, hogy a kalandozó lét nem pont olyan, mint ahogy a mesélők azt előadják. Mit gondolsz, visszafogad majd a kovácsmestered?
Gan kétkedően nézett a harcosra. – Valószínűleg, ha eléggé hízelgek neki. És ha úgy döntök, hogy visszamegyek. Halaki Garius ajánlata még mindig áll, hogy csatlakozzak hozzá a gályáján!
Feketesörény már épp elkomorodott volna, amikor rádöbbent, hogy az inas csak viccelődik vele. Mindketten egyszerre vigyorodtak el.
Lánglelkű fogást váltott a botján, és kényelmesebb állást vett fel. – És ami még fontosabb, ó igen, ott van még az én ajánlatom is, hogy az én munkámat segítse a Napmedencéknél. Tudod, Gan, minél többet gondolkodok rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy már évekkel ezelőtt kölcsön kellett volna vennem valaki látó szemeit. Már ha érdekel a dolog. Jobb később, mint soha, nem gondolod?
A vén tudós elvigyorodva biccentett felé, amitől úgy nézett ki, mint valami viharverte, vén keselyű. A látványtól Gan és Feketesörény is felkacagtak.
– Ez remek ötletnek hangzik – mondta Feketesörény. – Csak ne hagyd, hogy énekeljen neked, Lánglelkű, különben nem fogod tudni levakarni a denevéreket.
– Mi? – kérdezte értetlenül a Hamakei, de végül annyiban hagyta a dolgot. – Te pedig, Feketesörény Chadda, nyilván átadod üdvözletemet a vén Yaztromónak. És kérlek vigyázz magadra is, ezt mondanom se kell. Kevesebb gondolkozás, több cselekvés, akár ésszel, akár erővel, nem gondolod? – A Hamakei finoman megveregette a harcos mellkasát a botjával. – Most pedig el veled, még mielőtt rimánkodni kezdenénk, hogy maradj.
Feketesörény felkapta a hátizsákját, majd sarkon fordult, és felsétált a palánkon. A hajóról visszafordulva még utoljára búcsút intett nekik, majd eltűnt a fedélzeten. Hamarosan bevonták a palánkot is. A tengeri szél belekapott a vitorlákba, és az impozáns hajó csendben elhagyta a kikötőt.