Zagor.hu
Zagor.hu fórum
A Trollfog háború
BejelentkezésElfelejtett jelszó
2019. december 7. 13:48 | #1
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]1
Halálos áradat[/center]
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c1-1.png][/img]– Goblinok! Goblinok! – A riadt hang vészharangként törte meg az éjszaka csendjét. – Megtámadtak minket! Őrök! Goblinok! Rajtaütés!
Az őrkapitány azonban elkésett a figyelmeztetéssel. A következő pillanatban elhallgatott, ahogy véres nyaklánc jelent meg a torkán. A veszett Dombi Goblinok vezetője csöpögő kést szorongatva lökte le a fickót a lova hátáról, és vette át a helyét a nyeregben. A habzó szájú, kegyetlen örömtől eszementen kacagó támadó megragadta a ló gyeplőjét és kegyetlenül félrerántotta. A riadt állat először ellenállt, vadul nyerített és ágaskodott, ekkor azonban egy pillanatra találkozott a tekintete a Goblinéval. A rémült paripa új mestere parancsát követve visszafordult a remegő fáklyafénnyel bevilágított mészárlás színhelye felé.
A karavánt teljesen váratlanul érte a támadás. A harmincnyolc őr tehetetlen volt a Trollfog-hágó sziklás csúcsai közül rájuk rontó, őrjöngő Dombi Goblinok hordája ellen. Az undorító teremtmények rikoltozva, kurjongatva rángatták le a katonákat a lovaikról, majd kezdtek velük a talajon dulakodni. Kardpengék villantak, sikolyok harsantak fel mindkét táborból; egy teljes órán át tartott a küzdelem.
– Igyatok vért! Igyatok vért! – üvöltötte Rozsdapenge a halott parancsnok lovának nyergéből. A Goblinok vezére előrántotta szablyáját, megsarkantyúzta a mént és egyenesen a csata sűrűjébe vágtázott. Első csapása az egyik zsoldos karját találta el. Az ember felsikoltott és elborzadva nézte, amint bal alkarja még mindig a kardját szorongatva a porba hullik. Rozsdapenge őrjöngő röhögéssel vágtatott tovább célja, a karaván közepén álló szekér irányába.

Donnag Kannu kétségbeesetten próbálta irányítása alatt tartani a két igáslovat, kantáruknál fogva igyekezett visszatartani őket, nehogy megfutamodjanak. Zsoldosai bátran igyekeztek helyt állni és távol tartani a Dombi Goblinokat a szekerétől, ám azok lassan, de biztosan hullottak el a megveszekedett teremtmények fegyvereitől. Rozsdapenge rohama volt végül az, ami miatt felbomlott a soruk, amikor a bestia vértől sötétlő szablyájával két újabb katonát vágott le.
Donnag Kannu nem tétovázott tovább. Felpattant az egyik lóra, belemarkolt a sörényébe és a Goblinvezér felé kezdett vágtázni. A rémült állat megugrott és magával rántotta mellé kötött társát is, ami kiképzésének köszönhetően azonnal felvette az ütemet. A szekér egyre gyorsabban robogott, Rozsdapenge pedig, hogy elkerülje a letarolást, kénytelen-kelletlen félrerántotta hátasát, majd megállt egy pillanatra, miközben áldozata hangos dübörgéssel elrobogott mellette. Dühösen vicsorogva fordította meg lovát, hogy a menekülők után eredjen. Nem hagyhatta, hogy elvegyék tőle a jutalmát!
Szablyája ismét felvillant, most azonban saját hátasa érezte a farán a fegyver harapását. A rémült és kimerült mén felnyerített és újult erővel, a Goblinok és zsoldosok között átvágva vette üldözőbe a szekeret. A szablya ismét lecsapott, és a ló farának másik oldalát is megsebesítette. Rozsdapenge sebesen közeledett a zsákmányához!
Néhány másodperc elteltével már fej-fej mellett vágtáztak. A Goblin felállt a nyeregben, majd rendkívüli merészségről téve tanúbizonyságot átugrott a szekér tetejére. Ahogy Donnag Kannu kétségbeesetten visszanézett, megpillantotta a Goblint, amint az ügyetlenül a bak irányába mászik, ahol a lovak gyeplője volt kikötve. A szörnyeteg göcsörtös ujjaival megragadta a gyeplőt és erősen megrántotta. A zavarodott lovak lassan ugyan, de engedelmeskedtek a parancsnak, és a szekér lassulni kezdett. Gonosz vigyor terült szét Rozsdapenge arcán. Már tudta, hogy győzött.
Kannu gyorsan végiggondolta a helyzetet. Tudta, hogy rövid kardjával nem jelent nagy kihívást a felvértezett Goblin vezérnek. Pokolba a rakománnyal, az élete fontosabb! Ösztönösen előrántotta a fegyverét és egy fürge mozdulattal átvágta a hámot, és lova oldalába rúgott. A bőrszíj azonnal kettészakadt, a mén pedig kiszabadult a szekérrúd fogságából. Ahogy Kannu elvágtatott az éjszakába, hátrafordulva még látta, hogy a Goblin szitkozódva áll a hátrahagyott szekéren. A teremtménynek sikerült ugyan megszereznie az árut, ám utasítása szerint nem hagyhatott senki túlélőt: a mestere ettől nem lesz elragadtatva. És fogalma sem volt róla, milyen következményei lesznek ennek a hibának. Mégis honnan tudhatta volna, milyen eseményeket sikerült beindítania?

Mikor Rozsdapenge visszatért a támadás színhelyére, a csata már véget ért. Csapata ugyan megfogyatkozott, de sikerült felülkerekedniük a zsoldosokon. Az egész területet megcsonkított emberi és Goblin holttestek borították. A túlélők épp kifújták magukat, látszott a leheletük a hűs éjszakai levegőben. Néhányan halott ellenségeik felé vicsorogtak, mások azonban már elkezdtek a még meleg lóhúsból lakomázni. A fiatalabb Goblinok néhány még élő, ám halálos sebet kapott katona kínzásával múlatták az időt. Kardjaik végül elnémították a foglyok nyöszörgését, de csak miután kiszórakozták magukat.
A Goblinok vezetője lemászott a bakról és őrmesteréhez, Orkszabdalóhoz lépett.
– Rozsdapenge megszerez ’ekér! – jelentette be büszkén, miközben hátba verte a kimerült tisztet.
Orkszabdaló válaszul csak felmordult, majd mindketten felmérték a csatateret. Az őrmester nem tisztelte különösebben felettesét, de tudta, hogy csupán egy lépéssel áll alatta a ranglétrán, így hűséges maradt hozzá. Egyelőre ez tökéletesen megfelelt a céljainak.
– Kocsi itt. Nézzük. [i]Arany![/i]
Együtt felmásztak a szekér hátára és kutatni kezdtek a dobozok és zsákok között, melyek Nyugat-Allansiába tartottak. Több másik Goblin is odalépett hozzájuk, Rozsdapenge azonban mindannyiukat elküldte. Ha valóban találnak aranyat a szállítmányban, nem akart rajta túl sok mindenkivel osztozkodni.
– Rozs’penge! ITT! – A zömök őrmester hátralépett, hogy vezetője is láthassa annak a zsáknak a tartalmát, amit az imént nyitott fel. Rozsdapenge először felhorkant dühében, a zsák ugyanis nem arannyal volt tele! Ezután azonban különös illat töltötte be tompa orrát, és kíváncsiság ült ki a képére. Valamilyen szárított és őrölt gyógynövényt találtak, melynek gazdag, édes szaga hamar betöltötte a levegőt. Orkszabdaló arcára megelégedett kifejezés ült ki, miközben szemei a távolba révedtek. Rozsdapenge is úgy érezte, mintha elködösödnének a gondolatai és háttérzúgássá tompulnának körülötte a zajok. Eltátotta a száját és bambán, vakon bámult le a zsákra…

– Főnök! Mester! Néz! [i]Ezt néz![/i] – Egy izgatottan röfögő, fiatal Goblin szaladt a szekérhez ökölbe szorított kézzel. Ahogy szablyája a páncéljához verődött, a zaj megriasztotta az igáslovat, ami megindult előre. A szekér hirtelen rándulásától Rozsdapenge és az őrmester is elterültek a padlón, ami mindkettőt magához térítette. Feltápászkodtak a padlóról és mogorván a sihederre meredtek.
A lihegő Goblin a szekérbe lépett és előrenyújtotta a kezét. – Ez talál! – hadarta. – Ember nyak körül! Többiek is! Nézte! – Ökléből egy bőrszíj lógott le, és ahogy kinyitotta az ujjait, a két tiszt egy lényként szisszent fel.
– Nem! Nem lehességes! – dadogta Orkszabdaló. – Istenek szemek, NEM! – A bizonyíték azonban kérlelhetetlenül hevert előttük. Elnémultak, ahogy rádöbbentek, mit is tettek, és hogy ennek milyen következményei lesznek. A Goblin mocskos tenyerében ugyanis egy tompa fényű fémmedál hevert, melyre a 85-ös számot verték.
2019. december 8. 17:35 | #2
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]2
Viharfellegek[/center]
Izzadtságcseppek gyöngyöztek Donnag Kannu homlokán, melyek a szemébe folytak és ahogy csípni kezdték, kénytelen volt hunyorogni. Idegesen fészkelődött a székében, miközben koszos ujjait dörzsölgette.
– Nagyuram – hebegte –, reménytelenül nagy volt a túlerő. Megleptek minket… Több tucatnyian voltak… A Nagy Síkságon kellett volna tábort vernünk, és másnap, nappal átkelnünk a hágón. A pokolba is! Tudtam, hogy baj lesz belőle. Az egész az én hibám, uram. Bármi legyen is a büntetésem, elfo…
– CSENDET!
Bár a szó csendben hangzott el, mégis olyan határozottan és erőteljesen hangzott, hogy az még egy Pokoldémont is megtántorított volna. Az acélos hang ezután ráparancsolt Kannura, hogy hagyja abba a siránkozást, és számoljon be részletesen a történtekről. A karaván vezetője megremegett, undorodott magától, amiért ilyen gyáván viselkedik. Kétségbeesetten próbált erőt venni az elméjét elöntő rettegésen. De csalódást okozott mesterének, és nagyon is jól tudta, hogy mik a kudarc következményei. Lassan összeszedte magát. Nagy levegőt vett, és nekiállt, hogy beszámoljon a rajtaütést megelőző eseményekről.
– Miután hónapokat töltöttünk el keresgéléssel a Lápföldön, örömmel néztünk a Sardath folyó torkolatától visszavezető, hosszú út elébe. Néhányan halálukat lelték az Éjszaka Erdejében, amikor Sötét Elfek ütöttek rajtunk, de az csak egy kisebb csapat volt, könnyed gyakorlat a harcosaink számára. Mikor elhagytuk az erdőt, zsoldosok táborába botlottunk, akiket felbéreltünk az elhunyt katonáink helyébe.
– Három napon át utaztunk a Nagy Síkságon át, míg végül elértük a Holdkő Dombokat, és késő délutánra értünk el a hágó bejáratához. Néhányan itt akartak tábort verni, mások, akik inkább mielőbb haza akartak jutni, ragaszkodtak hozzá, hogy még az éjszaka leszállta előtt nekivágjunk a Trollfog-hágónak. A zsoldosok eközben egymás közt tanakodtak. Mivel addig jó szolgálatot tettek, úgy döntöttem, az ő kezükbe adom a végső döntést. Most már tudom, hogy nem lett volna szabad ezt tennem. Izmos, ámde eszetlen barmok voltak. A vakmerőségük az életükbe és a rakományomba, pontosabban [i]nagyuram[/i] rakományába került, és így az egész küldetésünk hiábavalóvá vált.
– Beszélj a támadókról – utasította a hang. – És ha akár csak egyetlen szavad is hamisnak bizonyul, halál fia vagy.
– Te… természetesen, uram – krákogta Kannu. – Hogy is volt? Nagyjából félúton jártunk a hágón át, amikor azok a mocskos lények ránk támadtak. A fáklyafényben nem láttuk őket, csak amikor már a közvetlen közelünkben voltak és elkezdték lerúgni és felszabdalni a zsoldosokat. Amikor az igáslovak megbokrosodtak, leestem a bakról. Megpróbáltam lenyugtatni őket, végül azonban kénytelen voltam az egyik hátára pattanni, mert a támadók vezére üvöltve, szablyát lengetve egyenesen felém tartott, és…
– A [i]mijét[/i]? – szakította félbe a hang.
– A, nos, [i]szablyáját[/i], uram.
– Értem. Hogy nézett ki ez a teremtmény?
Kannunak csak néhány másodpercre volt szüksége, annyira az elméjébe égett a szekere mellett vágtató Goblin parancsnok képe.
– Sötét bőre volt. Ronda volt, mint egy vén banya. Még annál is rosszabb. Éles fogai voltak, az elülsők töröttek. Láncinget viselt, és ahogy már mondtam, egy szablya volt a kezében. És mintha hiányzott volna az egyik füle. Ebben nem vagyok teljesen biztos, de a sisakjából mintha csak egy füle lógott volna ki. Ezen az oldalon sokkal nagyobb volt, és emlékszem, elég féloldalasnak tűnt tőle a feje. Igen, biztos vagyok benne. Az egyik füle hiányzott.
– Megszólította valamelyik társa?
– [i]Megszólította[/i], uram?
– Igen, te bolond, [i]megszólította[/i]! A nevén szólította!
– Ő, nem. Nem hiszem. Illetve de! Ahogy áttört a védőink sorfalán, az egyik embere buzdítóan utána kiáltott. Az hiszem, a neve…
– [i]Rozsdapenge[/i] – szakította ismét félbe a hang, mely előbb morgássá mélyült, majd olyan hangosan tört fel, hogy Kannu láthatóan megremegett a székében. – ROZSDAPENGE! Van mersze annak a bűzlő vakarcsnak kifosztani a karavánomat. Nem tudhatja. Nem merheti. Lassan fogom megsütni. Soha…
Ahogy a történtek jelentősége egyre egyértelműbbé vált számára, úgy nőtt a dühe is. Ez nem egy egyszerű Goblin csíny volt.
A hang ismét megszólalt, ezúttal azonban csendesebben, és jól hallható önmegtartóztatással. – Nem. Hát persze. Ezt a tervet magasabb szinten szőtték. Ellenkező esetben előre láttam volna a rajtaütést. Rozsdapenge a mesterétől kapott utasításokat…
Csend telepedett a szobára, fenyegető, néma csend, mely mennydörgésként visszhangzott Kannu fülében. Szíve közben vadul zakatolt a mellkasában, miközben idegesen várta, hogy mestere ismét megszólaljon. Bár legszívesebben megszólalt volna, tudta, hogy nem teheti ezt, különben megzavarhatja ura gondolatait.
A sötét szemhéjak lassan felemelkedtek. Egy vörösen izzó szempár égett bele Kannu elméjébe. A férfi képtelen volt tartani a szemkontaktust, így leszegte a fejét és az ölében még mindig matató ujjaira meredt.
– Értem – mordult fel a hang. Az ajkak különösen mozogtak, mintha valami fordító varázsigén át hallotta volna mestere szavait. – Az eset jelentősége vitathatatlan. Fel kell hagynom a kutatással, és ennek kell szentelnem minden figyelmemet. És gyorsan kell cselekednem.
– Mesterem, ha bármiben a segítségére lehetek…
– KIFELÉ! – harsant fel a hang. A tágra nyitott szemek csak még inkább nyomatékosították az utasítást.
Donnag Kannu remegve engedelmeskedett. Ügyetlenül feltápászkodott a székéből és kínosan hajlongva ügyetlenül kihátrált a helyiségből. Rettegett, de rendkívül megkönnyebbült. A mestere, aki még most is gondolataiba mélyedve ült, nem mondott fölötte ítéletet. Gyorsan el kellett tűnnie a színe elől, még mielőtt az előtte ülő, kísérteties teremtményben felmerülne a büntetése kérdése. Háta mögött megragadta az ajtó kilincsgombját. Megfogta és elfordította azt, kinyitotta a súlyos ajtót és kilépett a mögötte nyíló folyosóra.
Mély lélegzetet vett. Megkönnyebbültsége azonban nem tartott sokáig. Mielőtt becsukhatta volna az ajtót, két oldalról négy durva kéz ragadta meg a könyökeit és vállait. Az ijedtségtől összerezzent és támadóira pillantott. Közönyös disznószerű szemek bámultak vissza rá a szürke, hosszú orrú arcokról, melyek végéből egy-egy hosszú szarv meredt fölfelé. [i]Rinocérosz-ember őrök[/i], gondolta. [i]A mester mégsem feledkezett meg a büntetésemről.[/i] Nyomorúságos, kérlelő tekintettel fordult vissza egy pillanatra a vörös szemű alak felé, mielőtt elkísérték volna a folyosón.
A sorsa már azelőtt megpecsételődött, hogy belépett volna a komor, föld alatti vallatószobába. Engesztelhetetlen mestere soha nem hagy ilyen trehányságot büntetés nélkül. [i]Zharradan Marr[/i] már rég ítéletet mondott fölötte.

– [i]Ott![/i] – A Goblin arcára elégedett mosoly ült ki, amint társai felé fordult. – Fekete Ujj! Ott fenn! Mindjárt ott!
Nyolc kimerült szempár követte Rozsdapenge ujját. Megálltak és a távolba hunyorogtak. Az éjszakai alkonyatban még az utat is elég nehéz volt követni, nemhogy a környező hegyekből bármit is kivenni. Nem láttak mást, csupán a Sziklás magaslatok újabb csipkés csúcsait, melyek egy óriási hurokcsapda fogaiként meredtek a magasba. A többiek hitetlenkedve felhorkantak.
– Nem. [i]Ott.[/i] Nézz ott.
Kimeresztett szemekkel próbálták megpillantani, amit Rozsdapenge már látott. A távolban egy magas szikla tűnt fel, ami simábbnak látszott társainál: egy égbe meredő henger, mely ebből a távolságból egy boszorkány hegyes süvegére emlékeztetett.
Lassan mindannyian felismerték a sötét tornyot.
– Lát? Ott. Fekete Ujj!
A Dombi Goblinok elképedve bámulták az erődítményt. Bár nem sokat tudtak róla, úgy érezték, olyan rendet és erőt jelképezett, melyet egyszerű elméjük fel sem foghatott. A helyi Goblin legendákban csupán „A Fekete Ujjként” beszéltek róla, számukra ugyanis egyfajta durva gesztust jelképezett, mely az égiekkel kívánt dacolni. Mindannyian csodálattal adóztak az ilyesféle bátor arcátlanságnak, a káosz igazi kinyilatkoztatásának.
Ahogy a csapat torokhangon felkuncogott, elérkezettnek tűnt az idő, hogy megálljanak pihenni egy kicsit. Az elmúlt órákat a végtelen Sziklás magaslatok megmászásával töltötték, úti céljuk látványa igazi felüdülést jelentett számukra. Rozsdapenge pontosan tudta, milyen lelkesítő hatással lesz alattvalóira a látvány, így jelt adott, hogy éjszakára tábort verjenek.

Fél óra elteltével teljes sötétség borult rájuk. A Goblinok egy sebtében épített tábortűz köré gyűltek, és vadul nekiestek a magukkal hozott nyers húsnak. Orkszabdaló elhessegetett egy ifjabb Goblint, aki megpróbált letépni egy ízletes csíkot a combcsontról, melyet az őrmester maga mellé dobott. Két másik társa hadonászva viccelődött egymás harci vitézségén, elfojtott nevetésük messziről hallatszott a nyugodt, éjszakai levegőben.
Rozsdapenge mélyen gondolataiba merülve ült és matatott csonka jobb füle maradványaival, miközben a remegő lángokat bámulta. A két őrködő Goblin a karavántól szerzett zsákokon és dobozokon ülve figyelte a környéket. Időnként felfigyeltek egy, a távolban felhangzó zajra, ilyenkor azonnal megragadták a fegyverük markolatát. Az este azonban nyugodt maradt, és egymás után mindannyian álomba merültek.

– [i]Graaauuughh! Eeeeyaaargh![/i]
A kínkeserves üvöltés zajára mindenki felriadt. Rozsdapenge már talpon is volt, harcra készen, előrántott szablyával állt a tábor közepén. Az izgatott őrök egy sűrűn benőtt, az ösvény mellett álló területre mutattak. – Ott! Orkszabdaló! Ment szükség. Bokrok! Jön!
Vezérüket követve a Goblinok a kiáltások irányába indultak. Egy remegő bokor keltette fel a figyelmüket. Elkerekedett szemekkel torpantak meg.
A halovány fényben épp csak sikerült kivenniük a bokor mögötti alakot. Őrmesterük vadul küzdött éppen… [i]valamivel[/i].
Mintha egy éjsötét [i]árnyék[/i] tekeredett volna a teste köré. Bár Orkszabdaló derekasan próbált kiszabadulni az árnylény szorításából, erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Az őrmestert mintha egy élő, feketeségből font háló ejtette volna csapdába, és minél inkább erőlködött, annál jobban gabalyodott bele a formátlan alakba. Képtelen volt kiszabadítani magát.
A Dombi Goblinok soha nem botlottak még Éji Árnyba, ellenkező esetben tudták volna, mennyire hiábavaló az őrmester kapálózása. Arra is rájöttek volna, hogy legjobb esélyük a túlélésre az lett volna, ha magára hagyják társukat és elhagyják a környéket. Ösztöneik azonban nem ezt sugallták számukra – különösen most, hogy Orkszabdaló fuldokolni kezdett a lény végzetes ölelésében.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c2-1.png][/img]A Goblinok az őrmester segítségére siettek. Megragadták és rángatni kezdték a fekete árnyat, de nem tudtak hatni rá. A szellemszerű lény csupán félig volt szilárd, és szorosan tapadt a tisztre. Anyaga úgy folyt át mindannyiuk ujjai közt, mintha valami sűrű, olajos folyadék lett volna.
– Tüzet! – kiáltott fel Rozsdapenge. – Hozz tüzet!
Az egyik Goblin a tábortűzhöz rohant és felkapott egy lángoló faágat, ám sietségében megbotlott egy sziklában és elterült a talajon. Az ág kiesett a kezéből, és ahogy végiggurult a porban, ki is aludt. A lény visszaszaladt a tűzhöz, hogy egy másik ágat kapjon ki belőle.
– [i]Aaaagh! Aaaaakk![/i] – Orkszabdaló fuldoklása egyre gyengébbé vált. – [i]Oooommmpph![/i] – A tiszt gyomra kivetette a tartalmát, egyenesen a fekete árnyékra. Ekkor érkezett vissza az ifjú Goblin, kezében a lángoló fával.
Rozsdapenge kikapta az ágat a kezéből és a lény felé döfött vele. Először semmi nem történt, ezután azonban megremegett egy pillanatra. Mintha csak egy halász horgára akadt volna, az árnyék hirtelen lesiklott Orkszabdaló mellkasáról és fejéről és a talajon folyva beleveszett az éjszakában. A következő pillanatban már nem lehetett megkülönböztetni a mindent beborító feketeségtől.
– Mi az? Hova megy? Orkszabdaló halott? – A Goblinok idegesen vartyogtak egymás között, jól láthatóan megrettentette őket az ismeretlen teremtmény.
Rozsdapenge az őrmester mozdulatlan teste fölé hajolt. – Nem halott. Oda cipel – vakkantotta a parancsot, miközben próbálta összerázni a csapatot. Hangjában csupán egy cseppnyi félelem érződött, apró töredéke annak, amit valójában érzett.
A Goblinok a tűzhöz cipelték társukat és mellé fektették. Rozsdapenge fáért kiáltott, és a biztonság kedvéért két katonát küldött érte. Mikor mindketten visszatértek, ismét felélesztették a lángokat. Egy ideig egymás közt vitatták meg a történteket, miközben szemmel tartották Orkszabdaló testét is, hátha látnak az állapotában valami javulást. Végül ismét aludni tértek, ám csak miután Rozsdapenge háromra növelte az éjszakai őrök számát.

Hajnalban ébredtek és felszedelődzködtek, hogy folytassák az utat. Orkszabdaló a többiekkel együtt ébredt, és bár fájó fejre panaszkodott, semmi más baja nem volt. Mikor azonban a Goblinok a fekete árnnyal való találkozásáról kérdezték, csak értetlenül bámult maga elé. Csak annyit tudott, hogy a többiekkel együtt elaludt, majd felébredt. Semmi emléke nem maradt az éjszaka történéseiből. Mégis [i]miről[/i] beszélnek ezek?
A többieknek azonban valami más is feltűnt őrmesterükben. Sokkal csöndesebbé vált, mint korábban, és egy kicsit szenvtelenné is. Mikor tovább próbálták faggatni, egyszerűen elhallgatott. Végül annyiban hagyták a dolgot és továbbindultak. Késő délutánra érték el a Fekete Tornyot.
2019. december 10. 20:03 | #3
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]3
A Fekete Torony[/center]
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c3-1.png][/img]A Fekete Torony.
Két emberöltővel ezelőtt épült a Sziklás Szirt köveiből, melyből magasodik. A Káosz Fellegvára félelmet és tiszteletet ébresztett a Sziklás Magaslatok minden lakójának szívében. Fekete tégláit egy seregnyi teremtmény pakolta egymásra – a rossz nyelvek szerint némi pokolbéli segítséggel –, akiket még a nagy hatalmú varázsló, Rettegett Gandor bérelt fel.
A vagyonos, ámde visszavonultan élő varázsló nem volt gonosz ember, a démoni dolgokhoz való beteges vonzódása azonban szülőfalujának, Iszapkövesdnek minden lakóját aggasztotta, és így ráragadt a fekete mágus jelző. A folyamatos zaklatás miatt végül kénytelen volt elhagyni az otthonát. Feleségével és ifjú fiával együtt indult északnak, a Sziklás Magaslatoknak, és itt, a Sziklás Szirten döntött úgy, hogy új menedéket épít magának és családjának.
Az építkezés rendkívül gyorsan befejeződött, Gandor azonban nem foglalkozott az otthona helyéről szóló figyelmeztetésekkel: a Magaslatok között nem csupán veszedelmes és rejtélyes lények tengették nyomorult életüket, a káosz lényege járta át a hegy szikláit. A gonoszság szelleme betegségként fertőzött meg mindent és mindenkit, aki ezen a területen telepedett le. Rettegett Gandornak fogalma sem lehetett, hogy a kövek, melyekből menedékét építette, végül eltorzítják majd az elméjét. Ahogy a szomszédságában élő lények, úgy lassan, de biztosan Gandor is elkezdett megváltozni.
Eleinte egyszerűen csak elkezdte megtűrni a káosz teremtményeit, később pedig már rokonszenvezett velük. A tornyába invitálta őket, ahol elmondhatatlan feladatokat bízott rájuk, és melyekért cserébe élelmet, szállást és időnként némi alamizsnát is kaptak. Ám minél tovább élt a Fekete Toronyban, annál inkább hozzájuk hasonlatossá vált.
Mikor Gandor meghalt, fia, Rettegett Craggen örökölte meg a fellegvárat. Mivel egész életét a Fekete Toronyban töltötte, Craggen egy velejéig gonosz zsivánnyá vált. Felnőtt évei során felélte apja teljes vagyonát, melyet mágikus tudományának és fiának, Balthusnak szentelt.
Rettegett Craggen soha nem vált különösebben tehetséges varázslóvá, képességei inkább a hadvezetésben tudtak volna jobban kibontakozni. Ám rengeteg időt töltött el az ifjú Balthusszal, aki hamar a titokzatos tanok megszállottjává vált. Rettegett Balthus rendkívül értelmes gyermek volt, aki gyorsan elsajátított mindent, amit Craggen meg tudott tanítani neki. Tizennégy éves korára mágikus ismeretei már meghaladták apjáét, és egyre erősödő megvetéssel kezdett viseltetni iránta. Végül meggyőzte apját – pontosabban fogalmazva [i]kierőszakolta[/i] tőle –, hogy bízza egy tanultabb mester gondjaira, akitől elsajátíthatja az ismereteket, melyekre oly nagyon áhítozott. Saját gyermekének haragjától tartva Rettegett Craggen beíratta Feketevihar Volgera Nagy Síkságban üzemelő iskolájába, ahol idővel félelmetes ismereteket szerzett a sötét tanokban.
Feketevihar iskolájából visszatérve apja tárt karokkal fogadta otthon. Addigra azonban olyan ostobaságoknak, mint a család iránti hűség, nem maradt hely Balthus fekete szívében. Eltökélte, hogy élete hátralévő részét a hatalom megszerzésének szenteli, és hogy semmi nem állhat az útjába. Hazaérkezésének pillanatában, amint apja megölelte volna gyermekét, örömkönnyei az arcára fagytak, mikor a tékozló fiú egy hosszú, a bordái közt átszúrt pengével viszonozta az üdvözlést.
Új céljának eléréséhez először is egy főhadiszállásra volt szüksége. És így az övé lett a Fekete Torony.
A fellegvár csatlósai először gyanakodva, sőt, megvetően fogadták új mesterüket: mit képzel ez a taknyos kölyök, hogy egy ilyen hely urának nevezi magát? A megvetés azonban hamar nyomorúságos félelemmé vált, ahogy az ifjú Balthus olyan kegyetlenséggel vette át az irányítást, ami még a Nagy Síkság barbárjainak szívét is rettegéssel töltötte volna el.
Rettegett Balthus azonban nem csak kiváló varázsló, hanem remek hadvezér is volt. Apjának hadserege csupán a fellegvár őrségére szorítkozott. Hamar rájött, hogy katonák nélkül nem válhat nagy hódítóvá, ezért nekiállt, hogy harcosokat toborozzon. A Sziklás Magaslatokon élő harcias Goblinok törzseinek és klánjainak, illetve a többi itt tengődő káoszteremtmények szemében élő legendává vált. Voltak, akik csak az elutasítás következményeitől való félelmükben csatlakoztak hozzá, a többség azonban a káosz egyre növekvő seregének akart részese lenni – utóbbiakat a hódítások közben elkövethető rémtettek épp úgy izgatták, mint a kincsek.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c3-2.png][/img]Balthus kezdeti támadásainak a Sziklás Magaslatok körül elterülő kisebb közösségek voltak a célpontjai, és elsősorban azt a célt szolgálták, hogy kitanulja, hogyan tudja a legjobban kihasználni a csatákban mágikus képességeit. Kíváncsivá vált egy kevésbé ismert, Royal Lendle királyi udvarában, Gallantariában felbukkant harci mágiára. A Gendzsik voltak azok, akik Allansiába hozták magukkal a titkot, bár nem annyira a felhasználása, mint inkább annak titokzatos eredete érdekelte őket. E mágia végzetes eredménnyel használható a csatamezőn, a lélek-lények azonban mostanáig nem voltak különösebben segítőkészek ezen túlvilági tanokkal kapcsolatban.
Rettegett Balthus egyre növekedő erejének híre hamarosan szárnyra kelt, és a káosz egyre több harcias teremtménye találta meg az utat a Fekete Toronyba. Nyomott orrú Orkok, fekete szívű Koboldok, kóborló Ogrék és hasonszőrű társaik csatlakoztak hozzá, ahogy a Dombi Goblinok törzsei is, akik igyekeztek mielőbb új, hatalmas mesterük szolgálatába állni.
Az egyik ilyen törzs vezetője Rozsapenge volt, aki szolgálatainak köszönhetően hamarosan Rettegett csapatainak parancsnokává vált. Balthus maga azonban továbbra is megvetéssel tekintett a Dombi Goblinokra, akiket ostobának, ám egyszersmind létfontosságúnak tartott világhódító terveiben.

Disszonáns harsonaszó jelentette a Dombi Goblinok vezetőjének érkezését.
Rozsdapenge levette súlyos sisakját és gondosan a hóna alá fogta. Intett Orkszabdalónak, és büszkén átlépett a széles ajtón. Őrmestere három lépéssel lemaradva követte. Egy nagy, faborítású szobába érkeztek, melynek falait egzotikus fegyverek és rég halott ősök portréi díszítették. Rettegett Balthus a helyiség túlvégében, egy masszív íróasztal mögött ült.
A Goblin korábbi magabiztossága hirtelen elpárolgott. Ahogy előrelépett, érezte, amint szíve idegesen ver mestere jelenlétében. A reakció érthető volt: a várakozó alak rendkívül impozánsan nézett ki. Egy magas, széles vállú, izmos férfi fordult felé. A szigorú arcon ülő tekintet érzelemmentesen bámult rá, ám a sűrű, fekete szemöldökök alatt izzó szempár egyenesen Rozsdapenge elméjébe fúródott. Az egyébként teljesen kopasz varázsló fejének tetejéből egyetlen vastag tincsben serkent elő egyenes, fekete haja, mely magas gallérjáig ért. Szája szorosan csukva volt. Testbeszéde egyáltalán nem árulkodott, milyen hangulatban volt.
[i]Egyetlen apró hiba, egyetlen udvariatlan megjegyzés[/i], gondolta a Goblin egyszerű nyelvén, [i]és büntetés gyanánt kivégeztet.[/i]
Rettegett Balthus jól tudta, milyen hatással van szolgálóira a megjelenése. Már fiatal korában rájött, hogy az emberek és a nem emberi értelmes lények is ösztönösen tisztában vannak saját pozíciójukkal a hatalmi ranglétrán. A felfedezés rendkívül kíváncsivá tette, ezért nekiállt, hogy kiderítse, mitől sütik le egyesek a szemüket mások előtt. Figyelt, és olvasott. Mostanra pedig mesterien kényszerítette az akaratát másokra.
Rozsdapenge mélyen meghajolt mestere előtt, majd intett a többi Goblinnak, hogy hozzák elő a Trollfog-hágóban zsákmányolt ládákat és zsákokat.
– Sikerrel jártál? Megszerezted a Csaknafüvet?
Rettegett szavai hangosan zengtek Rozsdapenge fülében. Próbált válaszolni valamit, agya azonban teljesen ledermedt és egyetlen értelmes mondatot sem volt képes kinyögni. Gyorsan bólintott, az egyik zsákhoz lépett, szélesre nyitotta annak száját és gondosan félrefordította az orrát, hogy az édes illat ne tudja megint elvenni az eszét.
Rettegett Balthus az íróasztala fiókjába nyúlt, előhúzott egy kis fiolát és gondosan hármat kortyolt belőle. Várt néhány pillanatot, hogy a bájital hatni kezdjen, ezután talpra állt. A zsákhoz lépett és a szárított növénybe túrt, kivett egy maréknyit, majd két tenyere közt dörzsölni kezdte. Mélyet lélegzett és becsukta szemeit.
– Jó munkát végeztél, Rozsdapenge. Jó munkát végeztél – mondta, miközben szája sarka mintha mosolyra húzódott volna. – Áldozatok?
– Kevés. Nem sok – mondta vállat vonva a Goblinok vezetője.
Rettegett ebből tudta, hogy valahol tíz és negyven között lehetett a halottak száma. A Goblinok nem tudtak számolni. Bólintott. – Túlélők?
Rozsdapenge köhintett és idegesen toporgott. – Mind megöl… Kivéve…
– KIVÉVE? – Rettegett dühe bombaként robbant, a Goblin némán tátogni kezdett. Mesterének jeges pillantása alatt moccanni sem bírt.
Végül nagy nehezen kibukott belőle a támadás és üldözés története, és szánalmasan könyörgött kegyelemért, miközben beszámolt róla, hogyan sikerült a szekér hajtójának elmenekülnie az éjszakába. Mivel azonban Balthus volt az ura, nem számíthatott megbocsájtásra. Akik jó szolgálatot tettek neki, azok életben maradtak. Akik elbuktak, azok elpusztultak. Mikor kifutott végre a kifogásokból, két őr megragadta Rozsdapengét és kirángatták a helyiségből.
Orkszabdaló ugyanazzal a közönyösséggel nézte és hallgatta végig a történteket, ami az Éji Árnnyal való találkozása óta jellemezte. Mikor Rettegett szemei rámeredtek, előhúzta kezét a köpenye zsebéből. – Ezt néz. – Azzal előrenyújtotta a tompa medált, melyet az ifjú Goblin adott neki. – Ember nyak körül.
Rettegett Balthus megragadta a medált és elkerekedett szemekkel rábámult, majd gyorsan felpillantott az őrmesterre. – Menj, Orkszabdaló – parancsolta. – Leléphetsz.
A lény hanyagul sarkon fordult.
– És vedd át főnököd helyét – tette hozzá Balthus. – Mostantól kezdve te leszel a Goblinok parancsnoka. Így határoztam.
Orkszabdaló elégedetten elmosolyodott magában.
Ahogy a Goblin őrmester könnyedén hátat fordított és távozott, Rettegett elgondolkodott a lény viselkedésén. Elég régóta ismerte, most azonban nem látta rajta a katonai múltjáról árulkodó gyors, pontos mozdulatokat. Ehelyett szinte [i]lazának[/i] tűnt. Elhessegette magától a gondolatot, most sokkal komolyabb dolgok foglalkoztatták, mint a Goblinok. Lepillantott a medálra és összpontosítás közben a fogát csikorgatta. Ha tudta volna ezt, soha nem rendelte volna el a rajtaütést. A karaván elleni támadást meg fogják bosszulni… Volt egy túlélő… Az a túlélő jelenteni fog az urának… Egy úrnak, akinek szolgálói számozott medálokat viselnek.
Zharradan Marr légiósai.

Megkezdődött a háború.
2019. december 12. 21:11 | #4
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]4
Salamon király udvara[/center]
– Kelj fel, Feketesörény. – A király lepillantott az előtte térdelő alakra. [i]Hmmm,[/i] gondolta, [i]ígéretes. Ez az ifjú tiszt tökéletes lesz a feladatra. Talán egy kicsit még tapasztalatlan, ám a megfelelő kiképzéssel és lehetőségekkel… És ha az elméje valóban olyan éles, mint amilyen szélesek a vállai… Hmmm. A kinézetén azonban javítanunk kell. Inkább hasonlít egy Nagy Síksági barbárra, mint a királyi udvar lovagjára…[/i]
Ahogy a férfi hátravetette koromfekete hajzuhatagát, előbukkant Feketesörény Chadda zord arca. Szemrebbenés nélkül, már-már tiszteletlen önbizalommal viszonozta Salamon király pillantását. Bármilyen feladatot is akartak rábízni, eltökélte, hogy sikerrel fog járni. Ez volt az a lehetőség, amire várt, hogy bizonyíthassa rátermettségét és megalapozhassa Amonourját, hírnevét Salamonisban.
Feketesörény a térdére helyezte tenyerét, és ahogy felállt, csillogó hadi vértje megcsikordult az illesztéseinél. Büszkén kihúzott háttal állt Salamon előtt. [i]Mint egy sas,[/i] gondolta a király. A masszív páncél, mely még inkább kihangsúlyozza izmos vállait, keskeny derék, komor tekintet és intelligens szemek. Sisakját a jobb hóna alá csapta, bal tenyerét hanyagul a kardja markolatán pihentette. [i]Vezetőnek termett ember.[/i] Ám volt benne valami, ami nyugtalanította az uralkodót. Lehet, hogy egy kicsit túlságosan is beképzelt lett volna? Túl fiatal lenne ahhoz, hogy ilyen létfontosságú feladatot bízzon rá? Bízhat benne bármennyire is? Vagy csak gondozatlan kinézete volt az, amit ellenszenvesnek talált benne?
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c4-1.png][/img]A Három Mindenlátó még soha nem hagyta cserben. Személyesen választották ki a férfit a király küldetésének végrehajtására tucatnyi jelentkező közül. Bár még csak rövid ideje szolgált a városi seregben, így is gyorsan emelkedett a ranglétrán, és minden gyakorlóküldetésen kiválóan szerepelt. Mikor katonáit segítségül hívták a városba, hogy elsimítsanak valamilyen zavargást, mindig gyorsan és határozottan intézkedtek, de soha nem történtek túlkapások.
– Hűséges bölcseim, a Három Mindenlátó tanácsára hívattalak ide – kezdte a király. – Úgy gondolják, egyetlen olyan személyre kell bízni ezt a feladatot, akit kevéssé ismernek a salamonisi udvarban, aki feltűnés nélkül vághat át Allansián, aki rendelkezik a feladat végrehajtásához szükséges talpraesettséggel, és akinek Amonourja sokat nőhet siker esetén.
Az utolsó szavakat hallva Feketesörény felvonta szemöldökét. Salamonis előkelőségei ugyanis nem családi kötelékek vagy vagyon alapján választatnak – ezek csupán másodlagosak az ember hírneve, Amonourja mellett. Salamonis polgárai szívesen hallgatták a híres kalandozók történeteit: hogyan győztek le vad teremtményeket, fedeztek fel elvesztett kincseket, vagy kerekedtek felül a gonosz erőin. Így a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely elsősorban a hírnevétől függött. Ha valaki egész életében keményen dolgozott a mezőn vagy a műhelyében, és soha nem hagyta el a családját, hogy kalandot keressen, annak Amonourja – és így megítélése is – elég rossz volt. Akinek kalandjairól és bátorságáról azonban vándor énekesek zengtek ódákat, az szinte azonnal helyet kapott Salamon király Lovagi Főasztala mellett. Feketesörény számára rendkívüli lehetőség volt ez arra, hogy tovább hizlalja Amonourját.
– Gyülekező viharról szóló hírek jutottak a fülembe – folytatta a király. – Maga a vihar kevéssé foglalkoztat. Bár ezrek halnak majd meg, miközben a káosz dombjain tombol, Salamonis szinte semmit nem fog érezni belőle. A vihar utáni csend az, ami aggaszt.
– Ez a földet két megtestesült gonosszal lett megátkozva, és mindkettő a Nagy Síksági nekromanta, Feketevihar Volgera szülötte. Ő már megkapta a jussát, amikor tanítványai meggyilkolták, miután mindent eltanultak tőle, amit tudott. A nevük ismerős lehet számodra: Rettegett Balthus és Zharradan Marr.
Feketesörény bólintott. Ezeket a neveket minden salamonisi jól ismerte és gyűlölte.
– Ez a két átkozott élvezetét leli a sötét utak praktikáiban. Az elmúlt években folyamatosan erősödtek, Rettegett délen, a Sziklás Magaslatok között, Marr pedig északon, Coven környékén. Mostanáig békében megvoltak egymás mellett. Mostanáig. Gyülekeznek a felhők, hamarosan kitör a vihar.
– Felesleges bárkit is hibáztatni emiatt. Semmi kétségünk nem volt afelől, hogy egyszer meg fog történni. De akár tetszik, akár nem, sajnos az útjukban állunk. Előre tudnunk kell, mi lesz a háború kimenetele. Mert bármelyik oldal nyer is, az végezni fog ellenfelével és magáénak fogja ítélni a Sziklás Szirt és Deddelvíz közt elterülő földeket. Salamonis jelenléte eleinte csak nyűg lesz, majd egy szálka a győztes szemében. Csak idő kérdése lesz, mikor tör ki a háború Salamonisszal. És nem merem bizton állítani, hogy bátor katonáink meg fognak tudni védeni minket ezektől a vérre szomjazó káoszseregekkel megtámogatott varázslóktól.
– Így el is értünk a feladathoz, melyet rád bízok, ifjú Feketesörény Chadda. – A király ismét végigmérte a férfit. – A küldetésed a következő: találj módot rá, hogy hasznunkra fordítsuk ezt a háborút, és hogy hárítsd el a város elleni elkerülhetetlen támadást.
A két férfi némán meredt egymásra. Egyikük sem törte meg a szemkontaktust, a csend egyre súlyosabban nehezedett a teremre. A nagyteremben a király kíséretébe tartozó nemesek idegesen feszengeni kezdtek. Ez volt a pillanat, hogy Feketesörény beszéljen, hogy elfogadja a küldetést és megköszönje a királynak ezt a megtiszteltetést. A viselkedése felháborító volt! Minden szem a bozontos hajú ifjúra meredt, akinek markáns állkapcsa lassan nyílt csak meg.
– Felség… – kezdte, mély hangja a terem legeldugottabb szegletében is tisztán hallatszott. – Elfogadom a feladatot. Dicsőség, hogy a szolgálatába állhatok. És hogy Salamonis népét szolgálhatom. Két nap elteltével útnak indulok. Addig szükségem lesz szállásra, mely méltó azon nemesekhez, melyek sorába hamarosan belépek. Továbbá egy inasra, aki kérdés és ellenkezés nélkül teljesíti az óhajaimat.
A nemesek felszisszentek. Kinek képzeli magát ez a tapasztalatlan senki, hogy így beszél Salamonis királyával? Ez a fajta gőg nem maradhat büntetlenül. Egyelőre azonban még mindig a király előtt állt, és szenvtelenül tartotta vele a szemkontaktust. Most Salamonon volt a sor, hogy beszéljen.
– Fiatalember – kezdte nyugodt, szinte apáskodó hangon. – Sokat kell még tanulod az udvari etikettről, mielőtt csatlakozhatnál a hőn áhított nemesek közé. De látom, bátorságnak és eltökéltségnek nem vagy hiányában. És nem vesztegeted a szót. Megkapod tőlem, amit kérsz. De ezért viszonzást várok. Megegyeztünk?
Feketesörény bólintott. Nem fog elbukni. Már megbánta az uralkodója irányába mutatott nyersességét, ám sem neveltetése, sem büszkesége nem engedte, hogy visszavonja szavait. Ráadásul nem sokat tudott az „udvari etikettről,” és még annál is kevésbé érdekelte a dolog. Arra kérték, hogy teljesítsen egy küldetést. Elfogadta a feladatot. Más mondanivalója nem volt.
Elfordult a királytól, és az ajtó felé indult. A tömegből ismét rosszalló morgás tört elő. A király nem adott engedélyt neki a távozásra. Micsoda arcátlanság! Hogyan fog Salamon erre a sértésre válaszolni?
A király azonban mélyen gondolataiba merülve figyelte a távolodó alakot. Vajon helyes döntést hozott a Három Mindenlátó? Valóban rendelkezik ez a Feketesörény Chadda azokkal a képességekkel, melyek egy ilyen fontos feladat végrehajtásához szükségesek?
Salamon hátradőlt a trónszékébe. Ahogy az ajtó becsukódott Feketesörény mögött, ujjaival elgondolkodva pödörni kezdte szögletes állán gondosan megnyírt szakállát.
Gondolatai végül visszatértek a jelenbe. – A következőt! – parancsolta.
Egy rikító ruházatú hírnök lépett előre. – Őfelsége, bemutatom Vignort, a távoli Vaskövesd királyságából, Harabnabból érkezett kereskedőt. A szigin szüretről kíván tárgyalni.
[i]Még egy,[/i] mordult fel magában Salamon. Az év ezen szakaszában mindig tucatnyi kereskedő érkezik az Óvilágból és Khulból, hogy kétségbeesetten próbálják meggyőzni a királyt, hogy váljon meg némi szigintől – e gyógyfűtől, mely rendkívül gyorsan képes begyógyítani a sebeket –, cserébe Bűzös Borz bőrért, vagy valami hasonlóan értéktelen kacatért. Csupán udvariasságból egyezett bele ezen kereskedők meghallgatásába. Soha egyikük sem tudta meggyőzni, hogy akár csak egyetlen levéltől is megváljon.
A hírnök mélyen meghajolt, az ajtó pedig kinyílt, hogy utat adjon egy kövér, gyanús kinézetű, kék selyemtalárba öltözött alaknak. A fickó ujjain és nyakában tucatnyi ékszert viselt – mely szokást Salamon rendkívül kivetnivalónak talált férfiak esetében –, hogy így jelezze az uralkodónak gazdagságát és tekintélyét. Az alak erősen izzadt. Erőltetetten elmosolyodott, majd mélyen meghajolt a trón előtt.
– Őfelsége. [i]Őmagassága…[/i] – kezdte a megerőltetéstől elvörösödő fejjel. – Azért jöttem, hogy ajánlatot nyújtsak be. Olyan nagyvonalú ajánlatot, hogy én magam sem értem, hogyan tudták kereskedőtársaim összeadni. Ömm… felegyenesedhetek, őfelsége? Röstellek ilyet kérni, egészségem azonban mostanság nem szolgál olyan jól. Túl sokat dolgozok az orvosaim szerint… másrészről mit is tudnak az orvosok, nem igaz? Hálásan köszönöm. Tudom, hogy a hideg évszakokban milyen kegyetlenül csípőssé tud válni az idő. Láttam, ahogy alattvalói remegve ülnek a tábortűz körül, képtelenek elhagyni otthonaikat. De van rá megoldásom, hogy enyhítsek szenvedéseiken, és biztosíthatom őfelségét, hogy sziginjéért cserébe tisztességes árat tudok ajánlani. Nincs is jobb annál, mint Bűzös Borz bőrbe bújva…

Miután az utolsó kérvényező is távozott, Salamon elgyötörten felsóhajtott. Most, hogy egyedül maradt a teremben, gondolatai visszatértek a különös, faragatlan fickóhoz, akit életének legfontosabb küldetésével bízott meg. Vajon megbízhat ebben a titokzatos alakban? Vagy becsvágya más irányba fogja terelni az ifjút? Ha harminc évvel fiatalabb lett volna, ő maga vághatott volna neki ennek a feladatnak. De nem, akkor sem. Egy ismeretlen salamonisinak kell bevégeznie ezt a küldetést. És megbízott a Három Mindenlátó bölcsességében. Már csak az a kérdés, hogyan tudja biztosítani Feketesörény további hűségét?
Összeszűkült a szeme, és elégedetten bólintott. Salamon király kiötlött egy tervet.
2019. december 13. 21:13 | #5
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]5
A Cserva[/center]
Kopogtak az ajtón.
Feketesörény az elgondolkodva bámulta az ablakon át a Yore-i Erdőt.
– Szabad! – kiáltott fel végül.
Az ajtó kitárult, mögötte egy vékony, talán másfél méter magas alak tűnt fel. Bár színes udvari ruhába volt öltözve, az egyértelmű volt, hogy a teremtmény nem ember. Egy Elf talán? Nem, ahhoz túl sötét volt a bőre, az arca pedig egy kicsit túl nagy. Távol ülő szemei és nagy, hegyes fülei azonban határozottan az Elfekre emlékeztette. Talán egy Fekete Elf? Az sem lehet, a lény kopasz volt, arca pedig leginkább egy csecsemőére hasonlított. Orra azonban jóval kisebb volt, mint ahogy azt a többi vonása indokolttá tette volna.
Feketesörény még soha nem találkozott Cservával, és kíváncsian figyelte, amint a teremtmény belép a szobába. Léptei ruganyosak voltak, kíváncsi szemei gyorsan bejárták az egész helyiséget. Volt valami nevetséges a lényben, ahogy vékony lábain lépdelt és közben jobbra-balra ingatta a fejét, ami leginkább egy tófelszínen lebegő, hullámoktól dobált labda képét idézte fel benne.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c5-1.png][/img]– Inast kért, uram. Itt vagyok. A nevem Sroonagh Monnow Pirrashatha. Úgy vélem, könnyebbnek fogja találni, ha egyszerűen csak „Cservának” szólít, elvégre ez a fajom neve. Nem fogok megsértődni, ha így hív, bár Ön valószínűleg sértésnek venné, ha én „embernek” hívnám Önt. Már hozzászoktunk ehhez az idegen földeken. Tudja büszkék vagyunk a fajunkra. – A lény hangja magas volt, ám Feketesörény érdekesnek találta furcsa, dallamos hangzását.
– Látom, hogy megjelenésem kíváncsisággal tölti el – folytatta az alacsony teremtmény. – Rimon városából, Arantisból érkeztem. Fajunk minden példánya hasonlít hozzám, illetve pontosabban megfogalmazva én hasonlítok fajom minden más példányára. Épp az Óvilágba tartottam egy vitorlás hajón, amikor az út második napján pokoli szélvihar kerekedett. – A Cserva arckifejezése elszomorodik, ahogy feleleveníti magában az eseményeket. – Egy nap és éjszaka küzdöttünk a széllel, miközben az úgy dobálta a hajónkat, mintha csak egy óriás játszana egy pamutgombolyaggal. Mikor végzett velünk, már csak kevesen maradtunk életben. Én ezek egyike voltam. Visszavánszorogtunk hát Allansiába, és végül elértük az Osztriga-öblöt. Utam végül Salamonisba vezetett, és azóta itt élek. Elégedett vagyok új otthonommal és szerepemmel. Azt mondták, megfelelő lennék az Ön inasának, amíg Salamonisban tartózkodik.
Feketesörény felmordult. Nem volt igazán kíváncsi a lény élettörténetére. Mivel azonban gondolatait már úgyis megzavarta a fura alak, eljött az ideje, hogy egyen valamit.
– Rendben van, inas… [i]Cserva.[/i] Ideje, hogy egyek valamit. Hozol valami…
– Megbocsásson, uram – szakította félbe az alacsony lény. – Számítottam rá, hogy éhes lesz, így válogatott táplálékokat hoztam magammal, melyek tökéletesek lesznek arra, hogy erőt nyerjen belőlük az Ön előtt álló úthoz.
Ekkor betolt egy tálaló kocsit, mely hideg élelemmel, főleg zöldségekkel volt megpakolva. Feketesörény megvetően mérte végig a választékot.
A Cserva ezt érezve gyorsan magyarázkodni kezdett. – Uram, ha megengedné, hogy szóljak pár szót. A tigrisnövény levelekkel érdemes kezdeni, ezekkel itt. Elég rágósnak és kellemes ízűnek fogja őket találni. A tigrisnövény levelek rengeteg egészséges tápanyagot tartalmaznak, melyek segítenek visszanyerni az emberek erejét. Van is erről egy mondás otthonomban: [i]Hogyha holnap csata vár, estére tigrislevél dukál.[/i]
Feketesörény fintorogva bámult le a három vastag, narancsszínű levélre, melyek hervadtan hevertek egy tányéron.
– Ha szabadna javasolnom, – folytatta a Cserva –, kóstolja meg ezeket az ízletes leveleket. Ezután kortyoljon a Völgyfű teából. Szerényen mondhatom, büszke vagyok rá, milyen remek teát tudok készíteni. Amikor először Allansiába sodródtam, az egyik legnagyobb szívfájdalmam az volt, hogy nem tudtam teákat készíteni, mivel nem ismertem a helyi növényeket. Végül azonban sikerült felfedeznem őket. A legízletesebb gyógynövények a Fűzfák Völgyében nőnek. Ezt a teát ezekből főztem le. Kérem, kóstolja meg, hogy ízlik.
– Ezután a Salamon ragumat ajánlanám. Ezt az eledelemet a király után neveztem el, mivel úgy érzem, ez életem mesterremeke. Az összetevők ugyanakkor rendkívül egyszerűek, bármely zöldségből elkészíthető. A titok hozzá a különösen érlelt lé, melyet…
– ELÉG! – Feketesörény dühödt kiáltása a Cservába fojtotta a szót. – Inas, ezt a nyúlkaját vidd a parasztoknak. Nekem nem kell. Kifelé. Hozz kenyeret, sört és birkapecsenyét.
A Cserva tátott szájjal, felvont szemöldökkel és fájdalmas, bús tekintettel nézett a férfira. Új mestere elégedetlen volt a főztjével! – Há… há… hát persze, uram. Ezer bocsánat, uram. Má… máris, izé, máris intézkedek. – Mélyen hajlongva, elbátortalanodva és a dühkitöréstől elcsüggedve hátrált ki a szobából.
[i]Idióta! Ostoba, fecsegő idióta. Úgy nézek én ki, mint aki magvakon és bogyókon nőtt fel?[/i] A kocsira pillantott. Tigrisnövény levelek. És… mi is volt az? Völgytea? Ekkor azonban feltűnt neki, hogy minden étel gondosan, megfontoltan lett elhelyezve, körítéssel és apró, színes növényekkel megdíszítve, hogy kellemes hatást keltsen. Feketesörény összeráncolta a homlokát. Az apró teremtmény nyilvánvalóan igyekezett jó első benyomást kelteni. Lehet, hogy túlságosan is kemény volt vele?
A tálaló kocsihoz lépett, és felemelt a tányérról egy tigrisnövény levelet. Ahogy száránál fogva felemelte és megforgatta a kezében, a súlyos levél lekonyult. Az orrához emelte és megszagolta. Különös illata volt, mely őrölt magvakra emlékeztette, de volt benne valami különös, édes szag is. Felidézte magában a teremtmény mondókáját: [i]Ha holnap harcolni fogsz, egyél ma három levelet[/i], vagy valami ilyesmi. Sosem volt türelme a költészethez.
Beleharapott a levél csúcsába. A húsa rágós és szivacsos volt, édes dió íze pedig egyáltalán nem volt kellemetlen. Egy nagyobb falatot harapott, majd az egész levelet betömte a szájába. Leült az ágy szélére, hogy kiélvezze a különös ízt.
Másnap reggel korán kell kelnie, és fel kell keresnie barátját, Calorne Manitust, a népszámlálót. Az előtte álló úthoz társakra lesz szüksége. Egy négyfős csapat megfelelőnek érződött. Feketesörény azonban visszavonultan élt, így nem igazán ismerte a salamonisiakat. Remélte, hogy barátja segíteni fog tudni neki a megfelelő társak kiválasztásában. Felállt az ágyról, majd szórakozottan felvett egy újabb tigrisnövény levelet és elgondolkodva beleharapott.
Abban a pillanatban ismét kopogtak az ajtón. Azonnal magához tért, visszadobta a levelet a tányérra és kinyitotta az ajtót. A vézna inas tért vissza, ez alkalommal egy emberes adag élelemmel. A Cserva leszegett fejjel tolta be a szobába a második tálaló kocsit.
– Itt hagyjam a másikat, uram? Talán később majd nagyobb kedvet érez majd hozzá? – kérdezte reménykedve.
– Ne – válaszolta határozottan Feketesörény. – Vidd el.
Az apró lény felsóhajtott és megragadta az első kocsit. Keményen dolgozott a gyógynövényekből álló vacsorán, és csak annyit ért el vele, hogy feldühítette urát. Pedig tudta, hogy ezek az ételek sokkal táplálóbbak, mint a kenyér és a birkapecsenye, amit a férfi rendelt. Majd ahogy az ajtó felé tolta a tálalót, észrevette a hiányzó tigrisnövény levelet.
Apró mosoly terült el a Cserva arcán. Egy harapás elég lett volna ahhoz, hogy megkóstolják a levelet. Csak olyasvalaki, akinek tényleg ízlett, evett volna meg másfelet.

Feketesörény nem sokkal hajnalhasadás után ébredt. Ágya végében frissen mosott ruhát talált kikészítve. Inasa nem lazsált az éjszaka során. Még arra is volt gondja, hogy sötétebb színű öltözéket készítsen ki. Míg a legtöbb salamonisi rikító színekben pompázzon, Feketesörény kilógott a sorból, ezért különösen elégedett volna a vastag, fekete lovaglónadrággal és fekete, bélelt kivinggel.
Miután felöltözött, elhagyta a szobáját, majd a lefelé vezető lépcsőkön át az udvarra ment. A kút a túloldalt állt.
Nyüszítő hang hangzott fel mellette, ahogy mosakodni indult. – Uram! Kérem, engedje meg. – A Cserva volt az, aki lihegve szaladt Feketesörény után. – Csak kérnie kell, és szívesen felviszek egy lavór vizet a szobájába. Azok a fránya álomdémonok túl sokáig tartottak fogva, ha nem hallottam, amikor felébredt. Elnézését kérem, uram. Kérem. Azonnal felviszem a mosdóvizet. Kérem, térjen vissza a szobájába.
– Ne fáradozz ezzel, Cserva. – Feketesörény magára erőltetett egy mosolyt. Az apró teremtmény, akit teljesen meglepte mestere ébredése, kapkodva próbálta magára rángatni színes ruháját, ráadásul ingének egyik ujja ki is volt fordítva, és elég komikusan hatott, ahogy – mint egy kutya, aki próbál megszabadulni egy kullancstól – igyekezett kezével megtalálni az ing szárát. – Menj vissza a szobába és készítsd el a reggelimet. Jobb szeretek magam mosdani, friss vízzel, a reggeli csípős levegőn. Nyugodj le, öltözz fel rendesen és hozd fel a reggelimet. De ne a zöldségeidet. Kenyeret. És három tojást.
A Cserva sarkon fordult és buzgón a konyha felé sietett. Feketesörény megforgatta a nagy kereket, míg folyni nem kezdett a víz. Ezután belemártotta a tenyereit és megmosta az arcát. A jéghideg víz kellemesen csípte a bőrét. Vett egy második marékkal, és kidörzsölte szemeiből az álom utolsó morzsáit.
Mikor ismét kinyitotta a szemeit és felnézett, egy fehér bőrű, színes ruhákba öltözött nőt pillantott meg maga előtt. Az idegen váratlan felbukkanásától hátrahőkölt. Szólásra nyitotta a száját, a nő azonban a szája elé emelt ujjával csendre intette. Rámosolygott a férfira, majd előrehajolt, hogy vizet vegyen a kútból. Feketesörény ismét megragadta a kereket és megtekerte, majd megbabonázva figyelte, amint a hosszú ujjak egy kecses kelyhet formáznak a vízben. A nő jobbra-balra vetette a fejét, hogy hosszú, szőke haja ne lógjon a vályúba. Színes, lenge ruhát viselt, mely alapján művész lehetett, talán táncos. Vagy a királynőt szolgáló udvarhölgy.
Arcára fröcskölt egy kis vizet, majd lassan felnyitotta szemeit és egyenesen Feketesörényre bámult. Az idő megfagyott egy pillanatra, ahogy egymást figyelték. Ezután elfordult, és magára hagyta a férfit.
Feketesörény figyelte, ahogy a jelenés egyre távolodik. Finom papucsba bújtatott fürge lábai mintha nem is lépkedtek, hanem suhantak volna az udvar talaja fölött. A férfit teljesen lenyűgözte csípőjének kecses ringása és hajának fodrozódása a lágy reggeli szellőben. Egy pillanatig utána akart kiáltani, de végül csak némán figyelte, ahogy eltűnik a szeme elől, ezután pedig visszatért a szobájába.
[i]Ki volt ez a gyönyörű teremtés?[/i], kérdezte magában.

A Cserva hűen követte az utasításokat, és elkészítette a tojásokat és a kenyeret. Ezen kívül azonban felszolgált egy pohár gyógynövényteát is. Elégedetten figyelte, ahogy Feketesörény elgondolkodva szürcsölte az italt. [i]Ez jobban szolgálja majd, mint bármely más ital[/i], gondolta magában, miközben a szobában szorgoskodott.
– Most pedig indulunk – jelentette be végül Feketesörény. – Meg kell keresnünk Calorne Manitust, az itt élő népszámlálót. A tervem kivitelezéséhez szükségem van még néhány pár kézre – és agyra. Manitus mindent tud a Trollfog-hágó körül élő emberekről. Senki nem szolgálhat jobb tanáccsal arról, hogy kik legyenek az útitársaink.
Az udvaron két felnyergelt, indulásra kész paripa fogadta őket. Feketesörény el nem tudta képzelni, hogyan kerülhettek oda.
– Ha megbocsájt, uram, – magyarázta gyorsan a Cserva –, gondoskodtam róla, hogy mindig kipihent lovak várjanak ránk. Nem akartam, hogy azért késlekedjen a küldetése, mert az istállófiúknak idő kell felkészíteni őket.
– Helyes. Akkor induljunk. – Feketesörényt lenyűgözte, milyen apróságokra is odafigyel az alacsony teremtmény.
Kilovagoltak a palota kapuján, egyenesen Salamonis városába. A városközpont felé vezető út mindkét oldalát bódék szegélyezték. Ahogy elhaladt mellettük büszke, fekete lován, a parasztok összesúgtak mögötte. Néhány koldus csoszogott elé az útra, miközben felé nyújtották adománygyűjtő edényeiket, a lovas azonban feléjük sem pillantva haladt tovább célja felé.
A Cserva folyamatosan beszélt. – Na most, látja őt? Az ott Caddentras, a kövérebb, a csíkos sapkában. Nem, nem ő. Igen, ő az. Na, nála lehet kapni a legkiválóbb tongót. Tudja nagyon fontos, hogy a megfelelő időpontban egye az ember a tongót, amikor épp csak megérnek, és a héjuk még sötét. Na, Caddentras pontosan tudja, hogy mikor kell leszedni őket. De ne bízzon a vigyorában. Pontosan számolja meg a visszajárót, az orra előtt. És az ujjait is! – A lény nevetése inkább hasonlított visításra. – És azt a Pipadohány árust? A király nem engedi nekik, hogy a palota felé vezető úton állítsák fel a bódéjukat, ezért az utca közepén kénytelenek üzletelni. Na most, ott az a majmos fickó. Remekül beidomította az állatát, hogy táncoljon a furulyaszóra. De jó esély van rá, hogy van egy másik majma is, amit sokkal jövedelmezőbb mutatványra tanított be: hogy kirabolja a bámészkodókat! Lehet, hogy ez egyáltalán nem igaz, elvégre vannak tisztességes majom-táncoltatók is. De a maga helyében nagyon óvakodnék, ha a közelében bámészkodnék…

Salamonist a kellemesebb városok között tartották számon. Salamon király uralkodása idején a törzsek közti civódásokat sikerült szinte teljesen felszámolni. A város maga rendkívül gazdag volt. Elhelyezkedése miatt minden, a Trollfog-hágón átkelő kereskedő-karaván megpihent itt, hogy alkudozzanak egymással, és megszervezzék további útjukat a vidéken át. Zsoldos csapatok állomásoztak a közelben, tudva, hogy a kelet felé tartó kereskedőknek mindig jól jön a védelem, a Nagy Síkságon átkelni ugyanis sosem volt kifejezetten biztonságos kaland, a nyugatról érkező karavánokat kísérő katonák pedig ezüsttel megpakolva pihentek meg. Mivel ezek az emberek éltek-haltak egy jó korsó sörért, egy kiadós vacsoráért, egy jó történetért, a kacér szolgálólányokért és időnként egy kiadós verekedésért, mindannyian a városközpontban gyülekeztek, ahol a zajos kocsmák gombamód szaporodtak el. A városlakók azonban messzire elkerülték ezeket a helyeket.
A város határától a Fehérvíz folyóig terült el a Fűzfák Völgye, melytől északnyugatra a Yore-i Erdő fái emelkedtek. Ez az erdő volt Holdűző Vermithrax, Yore Nagy Varázslójának otthona, aki szerette a magányt, és így nem is lehetett sokat tudni róla. Az erdőn barátaival, Yore népével, egy Fél-Elf fajjal osztozott, és idős kora miatt többé már nem merészkedett ki a rengetegből. Mágikus képességei közismertek voltak, és az elmúlt évek során válogatott tanoncokat vett szárnyai alá, hogy azok kitanulhassák tőle a varázslat mesterségét. Leghíresebb tanítványai közé tartozott Arakor Nikodémusz, aki Feketehomok Kikötőben rendezkedett be, Gereth Yaztromo, aki a Fekete Erdő szélén élt, és Pen Ty Kora Arantisból. A mágiát nem ismerők csak olyankor merészkedtek be a rengetegbe, amikor Holdűző segítségét keresték. A yorik hamar megtaláltak minden betolakodót, akiket előbb kikérdeztek, majd kitessékeltek az erdőből. Akik pedig nem tettek eleget a kérésnek, azokat halálos fúvócsövekkel térítették végleg jobb belátásra.
A Fűzfák Völgye egy gyönyörű, gazdag völgy volt, melynek talaját a nyugati végében futó Fehérvíz folyó táplálta. Itt éltek a salamonisi földművesek, akik a város élelmét termelték meg. Legfontosabb növényeik közé tartozott a búza, a törpekukorica és természetesen a szigin, melynek messze földről csodájára jártak, mivel rendkívüli sebességgel volt képes begyógyítani mindenféle sebet. Szarvasmarhák és más háztáji állatok legelésztek a mezőkön, köztük medvebárányok is, amik gyapjúja sokkal melegebb volt, mint hegyi rokonaiké, és melyet sokkal könnyebben lehetett feldolgozni is. Sok kis falu épült a völgyben, ezek közül több a különösebb gyógy- és fűszernövények termesztésére szakosodott, melyeket gyógyításra és varázslásra egyaránt használtak.
A Fűzfák Völgyének lakói maguknak való népek voltak. Nem szerették az idegeneket, és mindig gyanakodtak az újonnan érkezettekre, akik bizonyára csak titkaikat jöttek elorozni. Kelletlenül kereskedtek csak Allansia többi településével, és mindig csak a salamonisi piacon. Öltözékük, szokásaik és nyelvük csak a sajátjuk volt, és a legtöbb kívülálló jobbnak találta magukra hagyni őket. A város lakói azonban nagy tiszteletben tartották ezeket az embereket, akik nagyon jól tudták, milyen gazdagságot hoznak terményeikkel a vásárokra.

A bódék hamarosan rozoga kunyhóknak adták át helyüket. Feketesörény és a Cserva továbblovagoltak a városközpont felé, majd balra fordultak a Fagyos Szél utcába, onnan pedig jobbra a Hideg Víz közbe, majd megálltak egy vastag zsúpfedeles, barátságos méretű fakunyhó előtt. Csinos virágok szegélyezték a bejárati ajtóhoz vezető ösvényt. Az ajtó mellett két magas, holdgaz nőtt, melyek fehér virágai kecsesen ringtak a szélben. Egy félénk Sörtevad – talán az egyik szomszéd kis kedvence – bukkant fel a sarkon, és figyelte, amint a két férfi a bejárathoz lép, majd bekopog.
Néhány másodperccel később csoszogó léptek hangzottak fel, és az ajtó lassan kinyílt. Mögötte, a sötétben egy kétrét görnyedt alak állt, kinek ráncos képe szárított citrombogyóra emlékeztette a Cservát.
– Nos? – hangzott fel a remegő hang. – Mit akartok? Mit kerestek itt? – A Sörtevad közelebb óvakodott, majd az öreg lábai közt átsuhanva berohant a házikóba.
– Calorne Manitust, a népszámlálót keresem – kezdte Feketesörény. – Maga nem ő, ez azonban az ő otthona.
– Calorne nincs itt. Hetek óta nem járt erre. Ki akarja látni? – A vénember felpillantott Feketesörényre.
– Feketesörény Chadda vagyok, régi barátja. Fontos ügyben van szükségem a segítségére. Kérem, árulja el, merre találom.
Az öreg megdörzsölte borostás állát. – Feketesörény. Feketesörény Chadda. Hmmm. Igen. Hallottam már ezt a nevet a fiamtól. Nem te voltál az, Feketesörény Chadda, aki túljárt a Volee Hanu eszén?
Chadda bólintott. Sok Amonourt szerzett azzal, hogy sikerült tőrbe csalnia a cselszövő varázslót.
– Nos, akkor megtiszteltetés, hogy találkoztunk. És szívesen elmondom, hogyan találhatjátok meg a fiamat. Jelenleg Shazâarban van, népszámlálási ügyben. Ott találjátok meg. A Hizlalt Disznó fogadóban szállt meg.
Feketesörény megköszönte a férfi segítségét, majd sarkon fordult. Shazâar több napi lovaglásra terült el, Salamonistól nyugatra, a Fehérvíz folyó túlpartján. Nem számított rá, hogy máris ilyen hosszú utat kell majd megtennie, ezért most kénytelen volt ismét számba venni a lehetőségeit. Ha lett volna más választása, nem vágott volna bele ebbe a hosszú útba, ám senki mást nem ismert, aki elég alaposan ismerte volna a helyieket. Csak ő tudhat megfelelő embereket javasolni Chadda csapatába. De arra sem igazán vágyott, hogy Shazâarba utazzon. A nagy Déli Síkság északi szegletében, magányosan elterülő település, mely oázis volt a sivatagban, zsiványok, homoki patkányok és sámánok menedékévé vált. Ez utóbbi csoport volt az, ami irányítása alatt tartotta Shazâart, emiatt az ottani szokások a kívülállók számára furának és nehezen felfoghatónak tűntek. A látogatók teljesen értelmetlen dolgokba futottak bele lépten-nyomon, mint például egy férfi, aki egész délelőtt egy körben sétált hátrafelé, vagy azok az emberek, akiknek az volt a munkája, hogy kis lyukakat ássanak az utcákon, illetve az őket követő másik csapat, akik feladata az volt, hogy betömjék ezeket. És az sem volt ritkaságszámba menő, hogy borzalmasan kegyetlen jeleneteknek legyen szemtanúja az utazó, mint amikor egy csapatnyi fiatal arra kényszeríti egy még fiatalabb társukat, hogy egyen meg egy izzó széndarabot. De ha egy szemtanú vitéz módon megpróbálna az áldozat segítségére sietni, ő maga védelmezné kínzóit a mentési kísérlet ellenében. A shazâari látogatók így leginkább csak a saját dolgukkal foglalkoztak!
A Cserva felnézett mesterére, mintha csak azt kérdezte volna, most mihez kezdenek? Feketesörény döntött: először is visszatérnek a palotába, hogy összeszedelőzködjenek, ezután pedig nekivágnak a Shazâar titokzatos városába vezető útnak.
2019. december 15. 21:53 | #6
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]6
Thugruff terve[/center]
A Coven faluja alatt húzódó útvesztő egyik szobájának mélyén épp egy fontos párbeszéd zajlott. A falakon pislákoló fáklyák remegő fénye kísérteties árnyakat vetett a falakra, melyek mellett vastag kötetektől nyögő könyvespolcok sorakoztak. A helyiség közepén egy széles íróasztal állt, melyet könyvek, pergamenek és különös műszerek borítottak, melyek egyértelművé tették, hogy a gyéren bútorozott termet egy fontos személy használja. Az asztal előtt egy ocsmány Fél-Troll állt, mögötte pedig egy súlyos, díszesen faragott fa karosszék. Mely üres volt. A lény ehelyett egy, a falon lógó, padlótól plafonig érő tükröt bámult. A fáklyafényben akár még úgy is tűnhetett volna, mintha saját képmásával beszélgetne, a második hangot viszont bárki könnyedén felismerte, aki hallott már Zharradan Marról. A nekromanta ugyanis itt, e békés falu alatt verte fel tanyáját.
Marr lepillantott őrmesterére, és lassan elmosolyodott. Szemeiben kegyetlen izgatottság csillogott, miközben elégedetten felemelte csontos karjait. – Igen – sziszegte. – [i]Kiváló[/i] terv. És személyesen fogod ezt a rajtaütést vezetni, Thugruff?
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c6-1.png][/img]A Fél-Troll büszkén kihúzta magát, és a tükörben csillogó, kísérteties alak felé bólintott.
Marr gyilkos képe megremegett az üvegben, mely átjárót képzett az anyagi világ és saját dimenziója között. Amikor csak tehette, inkább saját síkján maradt, ahol sokkal nagyobb biztonságban és kényelemben érezhette magát. Ám valahányszor egy ismeretlent kellett fogadnia, vagy olyasvalakit, akiben nem bízott meg teljesen, kénytelen volt visszatérni a fizikai világba.
Thugruffban azonban megbízhatott. Marr egyik legmegbízhatóbb tanácsadójaként jó szolgálatot tett már neki az évek során. Mikor a nekromanta egyértelművé tette, hogy bosszút kíván állni Rettegett Balthuson, a testes Fél-Troll azonnal nekiállt, hogy terveket készítsen ura számára. Thugruffot a harc éltette. Ocsmány, rücskös bőrű teremtmény volt, szögletes vonásai és hatalmas izmai azonban mindenkiben tiszteletet ébresztettek iránta. Erejét és fegyverforgató képességét senki nem vonhatta kétségbe, és ezzel ő maga is tökéletesen tisztában volt.
– Természetesen, uram. Természetesen szükség lesz valakire, akinek van felhatalmazása tárgyalni. Javaslom, vessünk be két Lélektelen csapatot is. Nyolcvanan elegen kell, hogy legyenek. Ezen kívül szükségem lesz egy maroknyi Drumira is a Fekete Toronyba való bejutáshoz, továbbá Szirtiekre, hogy mutassák az utat a hegyek közt és beszivárogjanak a Goblinok közé. Arra gondoltam, viszek magammal néhány Mutát is, akiket szélnek lehet ereszteni a toronyban, csak hogy elriasszák Rettegett azon szolgáit, akik még nem hallottak a marrangháról.
Ahogy Thugruff megemlítette a Mutákat, Zharradan Marr ismét elmosolyodott. Őrmestere alaposan átgondolta a tervét, ez pedig igazán zseniális húzás volt. Marr marranghával folytatott kísérletei során, miközben végtagokat és szerveket bűvölt át egyik teremtményből egy másikba, rengeteg szerencsétlen lényt hozott létre, amik egytől egyik borzalmasan eltorzultak. Mivel csak a próbálkozások nagyon kis része járt sikerrel, az így létrejött lények soha be nem gyógyuló sebekkel és véglegesen törött csontokkal tengették nyomorúságos létezésüket. Amelyik képes volt rá, az folyamatos sikolyok közt könyörgött élete mielőbbi bevégzéséért. Kívánságukat általában teljesítették is, mivel folyamatos visítozásuk zavarta Marrt a koncentrálásban, Thugruff azonban tökéletes feladatot talált ezeknek a nyomorékoknak: hogy felvonultassák őket ellenségeik előtt, a nekromanta erejének fitogtatásaként, és egyben figyelmeztetésként is. [i]Kiváló![/i]
Marr elküldte Thugruffot, helyette pedig Vallaska Roue-t hívatta a színe elé. Egy megtermett, borotválatlan ember sietett be a szobába. Az alak bőrzekét viselt, mely pattanásig feszült a varratoknál a hatalmas testen. Vallaska szintén a hűséges csatlósok közé tartozott. Mestere utasítására már egész Nyugat-Allansiát bejárta, hogy katonákat toborozzon a seregébe. Marr rühellt az aljanéppel elvegyülni, Roue azonban remekül érezte magát a zsiványok között, akikkel a kocsmákban szokott inni és verekedni. Ezen kívül begyűjtött minden hírt és pletykát, melyeket aztán elismételt urának, aki mindig érdeklődve hallgatta meg ezeket. Vallaska volt Marr közvetítője a világ azon részén, melyre még nem terjedt ki a hatalma.
A férfi azonban rendkívül ellenszenves, hetyke és agresszív volt. Püffedt feje kövér bikanyakon ült, és folyamatosan izzadt. Ez, és a tény, hogy csak nagyon ritkán fürdött, együtt olyan testszagot kölcsönzött neki, amitől mindenki azonnal felé fordult, amikor belépett egy helyiségbe. Azonban aki erre bármiféle megjegyzést mert tenni, az hamar megbánta, hogy kinyitotta a száját: Vallaska ingerlékeny ember volt, vastag karjaival pedig gond nélkül fel tudott emelni két embert – egyet-egyet a két kezében – a magasba, de el is tudta hajítani őket a helyiségek túlvégébe. A kocsmai verekedés volt Roue kedvenc sportja, arcát pedig rengeteg sebhely borította, melyek korábbi győzelmeiről tanúskodtak. Egy különösen mély, bal fülétől az orráig húzódó heg például egy zengisi bunyó emléke volt: a penge tulajdonosa nem sokkal később karjai közt, összetört bordákkal és átszúrt tüdőkkel lelte halálát. A jobb szemét takaró fekete szemfedő pedig egy Feketehomok Kikötőben eltöltött, részeges este emléke, melynek során egy fortélyos orgyilkos a „két lábon járó Bűzös Borz trágya” jelzővel illette, amiért fájdalmas árat fizetett, de csak miután tőrével kiszúrta Roue egyik szemét.
Zharradan Marr felvázolta Thugruff tervét Vallaskának: a Fél-Troll az éjszaka leple alatt a Sziklás Szirten át a Fekete Toronyhoz vezeti élőhalott szolgáit, a Lélekteleneket. A Rettegett Balthust szolgáló Dombi Goblinok minden útba eső települését felégetik. A toronyhoz érve két Drumit küldenek be, hogy azok felkeressék Balthus Gendzsijeit és rávegyék őket, hogy álljanak be Marr seregébe. Ha a Gendzsik a nekromanta szolgálatába állítanák harci mágiájukat, azzal bebiztosítanák a győzelmet. De ha a szellemlények nem hajlandóak segíteni, legalább ellensége oldalán sem szállnának csatába.
Roue feszülten figyelt és helyeslően bólintott.
– Aham – mordult fel. – De mégis miből gondolja, hogy a Drumik rá fogják majd tudni venni a Gendzsiket, hogy forduljanak Rettegett ellen?
Ez valóban egy gyenge pontja volt a tervnek, és Marr tökéletesen tisztában is volt vele. De azt is tudta, hogy ezeknek a szellemeknek van egy gyengéjük: a mágia művészetének tudásra szomjazó tudósok voltak. Marr marrangha kísérletei felkelthetik az érdeklődésüket, és ha többet akarnak megtudni róla, cserébe talán feladják harci mágiájuk titkait is. Ez volt a felajánlandó egyezség alapja. A hűség kérdése soha nem merült fel, amikor Gendzsikről volt szó. E titokzatos, léleksíkról származó lények semmit nem törődtek az emberek ügyes-bajos dolgaival. A közelgő háború számukra csak érdekesség volt, annak kimenetele pedig semmilyen hatással nem lehetett saját létezésükre. Valószínűleg csupán az érdekelte őket, hogy végül a nyertessel lépjenek szövetségre, mivel egy erős vezető erős szövetségeseket vonz majd maga köré, akik közül bizonyára sokan rendelkeznek majd olyan mágikus titkokkal, amiket érdemes lehet ellopni. A vesztes pedig semmit nem tudna ajánlani nekik.
Miután Marr mindebbe beavatta Roue-t, a férfi alaposan átgondolta a dolgot, végül egyetértően bólintott. Ezután felállt, hogy távozzon, a sereg felállítása ugyanis számára is sok feladatot jelentett.
– [i]Várj![/i] – kiáltott utána jeges hangon Marr, mire a férfi azonnal megtorpant. Ismét a tükör felé fordult, hogy a szellemképre nézhessen. Ahogy a jelenés ajkai mozogtak, különös szavakat ejtettek ki, az üvegfelület azonban saját nyelvére fordította le ezeket. – Van egy másik feladatom is a számodra, Vallaska Roue. Ülj le.
A megtermett férfi megvakarta petyhüdt mellkasát, majd ismét helyet foglalt.
– Ez az összecsapás ki fog terjedni – mondta a kísérteties lény. – Új katonákra lesz szükségünk. És gyorsan, még mielőtt Rettegett toborzásba kezdene. Segíts Thugruffnak és seregének felkészülni a támadásra, majd te is készülj fel az indulásra. Katonákra, őrmesterekre és harci varázslókra lesz szükségem. Gyűjts be minden erőt és agyat a Nagy Síkságról.
– Úgy lesz, mester – válaszolta bólintva. – Igaza van. Allansia legrátermettebb, legdühöngőbb harcosaival fogok visszatérni.
Zharradan Marr némán figyelte, amint férfi távozik. Roue jó szolgálatot tett neki eddig, és bár kellemetlen egy teremtmény volt, mindig remek újoncokat sikerült toboroznia: Darramouss, a pokoli kínzómestere és bányafelügyelője, Fekélyes Kantie, az élőholtak rabhajtója, még maga Thugruff is mind-mind Vallaska Roue utazásainak köszönhetően kerültek Marr szolgálatába. Bármily undorító alak is volt ő, remekül értett az emberekhez. És ha tényleg kitör a háború közte és Rettegett Balthus között, Roue-nak most különösen nagy sikerrel kell járnia…

A két megtermett Rinocérosz-Ember őr lassan kitárta a kapukat, hogy kieresszék Thugruff élőhalott ezredét.
A Fél-Troll megsarkantyúzta Éjlovát és félelmetes csapata élén büszkén kiügetett az útra. Halálos tüskékkel kivert, csillogó vértje a hátas lépteinek ütemére csörömpölt. Őt két szakaszvezetője követte: balján Krravaak, egy megtermett Rinocérosz-Ember, jobbján pedig Tankasun, egy félkarú Gorian.
A mögöttük lovagló négy barna bőrű Szirti fürkésző tekintete jobbra-balra pásztázta a vidéket. Ezek a Koboldszerű lények rendkívül gyűlölték a Rinocérosz-Embereket, és most épp meg voltak győződve róla, hogy a két ajtó mellett álló bestia csak arra vár, hogy közelebb érjenek, és rájuk csaphassák a kaput. Ahogy áthaladtak a boltív alatt, kivillantották fogaikat, mire az egyik őr nagyot dobbantott, csak hogy gyötörhesse őket. Mind a négy lény összerezzent a nyeregben, majd éles hangon szitkozódni kezdtek, egyikük pedig a félszerzet felé is köpött. A nehéz vértet viselő szörnyeteget ez persze nem veszélyeztette, és hangosan felröhögött a próbálkozáson, miközben unottan nézte a vonulókat. A Szirtiek nem voltak harcosok. Ezen a küldetésen csupán annyi volt a feladatuk, hogy az éjszaka leszálltával biztonságban átvezessék a csapatot a Sziklás Szirten.
A Szirtieket Thugruff gyalogosai követték. Nyolcvan nyomorult Lélektelen csoszogott ki a Gyakorlótérről a Göcsörtös Tölgy Erdőbe vezető útra. Mindannyian számozott medált viseltek a nyakukban, mely a Zharradan Marr iránti hűségüket szimbolizálta.
A Lélektelenek Marr teremtményei voltak, melyekre a nekromanta méltán lehetett büszke: az akarat nélküli, halált osztó zombik élettelen, beesett szemei közömbösen bámultak felfele, miközben rothadó végtagjaikon csoszogtak előre. Ezek a látszólag szánalomra méltó teremtmények igazi gyilkológépekké váltak a csatákban. Lélek, értelem és érzelmek híján nem ismertek sem félelmet, sem veszélyt. Egyszerűen csak teljesítették a parancsokat, melyek legtöbbször olyan egyszerűek voltak, mint hogy „ölj!” A sebesülések megnyomoríthatták ugyan őket, de semmi nem pusztíthatta el a lényeket. Ellenfeleik egyetlen reménye az volt, ha lekaszabolták a végtagjaikat, hogy többé ne tudjanak mozogni, ám általában olyan nagy számban küldték őket harcba, hogy puszta számbeli fölényük biztosította számukra a győzelmet. Ráadásul az éles karmaikkal és csontos ujjaikkal okozott sebesülések szinte biztosan lassú és kínkeserves halált jelentettek, rothadó testük ugyanis egy olyan nyálkát termelt, mely azonnal képes megfertőzni bármely egészséges húst.
A csapatot négy lovas zárta, akik egy nagy, négyzet alakú dobozzal megrakott szekeret húztak. A ketrec maga akkora volt, mint Thugruff lova, és bár durva posztóval volt letakarva, az alóla kiszűrődő nyögések és sikolyok egyértelművé tették a tartalmukat: Muták. Ezeket a borzalmasan eldeformált lényeket Rettegett Fekete Tornyánál fogják csak majd kiereszteni.
A halálosztag többi tagja majd csak a céljuknál csatlakozik hozzájuk. A kísérteties Drumik saját, kényelmes tempójukban teszik meg az utat, mely kevesebb, mint egy órát fog csak igénybe venni számukra, míg a többiek számára a hosszú út több napig és éjszakáig tart majd.
Ahogy a rettenetes légió áthaladt a kapun, megszaporázták a lépteiket, amíg a Lélektelenek tartani tudták velük az iramot. Az utat olyan gyorsan kellett megtenniük, ahogy csak lehetett, és bár ezek a lények képtelenek voltak lépést tartani az Ork vagy Goblin gyalogsággal, a csatában bőven tudták kompenzálni ezen gyengeségüket. A félelmetes teremtmények azonnal rettegéssel töltötték el minden ellenségük szívét, ráadásul teljes mértékben föláldozhatóak voltak. A Gyakorlótér mögötti, boszorkányátokkal sújtott temetőből több Lélektelent lehetett feltámasztani, mint amennyire Thugruffnak valaha is szüksége lesz. Vallaska Roue-nak nem volt más feladata, mint hogy három nappal korábban begyűjtse az elásandó holttesteket. A temetést követő harmadik éjszakán pedig a Lélektelen magától kikel a frissen ásott sírból, készen rá, hogy teljesítse új mestere minden parancsát.

Roue eközben egy orgyilkossal tárgyalt a friss holttestek beszerzéséről.
– Ennél jobb ajánlatot nem kaphatsz! – közölte Roue a menyétképű, csillogó szemű kisemberrel, aki várakozóan bámult vissza rá. – Tizenöt rézpeták tetemenként. Ha nem érdekel az ajánlatom, könnyedén találok majd mást, aki nem veti meg a könnyű pénzt. Nos, mi lesz, nyakmetsző?
A szutykos kis zsivány idegesen bámulta, miközben végiggondolta az ajánlatot. Végül dühödten elfintorodott, de bólintott. A fizetség elég silány volt, de legalább volt mit csinálni. Az egyezség részeként Roue kérdés nélkül átvett minden tetemet, amit hozott.
Vallaska intett a mellette álló, szürke szakállú Törpének, hogy beszéljék meg a részleteket, ő pedig visszaindult a szobájába. Hosszú út állt előtte, amire alaposan fel kellett készülnie.

– Hogy MICSODA?! – dörrent fel Rettegett Balthus olyan hangon, hogy az apró felderítő összerezzent.
– Ó, nagyuram – mondta reszketve –, bocsásson meg. Én csupán a rossz hír hozója vagyok, nem az elkövetője. És ki tudja, hogy mégis miféle gondolatok keringenek azokban a lebegő fejekben? Én egészen biztosan nem. Tegnap még itt voltak a fellegvárban, és mindenféle bajt kevertek. Most azonban nincs semmi nyomuk. Mindannyian eltűntek, hacsak nem ez is csak egy újabb Gendzsi csíny.
– [i]Nem mernék[/i] elhagyni a Fekete Tornyot. Nekem köszönhetik a létezésüket. Meg kell találni őket! Meg kell…
Hangos kopogás szakította félbe Rettegett dühöngését.
– BEFELÉ!
Orkszabdaló volt az, a Dombi Goblinok egykori őrmestere, immáron a teljes csapat parancsnoka. Vértje és arca mocskos volt, mintha épp most érkezett volna egy összecsapásból, ám nyugodtan közölte a híreit.
– Harc. Este. Sírból pokol lények. Goblinok megöl sok. Sír-lény nem hal. Sok Goblin megkarmol ujjaik. Karmolt Goblin betegek. Haldokol. Hal. Nem beteg Goblin menekül. Falu volt nincs. Lények megy észak.
Rettegett feszülten hallgatta a jelentést.
– [i]Sír-lény[/i] – motyogta. Azonnal tudta, mi volt a támadás forrása, és hogy a támadók visszatérnek majd a Göcsörtös Tölgy Erdőbe. Zharradan Marr élőhalott légiója megindult. A Goblinhoz fordult. – Mi a helyzet a Gendzsikkel? Láttad őket? Elfogták őket? Beszélj!
A Goblin a szellemek említésére megremegett. – Nem lát lélekarcok – motyogta. – Sok Goblin halott. Halott a sír-lények. Halott az éjszaka…
A jelentést egy újabb kopogás szakította meg, és mikor Rettegett kiáltott az újonnan érkezettért, hátrafordult, hogy lássa, ki érkezett?
Orkszabdaló is és a felderítő is felszisszentek, ahogy az ajtó kitárult. A fellegvár egyik őre állt előttük, kezében egy hosszú kötél végével, melynek másik végéhez egy földön fetrengő, szánalmasan nyöszörgő teremtmény volt kötözve. Az őr előrelépett és a szobába húzta maga után a szánalomra méltó lényt, ami úgy visított, mintha minden centi megtétele iszonyatos kínokat okozna számára. Minden szem a torz alakra tapadt.
Egy olyan teremtmény hevert előttük a padlón, melyhez hasonlót még soha életükben nem láttak. Bőre szénfekete színű volt, melyet helyenként vöröses sebhelyek és foltok tarkítottak, ahol kilátszott alóla a bestia húsa vagy csontja. Egyik göcsörtös, több helyen is eltört lábát – mely időnként megrándult – farokként húzta maga után. Feje borzasztóan nézett ki: sötét emberszerű arcának egyik felét sötét pikkelyek fedték, egyik füle hiányzott, egyetlen szeme lötyögött félig lecsukott szemhéja alatt. A fej hosszú, vézna nyakon ült, ami szintén úgy tűnt, mintha több helyen el lenne törve.
A Goblin és a felderítő undorodva elfordították a tekintetüket.
Rettegett Balthus azonban tovább vizsgálta a teremtményt. – Hol találtad ezt? – kérdezte az őrtől.
– Kint, a torony főkapuja mellett. És többen is vannak. Néhányan bejutottak az udvarba, ha szeretné személyesen is megnézni őket. Elég nagy tömeget vonzanak.
– Vidd innen. Pusztítsd el. Oszlasd fel a tömeget és végezz a többi ilyen lénnyel is, még mielőtt kitörne a pánik. Mindenki kifelé. Hagyjatok magamra. Idő kell, hogy gondolkodjak. És tervezzek.
Mindannyian elhagyták Rettegett szobáját, megkönnyebbülten, hogy ép bőrrel megúszták a dolgot. Ugyanakkor az imént látott szörnyűség gondolkodóba ejtette mindhármukat.
A dolgozószobában azonban Rettegett Balthus pontosan tudta, hogy mit látott az imént. Elég sokat hallott már Zharradan Marr életet megváltoztató mágikus kísérleteiről, de eddig ezek csupán pletykák és találgatások voltak. Most azonban saját szemével látta a marrangha eredményét.
Rettegett dühös volt. Ha Rozsdapenge a parancsának megfelelően nem hagyott volna egyetlen túlélőt sem, ez az egész meg sem történt volna. Zharradan Marr mostani razziája volt a válasz a Csaknafű ellopásáért. Hogy elejét vegye a további támadásoknak, gyorsan kellett cselekednie. Ha már nem lehet elkerülni a háborút, a legjobb az lesz, ha ellenfele területeinek közepén csap le.
2019. december 22. 19:34 | #7
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]7
A Yore-i Erdő[/center]
– … Hát így történt, hogy Thimbet uramat minden vagyonából kiforgatta egy fürge örömlány!
A Cserva éles visításban tört ki, melyet csak pár pillanatra szakított meg lihegése.
Feketesörény szája sarka mintha egy pillanatra mosolyra húzódott volna. Az egész délutánt kénytelen volt a lény történeteinek hallgatásával tölteni. Bár már csöndre vágyott, kénytelen volt belátni, hogy remekül szórakozott: a kis lény őstehetség volt, amikor mesélésre került a sor, bár egészen biztos volt benne, hogy a történetekben az igazságnak csupán morzsái voltak megtalálhatóak.
A Fűzfák Völgyének hullámzó dombjai színesen terültek el körülöttük. A nagyobb tanyákat búzamezők fogták közre, míg a kisebbek különös illatú gyógynövényeket termesztettek. A Cservának természetesen mindenre volt valami megjegyzése, saját bevallása szerint ugyanis mindent tudott a völgyi földművelésről, amit tudni lehetett.
A nap a délután nagy részét a fodros felhők mögé bújva töltötte, ám miközben lassan haladt az égbolton, időről időre előbukkant, hogy beragyogja a két lovast. Útjuk több kis csapatnyi paraszt mellett vezetett el, akik a kellemes melegben a mezőn dolgoztak színes ruháikban. A Cserva hamar rájött, hogy ha barátságosan int nekik, azok általában viszonozzák a gesztust, sőt, szégyenlősen még akár el is mosolyodnak. Eleinte meg is álltak, hogy elcsevegjenek a földművesekkel, Feketesörény azonban hamar rájött, hogy a Cserva egyszerűen képtelen volt rövidre fogni a társalgást. Ha még az éjszaka leszállta előtt el akarták érni a Yore-i Erdőt, akkor további megszakítások nélkül kellett folytatniuk az útjukat.
A továbbvezető ösvény egy kisebb buckát megmászva vezetett tovább, melynek tetején megállították lovaikat, hogy felmérhessék a tájat és egy pillantást vethessenek a távolban már felbukkant, zöld rengetegre, melyet a dél felé elnyúló, széles Fehérvíz folyó két közel egyenlő méretű szeletre vágott. Még egy óra, és elérik éjszakai szálláshelyüket.
– Hát, ez valóban gyönyörű szeglete e világnak – sóhajtott fel elégedetten a Cserva, miközben a tájat fürkészte. – Ahonnan én jöttem, a föld sokkal zordabb, a színek tompábbak, és Zárás és Fagyás hónapokban a színdémonok ellopják még azt a kevés tarkaságot is. Minden unalmas szürkésbarnába süllyed.
Feketesörény ismét elmosolyodott. Útitársa meg volt győződve róla, hogy minden olyan dolog, ami nem volt kedvére való, démonok műve. Ha reggelente elaludt, „álomdémonok” szállták meg. A mértéktelenül átmulatott éjszakát követő reggeli fejfájást is démonok okozták, különösen hogy a Cserva az égre esküdözött, hogy sem sört, sem bort nem kóstolt előző este. Démonok térítették el nyílvesszőit az íjászversenyeken, és ha egy ünnepnapot ítéletidő mosott el, természetesen ennek is az irigy esődémonok voltak az okozói.
– Gyere – mondta Feketesörény. – Még sötétedés előtt el kell érnünk a Fehérvíz folyóhoz. Ma este a Yore-i Erdőben verünk tanyát. Ugye utasítottad az udvari varázslót, hogy tájékoztassa a varázsló Holdűzőt a látogatásunkról?
– Természetesen, nagyuram. Éjsólymok indultak el a hírrel nem sokkal az után, hogy elhagytuk Salamonist.
– Milyen élelmünk maradt? – kérdezte Feketesörény.
– Lássuk csak, mit is hoztam magammal… – mondta a Cserva, miközben beletúrt a zsákjába. – Ó igen, van tuktuk gyümölcsünk, igen ízletes és tele minden jóval. És gumócéklánk, ami erősíti a fogakat és javítja az emésztést. Van egy kis hasított puhafa kéreg a vér és az erek megtisztítására. És ezt nézze. Hoztam magammal – most, hogy tudom, hogy titkon szereti – néhány tigrisnövény levelet. Emlékszik még rájuk? Legutóbb…
– MICSODA? – dörrent fel Feketesörény. – Miféle élelmek ezek? Rendes [i]ételt[/i] akarok, nem trágya-maradékot. Mégis hogyan tegyek meg két napos utat egy maroknyi – minek is nevezted ezeket? – céklán meg zsíros levélen élve? Nem pakoltál húst?
A Cserva szomorúan megrázta a fejét.
– Sem kenyeret?
– Van nálam pár csík kenyér[i]növény[/i]! – mondta lelkesen. – Sokkal egészségesebb, és tovább marad friss és...
Feketesörény jeges pillantása belé fojtotta a szót. – Hát főtt csirketojás?
– Hát őőő… Nincs. Az épp nincs…
Feketesörény kezdte elveszteni a türelmét. – Te [i]félkegyelmű[/i]! Egy inast kértem a királytól, és erre egy töketlen zöldségimádót kapok. Lehet, hogy te szeretsz bogyókon meg magvakon élni, Cserva, én azonban nem. Én igazi férfinek való lakomára vágyom: húsra, kenyérre, tojásra és sajtra. És [i]rendes[/i] lakomát fogok ma este is enni. Indulunk a Yore-i Erdőbe, és majd [i]levadászod[/i] a vacsorának valót. És ha nem hozol egy nyulat, bakot vagy akár csak egy fenzelt, akkor [i]téged[/i] foglak nyársra húzni, Cserva!
Azzal megsarkantyúzta a lovát és a sűrű rengeteg felé kezdett vágtázni. A Cserva leszegett fejjel követte.

Sötétbe borult a táj, mikor tábort vertek az erdőben. Feketesörény egy faághoz kötötte a lovát és levette a hátáról a nyerget. Dühe mostanra alábbhagyott, étvágya azonban tovább nőtt.
A Cserva épp a gyújtóssal ügyetlenkedett, hogy tüzet gyújtson. – A fenébe ezekkel a tűzdémonokkal. Merre vannak? Ne játszadozzatok a taplómmal! Jaj! Na végre! – A kezével kezdte legyezni az apró parazsat, melyet nagy nehezen sikerült kicsiholnia. Végül néhány száraz levél lángra kapott, és a tűz terebélyesedni kezdett. Megrakta néhány kisebb ággal, és elégedetten elhátrált.
Az erdő szélét elérve a Fehérvíz folyó partjának közelében vertek tábort, melynek csobogó hangja kellemes, nyugtató háttérzajt biztosított. Nem akartak túlságosan mélyre hatolni az erdőbe, így egy tisztáson, egy égicsúcs fa tövében telepedtek meg. Mindketten idegesek voltak – a Cserva különösen –, mivel túlságosan is jól ismerték a yorikról szóló történeteket, és sajnos mindig volt rá esély, hogy üzenetük nem jutott el a Nagy Varázslóhoz. És amennyiben valóban ez a helyzet, úgy komoly veszélyben volt az életük.
– Nos, Cserva – csattant fel Feketesörény a kis teremtményre, aki büszkén szemlélte a frissen csiholt tábortüzet. – Ideje, hogy felszolgálj valami húst. Vidd a számszeríjad, és lőj egy őzet. Vagy egy nyulat.
A Cservának egyáltalán nem fűlött ehhez a foga. A vadászat és az állatok megölésének még a gondolata is utálattal töltötte el. Bár mindig tartott magánál egy könnyű számszeríjat, ezt inkább csak elrettentésnek szánta, és soha életében nem használta még élő teremtmény ellen. Miután nem egy nemes bestiát látott kétbalkezes vadászok miatt szenvedni, a talajon haldokolni vagy végzetes sebbel elbicegni, eltökélte, hogy ő maga soha nem lesz efféle kínszenvedés okozója. Ám azt sem kockáztathatta meg, hogy még inkább feldühíti Feketesörényt. Kézbe vette hát fegyvert, hátára kapta zsákját és céltalanul a fák közé vetette magát, miközben azon töprengett, hogyan tudná a lehető legkíméletesebben elejteni mestere vacsoráját.
Közeledett az éjszaka. A büszke harcos felvett egy, a lovak közelében heverő, hosszú ágat és a tűzhöz sétált. Az ágak és levelek mostanra vidáman lángoltak, a tűznyelvek egyre feljebb nyújtózkodtak, és remegő, narancsszínbe borították a tisztást. Ahogy a napfény helyét egyre gyorsabban vette át a feketeség, leült és a békés csendben az izzó parazsat figyelte. Kemény arca lassan felmelegedett, mely a mindent beborító sötétségben kellemesen nyugtatóan hatott rá. Ismét végiggondolta az előtte álló feladatot.
Nagyra törő tervet eszelt ki. Szüksége lesz néhány talpraesett férfira. Főként harcosokra, bár gyanította, hogy egy mágiahasználót is toboroznia kell majd. Jelenleg ez volt a legnagyobb problémája, mivel egyáltalán nem bízott a ravasz varázslók trükkjeiben. A harcosokat meg fogja tudni fizetni, hűségükért cserébe mindig elég egy arannyal teli erszény. A varázshasználó azonban már egészen más tészta volt. Amelyik megérte a pénzét, annak semmi szüksége nem volt rá, akik pedig pénzért árulták szolgálataikat, azok egyébként is megbízhatatlan szövetségeseknek bizonyultak.
Miután rátalál a megfelelő társakra, belevág nagyszabású tervének megvalósításába. Amennyire meg tudta állapítani, Salamonist szinte semmiféle veszély nem fenyegeti, egészen addig, amíg a két varázsló az egymás ellen folytatott harccal van elfoglalva. Amíg a viszályuk kitart, addig nem foglalkoznak a várossal. Salamon király pontosan határozta meg a valódi veszély kezdetének idejét. Marr és Rettegett megütköznek egymással, és végül egyikük győzelmet arat majd. A győztes [i]ezt követően[/i] fogja majd figyelmét a környező térségre irányítani, és korábbi katonai sikereitől vezérelve újabb hódításokba kezd majd. Kétségtelen, hogy ekkor Salamonis lesz majd a legelső célpont.
Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy minél tovább tart ez a háborúskodás, annál jobb helyzetben lesz majd végül a város. Az elhúzódó csatározás nem csak a végzetes invázió időpontját késlelteti, hanem katonáik számát is jobban megcsappantja. Ha elég sokáig sikerül elnyújtani a harcokat, a győztes talán eléggé meggyengül ahhoz, hogy eszébe se jusson egy újabb hadjáratot indítani. És ha Salamon király átveszi a kezdeményezést, és ezt a pillanatot választja, hogy saját katonáival megelőző csapást mérjen a győztesre, a királyságot nyomasztó fekete fenyegetést egy csapásra elháríthatja.
Feketesörény terve tehát leegyszerűsítve az volt, hogy szemmel tartja a háború alakulását. Ha úgy tűnne, hogy az egyik fél felülkerekedik, akkor a másiknak nyújt valamilyen segítséget. Ha pedig az erősödne meg túlságosan, akkor korábbi szövetségesei ellen fordul. Kis csapata természetesen rejtve maradna, a háttérből irányítaná az eseményeket, és éppen emiatt kell nagyon gondosan megválogatnia szövetségeseit. Mindkét hadakozó varázslónak a közelébe kell tudni férkőznie. Találnia kell valakit, aki jól ismeri Rettegett Balthust, és valaki mást, aki Zharradan Marral áll kapcsolatban. Calorne Manitus, Nyugat-Allansia népszámlálója a tökéletes személy arra, hogy segítsen neki egy ilyen csapat összeverbuválásában.

A Feketesörény kezében lévő ág kettétört, a zaj pedig hirtelen magához térítette. A tűzre hajította a botot, és figyelte, amint a táncoló lángnyelvek közepette sisteregve, recsegve lángra kap. A tábortűz egyre nőtt. Ahogy az ág megfeketedett, Feketesörény döbbenten figyelte, ahogy a tűz megszokott sárga fénye lassan, de jól észrevehetően először narancsba, majd pirosba vált, míg végül az egész tisztást a lenyugvó nap skarlátvöröse világította meg.
A lángnyelvek egyre sebesebben nőttek. Az ágat nyaldosó tűz előbb beborította a leveleket, majd tovább dagadt és hamar szétterjedt a vastagabb faágakra is. Különös szag csapta meg a férfi orrát, mely leginkább kénre és salétromra emlékeztette. Márpedig ez számára a varázslatok illatával jelentett egyet!
Gyorsan talpra szökkent és kardja markolatára helyezte a kezét, mely mellette állt, a földbe szúrva. Élete során annyira meggyűlölte már a mágiát, hogy megtanulta orrával idejekorán kiszagolni már a legapróbb árulkodó jeleit is. Megvetett lábbal állt, és figyelte, amint a lángok lassan embermagasságba csapnak.
Ezután történt valami a különös tűzzel. Vörös fénye úgy terítette be a tisztást, mint egy tűzgolyó, ám a belőle áradó meleg egyáltalán nem volt annyira perzselő, mint várta volna. Feketesörény elég közel állt hozzá, és nem érezte, hogy el kellene hátrálnia a közeléből. Szemei összeszűkültek, miközben a ragyogás mélyét kémlelte, ahol tűzalakok kezdtek formát ölteni.
A lángnyelvek hirtelen, mindenféle figyelmeztetés nélkül a levegőbe emelkedtek – nem túlságosan magasra, de ahhoz eléggé, hogy teljesen elkülönüljenek a tábortűztől. Az éteri ragyogás néhány méternyire ellebegett Feketesörénytől, majd megállt. A mélyében örvénylő alakok egyetlen, nagyjából emberi formába kezdtek összeolvadni. Feketesörény rászorított kardja markolatára.
– [i]Feketesörény! Feketesörény Chadda![/i] – szólalt meg egy kísérteties hang, mely alig volt hangosabb, mint a szél suttogása. Úgy tűnt egyszerre hangzik fel sehonnét, és minden irányból.
Felállt a szőr a harcos nyakán. Ez volt az, amit a legjobban gyűlölt a varázslatokban: hogy soha nem tudhatta, hogy veszélyben van-e, vagy sem? És még ha veszélyben volt is, nem tudhatta pontosan, hogy mire számítson. Így nem tehetett mást, mint várt.
– [i]Feketesörény Chadda! Ne félj. Ereszd el a fegyvered. Nincs szükséged rá.[/i]
– Mutasd magad! – vakkantott fel Chadda. – Ha valóban barát vagy, akkor [i]neked[/i] sincs szükséged ilyesféle alkímiai trükkökre, sem pedig erre a mutatványos szemfényvesztésre. Mutasd magad, és majd azután eldöntöm, hogy veszélyben vagyok-e, vagy sem. Nem fogom az életem olyasvalaki szavára feltenni, akit nem láthatok.
A férfi már dühös volt. Pontosan tudta, hogy az összes istenek verte varázsló imádta ezt az erőfitogtatást, hogy az ilyen drámai felbukkanásokkal egyszerre akarták megfélemlíteni hallgatóságukat és tiszteletet ébreszteni bennük a hatalmuk iránt. Ugyanakkor aggodalom is ébredt benne, hiszen pontosan tudta, hogy a Yore-i Erdő közepén volt. Ha ez a jelenés a Nagy Varázsló volt, vagy pedig valamelyik küldötte, akkor megfelelő tisztelettel kell, hogy adózzon neki.
Szemeit azonban nem vette le a lángokról: a vörös izzás halványodni kezdett, a tűznyelvek is zsugorodtak, ám közben alakot is öltöttek, méghozzá emberi alakot. A ragyogás rózsaszínné szelídült, majd még halványabbá vált, a forma egyre szilárdabbnak és kézzelfoghatóbbnak tűnt, és egy fiatal – és igen gyönyörű – hajadon alakját vette fel.
Ahogy a nő ráemelte tekintetét, hosszú haja leomlott a hátán. A mellkasa előtt keresztbe tett karjai hátranyúltak a vállához, ahol mintha a kihunyó tűz maradékába kapaszkodott volna. Amint a lángok szertefoszlottak, nyomukban egy hosszú köpeny jelent meg, melyet magára terített. Előrelépett és Feketesörény szemébe nézett. Ahogy lágyan elmosolyodott, a férfi minden gyanakvása szertefoszlott és eleresztette a kardja markolatát.
Felismerte az arcot: ugyanaz a nő nézett vissza rá, akit korábban a kútnál is látott! Szomorú szemei ragyogó smaragdkövekként ragyogtak rá a sötétségben, hosszú, szőke fürtjei háta közepéig értek.
Ajkai szólásra nyíltak. – Feketesörény Chadda. Látom, hogy felismertél, bár nem tudod, ki vagyok. Ideje, hogy bemutatkozzak. A nevem Lissamina. – A lány hangja lágynak hangzott Chadda fülében, és miközben beszélt, mintha kellemes zeneszót hallgatott volna. Teljesen megbabonázta a nő bájossága. – Nem volt szándékomban rád ijeszteni, csupán segíteni szeretnék, ha tudok. Sajnálom, hogy így megzavart az érkezésem, de ezt a fajta mágiát tanították nekem. Tudok a küldetésedről, és tisztában vagyok vele, milyen bonyodalmakkal kell majd szembenézned. Ez az én művészetem.
Feketesörény ámultan hallgatta a nő szavait, és miután feleszmélt az első döbbenetből, igyekezett összeszedni magát. És pontosan tudta, hogy amikor mágiáról van szó, a dolgok nem feltétlenül egyeztek a látszattal. Bár a nő gyönyörűnek és bűbájosnak tűnt, nem engedhette meg magának, hogy megbízzon ebben a Lissaminában.
– Nem vagyok az a fajta, aki a varázslatra bízza a sorsát – mondta. – Én a kard erejében bízok, ahol az igazság az igazság, és a valóság a valóság. A te általad választott útra ez nem áll. A szemeim egy ifjú varázslót látnak, akinek szépsége Allansia leggyönyörűbb hercegnőiével vetekszik, és aki felajánlja számomra a segítségét. Az elmém azonban figyelmeztet: [i]Ez csak varázslat! Semmi nem az, mint aminek látszik![/i]
Lissamina elmosolyodott és lassan bólintott. – A gyanakvásod érthető, és nem fogok megsértődni miatta. Szeretném inkább megköszönni a bókjaidat, melyek túlságosan is udvariasak. Az érkezésemmel kivívtam gyanakvásodat. Ámde legyen. Semmit nem tehetek, hogy eloszlassam a félelmeidet. De engedd meg, hogy elmondjak néhány dolgot magamról és képességeimről. Ha úgy gondolod, hasznomat tudnád venni, csak kérned kell. Ha nem, ezt a döntésedet is elfogadom. Először is megosztanék veled egy titkot, melynek köztünk kell maradnia. Meg tudod ígérni, hogy ez így lesz?
Feketesörénynek nem volt vesztenivalója, így hát bólintott.
– Az uram a tied is: Salamon király személyesen – kezdte. – Miután véget ért a meghallgatásod, magához hívatott engem. Aggódott, hogy egy tapasztalatlan – bár rendkívül ígéretes – emberre bízott egy ilyen fontos küldetést. Engem arra kért, hogy figyeljem utadat és jelentsem neki, hogy éppen hol jársz és mire készülsz. De nem avatkozhattam közbe, mivel így tudomást szereznél a feladatomról, és ez a látszólagos bizalmatlanság megingathatna a hitedben és hűségedben.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-1.png][/img]A harcos feszülten figyelt minden szóra, és próbált ellentmondásokat találni benne, mely leleplezhette a nő valódi szándékát, közben azonban leterített a tűz mellé egy pokrócot, és hellyel kínálta vendégét.
Mikor mindketten kényelmesen elhelyezkedtek, a varázslónő folytatta. – Hat éve folytatom tanulmányaimat Silvertonban Gelda Wane alatt. Mikor két héttel ezelőtt visszatértem Salamonisba, azonnal felajánlottam tudásomat és szolgálataimat a királynak. Ekkor jöttél te, és ez a lehetőség! Társaim a Szem Céhében gyűlölködve fogadtak, melyet irigységnek könyveltem el magamban, neheztelésük azonban cseppet sem érdekelt. Mielőbb szerettem volna nekikezdeni a feladatomnak, olyannyira, hogy még a kútnál is meglátogattalak, hogy saját szememmel láthassalak először. Azóta követem nyomon minden lépésedet.
Feketesörény végiggondolta a szavakat, és azok jelentését. A nő tudott a kútról, így [i]valóban[/i] ugyanarról a személyről kellett, hogy szó legyen, hiszen senki más nem látta találkozásukat. Senki más nem tudhatott róla. – És mi mást tudsz még rólam? – kérdezte.
– Nos, tudom, hogy egy Cservával utazol. – Erre felkuncogott. – Rendkívül szórakoztatónak találom a kis lényt. Te nem?
A férfi elengedte a kérdést a füle mellett.
– És azt is tudom, hogy most az erdőt járja, és húst próbál keríteni neked. Hamarosan visszatér majd egy hálóval fogott nyúllal és egy kígyóval.
Feketesörény teljesen megfeledkezett az éhségéről, és most hirtelen rádöbbent, hogy az apróság valószínűleg retteg egyedül a sötét rengetegben. Elég rég útnak eredt már.
– Azt is tudom, hogy találkoztál Calorne Manitus apjával, és hogy a népszámláló nem volt otthon. Most épp Shazâarba és a Hizlalt Disznóba tartasz, hogy ott találkozz vele.
Feketesörény felvonta a szemöldökét. Ha valóban igazat mondott arról, mi a feladata, akkor alapos munkát végzett.
A nő látta, hogy sikerült lenyűgöznie a harcost. – De ennél is többet tudok mondani. Megismételhetem a történeteket, amiket a Cserva mesélt, miközben a Fűzfák Völgyén keltetek át. Vagy hogy mit ettél ma reggel ébredés után. Elmondhatom, hogy milyen színű az… Jaj ne. Ó istenem. – A nő elvörösödött, és a szája elé kapta a kezét.
Feketesörény felnevetett. Úgy tűnt, igazat beszélt a nő, és ez megnyugtatta. – Na jól van, Lissamina – mondta vigyorogva –, most már mondd el azt is, mi járatban vagy itt. Egészen mostanáig titokban követtél. Miért döntöttél pont most úgy, hogy felfeded magad előttem? Ráadásul a király óhaja ellenére. Mi győzött meg róla, hogy ellen kell szegülnöd az uralkodó parancsának?
– Ha megtartod az ígéretedet, és titokban tartod a találkozásunkat, a király soha nem fogja megtudni, mit tettem. Egyébként pedig biztos vagyok benne, hogy hiba a részéről, hogy távol tart minket egymástól. Sokat tudnék segíteni neked. Ráadásul most, hogy már ennyit figyeltelek, biztos vagyok benne, hogy elég erős jellem vagy ahhoz, hogy ne kavarjon fel különösebben a gyanakvása. Be kell látni, hogy számára csak egy idegen vagy, így óvatossága érthető volt. Te magad is pont ilyen gyanakvó vagy a mágiával szemben. Mindannyian kétkedve szemléljük azokat a dolgokat, melyekről semmit nem tudunk. – A nő összedörzsölte a kezeit, majd a tűz felé nyújtotta őket.
Feketesörény egy másik pokrócért ment, amit a nő vállára terített, közben pedig egy pillanatra megpihentette rajta a kezeit. A varázslónak is feltűnt a mozdulat, így hátrafordulva a férfi szemébe nézett.
– Ömm… Akkor mondj valamit ezekről az „erőidről” – mondta gyorsan Chadda, és gyorsan visszaült a tábortűz mellé. – Mit gondolsz, hogyan tudnál a segítségemre lenni?
Feketesörény már hallott a silvertoni Gelda Wane-ről. A nő varázslatnak inkább a jövőbelátó ágát gyakorolta és oktatta, nem pedig a sokak által kedvelt idéző vagy illúziómágiákat.
– Az általam elsajátított képességek nem merülnek ki a távolbalátásban – magyarázta. – Gelda átadta nekem a jövendőmondási tudását is. Képes vagyok meglátni azokat a valószínűbb [i]lehetőségeket[/i], melyek a jövőben bekövetkezhetnek. Ezek általában az álmaimban jelennek meg. Ám az eljövendő kifürkészése nem éppen precíz tudomány, mindig sok az ismeretlen. De ha kívánod, segíthetek. Valahányszor nem tudod, mi lesz a terved kimenetele, hogy több lehetséges terv közül melyikkel próbálkozz, megkérhetsz, hogy álmodjak neked. A látomásaim pedig megmutatják majd a terved valószínű eredményét.
Lissamina leszegte a szemeit és az ölében tartott kezeit kezdte bámulni. Matatni kezdett. Azt nem akarta megemlíteni, hogy erejének ilyen használata milyen veszélyeket hordoz magában. Tudta, hogy ezen álmok rendkívül megterhelőek a teste számára. Amikor az eljövendő időket fürkészte, mindig legyengült, és időre volt szüksége, hogy ismét erőre kapjon. De nem akart ezekkel a problémákkal a harcos terhére lenni. Egy pillanatig a tisztás szélét és a fák tábortűz fényében táncoló árnyékait bámulta.
Feketesörény eközben a lángokat nézte és az ajánlatot fontolgatta. – Hogyan kérhetem a segítségedet – kérdezte végül –, ha kíváncsi lennék a jövőre?
– Éjszaka beszélünk majd – magyarázta a nő. – Gondolj rám, miközben álomba merülsz.
[i]Ez nem lesz nehéz![/i], gondolta Feketesörény.
– Az álmaidban beszélünk majd.
A férfi elgondolkodva bólintott. – Hadd kérdezzek valamit. Látod a jövőt, és tudod értelmezni a látomásokat. Mit javasolsz? A tervem szerint keressem kalandozók segítségét Shazâarban? Vagy próbálkozzak valami mással?
A nő egy pillanatig elgondolkodott. – Ezt tudnod kell. Zharradan Marr sikeresen elcsábította a Gendzsiket a fellegvárból. A lények titkos harci mágia titkait ismerik. Ha sikerül a nekromantának meggyőznie a lényeket, hogy osszák meg vele a tudásukat, biztosan meg fogja nyerni a háborút, méghozzá nagyon gyorsan. Tudom, hogy minél inkább el akarod nyújtani a csatározást. Ha rá tudod venni a Gendzsiket, hogy semlegesek maradjanak, az valószínűleg a te céljaidat fogja szolgálni. Ha nem, úgy meg kell fosztanod Marrt a Lélektelenjeitől. A dolgok jelen állása szerint a nekromanta kezében van minden ütőkártya.
Feketesörény döbbenten nézte a nőt. A lélek-lények átállásával valóban nagyon egyoldalúvá vált a küzdelem.
Hirtelen egy kiáltás hangzott fel az erdőből, mely kizökkentette gondolataiból. – Mester! Uram! [i]Segítsen![/i]
A harcos sarkon perdült, a hang irányába. A Cserva! És úgy hangzott, hogy bajba került.
Feketesörény felkapta a kardját, felpattant a tűz mellől és a tisztás szélére sietett, majd a feketeséget kezdte vizsgálni. – Sikerült annak a kis bolondnak… – Szavai azonban elhaltak, amint rájött, hogy egyedül van.
A titokzatos varázslónő eltűnt.

A Cserva lihegve verekedte át magát az aljnövényzeten, miközben egyik kezével az ágakat és leveleket tolta félre az útjából. Másikban a számszeríját és egy hálót szorongatott. Háta mögül csörtető zaj hallatszott. Valami követte… valami [i]nagy[/i].
Ahogy betört a tisztásra, Feketesörény megragadta.
– Uram, kérem! Mennünk kell! Közeledik! [i]Gyorsan![/i]
– [i]Mi[/i] közeledik? Nyugodj le, Cserva! Nyughass már, te idióta! Mi követ?
Mielőtt azonban a lény bármit mondhatott volna, Feketesörény választ kapott a kérdésére. Egy sötét, masszív test tört elő a bokrok közül, egyenesen a tisztásra. A teremtmény fekete szőrrel borított testének tetején jellegzetes fehér sáv húzódott végig. A bestia a tűz elé lépett és hátsó lábaira emelkedve szembenézett velük. Szemei dühödten villantak fel, fekete ajkai vicsorogva fedték fel éles fogait. Halálos karmok csúsztak elő mancsaiból, miközben hangos üvöltéssel feléjük kezdett lépdelni. A Cservának ekkor szállt inába a bátorsága, és menekülőre fogta. Feketesörény megvetette a lábát és két kézre fogta a kardját. Egyszer már harcolt Bűzös Borz ellen. Lassan balra indult, miközben közte és a feldühödött lény között tartotta a tüzet. Ellenfele ismét üvöltött, négykézlábra ereszkedett és váratlan fürgeséggel átugrott a lángok felett. Feketesörény ütésre készülve hátrahúzta kardját, majd a lény mellkasa felé csapott. A Bűzös Borz felüvöltött fájdalmában, ahogy a fegyver a húsába mart. Borotvaéles karmaival a harcos felé csapott, és csak egy hajszálnyival vétette el annak kardforgató karját. Feketesörény az állat fejére csapott, ez alkalommal pedig a füle alatt találta el. Csont repedt, ahogy a penge megállt a szörnyeteg koponyájában. A Bűzös Borz immár veszett dühvel csapott a férfi felé, amint az próbálta kiszabadítani belőle a kardot, és felsikoltott, mikor a karmok végigszántottak a hasán és felszakították zekéjét. Hátralépett, hogy visszanyerje egyensúlyát, és szabad kezét védelmezően maga elé tartotta.
A Bűzös Borz hátat fordított neki, majd felemelte a farát. Feketesörény már ismerte ezt a támadását. Tudta, hogy mi fog történni, ezért hátraugrott, be a bokrok közé, miközben semmivel össze nem téveszthető illatú folyadék záporozott az előtte növő levelekre. A harcos mély levegőt vett, majd öklendezni kezdett: az állat permetének szagához képest Feketehomok Kikötő csatornái kifejezetten kellemesnek hatottak. Miközben Feketesörény oldalra tántorodott, a bestia megrohamozta.
– [i]Fusson, uram![/i] – kiáltotta harsányan a Cserva. A kis lény összeszedte bátorságát, és számszeríjjal a kezében visszatért, hogy mestere segítségére siessen. Ekkor érezte meg a Bűzös Borz szagát.
– Teremtő istenek! Micsoda szag ez! Mint egy részeg démon böfögése!
Első lövése célt tévesztett, de sikerült annyira elterelnie a figyelmét, hogy Feketesörény összeszedhesse magát. A Cserva második lövedéke már pontosabb volt: ahogy a Bűzös Borz a harcos felé lépdelt, a lövedék annyira átszakította egyik mancsát, hogy hegye már a túloldalon kandikált ki. A bestia felüvöltött a fájdalomtól, Chadda pedig kihasználta a kínálkozó lehetőséget. A feje fölé emelte a kardot és előre szegezett pengével megrohamozta a szörnyeteget, hogy a nyakába mélyesztette a fegyvert. A Bűzös Borz ismét bömbölésre nyitotta a pofáját. A támadás elvétette eredeti célját, ehelyett a teremtmény kitátott állkapcsaiba szaladt bele. Az üvöltés hirtelen hörgésbe fulladt, a lény pedig a talajra rogyott. Feketesörény véres pengéje a tarkójából lógott ki.
A két kalandozó kimerülten térdre rogyott, miközben mindketten a hatalmas tetemet bámulták.
A Cserva szólalt meg először. – Nos, uram, az volt ugye a kérése, hogy hozzak Önnek egy kis húst… – Idegesen pillantott fel Feketesörényre, ahogy rádöbbent, hogy ha máshogy alakultak volna a dolgok, most az állat, ami a táborig követte őt, lakmározhatna [i]őbelőlük[/i].
Feketesörény komoly tekintete nem változott, amint inasára emelte a tekintetét. Látta, ahogy a Cserva tekintete megváltozik, miközben ezek a gondolatok végigfutnak a fejében. Ráncok jelentek meg a szája sarkaiban, majd hátravetette a fejét, és hangos hahotázásban tört ki.
– Ez így van, inas – mondta kacagva –, tényleg hoztál. Méghozzá szép nagy választékban. Mi lesz a mai menü? – Lenézett a hálóra, amit a Cserva még mindig a kezében szorongatott. – Mi van ott? Egy vézna nyúl? Meg egy nyamvadt kis talaji kígyó? Egyiken sincs elég hús egy kiadós vacsorához. Ma este lakomát csapunk. Itt a húsunk. Na gyere, Cserva. Először lásd el a sebemet. Utána majd felszabdalhatod a Bűzös Borzot, és megsütheted nekem.
2019. december 23. 20:47 | #8
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]8
Coven feldúlása[/center]
Charnley Troone belökte kunyhójának ajtaját, majd mély levegőt vett, mielőtt belépett volna. Felesége egy nagy kondérnyi párolt fehérrépát készített, mely még mindig a tűzön főtt. Két fia, Toggi és Mindi a házikó egyik sarkában játszottak. Mindketten egy rövid botot tartottak a kezükben, és miközben Toggi két kézzel, a végénél fogva előretartotta az egyiket, Mindi próbálta megcsapni a másikkal, mielőtt fivére elránthatta volna előle. Hangos kiabálásukba hol boldogság, hol pedig csalódottság vegyült. Shabitha Troone a karjában tartott kisdeddel próbálta rávenni őket, hogy legyenek csendesebbek.
Mikor Charnley belépett, mindannyian megfeledkeztek a játékról. Shabitha megkönnyebbülten fellélegzett, a fiúk pedig félredobták botjaikat és apjuk köszöntésére siettek, aki erős karjaival felkapta és erősen magához ölelte őket. Rámosolygott Shabithára, aki elég jól ismerte férjét ahhoz, hogy tudja, kimerült mosolya azt jelenti, hogy nehéz napot töltött el a földeken.
Ilyenkor ért be a gumócékla, és minden paraszt a földeken dolgozott. Már az ásás is kimerítő volt, hogy megtalálják a kövér, föld alatti növényeket, de ez semmi volt ahhoz a kötélhúzáshoz képest, ami ezután kezdődött, hogy kitépjék a szívós gyökereket eresztett gumókat. Coven lakói a gumócékla aratására tartogatták az erejüket, és mikor végeztek vele, a Limmannin nevű két napos fesztivállal ünnepelték meg a sikert. Charnley már alig várta a jövő hétre tervezett eseményt, az addig hátralévő öt napig azonban a többi földművessel együtt kellett végigszenvednie a vízhólyagokkal, fájó háttal, felszakadt ujjakkal és izzadtsággal járó kemény munkát.
– Mennyi volt ma, apu? – kérdezte Toggi.
– Harmincnégy.
– [i]Harmincnégy![/i] Azta! Muti a kezedet.
Toggit mindig ámulatba ejtették apja kezei az átdolgozott, kemény nap után. Valahányszor új hólyag keletkezett rajta, azt mindig elkerekedett szemekkel bámulta, mint ahogy egy katona gyermeke csodálná az új háborús hegeket. Az idősebb testvérként Toggi tudta, hogy hamarosan neki is el kell kezdenie besegíteni az ültetvényeken, és már alig várta a napot, mikor ő is olyan keményen dolgozhat, hogy vízhólyagok jelenjenek meg a tenyerein.
– Nahát! Ezt nézd, Mindi! Azta, biztos nagyon fáj, ugye apu?
A férfi bólintott.
Troone-ék egész életüket Covenben élték le, és el sem tudták volna képzelni, hogy elköltözzenek innen. Charnley nem volt sem törekvő, sem pedig különösebben okos. Azonban kedves arca és gyengéd személyisége volt, és remekül tudott történeteket mesélni. Keményen dolgozott a mezőkön, és takaros kis kunyhót épített fel a két kezével családjának a falu szélében, melynek zsúpteteje és égetett agyagfala mostanáig kitartottak az elemek támadásai ellen.
Shabitha Troone tisztán tartotta az egyetlen szobát, és gondját viselte a kecskének és a csirkéknek, melyeket az udvarukban tartottak. Három gyermekük volt: a két fiú, és kishúguk, Bethalee. A kunyhó rendben tartása és a fiatalok nevelése a nő minden idejét lekötötte, és minden nap várta, hogy ura estére hazaérjen, hogy végre pihenőt tarthasson a gyerekfelügyeletben. Ahogy a család letelepedett a tűz körül, fatálakba kezdte merni a párolt fehérrépát.
– Azt pletykálják, hogy vihar gyülekezik – jegyezte meg Charnley két kanál között.
– Miféle vihar? – kérdezte Shabitha.
– Hallottál már Rettegett Balthusról?
– Nem.
– Úgy tűnik, hogy Zharradan nagyúrral együtt voltak diákok, és most délen él, egy nagy toronyban a Sziklás Magaslatok között. Történt valami kettejük között – bár azt senki nem tudja pontosan, hogy micsoda –, és most összekülönböztek. A népek szerint ha rosszabbra fordul a helyzet, akkor Zharradan nagyúr hamarosan seregtoborzásba fog kezdeni.
Shabitha abbahagyta az evést, és komoran Charnley felé fordul. – Seregtoborzásba?
– Ezt beszélik.
– Covenből?
– Tán Covenből. Vagy Salamonisból. De az is lehet, hogy a Nagy Síkságról fog zsoldosokat fogadni.
A nőt megijesztették a hírek. Bár gyűlölték Zharradan Marrt, ahhoz kétség sem férhetett, hogy békét hozott Covenbe. Érkezése előtt a falu folyamatosan banditák célkeresztjében volt, ám mióta ő vette át a település irányítását, a rajtaütések véget értek. Senki nem [i]mert[/i] rátámadni a nekromanta birtokára.
A nő leszegte a fejét. – És te is… Gondolod, hogy [i]neked[/i] is csatlakoznod kell majd ehhez a sereghez?
– Nem tudom. – Charnley arca elsavanyodott. – De azt tudom, hogy ha a szolgálataimat fogja kérni, nem mondhatok neki nemet. Bármennyire is ellene vagyok – mint ahogyan mindenki más is –, hogy egy ilyen fekete szívű zsiványt szolgáljak.
Shabitha már a könnyeivel küszködött. A két fiú eddig némán hallgatta a beszélgetést, és most mindketten tátott szájjal meredtek apjukra.
Charnley megpróbálta megvigasztalni feleségét. – Ne aggódj, kedvesem. Ki tudja, talán semmi alapja nincs a pletykáknak. Akárhogy is lesz, Zharradan nagyúr biztosan nem sorozna be minket a szüret közepén. Ha lesz is belőle valami, valószínűleg véget is ér majd, mire befejezzük itt a munkát.
Némán ették meg vacsorájuk maradékát. Még Charnley is gondolataiba merült, miközben azon a félelmein rágódott, melyeket nem mert megosztani feleségével. Soha nem kellett még katonáskodnia. Nem volt sem kardja, sem pedig páncélja. Mégis milyen esélyei voltak egy egyszerű parasztnak a képzett katonák ellen?

– [i]Hallgass![/i] – Toggi suttogása megtörte az éjszaka csendjét.
– Mi az? – kérdezte Shabitha.
– Pssszt!
– Nem hallok semmit.
– A távolban. Hallgasd!
Mindannyian feszülten füleltek.
– Most!
– Igen – mondta Shabitha. – Én is hallok valamit odakint. Olyan, mintha…
– Közeledik.
– Mi az?
A hangok valóban egyre közeledtek. Messziről csak vészjósló dörmögésnek hangzott. Ahogy egyre erősödött, Charnley lassan különálló zajokat is ki tudott már venni belőle: távoli trappolás hangja, fém kondulása, időnként egy magas fütty, melyet válaszként egy üvöltés követett. És egyre közelebbről hangzottak fel.
Vihar gyülekezett. Gonosz vihar.
Charnley a kunyhó ajtajához sietett, kilökte, majd kilépett. A poros úton felbukkantak szomszédjai fejei is, akik szintén kíváncsian kémleltek ki az éjszakába.
– Nézzétek! – kiáltotta egyikük. – Ott kint! Erre tartanak!
A többiek a beszélő köré sereglettek és a remegő ujjával jelzett irányba kémleltek. A férfi a Trollfog-hágó felé mutatott.
– Látjátok? – Hangja megváltozott, most már képtelen volt elrejteni rettegését. – Ó, isteneim! Több százan vannak! És mindannyian erre tartanak!
A távolban remegő fénypontokat lehetett kivenni. Fáklyák! A pöttyök hosszú sorban kígyóztak jobbról balra, amerre csak ellátott, és közeledtek! A halovány fényben emberi vonásokat lehetett kivenni, de az igazán vérfagyasztó látványt a fáklyahordók mögött felbukkanó, mindenféle formájú és méretű teremtmények jelentették. A fémes csillogás pedig csak egy dolgot jelenthetett: a közeledők teljes harci vértbe voltak öltözve.
A hangok most már egész érthetővé váltak, a közeledő sereg egyenletes közeledése keltette zajok félreérthetetlenek voltak. A lények kiáltásait és mordulásait egyenesen a faluba és a rémült falusiak fülébe fújta a szél. Valahol éles sípszó hasított a levegőbe, melyre a katonák először felbömböltek, majd keményen kiléptek. A több száz, egyszerre lépő láb dobbantásába beleremegett a föld.
A falusiak visítani kezdtek.
– Megtámadtak!
– Fújjatok riadót!
– Menekülnünk kell!
– Nem! Maradnunk, és megvédenünk otthonunkat és családunkat!
– Riasszatok mindenkit!
– Ki fog beszámolni erről Zharradan nagyúrnak?
– Shabitha! Fogd a gyerekeket!
Az utolsó kiáltás Charnley Tronne-é volt, aki mostanra teljesen megfeledkezett fáradtságáról, és teljes erővel rohant a kunyhója felé. Ahogy becsapta az ajtót, megpillantotta Shabithát és fiait, akik idegesen toporogtak a tűz mellett.
– Mi történt, apu?
– Fosztogatók! – lihegte. – Erre jönnek, több százan. Gyorsan, menekülnünk kell! Pár percen belül ideérnek!
– Ó jaj… – Shabitha teljesen ledermedt a félelemtől.
– Mozdulj, asszony! – csattant fel Charnley. – Nincs időnk ijedezni. Ha túl akarjuk élni az estét, akkor össze kell szednünk minden értékeset, és elmenekülni innen!
Szavai azonban leperegtek a nőről, aki hisztérikusan zokogva állt, miközben kétségbeesetten szorította magához Bethaleet.
A férfi vállon ragadta és megrázta feleségét. – Nem hallod, amit mondok? Mindjárt ideérnek! Keletre kell menekülnünk, a Göcsörtös Tölgy Erdőbe. Szedd már össze magad!
A nő ismét felzokogott, és a karjaiba roskadt. Egy pillanatig magához szorította, de aztán eltolta magától. Túl sok tennivalója volt, és túl kevés ideje. Kivette a kezéből a csecsemőt, miközben felesége megtörölte az arcát.
Shabitha végül összeszedte magát, és egy mocskos tarisznyába kezdte dobálni a dolgaikat, miközben a két fiú egy gabonás zsákba tömködte a ruháikat. Charnley szalmaágya alá nyúlt, és előhúzta a kis erszényt, melyben tartalék rézgarasait tartotta, majd nadrágja zsebébe tömte. Egyik karjában még mindig Bethaleet tartva a másikkal megragadott egy vasvillát, és kiterelte családját az ajtón.
Felkongtak a falu északi felén álló romos kis kápolna harangjai, úgy tűnik, végre valakinek sikerült riadót fújnia. Most már az egész falu tudott a veszélyről, és ahogy a parasztok tétován fel és alá szaladgáltak, a kapkodás egyre csak fokozódott. Az asszonyok jajgattak, a gyermekek sírtak, a férfiak pedig dühösen kiabáltak egymással. Coven egésze rémült zűrzavarba dőlt. Az utcák jobbra-balra szaladó emberekkel teltek meg. Néhányan megpakolt kosarakat és zsákokat cipeltek vagy húztak maguk mögött, mások barátaik és szeretteik nevét kiáltották, akiket elvesztettek a tömegben. Akik nem akarták elhagyni otthonukat, azok épp eltorlaszolták ajtajaikat és ablakaikat, és felkészültek, hogy felvegyék a harcot a támadókkal.
A támadó sereg pedig elérte Coven határát.

– ROHAM! – hangzott fel a kiáltás, melyet három éles kürtszó követett. A pokol légiói pedig megkezdték támadásukat a védtelen falusiak ellen.
A káosz és kárhozat leírhatatlan lényei árasztották el Covent pusztulást hozó fegyvereikkel: Dombi Goblinok rövid kardokkal és vadászkésekkel, mocskos szájú Orkok veszett agyarakkal, fekete Pokolkutyák lángot köpő pofával.
Az ismeretlen rettegés lecsapott. Magas, kétfejű, páncélos köpenybe öltözött teremtmények csapkodtak hosszú kaszákkal, megtisztítva maguk előtt az utat, és csak megcsonkított holttesteket hagyva maguk után. Óriási szőrös lábú, éles karmú és csapkodó csáprágójú lény-szörnyetegek lebegtek a levegőben. Apró, vak, bozontos képű pokolfajzatok szórták meg rövid íjaikból halálos pontossággal a menekülő falusiakat. És óriási pók-bestiák magasodtak a kunyhók fölé, miközben hosszú, vékony lábaikon hatoltak be a település központjába.

– Mindi! Vigyázz! – kiáltott fel Charnley.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-1.png][/img]Megragadta fia grabancát és félre rántotta, ahogy az egyik kövér póklény szívószerve becsapódott a talajba. Ha csak egy másodperccel is lassabb lett volna, gyermekéből már a szörnyeteg lakmározhatott volna. Gőz áradt ki a ráncos, nyálkás bőrből, mely ismét a magasba emelkedett, egyenesen a szörnyűséges, magasban lógó fej felé, melynek nyolc szeme már következő áldozatát kereste.
– Jól vagy, fiam?
– Igen, apu. Jól vagyok. M… mi volt [i]az[/i]?
– Nem tudom, még soha nem láttam hasonlót sem. Hol vannak a többiek?
A riadt tömeg magával sodorta Shabithát, Toggit és Bethaleet. A nő is nagyjából ekkor ébredt rá, hogy elvesztette férjét. – Toggi! Látod apádat? Hol van Mindi?
– Nem tudom. [i]Anya! Vigyázz![/i]
Egy lapos orrú Ork kurjantott fel, amint a tömegen átverekedve magát veszélyesen közel lendítette meg a bárdját. Sikerült félreugraniuk a fegyver elől, mely egy magára hagyott szekér oldalába hasított. A szörnyeteg őrült kacagással ugrotta át Shabithát és Toggit, majd vetette magát a tömegbe.
– Hol van apu? Nem látom sehol!
Toggit a rosszullét kerülgette. A sötétségből újabb vicsorgó Orkok törtek elő. Nem volt nála fegyver, így csak menekülni tudtak a büdös bestiák elől. Ám bármerre fordultak, mindenhol riadt falusiak állták az útjukat.
Megragadta és megrántotta édesanyja karját. – Nézd! Ott van apu és Mindi! – Toggi egy pillanatra megpillantotta Charnleyt, aki az út közepén állva kutatott kétségbeesetten családja után. – Apu! Itt vagyunk!
Charnley azonban nem hallotta fiát az ordítozás közepette. Épp időben bukott le, hogy elkerülje a kutyaméretű légy-teremtmény mérgező karmát, mellyel meg akarta ragadni. A sörtés lény nagy ívben megfordult a levegőben, és ismét támadásba lendült. Ez alkalommal azonban készen állt a férfi. Megvetette lábát és két kézzel ragadta meg vasvilláját. Ahogy a lény elég közel ért, a szörnyeteg alteste felé döfött. Az egyik káoszlovas egy fáklyát hajított a levegőbe. A szárnyas rettenet oldalra vetette magát, hogy elkerülje azt, a következő pillanatban pedig súlyosan a porba puffant a vasvilla, amint a repülő lény felnyársalta magát. A légy hangosan, fájdalmasan nyöszörgött, miközben több helyen átszúrt potrohából zöldes-barnás, sűrű folyadék kezdett csorogni. Ahogy elérte a férfi kezét, égetni kezdte, így gyorsan elhajította a fegyvert.
A teremtmény tompa placcsanással terült el a talajon, ám azonnal két másik fajtársa bukkant fel a levegőben, és landolt a tetemen, hogy csattogó csáprágókkal, éhesen felfalják a fekete testet. Charnley elborzadva hátrált el tőlük, majd megragadta Mindi kezét és elfordította a látványtól. Hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülét a háta mögül.
– Apu! Itt! Itt vagyunk! Várj! Mindi!
Toggi a tömegen átverekedve magát rohant feléjük.
– Toggi! Ide! Vá… NE! VIGYÁZZ!
Látta, ahogy az egyik borzas pofájú íjász a fiát célozza meg. Hátrahúzta az ideget, majd a tömegbe lőtte nyílvesszőjét.
– NE! Neeeeee! TOGGI! – visított fel Charnley Troone.
A tömeg gyorsan szétrebbent, amint a nyílvessző feléjük suhant. Csodával határos módon mindannyiukat elvétette, Charnley pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy ártalmatlanul az egyik kunyhó falába csapódik. A kettéváló emberáradat azonban magával ragadta Toggit, és már nyomát sem látta.

Shabithával megfordult a világ. Hallotta a kiáltásokat, de nem látta, mi történt. Körülötte mindenfelé falusiak lökdösődtek minden irányba. Teljesen elvesztette irányérzékét, és fogalma sem volt, melyik irányba kellene menekülnie. Véletlenszerűen választott hát egy utcát, és a karjaiban üvöltő Bethaleeval együtt, zokogva szaladni kezdett. Bár megtalálná Charnley-t!
Egy ismerős arcot pillantott meg a tömegben: Grummold Noomran bozontos szemöldökét, sűrű szakállát és gyapjúsapkáját. Grummold egy kedves szerzet volt, aki egymagában élt, közel az ő házikójukhoz. Mielőtt végleg letelepedett volna Covenben, a Göcsörtös Tölgy Erdőben dolgozott favágóként, a gyerekek pedig csak úgy csüngtek minden szaván, amikor arról mesélt, miféle szerzetekkel hozta össze a sors – bár történeteinek nagy része valószínűleg csak a képzeletében történtek meg, nem pedig a valóságban.
Shabitha számára az arc ragyogó fény volt a sötétségben. A férfi felé indult. – Grummold! Grummold Noomran! Segíts! Kérlek, segíts! Nem láttad Charnleyt? Eltűnt a férjem! Kérlek, segíts!
A férfi tombolva tört utat magának, a máskor oly békés arcán idegen, agresszív, már-már kegyetlen tekintet ült, miközben az útjában álló embereken verekedte át magát. Szemei Shabitha felé fordultak, mikor meghallotta a nő hangját, és dühödt vonásai egy pillanatra megenyhültek. De semmit nem tehetett érte. Most mindenki csak saját magával törődött. Ha megállt volna, hogy segítsen ezen a nőn, akkor mindketten a támadók karmai közt végezték volna. Elfordította arcát, és tovább folytatta csörtetését az emberek tengerén át.
Shabitha magába roskadt. Először jobbra, majd balra fordult. Mostanra már annyira összezavarodott, hogy teljesen elveszettnek érezte magát. Csak állt ott, az út közepén, a magához ölelt csecsemővel, és képtelen volt eldönteni, mi tévő legyen. Úgy tűnt, rossz irányba néz. A menekülő falusiak egymást lökdösve szaladtak el mellette, mintha valami elől futnának, őt azonban minden már nem érdekelte. Képtelen volt bármit is tenni, minthogy álljon, zokogjon és magához szorítsa kislányát.

Charnley és Mindi befordultak egy sarkon és Coven főterén találták magukat. Helyzetük teljesen reménytelennek tűnt. A férfi szétnézve csupán feldúlt és felperzselt otthonuk maradványait látta maga körül. Lángok törtek magasan az ég felé, fekete füstoszlopok emelkedtek a mennyekbe, amint a fosztogatók felgyújtották a száraz kunyhókat. A csatazaj minden más hangot elnyomott. Gyilkos kacajok és fájdalmas halálvisítások törtek fel minden irányból, a támadók pedig még mindig közeledtek.
Egy nagyobb tömeg gyülekezett a téren. Ez volt a logikus hely, ahová az emberek mentek, hogy eldöntsék, mihez kezdjenek. Senkinek sem volt semmi ötlete, ám az általános lármában többször is felhangzott a „Göcsörtös Tölgy” név. Úgy tűnt, végül mindenki abban maradt, hogy a falusiak az erdőbe vonulnak vissza.
Charnley azonban még nem menekülhetett el. Először meg kellett találnia Shabithát, Toggit és Bethaleet.
A gyógyító kunyhója előtt magához húzta Mindit. – Figyelj, fiam, meg kell, hogy keressem a többieket. Lehet, hogy bajba kerültek.
– Értem, apu. Segítek én is.
– Nem, Mindi, ez túl veszélyes. Itt kell, hogy várj rám, amíg vissza nem jövök.
– Apu, ne! Én is veled megyek. – Könnycseppek gyülekeztek a fiú szemeiben.
– Gyors leszek. Tudod, hogy anyád milyen könnyen megijed. Ha itt maradsz, hamarabb megtalálom őket.
Mindi némán, leszegett fejjel állt előtte. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
– Most bátornak kell lenned, Mindi. Csak pár percig leszek távol. És ha nem jövök vissza hamarosan, akkor indulj el te is a többiekkel a Göcsörtös Tölgy Erdőbe, és majd ott találkozunk anyával, Toggival és Bethaleevel. Megteszed ezt a kedvemért?
Mindi megpróbált bátornak tűnni. Ruhája ujjával megtörölte a szemeit és bólintott.
– Jó fiú vagy. Vigyázz magadra. És ne feledd, ha nem érek vissza néhány perc múlva, akkor kövesd a keleti utat és várj meg minket az erdőben. És van még egy nagyon fontos feladatom a számodra. Szeretném, ha vigyáznál ezekre a kedvemért.
Ezután előhúzta zsebéből a rézpénzes erszényét. Mindi kezébe nyomta a kis csomagot, majd rákulcsolta az ujjait. Megcsókolta fia homlokát és a kunyhójuk felé fordulva Shabitha keresésére indult. Mindi némán figyelte, ahogy eltűnik a szeme elől.
Mindi Troone ekkor látta utoljára édesapját.
2019. december 27. 11:24 | #9
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]9
Haditerv[/center]
Rettegett Balthus káoszseregei alapos munkát végeztek Covenben. A néhány túlélő lakos a Göcsörtös Tölgy Erdőbe, onnan pedig a Pókok Erdejébe kényszerült. Voltak, akik az ösvényt követve a Gyakorlótéren kerestek menedéket, ahol Thugruff elrendelte, hogy csupán a jó erőben lévő, egészséges férfiakat engedjék be: a nőknek és gyerekeknek nem tudta hasznát venni. Mások letértek az útról és táborverésre alkalmas helyet kezdtek az erdőben keresni. Rémült szemükben azonban még mindig látszottak az átélt borzalmak emlékei. Fogalmuk sem volt róla, hogy új otthonuk mennyire lesz majd „átmeneti.”
Covent a földdel tették egyenlővé. Az egykor békés kis faluból nem maradt más, csak széttúrt izzó parázs, mint megannyi kiégett tábortűz maradványa. És bármerre is nézett az ember, mindenfelé az elesettek borzalmas maradványai hevertek. Néhánynak hiányoztak a végtagjai, másokat lefejeztek, olyanok is voltak, melyeket félig felzabáltak. Legtöbbjükről lehetetlen volt megállapítani, hogy nem is olyan régen csupán egyszerű parasztok voltak.
Miután a haramiák kifosztották Coven romjait, az okozott dúlástól örömittasan ujjongva visszafordultak a Sziklás Magaslatok irányába. Jó éjszakát zártak.
Egy gyors létszámellenőrzés után kiderült, hogy veszteségeik jelentéktelenek voltak. Az óriási repülő lények közül néhányan rögtönzött dárdákon végezték, három Dombi Goblin benn rekedt egy égő házban, mikor az összeomlott, és két dühödt Ork végzett egymással, miközben azon vitatkoztak, hogy melyiküké legyen a köszörűs lánya. Zharradan Marr emberei bezsákolták, és magukkal vitték őket.

A nekromanta forrongott magában, miközben a helyszíni szemle beszámolóját hallgatta. A támadók szerencsére nem találtak rá a földalatti település egyik titkos bejáratára sem. Kazamatái és bányái biztonságban maradtak. És bár mindig is megvetette a faluban élő puhány embereket, az általuk termelt termények fontosak voltak seregének és rabjainak táplálása szempontjából.
Sötétvörös szemei összeszűkültek, ahogy hátradőlt a székében. Az őrmester próbálta arckifejezéséből kitalálni gondolatait, ám képtelen volt néhány másodpercnél tovább figyelni a kísérteties zöld bőrű fejet. Olyan volt, mintha urának puszta jelenléte is alázatra kényszerítette volna.
A nekromanta végül felemelte egyetlen, csontos ujját, és megvakarta hegyes fülének végét. – Keresd meg Thugruffot – sziszegte. – Mondd meg neki, hogy készítse elő a [i]Vezérgályá[/i]t. Holnap délre hajózunk!
A [i]Vezérgálya[/i] volt Zharradan Marr végső hadigépezete: egy fenséges égi gálya, mely tornyosodó, fekete vitorláival simán szelte át az eget. Már puszta látványa is tekintélyt parancsoló volt. Akik a földről figyelték a repülő hajó vonulását, azt hihették, hogy maguk az istenek vitorláznak a fejük felett. Szállítóeszközként ezer katonát volt képes magába fogadni, vagy annyi rakományt, mely tíz hét alatt halad át a Trollfog-hágón. Hadihajóként pedig hatalmas tűzerővel rendelkezett: csupán ágyúkkal vagy más repülő teremtményekkel lehetett felvenni vele a harcot – Marr maga is így szerezte meg a szerkezetet, hűséges Tooki csapata segítségével. Ezen kívül olyan egyedi és halálos, nagy hatótávú fegyverekkel volt felszerelve, mint a szigonyágyú vagy a potash gömb.
Az őrmester az állát vakargatva távozott ura fogadóterméből. [i]A [/i]Vezérgályát[i],[/i] gondolta. [i]Ezek szerint Zharradan nagyúr egyenesen a Sziklás Szirthez vitorlázik, hogy hazai terepen szálljon szembe Rettegettel?[/i] Megcsóválta a fejét. Nem gondolta, hogy elég nagy előnyük lenne ahhoz, hogy megkíséreljenek egy ilyen merész támadást, de ettől még elindult, hogy átadja Thugruffnak Zharradan üzenetét.

Zharradan Marr is pontosan tudta, hogy nem kockáztathatta meg, hogy a [i]Vezérgályá[/i]val Rettegett területének közepébe repüljön. Rettegett Balthus nagy erejű varázsló volt, és ha minden hatalmát a hadihajó ellen fordította volna, Marr nem lehetett biztos a győzelmében. Rendkívül ostoba döntés lett volna részéről ilyen támadásnak kitennie magát. Minden más nagy hadvezérhez hasonlóan ő is a katonáira tervezte hagyni a csata veszedelmeit, és csak akkor vonult volna be a hadszíntérre, amikor már biztos volt a sikerben.
A repülő gályát pedig csupán a kulcsfontosságú ütközetekben vetette volna be. Eljött az idő, hogy felpörögjenek az események és háborúba küldje a katonáit.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-1.png][/img]
Rettegett Balthus erejét és gyengéjét is a főhadiszállása jelentette. A Sziklás Magaslatok csúcsán emelkedő fellegvár nehéz katonai célpontot nyújtott, nem volt az a sereg, ami könnyedén megostromolhatta volna. Az oda vezető út pedig minden nagyobb csapat számára elég veszélyes volt: a lassú haladás miatt a dombok közt cirkáló felderítők könnyedén és pontosan feltérképezhették a haladásukat, és a terep tele volt rajtaütésre és földcsuszamlás okozására alkalmas helyekkel. Thugruff csapatának nagy szerencséje volt az első rajtaütés alkalmával, és Marr pontosan tudta, hogy Balthus mostanra megtette a szükséges lépéseket, hogy ne lehessen egy újabb hasonló rajtaütést véghez vinni.
A nekromanta már nem volt ilyen szerencsés, sem bázisa ilyen jól védett, és a coveni mészárlás is megmutatta, hogy Rettegett Balthus seregei mennyire mélyen törhettek be a területére. Bár a fosztogatók nem találtak rá a kazamaták egyik titkos lejáratára sem, az biztos, hogy veszélyesen közel jutottak hozzájuk.
Ám az, hogy a Fekete Torony ennyire nehezen megközelíthető volt, Rettegett Balthusnak is problémát jelentett, ugyanis rendkívül nehézzé tette a nagyobb csapatmozgásokat. És az utánpótlási útvonalakat is rendkívül könnyű volt szabotálni.
Marr azt tervezte hát, hogy távolról ostromolja meg a Fekete Tornyot.
A fellegvárba északról és nyugatról vitték az ellátmányt. A keleti és déli oldalakon csupán a Sziklás Magaslatok barátságtalan csúcsai emelkedtek. Sziklamohákon meg néhány szívós kórón kívül más nem is nőtt ezek a terméketlen tájon. Az igaz, hogy a hegyi kecskék egy kifejezetten szívós faja az egész hegységben megtalálható volt, ezeket azonban rendkívül nehéz volt levadászni, és nem is voltak elegen ahhoz, hogy hosszú távon élelmet biztosítsanak a Fekete Torony lakói számára.
Az elkövetkező néhány hét során Zharradan Marr csapatokat küldött ki a [i]Vezérgályá[/i]val. Elsődleges feladatuk az volt, hogy őrizzék a Trollfog-hágó keskeny szorosait. Itt folyamatos őrjáratozásra volt szükség, ugyanis elég nehéz lett volna megakadályozni, hogy Balthus a Sziklás Magaslatokból kelet felé küldjön ki fosztogató csapatokat a Trollfog-hágó déli vége felé.
Őrséget telepített a Fehérvíz folyó partjára is, a Fűzfák Völgyének déli határába. Itt tutajokat és hajókat építettek, melyekkel a Sziklás Magaslatokból eredő és a Fehérvíz folyót tápláló két mellékfolyón járőröztek. Minden nyugatról érkező és a Fekete Toronyba tartó ellátmánynak ezeken kellett végighaladniuk, és Marr emberei pontosan tudták, hogy milyen büntetésre számíthatnak, ha nem állítják meg ezeket.
A [i]Vezérgálya[/i] pedig Zharradan Marr főhadiszállásává lépett elő. Nem kockáztathatta meg, hogy ellenségei ismét ilyen közel kerülnek hozzá. Bár jobban kedvelte föld alatti menedékét, a szükség azt diktálta, hogy most az égi hajón verjen tábort.

A csapatok közti összecsapások mindennapossá váltak. Marr emberei eleinte sikeresen elvágták az utánpótlási útvonalakat. A Fekete Toronyba tartó kereskedő karavánokat vagy visszafordították, vagy lemészárolták. Dombi Goblinokat küldtek hát ki, hogy megvédjék az árukat, és a Fehérvíz folyó mellékágain is mindennapossá váltak a vérontások. A Fűzfák Völgyében ahol a Fehérvíz folyó átvágott a Yore-i Erdőn, az emberek olyan napokról kezdtek beszélni, mikor a víz hol rózsaszínes, hol enyhén zöldes árnyalatban kezdett hömpölyögni. És a parti növényzet sem maradt érzéketlen ezekre a változásokra: a virágok hervadni kezdek, az általában rikító zöld színben pompázó mezők és leveles növények pedig betegesen elsápadtak.
Így történt, hogy Rettegett Balthus legnagyobb bosszúságára a Sziklás Magaslatokat övező dombok egy időre a Trollfog Háború csataterévé vált. Védekezésre kényszerült. Kétségbeesett szüksége volt rá, hogy az ellátmányai átjussanak a frontvonalakon. Ám Zharradan Marr fosztogató taktikájának köszönhetően négyből csupán csak egy karaván érte el a célját. A független kereskedők hamarosan felhagytak a próbálkozással – még magas árakkal sem tudta rávenni őket, hogy megkockáztassák a veszélyes utat a Fekete Toronyhoz.
Ideje volt, hogy Rettegett Balthus is keményebben lépjen fel. Eljött az idő, hogy nagyobb kockázatokat vállaljon, melyek vagy a bukását hozzák el, vagy pedig sorsfordító erőket sorakoztatnak fel az oldalán.
Ideje volt bevetnie a Csaknafüvet.
2019. december 31. 22:47 | #10
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]10
Shazâar[/center]
– [i]Azokat[/i] nézd! – suttogta a Cserva. – Mégis mit képzelnek, mit csinálnak?
Feketesörény követte inasa pillantását. A lény két férfit bámult, akik egy közeli épület előtt álltak. Egyiküknek hosszú körmei voltak, melyekkel különös formákat karmolt saját mellkasába. A másik egy asztalon feküdt, és éppen feketére festette saját magát.
Feketesörény vállat vont. Fogalma sem volt róla, mit jelentett az idegenek különös viselkedése.
Megérkeztek Shazâarba.

A Fehérvíz folyótól induló, a Déli Síksághoz vezető hosszú út eléggé kifárasztotta őket, és a hátsójukat is eléggé megviselte a nyeregben töltött idő. A nap már leszállófélben volt, mikor végre belovagoltak Shazâarba. Ám hamar megfeledkeztek kimerültségükről. E különös oázis-város egyetlen látogatója sem tudott betelni annak különös szépségével, és lakóinak bizarr viselkedésével. A bejárati kapunál az egyik őr útbaigazította őket a Hizlalt Disznó irányába, majd különös búcsúval engedte őket útjukra: – Logaan szabadítson meg hasznotoktól…
Az őr tanácsára a Hold utcán indultak el, és csak néhány percnyi városnézés kellett hozzá, hogy megbizonyosodjanak róla, a település különcségéről szóló hírek egyáltalán nem voltak túlzóak.
Az épületek elég vegyesen néztek ki. Sok közülük alacsony, kockaszerű, egyszerű kinézetű kunyhó volt. Ezek falait rikító színekre festették – pontosabban inkább dobálták, az összhatás ugyanis inkább emlékeztetett egy rosszalkodó gyerekek által festékgolyókkal összedobált vászonra, mint munkásember által lemeszelt épületre. E kisebb házikók között magasabb, terebélyesebb udvarházak álltak elszórva, melyek központi épületeiből toronycsúcsok és oromzatok emelkedtek ki a legkülönfélébb szögekben, mintha az építő tessék-lássék módjára, gyakorlati megfontolások nélkül toldott volna be újabb és újabb lépcsősorokat a már elkészült házba. Ezzel az építmények sokkal élőbbnek tűntek, mint egy hatalmas tölgyfa, mely minden évszakban tovább terebélyesedik egy kicsit.
Ha nem lett volna ez a hely, ki kellett volna találni.

– Uram, nézze! A csomópont! Ott vannak a bódék! – Az egyik boltív mögött feltűnt a piac, a Cserva pedig ura ruhájának ujját rángatva próbálta a megfelelő irányba terelni a figyelmét. Feketesörény bólintott, és irányba fordította lovát. Ahogy áthaladtak a boltív alatt, rájöttek, hogy az nem egy viadukt, ahogy először gondolták. A Hold utca átvágott az egyik nagyobb ház egy szobáján.
A kereszteződésig lovagoltak.
– Nézze ezeket a helyeket – kuncogott a Cserva.
A bódék mögött boltok ajtajai sorakoztak, fölöttük cégérek, melyek tulajdonosuk szolgáltatásait reklámozták. A Cserva elmélyülten tanulmányozta őket, az egyik különösen felkeltette az érdeklődését.
– Hmmm… [i]Betegségek és kórságok.[/i] Fogadok, hogy a gyógyítónak sok dolga van egy ilyen helyen.
Feketesörény elmosolyodott a megjegyzésen, majd a főcégér alatt lógó táblára mutatott.
A Cserva hunyorogva próbálta meg kibetűzni a szöveget. – Hmmm. Nem látom pontosan. Had nézzem csak közelebbről. „Betegségek és kórságok.” [i]Lepra eladó.[/i] Micsoda? [i]Csonkítások az Ön Igényei Szerint[/i]? – A lény elborzadva fordult Feketesörény felé.
A harcos mostanra már hangosan kacagott. – Én sem értem, Cserva – mondta nevetve. – Ez a hely számomra is olyan különös, mint számodra. Ki tudja, mi folyik odabent? Na gyere, kis barátom. Ideje továbbindulnunk.
Számos kufár gyűlt a lovaik köré. Egyikük egy maroknyi elrohadt bomba gyümölcsöt nyújtott feléjük. Feketesörény még csak az alak felé sem nézett, lábával tolta el a közeléből a koldust.
Egy másik ápolatlan kölyök állt a Cserva útjába, és pofákat kezdett vágni.
Az inas kérdően nézett vissza rá. – Most meg mit csinál? – kérdezte Feketesörénytől.
– Nem tudom. Lehet, hogy csak ütődött.
– Menj innen! – kiáltott rá a Cserva. – Nincs pénzünk. Ne zargass minket. Eressz utunkra.
Ahogy utat törtek maguknak a koldusok között, azok utánuk kiabáltak, de vissza se néztek feléjük.
Nem sokkal később elérték azt a lepusztult teret, melyről az őr beszélt. Egy csapatnyi mosdatlan fiatal játszott éppen valamilyen játékot.
– Ogre-labda – mondta a Cserva. – Láttam már máshol is játszani. Látja középen azt az ifjút? Ő a dobó. Ő hajítja a labdát a fatuskó felé. A fogadó pedig az a másik, aki a tuskó előtt áll a fütykössel a kezében. Ő megpróbálja elütni a labdát. Ha eltalálja, akkor meg kell kerülnie a zsákokból kirakott kört. A dobó már készülődik. Figyeljen.
Megállították a lovaikat, és türelmesen nézték a játszókat. A dobó kitekeredett, majd minden erejével a fatörzs felé hajította a labdát.
– Biztos jó dobó – jegyezte meg a Cserva –, nem is láttam a labdát.
A fogadó meglendítette a fütykösét, majd rohanni kezdett. A pályán rohangálni kezdtek az elkapók a repülő labda után, a fogadó pedig sebesen szaladva megkerülte a zsákokat.
Továbbindultak, maguk mögött hagyva az Ogre-labdázókat, és balra fordultak. Mikor találkoztak egy férfival, aki egy kutyát cipelt a vállán, megkérdezték tőle, merre találják a Hizlalt Disznót. A kutya kettőt csaholt, majd az utca vége felé emelte a mancsát.
A férfi üres tekintettel bámult rájuk.
Az út elkeskenyedett, majd áthaladt egy boltíves átjáró alatt. Ezen átlépve elértek Shazâar központi részéhez. Itt már sokkal több ember és állat lézengett az utcákon. Senki nem vetett rájuk második pillantást.
Hamarosan elérték úti céljukat. Az út bal oldalán egy széles épület emelkedett, melynek sötétzöld falait kék színű gerendák cakkozták. Az út fölött, egy magas oszlopról egy ketrec lógott, melyben egy megtermett koca szunyókált és lengedezett elégedetten.
A ketrec alatt már jóval kevésbé volt békés a táj. Sör szaga és vígadalom zaja áradt ki a fogadóból, és terült szét az utcán mindkét irányba. Emberek léptek be, és kúsztak-másztak ki.
Végre eljutottak a Hizlalt Disznóba.
Leszálltak a lovakról, és kikötötték őket a fogadó elé. Feketesörény száraz torka utasítására már indult is volna befelé, a Cserva azonban gyanakvó volt az efféle ivókkal szemben, és valahányszor csak tehette, nagy ívben elkerülte őket. Mérete és gyermekszerű ábrázata miatt gyakran vált a részeg vendégek gúnyolódásának célpontjává. Így hát amennyire csak tudott, eljátszott a lovak kikötözésével.
Feketesörény kezdte elveszteni a türelmét. – [i]Cserva![/i] Gyerünk már. Ki vagyok száradva. Kapkodd már magad!
– Öm… induljon csak előre, uram. Én majd itt megvárom a lovakkal.
– Ne butáskodj. A lovak nagyon jól meglesznek magukban. Gyerünk, befelé. Igyunk egyet. Kapkodd magad. [i]Most![/i]
A Cserva befejezte a babrálást a kantárral, és lassan a bejárat felé indult. Együtt léptek be a Hizlalt Disznó ajtaján.

A fogadó tömve volt vendégekkel. A dohányfüstös levegőt vágni lehetett, a zaj pedig fülsüketítőnek hatott, amíg hozzá nem sikerült szokniuk. A Cserva kényszeredetten köhécselve követte a tömegen át Feketesörényt. Üveges tekintetek követték őket a zsúfolt terem minden szegletéből, miközben faasztalokat és háromlábú székeket kerülgetve a pulthoz sétáltak. Ahogy a harcos átverekedte magát az emberek közt, véletlenül meglökte az egyik ivót, aki üveggel a kezében villámgyorsan felpattant, és megragadta a vállát. A Cserva megdermedt, Feketesörény azonban jeges pillantásával csak végigmérte az alakot, aki magában motyogva, lassan ismét helyet foglalt. Bölcsen úgy döntött, hogy inkább nem kezd ki a magas salamonisi harcossal.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c10-1.png][/img]– Ne… nem igazán tetszik nekem ez a hely – dadogta a Cserva.
– Nyugalom, kis barátom. Igyál egy kupa sört. Vagy kettőt. Senki nem fog itt beléd kötni. [i]Csapos![/i]
– Köszönöm, uram. De jobban örülnék nádgyümölcs nektárnak. Az sokkal… sokkal táplálóbb, mint a sör. Esetleg talán Ön is megkóstolhatná…
A pult mögött egy kopaszodó, kerek hasú alak állt. Kötényt viselt, mely reggel talán még fehér lehetett, ám az egész napos munka után ezt már sokkal nehezebb volt elhinni. Miután végzett egy másik vendég kiszolgálásával, Feketesörényhez lépett, és feltűrte inge ujját.
– Jaham.
– Egy kupa sört, fogadós. És a kis barátom azon töpreng, hogy van-e némi… mi is volt az, Cserva?
– Öm, nádgyümölcs nektár, uram – válaszolt idegesen a Cserva. – De kérem, nem szeretnék a terhére lenni. Akár odakint is várhatok…
– Nádgyümölcs nektár! – nevetett fel Feketesörény. – Van nádgyümölcs nektárja, csapos?
A testes férfi megrázta a fejét.
– Akkor [i]két[/i] kupa sört. És egy asztalt, ha nem probléma. A Fehérvíz folyótól jöttünk, és szeretnénk megpihenni egy kicsit.
– Két kupa sör. – A fogadós már a pultra is csapta a megtöltött kancsóikat. – Hat ezüsttallér lesz. Asztalt keressetek magatoknak.
Feketesörény felvonta a szemöldökét. Ennek a fogadósnak kiköpött feketehomoki stílusa volt. Előhalászott hat érmét, és a férfi kinyújtott tenyerébe nyomta őket. Ám ahogy elhúzhatta volna a kezét, a harcos szorosan megragadta a csuklóját.
– Calorne Manitus – suttogta. – A népszámláló. Itt szállt meg. Melyik szobában.
– Az ő dolga. Nem a tied. – A fogadós kirántotta kezét a szorításból, és elfordult Feketesörénytől, hogy kiszolgálhassa a következő vendéget.
– Ide! Mester! Ide! – A Cserva talált két szabad széket az egyik asztalnál.
Feketesörény odavitte az italokat, és mindketten helyet foglaltak.
– Attól félek, hogy csak elpazarolta a pénzét, uram. Nem bírok ebből a sörből egy egész kancsónyit meginni. Ami azt illeti, a szagát is elég visszataszítónak találom. Kérem, igya meg az enyémet is. Amúgy sem vagyok olyan szomjas.
– Badarság – nevetett fel Feketesörény. – Ha csak feleolyan szomjas vagy, mint én, akkor egy kortyra leküldöd az egészet. Kóstold csak meg.
– Nem uram. Igazán nem tehetem.
– Gyerünk, Cserva. Oltsd a szomjad.
– Inkább nem tenném, ha nem gond, uram.
– Ragaszkodom hozzá!
– Nos…
Az apró teremtmény finoman megragadta a kupát, majd az orrához tartotta, és beleszagolt. Arca undorra torzult.
Feketesörény ismét felkacagott. – Gyerünk, Cserva. Bár nem nádgyümölcs nektár, de jót fog tenni a szomjaddal. Igyál!
A Cserva szomjúsága végül felülkerekedett vonakodásán, így belekóstolt a sörbe. Először csak kicsit kortyolt, majd egy nagyobbat, majd többet is. Köhögve fintorgott. Végül felhajtotta a maradékot.
Ahogy az asztalra csapta az üres kupát, Feketesörény gratulált neki. – Erről van szó, Cserva! Még a végén megemberesedsz!
– Uram, ez egy olyan élmény volt, amit, ha lehet, [i]nem[/i] ismételnék meg.
Feketesörény felhajtotta saját sörét, majd felállt, hogy egy újabb kört rendeljen. Ekkor azonban egy magányos alakra esett a tekintete, aki a helyiség egyik sarkában ült egymagában.
Azonnal felismerte Calorne Manitus ismerős alakját.

– Calorne Manitus!
– Feketesörény Chadda!
A két jó barát megveregette egymás hátát. Calorne egy barátságos arcú, gyengéd férfi volt. A népszámláló több évvel idősebb volt, ám elméjét még nem kezdte ki az idő vasfoga. Elegáns, jellemzően kék selyemből készült öltözékeket viselt, és kedvelte a csuklyás köpenyeket is. Az örök vándornak sikerült meggyőznie Nyugat-Allansia uralkodóit, hogy több információra van szükségük az uralmuk alatt élő különféle fajokról és emberekről. Lényegében saját magának hozta létre a népszámlálói munkakört, és most kényelmesen, a saját tempójában járhatta az ország ezen részét, hogy összegyűjtse ezeket az adatokat. Calorne Manitus minden kétséget kizáróan többet tudott Nyugat-Allansia lakóinak ügyes-bajos dolgairól, mint bármely más élő ember.
Calorne szemei a Feketesörény mellett álló Cservára vándoroltak. Az alacsony teremtménynek mostanra már kezdett a fejébe szállni az elfogyasztott alkohol, szemei jobbra-balra forogtak, miközben ura lábába kapaszkodva próbált nem eldőlni.
Feketesörény erősen hátba verte a teremtményt, majd bemutatta Calorne-nak. – Ő pedig itt az inasom. Egy Cserva.
– Sroo… Ömmm… Sroonagh Morrow… Monnow Pirrashathasha, szolhálatára, uramm. De Ön csak… kérem hívjon csak „Cservának.” Nem veszem sértésnek, természetesen, bár maga így tenne, ha én csak „embernek” nevezném Önt. A neveink nehe… nehezen ejthetőek az idegenek számára. Jaj istenem! Kérrem bocsásson meg.
– Örülök, hogy találkoztunk, Sroonow… Izé, Pisha… Igen, igazad van. Akkor Cservának nevezlek. Örülök, hogy megismerhettelek, Cserva.
– A Cservánk épp most ismerkedett meg a shazâari sörrel – mondta vidáman Feketesörény.
Calorne Manitus elmosolyodott és a harcoshoz fordult. – Na, mesélj, Feketesörény Chadda, mi szél hozott a Déli Síkságok ezen szegletébe?
– Salamonisból utaztunk ide, kedves barátom, hogy megkeressünk téged. Szükségem van a segítségedre.
– Ki vele, miben lehetek a szolgálataidra, Feketesörény. – A népszámláló jól emlékezett rá, hogyan segítette ki még évekkel ezelőtt a magas harcos, mikor egy csapat útonálló a Sziklás Magaslatok közé hurcolta. Feketesörény egymagában, egyetlen kétkezes karddal tartotta féken a hat zsiványt, miközben Calorne elkötötte a lovaikat és szélnek eresztette őket, kivéve kettőt, amivel ők maguk menekültek el.
– Üljünk le. Beszélnék a feladatomról, de senki más nem tudhat róla. Esküdj meg, hogy amiről most beszélünk, azt nem fogod senki mással sem megosztani.
– Megesküszöm, a családom nevére. És az Amonouromra. Bármit is mondasz nekem, az nem fogja elhagyni az ajkaimat.
– Helyes. Na most jól figyelj arra, amit mondani fogok, mert szükségem van a tanácsodra…
Az asztal mellett ülve Feketesörény beszámolt a népszámlálónak a két varázsló között forrongó csatározásról, a király félelmeiről, és a küldetésről, mellyel megbízták, hogy a háború végeztével gondoskodjon Salamonis biztonságáról.
– … a tervem pedig egyszerű: mindkét oldallal felveszem a kapcsolatot, hogy mindketten a szövetségesüknek higgyenek, csak egy egyszerű zsoldosnak. És mindkettejüknek tervet ajánlok Salamonis elfoglalására, miután megnyerték a háborút. Közben gondoskodok róla, hogy egyikük se tegyen szert túl nagy előnyre a másikkal szemben. A harcot addig húzom, amíg már egyiküknek sem lesz elég ereje Salamonis lerohanásához.
Feketesörény Calorne-ra meredt.
– És ebben lenne szükségem a segítségedre, barátom – suttogta. – Te tudsz ezen a környéken mindenről. Jobban ismered az itt élő embereket, mint bárki más. Hogy kihez hűségesek, hogy mik az erősségeik és gyengéik. Kérlek. Gondolkozz erősen, és mondd meg, ki lehet a segítségemre, és kik azok, aki Rettegett Balthus és Zharradan Marr közelébe tudnának férkőzni.
A népszámláló mélyen gondolataiba merült, miközben a távolba bámult. Végül megszólalt.
– Feketesörény Chadda, a küldetés, melyet elvállaltál, nemes és igazságos. De félek, hogy egyben botor is, és hogy tragédiába fog fulladni. A sajátodéba. Te csupán egyetlen férfi vagy. A két hadúr a gonosszal osztozik hatalmában. Rettegett Balthus a káoszt választotta szövetségesének. Zharradan Marr pedig egy nekromanta, aki élet és halál fölött uralkodik. Mindkettejüket hűséges talpnyalóik és őreik veszik körbe erődítményeikben. Mi esélyed van egymagadban az erőik ellen? Egyetlen rézgarast sem tennék fel rád, még ha egy aranyrögöt is nyerhetnék vele.
– Barátom, ne aggódj miattam – válaszolta a harcos. – A sors jelölt ki engem erre a feladatra, így sikerrel fogok járni. A Három Mindenlátó választott. Salamon király maga bízott meg a küldetéssel. És tudom a szívem mélyén, hogy [i]végzetem[/i], hogy beteljesítsem a küldetésemet. Ne aggódj a biztonságomért, Calorne. És ha gazdag emberré szeretnél válni, nyugodtan fogadj rám.
– Büszke szavak, Feketesörény. De a büszkeség senkinek sem segített még észrevétlenül bejutni a Fekete Toronyba, és a Marr földalatti poklában lakó élőholtak ellen sem ad védelmet. Térj vissza Salamonisba, és javasold a királyodnak, hogy toborozzon sereget. Hagyd, hogy ez a csapat ütközzön meg először az egyikkel, majd a másikkal is. Jobbak lennének az esélyeik a háború megnyerésére, mint neked egymagadban.
– Ezt a tervet is megfontolták már. Túl nagy a kockázat. A király nem ismeri egyik hadúr seregének a méretét sem. Rettegett csapatai az egész Sziklás Magaslatok közt vannak szétszórva, készen rá, hogy azonnal szolgálatába álljanak. És ki tudja, hányan lehetnek összesen? Zharradan Marr pedig az élőholtakat hívhatja segítségül, hogy megküzdjenek helyette. Számuk akár végtelen sok is lehet. Nem. Salamonis addig biztonságban van, amíg az egyik fél győzelmet nem arat. Jobb, ha hagyjuk a két varázslót minél tovább egymással harcolni, mielőtt felvennénk velük a küzdelmet.
– De a biztos halált kockáztatod!
– A segítséged nélkül ez valószínűleg igaz.
– Még a segítségemmel, amit szívesen megadok, sem remélheted, hogy sikerrel jársz.
– Barátom, ne aggódj a sorsom miatt, sok dolog van, amiről nem tudhatsz. Az a végzetem, hogy Salamonis lakóit szolgáljam, és hogy oly módon nyerjem el tiszteletüket, ahogy korábban nem sokaknak sikerült. Hallottál már Hallan Wardalusról?
– A prófétáról?
– Pontosan. Most a Sziklás Szirtek lábainál él. Már megöregedett, látása is egyre romlik, bölcsességben azonban senki nem érhet a közelébe. Egy kisebb thargalita törzs szolgálja, akik titokzatos papként tekintenek rá.
– De hogy találtál rá? – kérdezte döbbenten Manitus. – Én holtan tartom számon, mert senki nem látta vagy hallott róla azóta, hogy Dreeben találkozott Rosinával.
Feketesörény elmosolyodott. Rászedte Dree egyik boszorkányát, hogy fedje fel előtte a férfi hollétét. – Meg akartam látogatni Hallan Wardalust, hogy mondjon nekem jövőt. Tizenkilenc éves voltam akkor. Amonourom akkoriban még nem csillogott, hírnevem azonban már elkezdett nőni. Tudod, hogy egy salamonisi nem pihenhet, miután az Amonour iránti vágy megérintette. Meg akartam tudni, hogy milyen sorsot tartogatnak számomra az istenek. Felkerestem hát az öregedő prófétát, és mikor rátaláltam, megkértem, hogy tekintsen a jövőmbe.
– Igen?
Calorne Manitus és a Cserva is tátott szájjal csüngtek Feketesörény szavain. Hallan Wardalus volt a király legmegbízhatóbb tanácsosa. Egyesek szerint a jóslatai és figyelmeztetései többet tettek a város békéjének és gazdagságának fenntartása érdekében, mint a király ítéletei. Előre meglátta a zsoldosok közeledő lázadását, és időben figyelmeztette rá a királyt, aki egy különleges kereskedőhétre invitált minden, egész Allansiát bejáró kereskedőkaravánt. Ezeknek természetesen zsoldosok védelmére volt szüksége, mikor a piac végeztével továbbálltak. A hét végére pedig megszűnt a probléma: miután a legtöbb harcos távozott a kontinens legtávolabbi szegletei felé, alig maradtak hátra annyian, hogy egy tisztességes kocsmai verekedést össze tudjanak hozni. A királyi palota megostromlásáról már szó sem lehetett. Hogy az öreg hatalma az istenektől származott-e, vagy csak remekül látta a Salamonisban folyó dolgokat, nem számított. Hallan Wardalus Amonourja a királyság legnagyobbjai közé tartozott.
A férfinak végül kíváncsisága lett a veszte, mikor elkövette azt a hibát, hogy Dree-be, a boszorkányok falujába látogatott. Soha nem tért onnan vissza, és mindenki úgy gondolta, hogy életét vesztette. Legalábbis amíg az ifjú Feketesörény Chadda fel nem kutatta.
– Eleinte nem volt valami barátságos. Egyszerű, új életébe hívatlan betolakodóként érkeztem. Nem akart mást, csak hogy békében és háborítatlanul élhessen tovább. De végül valami rábírta, hogy meggondolja magát.
– Miközben beszélgettünk, megbotlott. Megragadtam a karját, és mikor hozzám ért, különös energia járt át mindkettőnket. Éreztem! Különös érzelem árasztott el, amit nem tudtam megmagyarázni, és amit soha többé nem éreztem. Leginkább… [i]dicsőséghez[/i] hasonlított. Úgy éreztem, térdre kell rogynom és világgá kell kiáltanom a dühömet! Hogy az égbe tudnék ugrani, és meg tudnék pihenni a felhőkön!
– Egymás szemébe néztünk, és láttam rajta, hogy ő is érezte, amit én. Könnycseppek gördültek végig az arcán. Mindketten úgy éreztük, mintha egy emberöltő óta ismernénk a másikat, bár csak néhány perce találkoztunk. Hosszú ideig csak álltunk, és összefont karral néztük egymást.
– Meghívott az otthonába. Több napot töltöttem el nála, és közben szoros barátságot kötöttünk. [i]Különleges[/i] barátságot. Olyan volt, mintha az apám lett volna, én pedig a soha meg nem született fia. Sok mindent tanított nekem a világ működéséről, én pedig az ifjúság és az élet örömét hoztam el neki. Órákon át mesélt a múltjáról, amit tátott szájjal, megbabonázva hallgattam. Én pedig ifjonti csínyekkel szórakoztattam őt.
– Mielőtt távoztam, elmondta, hogy a minket átjárt energia egy jel volt. Ahogy megfogalmazta, olyan személy voltam, akinek [i]végzete[/i] van. Az ő hatalma pedig abban állt, hogy képes volt ezen dolgokat megérezni. Ahogy fogalmazott, olyan volt első találkozásunk, mint amikor egy vasfegyvert először érintenek egy mágneses kőhöz.
– Arra is megesketett, hogy soha, senkinek nem fedem fel hollétét. Mikor elhagyta Salamonist, Amonourja akkor volt a legnagyobb. Azóta öreggé és törékennyé vált. Ereje is elkezdte elhagyni. Nem akart visszatérni a városba, hogy az emberek végignézzék, ahogy gyengesége elhatalmasodik, elméje pedig eltompul. Azt akarta, hogy mindenkiben a nagy próféta emléke maradjon meg, ne pedig a haldokló, szebb napokat is látott öregemberé. Megesküdtem hát, hogy megtartom a titkát.
Hosszú csend telepedett a három utazóra. A fogadó zajai csupán a háttérben meghúzódó suttogásként jutottak el füleikbe. Merengésükből egy fekete bőrvértbe öltözött, masszív zsivány felbukkanása zökkentette ki őket, aki az asztalukhoz lépve megragadta a Cserva karját.
– Hé! – kiáltotta a helyiség túlvégébe. – Itt van egy szék! Ez jó is lesz. – Egy kézzel felemelte a riadt lényt, aki kapálózni kezdett a levegőben. A férfi mocskos szája mosolyra húzódott, felvillantva megsárgult, törött fogait. – Talpra, te vakarcs. Kell a széked a haveromnak. Ugye nincs ellenedre?
– N… n… nincs…
Feketesörény villámgyorsan felpattant. Jobb lába felpattant a padlóról, és egyenesen a zsivány kövér hasába fúródott. Az útonálló elejtette a Cservát, és a gyomrát szorongatva összegörnyedt. Ahogy a feje lebicsaklott, Feketesörény jobb karjával átkarolta a fickó nyakát, megszorította, majd egy határozott mozdulattal, orral előre az asztallapba verte. Mikor felemelte, a Cserva összerezzent: a fájdalomtól eltorzult arc törött orrából sűrű patakban folyt a vér. Feketesörény megbizonyosodott róla, hogy nem gyengül a fogása a fickón, majd ismét lerántotta a fejét. Most azonban nem az asztalt célozta meg, hanem bal kezét, melyben egy éles dobókés csillogott. Mikor megállította, a penge alig két centiméternyire volt csak a zsivány jobb szemétől. A gazfickó fejvesztve felsikoltott.
– Tévedésben vagy – mondta hűvösen Feketesörény. – Ez a szék foglalt. Tán nem láttad, hogy a barátom ült rajta? Szeretnéd, hogy lekaparjam a késemmel a szemedről a hályogot? – Fogást váltott a férfin, jobb kezével a hajába markolt, majd felrántotta a fejét. Késének pengéje most a gazember nyakán pihent.
A haramiát kiverte az izzadság. – Na… na… nagyon sajnálom, uram – dadogta. – Ig… ig… igaza van. Egy másik széket kell keresnem. Ezer bocsánat.
– Akkor tűnj innen. És ne zargass többet minket. – Ahogy eleresztette a fickó haját, a padlóra taszajtotta.
Ahogy Feketesörény végignézett a tömegen, aki a közjátékot figyelték, egymás után mindannyian visszatértek saját dolgukhoz, és ismét inni kezdtek. Mikor biztos volt benne, hogy már senki nem hallgatózik, ő is társai felé fordult.
A Cserva remegett, mint a nyárfalevél.
Calorne Manitus némán nézte végig az eseményeket. Most végül megszólalt. – Gyors vagy, Feketesörény, nagyon gyors. De ostoba dolog jelenetet rendezni a Hizlalt Disznóban. Sok új ellenséget szereztél magadnak ma este.
– Nem félek az új ellenségektől. És nézd már, üres a poharunk. Mit gondolsz, rendeljünk még egy kört? – A harcos felállt és a bárpulthoz lépett.
A Cserva lassan összeszedte magát, és alig várta a lehetőséget, hogy többet is megtudhasson Shazâar különös szokásairól. – Ömm, Calorne – kezdte –, mondd csak, már persze ha nem bánod a kérdésemet, ez a hely, Shazâar, ez eléggé… [i]különös[/i], nem gondolod? Úgy értem, az emberek, akik itt élnek. Miért csinálnak ilyen furcsa dolgokat?
Calorne felnevetett. – Először vagy Shazâarban, mi, Cserva?
– Hát, nos, igen. Mármint, az első alkalom, hogy [i]személyesen[/i] itt járok. Persze már sok mindent hallottam a sivatagi városról. De semmi nem hasonlítható ahhoz, amikor saját két szememmel látom ezeket a dolgokat megtörténni. Befelé jövet elmentünk egy hely mellett, ahol azt hittem, hogy egy gyógyító dolgozik, de ehelyett betegségeket árultak! Titánra mondom, ki akarna fizetni azért, hogy beteg legyen? – A Cserva ráncos képére döbbent arckifejezés ült ki.
Calorne ismét felnevetett. – Meg lennél lepve – válaszolt a népszámláló. – Természetesen ismerem a helyet, amiről beszélsz. Sokféle ember kereshet betegségeket. Például átok-boszorkányok. Ez persze nem sokat segít rajtuk, amikor egy messze lévő alakot kell megátkozniuk, de ha kartávolságba kerülhetnek áldozatukhoz… Egy kis üvegcsényi betegség rájuk öntése sokkal kényelmesebb, és időnként sokkal hatásosabb is, mint hosszú órákat eltölteni a tényleges átokfőzetek kikotyvasztásával. – A Cserva fintorogni kezdett, Calorne azonban folytatta. – A koldusok is. Sokkal hatékonyabban tudnak koldulni, ha tényleg betegek, és nem csak tettetik azt. Újabban pedig felbukkantak olyan betegségek és torzulások, melyek egyenesen [i]divattá[/i] váltak a helyiek körében. Ami engem illet, meg vagyok győződve róla, hogy a betegség-kereskedők kezdték az egész divatőrületet.
– Értem – bólintott a Cserva. – De akkor mi a helyzet a különös viselkedésükkel? Idefelé láttunk egy férfit, aki a hosszú körmével mintákat vakart a bőrébe. Egy nő pedig a fülét takarva sétált végig az utcán.
Calorne ismét elmosolyodott. – Ó, igen. Nem ok nélkül hívják ezt a helyet az Őrület Városának. Meg kell vallani, ezen dolgok egy része pusztán bolondság. De a legtöbbje nem más, mint vallási szertartás. Salamonisban eszedbe sem jut megkérdőjelezni, amikor egy leborotvált fejű szent embert látsz, vagy egy énekelve és táncolva ugrabugráló bolondot, netán egy önmagát korbácsolva fenyítő alakot. Itt Shazâarban több, mint száz szekta tagjai élnek, és mindnek megvan a maga különös szertartása. Ezek egy része vezeklés, más része az ima egy különös módja. Találkoztál már a Logaan-imádókkal?
A Cserva vállat vont.
– E kultusz tagjainak ezen a héten, és minden évben ugyanazon a héten el kell osztaniuk minden vagyonukat azok között, akik kevesebbel bírnak, mint ők maguk.
– De akkor hogy maradnak életben?
– Nos, nem ők Shazâar leggazdagabb lakói, az tény. Egész évben keményen dolgoznak, annyi pénzt szereznek, amennyit csak tudnak, aztán Lucre hetében mindentől meg kell válniuk. A koldusok számára ezek igazi ünnepnapok, és ilyenkor elárasztják az utcákat a gazdag zsákmány reményében. A ravaszabb Logaan-imádók kieszelték a módját, hogy megússzák egész vagyonuk elvesztését. Mindenki, aki kicsit is gazdagabb, szert tesz egy olyan barátra, aki nem a Cselszövő híve. Ők még Lucre hete előtt minden vagyonukat és legtöbb pénzüket ennek a barátjuknak ajándékozzák, de hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, egy kisebb összeget azért maguknál tartanak, hogy azt eladományozhassák. És mikor véget ér a hét, minden mást visszakérnek ettől a baráttól. Persze volt már példa arra, hogy valaki rosszul választott „barátot,” aki elkérte az imádó vagyonának egy részét, mielőtt beleegyezett volna, hogy a maradékot visszaszolgáltatja. És volt egy olyan híres eset is, amikor az egyik ilyen „barát” maga is megtért, pont Lucre hetében, és azonnal el is ajándékozta barátja és saját vagyonát!
Feketesörény három kupával tért vissza: két naggyal magának és Calorne Manitusnak, és egy kisebbel a Cservának.
A népszámláló belekortyolt az italba. – Ó, shazâari sör. Allansia legjobbjai közé tartozik. Igen, a legtöbb különös viselkedést vissza lehet vezetni valamilyen vallási előíráshoz. Mostanában azonban, hogy a Shazâarról szóló pletykák elkezdtek terjedni, sokszor erősen torzítva, egész Allansiában, egyre több művész, őrült és különös alak kezdett idejönni, hogy saját szemükkel lássák a várost. Sokan le is telepedtek, és újabb különc viselkedéseket honosítottak meg itt. Amit magad körül látsz, az mindezek keveréke és egymásra hatása.
Feketesörény felhorkantott. Nem szívlelte azokat, akik ostobaságokkal pazarolták az idejüket. – Hát, ez a fogadó legalább elég normálisnak tűnik – vigyorgott. – Mint bármely másik Allansiában.
– Csak várj – figyelmeztette Calorne. – Mindig vannak olyanok, akik kihasználják a lehetőséget egy kis magamutogatásra…
Mintha csak erre a jelre vártak volna, a túlsó sarokban hirtelen mozgolódás támadt. Két vékony, sápadt bőrű lény – talán Elfek lehettek – tört utat magának a terem közepére, félrelökve az útjukban állókat és ivókat. A helyiek azonnal felismerték a verekedés jeleit, és kört alkottak az alakok körül.
A sötétzöld köpenybe öltözött lény az övéhez nyúlt, és egy rövid tőrt húzott elő, majd vékony, magas hangon a társára kiáltott. – Elegem van a sértéseidből, Galee Eredik. Engem annyit gúnyolhatsz, amennyit akarsz, de a családomat nem járathatod le. Pengém gondoskodik majd róla, hogy többé ne kelljen a gonosz beszédedet hallgatnom.
A tömeg éljenezni kezdett.
A második Elf is kést rántott, majd méregetni kezdték egymást. A zöld köpenyes felemelte fegyverét, ám ahogy lecsapott vele, ellenfele megragadta fegyverforgató karját, és visszatartotta. Megpörgette saját kését, és így szólt: – Neela Imuria, csak a mennyekbe menekülhetsz előlem!
– NE!
Neela Imuria megragadta Eredil csuklóját, és a két alak birkózni kezdett. A verekedés a tömeg legnagyobb örömére hosszan elhúzódott, miközben a két alak kétségbeesetten próbált végezni ellenfelével.
Feketesörény megpillantott egy, a verekedőkhöz közeli asztalt, mely mellett két férfi ült. Egyáltalán nem foglalkoztak a körülöttük folyó dolgokkal, mély beszélgetésbe merültek. A kisebbik alak Feketesörény felé ült. Tiszta öltözékű, arányos testalkatú fickó volt, aki egy barna bőrzekét hordott. Asztaltársa szöges ellentéte volt: kövér volt – olyannyira, hogy hátsója lelógott a kis székről, és emiatt folyamatosan helyezkedni volt kénytelen. Hájas hurkái miatt nem lehetett tudni, pontosan hol ért véget a nyaka, és kezdődött a feje.
A verekedő Elfek még mindig a hangosan kiabáló és szurkoló vendégeket szórakoztatták, miközben egyszerre próbálták feltartani egymás késeit, és a másik mellkasába döfni a sajátjukat. Ahogy valaki oldalba taszajtotta őket, Galee Eredil megbotlott egy kilazult padlódeszkában, mire mindketten a kövér alaknak zuhantak. A becsapódás ereje elég nagy volt ahhoz, hogy mindhárman elterüljenek a talajon. A körben állók felkiáltottak, majd hirtelen mély csend telepedett a fogadóra.
A kövér férfi feltápászkodott a padlóról. Az Elfek abbahagyták a verekedést és tátott szájjal bámultak fel rá. A nagydarab fickó messze a bajkeverők fölé magasodott, arcára pedig düh ült ki, melyet csak még jobban kiemelt a képén végighúzódó, mély sebhely. A látványtól még a legbátrabb embernek is inkába szállt volna a bátorsága.
A férfi előrenyúlt, és a nyakuknál fogva megragadta az Elfeket. Ujjai szorosan a lények nyakai köré fonódtak. A két peches lény tehetetlen volt, karmolászva próbáltak szabadulni a szorításból, miközben fuldokolni kezdtek. Előre nyújtott karokkal a levegőbe emelte őket, majd hangosat ordítva összecsapta őket. Gyomorforgató reccsenés hallatszott, amint a szerencsétlen verekedők koponyája összecsapódik, majd mindkettő teste elernyedt. A kövér férfi félrehajította a tetemeket.
Visszafordult az asztalához, még egy utolsót kortyolt a kupájából, majd a zsebébe nyúlt. Néhány érmét hajított az asztalra, beszélgetőpartnere felé biccentett, majd a tömegen átvágva elhagyta a fogadót. A vendégek némán figyelték a távozását.
A Cserva rettegve bámult maga elé.
Feketesörény Calorne Manitus felé fordult, mielőtt azonban megszólalhatott volna, a férfi a kisebb férfi felé intett, aki még az asztalánál ült, láthatóan legalább annyira döbbenten, mint mindenki más.
– Figyeld azt a férfit – mondta Calorne. – Az ott Emberfogó Jamut. [i]Ő[/i] lesz a te embered.
Feketesörény alaposan végigmérte a fickót. Jól öltözött volt, éles szemekkel. Valószínűleg elég intelligens is. És bár nem volt különösebben magas, széles vállai voltak, és olyasvalakinek látszott, aki tudta, hogy hogyan gondoskodjon magáról. Egy díszes markolatú kard lógott az oldaláról. Mélyen gondolkodóba esett.
Feketesörény visszafordult a barátja felé. – Mesélj még róla, Calorne.
– Emberfogó Jamut egy zsoldos kalandozó. Bejárta Allansia nagy részét, és jól ismeri a vidéket. Ha elég sok pénzt ajánlanak neki, és elég érdekes a feladat, akkor felbérelheted. Elég érdekes története van, jól ismerik az allansiai nemesek. Jól ért mentésekhez, rablásokhoz, orgyilkossághoz, zsoldoskodáshoz. És mindenki szerint mesteri szinten műveli mindezeket. Emlékszel rá, hogyan találtak Zengis főpapjára, Shannackra egy reggel átvágott nyakkal? Annak ellenére, hogy száz különlegesen képzett őr védelmezte a nap minden percében? Azt pletykálják, hogy Emberfogó volt a gyilkosa. És a félelmetes Tengeri Ogréra, ami a Feketehomok Kikötőbe tartó kereskedőhajókat fosztogatta? A tetemét a partra mosta a víz, de egyetlen karcolás sem volt rajta. A népek szerint ez is Jamut műve volt.
– Na de mit lehet tudni magáról az emberről? – kérdezte Feketesörény. – Megbízható? Nem szívlelem ezeket a kalandozó zsoldosokat, ha elég magas összeget ajánlanak nekik, azonnal oldalt váltanak.
– Nos, ebben van valami – bólintott Calorne. – Nem lehet tudni, hogy egy nagy zsák aranyon kívül mivel lehet elnyerni a szolgálataikat. Emberfogó azonban hírhedten drága. És ezért az árért nem csak a kardját veszed meg, hanem a becsületét is. Zsoldos körökben jó híre van, már amennyire ez bármit is számít. És az alapján, amit tudok róla, általában a jó oldalán szolgál. A pletykák szerint egyszer összetűzésbe került Shareellával, a Hóboszorkánnyal, miután elfogta neki Harlak Erlissont, aki túl közel szaglászott az otthonához. De azt beismerem, hogy egyik kalandozó esetében sem lehetsz biztos a hűségében, bár Emberfogó esetében kevesebb kétely van bennem, mint a többinél. Silvertoni papoknál tanult. Miért nem mész, és beszélsz vele?
Feketesörény bólintott. Kockázatos dolog volt idegenekkel szóba állnia, de az alapján, amit Calorne mondott róla, ez a Jamut fickó ígéretesen hangzott.
Ahogy felállt, a Cserva is talpra kecmergett, a harcos azonban visszaintette, a kis lény pedig egy szó nélkül engedelmeskedett. Feketesörény a zsoldos asztalához lépett.
– Emberfogó Jamut?
Az asztalnál ülő alak épp ivott. Lassan letette a kupáját, majd végigmérte az idegent. – Ki akarja tudni?
– Feketesörény Chadda vagyok, Salamonisból. Egy küldetés miatt vagyok itt, ami érdekes – és jövedelmező – lehet a zsoldos Emberfogó Jamut számára. Te vagy az?
A férfi jobb keze lassan kardja markolatára csúszott. Mindig óvatos volt az idegenekkel szemben. – Igen, én vagyok az. De csak az idődet vesztegeted. Már felbéreltek.
Feketesörény nem foglalkozott az elutasítással, az asztalhoz húzott egy közeli széket, majd leült Jamuttal szembe. Bármennyire is nyereséges volt a férfi mostani megbízása, biztos volt benne, hogy többet tud ajánlani neki.
A zsoldos elfintorodott a pimaszság láttán, és felállt, ám Feketesörény békítő intésére úgy döntött, hogy mégis marad még egy ideig. Elvégre abban nincs semmi, ha meghallgatja, mit is akar a harcos. Közben Feketesörény is azon töprengett, mennyire legyen óvatos az idegennel szemben. Nem akart túl sokat felfedni előtte a feladatról.
– Salamon király megbízásából vagyok itt – kezdte. – Az uralkodó szeretné, ha meghallgatást nyernék a sziklás szirti Rettegett Balthusnál. Inasommal együtt utazok, ám szükségem van még egy utastársra, aki képzett a lopakodás és csatározás művészeteiben. A Sziklás Magaslatok közt vezető út veszélyes, ezért kell valaki, aki az oldalamon harcolna, és ha elbuknék, folytatná feladatomat, vagy visszatérne a királyi udvarba, hogy tájékoztassa Salamont a halálomról. Úgy tudom, jól ismered Allansiát. Egy vezetőre van szükségem, aki a Sziklás Magaslatok között elvezetne a Fekete Toronyhoz.
Feketesörény türelmesen várt a válaszra.
Emberfogó Jamut közömbösen a szinte teljesen üres söröspoharára nézett, majd elgondolkodva dobolni kezdett az oldalán. – Hmm. Egy veszélyesnek ígérkező út. Bár vannak kevésbé kockázatos ösvények is a Sziklás Magaslatokon át. De nem számít. Ahogy már mondtam, a szolgálataimat már megvásárolták. Holnap reggel északnak indulok. Még ha érdekelne is a küldetésed, több hétbe is beletelik majd, mire visszatérek Shazâarba. És még ha ez elfogadhatónak is tűnik a számodra, talán hallottál már a híremről? Nem vagyok olcsó. Az én béremből húsz zsoldost fogadhatsz Salamonisban.
– És tudod, hogyan reagálna Rettegett Balthus, ha egy seregnyi zsoldos indulna meg a Sziklás Szirthez? Egy kisebb csapatnak nem csak jobb esélyei lennének észrevétlenül eljutni a Fekete Toronyhoz, de nem is jelentene fenyegetést Rettegett számára. A legtöbb zsoldos pedig csak erős, de agyatlan. Nekem olyasvalaki kell, aki képes használni az eszét is.
– Hát jó, lássuk. Egy ilyen feladat nem valószínű, hogy túl érdekes lenne számomra. Néhány lóháton töltött nap, talán egy kis Goblin-öldöklés, hogy ne legyen olyan unalmas az út. De ha az általam választott utat követjük, és elég óvatosak vagyunk, akkor teljesen eseménytelenül juthatunk el a toronyhoz. Nem, nem hiszem, hogy túl sok [i]kalandot[/i] tartogatna számomra egy ilyen megbízás. Azt javaslom, keress egy másik bérencet. – A férfi felhajtotta itala maradékát, majd elfordult Feketesörénytől.
A harcos kifejezéstelen tekintete nem rezzent. – Háromszáz Aranytallért ajánlok.
Emberfogó Jamut félrenyelt, és köhögni kezdett. Ez elég sok pénz volt egy ilyen egyszerű küldetéshez!
– A felét most, a másik felét pedig miután visszatértünk – tette hozzá Feketesörény.
Emberfogó gyorsan összeszedte magát. – Négyszáz.
– Akkor legyen négyszáz. De holnap indulunk.
– Ötszáz.
Feketesörény hűvös tekintettel, szótlanul bámulta a férfit. A pofátlan zsoldos már meghatározta az árát, ő pedig beleegyezett. A díjazása innentől kezdve nem lehetett alku tárgya.
Emberfogó azonban, bár rájött, hogy túlzásba vitte a dolgot, az elfogyasztott sör mennyisége miatt rendkívül élvezte a helyzetet. – Megfontolom az ajánlatodat, Feketesörény.
A harcost egyre inkább feldühítette Emberfogó szemtelensége. Nem szerette, ha így szórakoztak vele. – Most kell tudnom a válaszodat.
– Holnap megkapod.
Feketesörény keze figyelmeztetés nélkül kardja markolatára ugrott. A hosszú penge megvillant, amint kirepült a hüvelyéből, tulajdonosa pedig dühödten az asztalra ugrott. Emberfogó is azonnal reagált, és védekezésre emelte saját fegyverét.
A mozgolódás felkeltette a többi vendég figyelmét: újabb verekedés volt készülőben! Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Emberfogó kardjának hegye egy hajszálnyira volt Feketesörény nyakától, aki a zsoldos feje fölött tartotta mozdulatlanul saját pengéjét.
A harcos szemei azonban nem Jamuton voltak. Egy fél másodperccel korábban egy fekete köpenyes orgyilkost pillantott meg a zsoldos háta mögött lopakodni, akinek kezében megvillant egy tőr pengéje. Ahogy a fegyver lecsapott Emberfogó nyakának irányába, ösztönösen reagált. Éles pengéje volt az egyetlen dolog, ami a lecsapó fegyver útját állhatta ivócimborája nyaka előtt!
Fülsértő, keserves sikoly hasított a levegőbe a zsoldos mögött álló, fekete köpenyes alak szájából. Ugyanakkor egy tőrt szorongató, levágott kéz landolt tompa puffanással az asztalon. Emberfogó Jamut szemei elkerekedtek, ahogy rádöbbent, hogy mi is történt valójában. Ha másképp reagált volna, és úgy dönt, hogy Feketesörény torkába mélyeszti a pengéjét, akkor ez a hely most egészen másképp nézett volna ki: ő is és Feketesörény is holtan hevernének, miközben az orgyilkos a sikerrel végrehajtott feladat tudatában már az utcán menekülne. Emberfogó leeresztette a fegyverét.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c10-2.png][/img]– Kövesd! – üvöltött Feketesörény az orgyilkos felé intve.
A két férfi talpra szökkent, és a menekülő üldözésére indult. Egy oldalsó ajtó nyílt ki, majd záródott be. Odarohanva egy véres foltot találtak a fán, ahol a támadó belökte. Feketesörény felrántotta az ajtót, és mindketten kirohantak az utcára.
Sötét volt odakint. Balra néztek, majd jobbra, de a menekülőnek sehol nem látták nyomát.
– A földön! – kiáltotta Feketesörény. – Keress vérfoltokat!
Körbenéztek, de nem találtak nyomokat. Semmi nem árulkodott arról, hová tűnhetett az orgyilkos, ráadásul mostanra már bizonyára messze járt. Sikerült meglógnia előlük.
– Grang! – szitkozódott Emberfogó. – Eltűnt! Az a mocsok! De lefogadom, tudom, hogy melyik pöcegödörből mászott elő… – Feketesörényhez fordult. – Barátom. És ha belegondolok, hogy majdnem szörnyű hibát követtem el, mindkettőnk számára. Ehelyett azonban megóvtál annak a fekete féregnek a késétől. És orgyilkos napjai ezzel véget is értek! Megmentetted az életemet. Mondd, hogyan fizethetem vissza ezt neked?
Ahogy egymást nézték, mindketten pontosan tudták, milyen formában kell, hogy érkezzen a fizetség.
Emberfogó Jamut elkomorodott. – Hát persze – mondta csendesen. – De ez sajnos olyan fizetség, amit nem engedhetek meg magamnak. Túl magas az ár. Van néhány [i]problémás[/i] tényező. De ha vársz egy kicsit, kitalálom, hogyan segíthetek a feladatod végrehajtásában. Beszélnem kell néhány emberrel. Vegyél ki egy szobát a Hizlalt Disznóban, és holnap reggel felkereslek…
2020. január 3. 14:27 | #11
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]11
Lissamina intelme[/center]
Feketesörény felriadt.
Ahogy felült az ágyában, izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Kócosan, kifulladtan lihegett.
– M… mester! – hangzott fel a kis Cserva vékony hangja a sötétből. – Valami… Tehetek Önért valamit? Álomdémonok kínozzák?
Feketesörény felsóhajtott.
– Nem, Cserva – mondta végül. – Csak egy rossz álom. Istenekre! Csak egy rémálom volt. De nagyon élethű! Szinte [i]éreztem[/i] azt a pengét magamon… De nem. Csak egy álom volt. – Úgy nézett körbe a helyiségben, mintha saját magát próbálta volna meggyőzni erről. Felismerte a ruháit, melyek egy kis faszéken hevertek összehajtogatva. Az éjjeliszekrényen, a gyertya mellett egy félig üres leveses pohár állt, melyeket a Hizlalt Disznó fogadósától kapott, mikor felindult a szobájába.
A Cserva remegő hangon törte meg a csendet. – Miféle álom, uram?
– Különös álom. Te, én és Emberfogó együtt csapdába estünk a Sziklás Magaslatok között, útban a Fekete Toronyhoz. Emberfogó azt javasolta, hogy menjünk egy kerülőúton, az egyik hegy oldalában. Néhány óra elteltével megláttuk az égig érő tornyot. Már közel jártunk hozzá, nagyon közel.
– Az út egy keskeny kiszögellés alatt vezetett végig. Emlékszem, hogy felnéztem rá, miközben a lovakkal elsétáltunk alatta. A lelógó recés sziklák úgy néztek ki, mint valami kegyetlen sziklaszörnyeteg fogai, miközben mi a nyelvén sétáltunk!
A Cserva összerezzent a gondolattól.
– Nem messze egy földcsuszamlás temette be az ösvényt. Mi át tudtunk mászni a romokon, a lovaknak azonban esélyük sem volt. Átbeszéltük, hogy hátrahagyjuk-e az állatokat, vagy forduljunk vissza, és így veszítsünk egy fél napot. Én tovább akartam menni. Ti ketten inkább visszafordultatok volna. De úgy döntöttetek, hogy engedtek nekem, és továbbindultunk. Én pedig egyenesen belesétáltam egy csapdába.
– Lovakkal könnyedén elmenekülhettünk volna a rohamozó Dombi Goblinok elől. Felfegyverezve vártak ránk. Számítottak az érkezésünkre. Úgyhogy menekülőre fogtuk. Csomagjaink azonban eléggé lelassítottak minket, és könnyedén beértek minket, miközben mi az utat ellepő sziklákon próbáltunk átmászni. Te elterültél, amikor az egyik nyílvessző átdöfte a térdedet. Én éreztem, amint két csorba karmú kar ragad meg a derekamnál. A kardom ekkor még kisegített. Majd két másik kéz szorított meg. Amit újabbak követtek. Végül sikerült lefogniuk. Atya ég, még mindig érzem magamon a bűzös leheletüket. Végül hozzám lépett a vezérük, és valami olyat motyogott, hogy „Te próbál menekül. Mi megállított.” Úgy tűnt, ezen jól szórakozott. Aztán az egyik katonája kést rántott.
A másik ágyon Cserva már azon gondolkodott, jó ötlet volt-e rákérdeznie erre az álomra. Azt kívánta, bár égne a gyertya, és közben próbálta azzal nyugtatni magát, hogy az egész csak Feketesörény agyszüleménye volt.
– Miközben a többiek lefogtak, ez a Goblin lassan végighúzta a kése pengéjét a bokám hátsó részén, a sarkam fölött. Átvágta az inakat. Ekkor riadtam fel.
A Cserva felsóhajtott. Örült, hogy a történet végre véget ért. – Őmm… Micsoda… micsoda sz-szörnyű álom! De ez nem volt más, uram, csak álom. Most már ismét aludhat.
A harcos ismét végigdőlt a matracon. Az emlékképek még mindig élénkek voltak a fejében. És azt nem is említette még, mi történt Emberfogóval az álmában. Nem mondta meg neki, hogy a zsoldos csak megállt, és a Dombi Goblinok közt állva, halvány mosollyal az arcán, tétlenül figyelte, amint Feketesörényt elfogják és elkezdik felszabdalni. Elvégre ez csak egy álom volt. Nem jelentett semmit…
Feketesörény ismét álomba merült.
Megint álmodni kezdett. Ez alkalommal azonban egy távoli, égben égő tábortüzet látott maga előtt. Egyetlen magas, vörös lángnyelv lobogott messze a fák koronája felett. Dacosan remegett a szélben, majd tétovázott és előreszökkent a levegőben, mint egy kilőtt nyílvessző, egyenesen őfelé.
Megállt a feje felett, és gazdag vörös színben kezdett égni. A tűz alakja hullámzani kezdett, míg végül egy lenge selyemruhát viselő ember alakját nem öltötte fel. A nő keresztbe tett karokkal állt előtte, arcát hosszú, göndör tincsei rejtették el. Lassan a homlokához emelte a kezeit, hogy kétfelé válassza haját, majd először az egyik, majd a másik irányba vetette a fejét, hogy megregulázza rakoncátlan frizuráját.
Lassan kinyitotta zöld szemeit, és egyenesen Feketesörényre meredt. Lágy mosoly terült szét az arcán. A férfi szíve erősebben kezdett verni, ahogy felismerte a Yore-i Erdőben is látott kecses teremtést. Lissamina az álmába látogatott.
Feketesörény babonázva figyelte, ahogy magára öltötte emberi formáját. Tehetetlenül figyelte e különös alak minden mozdulatát: minden lépését, minden gondtalan bólintását, még azt is, ahogy maga köré húzta ruháját. Mintha csak a költészet elevenedett volna meg előtte. Mikor a nő megmozdult, lassan és kimérten tette. Minden mozdulata könnyedén, egy sok éves tapasztalattal bíró udvari árnytáncos előadásaként folyt a következőbe.
A férfi révületét végül a nő lágy, meleg hangja törte meg. – Feketesörény. Azért jöttem ide, hogy hírt hozzak neked. Tudnod kell, hogy a háború tovább fokozódott. Rettegett Balthus káoszharcosokat küldött Covenbe, és letarolta a falut. Zharradan Marr az égbe szállt a [i]Vezérgálya[/i] fedélzetén. Felsorakoztatta katonáit a Fehérvíz folyó mentén, hogy kiéheztesse a káoszlényeket. Salamon király attól fél, hogy ha Marr terve sikerrel jár, katonáinak egy része tökéletes helyzetben lesz ahhoz, hogy lerohanják a Fűzfák Völgyét. Úgy tudjuk, hogy néhány tanyát már most is kifosztottak élelemért.
Feketesörény olyan érzelmeket hallott a szavakban, melyek nem jelentek meg a nő arcán. Egyértelmű volt, hogy a varázslónő aggódik amiatt, hogy a nekromanta katonái ilyen közel állomásoznak Salamonishoz. És volt valami más is a szavaiban, mely erőtlennek és vontatottnak hangzott. Mikor legutóbb találkozott vele, még vidám volt és izgatott. Nem tudta – és valószínűleg nem is próbálta – elrejteni izgatottságát és lelkesedését, amiért ilyen fontos megbízást kapott. Most azonban fáradtnak tűnt a hangja. Egy kicsit [i]kimerültnek[/i].
– Figyeltem a ténykedéseidet. Azt tervezed, hogy magaddal vidd Emberfogó Jamutot a Sziklás Magaslatok közé, hogy vele látogasd meg Rettegett Balthust. Ennyit biztosan tudok. Mikor meghoztad ezt a döntést, úgy döntöttem, hogy az erőmet használva a jövődbe tekintek.
– Feketesörény. Tudom, hogy nem bízol a mágiában. És valószínűleg bennem sem. De könyörögve kérlek: [i]ne vágj neki ennek az útnak![/i] Úgy gondolod, hogy csak egy álmot láttál, egy rémálmot. De ez nem álom volt. [i]Ez az én látomásom volt a jövőről![/i]
– Elmondtam neked, miként működik a hatalmam, melyet a silvertoni Gelda Wane-től tanultam el. Képes vagyok a jövőbeli [i]lehetőségeket[/i] megeleveníteni. Talán nem hiszel a cigányok mágiájáról szóló pletykákban. De hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy a Fekete Toronyba tervezett utad kudarcra van ítélve. A saját szemeddel láttad, miféle végzetes sors várhat rád, ha a Sziklás Szirtek közé merészkedsz.
– Most hallom, mire gondolsz: „[i]Egyszerűen elkerülhetjük a veszélyt. Amikor elérjük a földcsuszamlás helyszínét, egyszerűen csak visszafordulunk, és egy másik úton indulunk tovább.[/i]” De ne úgy tekints erre az álomra, mint az abszolút jövőre. A látomásaim csupán a legvalószínűbb események előjelei. Minden jövendölés így működik, különben bárki, aki ismeri a jövőt, könnyedén megváltoztathatná.
– Nem. A jövőbe látás hasonlóképp működik, mint amikor egy halász kiveti hálóját a tengeren, és a hajója alatt egy jókora halrajra bukkan. Az bizonyos, hogy a halász zsákmányra lel majd, de azt nem tudhatja előre, hogy [i]melyik[/i] halat fogja majd ki.
– A jövőbéli látomásaim olyanok, mint egy hal ebben a rajban. És persze lehetséges, hogy ez lesz az a hal, amit a halász kifog a rajból. Annak üzenetét azonban általánosabban kell értelmezned: veszélyes dolog lenne Rettegett fellegvárához indulnod. Maga a veszély sokféle módon leselkedik rád, mint ahogy rengeteg hal van a tengerben is. Ám ahogy a halász is tudja, hogy ki fog fogni egy halat, úgy abban is biztos lehetsz, hogy te is bele fogsz futni ebbe a veszedelembe. Kérlek hát téged: [i]ne vágj neki ennek az útnak![/i]
A nő utolsó szavait remegő hanggal ejtette, mely azt sejtette, hogy komoly önuralomra volt szüksége, hogy visszafogja magát. Szemei nedvességtől csillogtak.
A varázslónő gyorsan összeszedte magát, majd folytatta. – Talán megfogadod a figyelmeztetésemet, talán nem. De ne feledd, ha bántódásod esik, nem csak a küldetésedet bukod el, de magára hagyod Salamonis népét is. És van egy másik javaslatom a számodra. Mindenki jól tudja, hogy Rettegett Balthus és Zharradan Marr együtt voltak tanítványok Feketevihar Volgera alatt. Arról azonban már jóval kevesebbeknek van tudomása, hogy a varázslónak volt egy harmadik tanítványa is: egy ifjú varázsló, akit Zagornak hívtak. Mikor Feketevihar életét vesztette – a másik két diák keze által – Zagor északra indult, Kay-Pongba, ahol a Holdkő Dombok között vert magában tanyát. Azt beszélik, hogy mindig is megvetéssel tekintett két társára a mesterük meggyilkolása miatt. Ő talán tud segíteni neked, hogy legyőzd a másik kettőt.
– Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy hol él ez a Zagor, de úgy gyanítom, hogy ha Kelyhesdtől vagy Kőhidafalvától, a Törpék otthonától északra lovagolsz, hamar rá fogsz bukkanni.
Lissamina figyelme ekkor a selyemszerű köpenyre tévedett, mely remegni kezdett. Az egyik vörös ujj tűzbe borult, majd lángra kapott a bokájánál a szegély is. A lángnyelvek egyre nagyobbra dagadtak.
A nő ismét felemelte a fejét. – És most mennem kell, bátor Feketesörény. Mielőtt azonban távoznék, még egyszer kérlek: fogadd meg a figyelmeztetésem…
A lángok tovább nőttek. A nő elmosolyodott, majd leszegte a fejét, mire arany fürtjei előrehulltak, hogy ismét eltakarják az arcát. Megragadta az égő ruhaujjakat, a magasba emelte őket, majd óvatosan a vállaira eresztette. A vakító lángok mostanra teljesen beborították. Az égő alak forogni kezdett, a levegőbe emelkedett és felé indult, mielőtt azonban elért volna hozzá, hirtelen zsugorodni kezdett, majd teljesen kialudt és semmivé foszlott.
Feketesörény ismét felegyenesedett az ágyban. Egy újabb, hasonlóan élénk álom! Lissamina hajának illatát még mindig a levegőben érezte, és egész testét beborította a vörös láng kellemes melege.
– Mi a baj, uram? Egy újabb álom? Remélem, ez most nem volt olyan ijesztő. – A Cserva vele együtt ébredt fel.
– Nem, kis barátom. Ez nem rémálom volt. Most nem.
Feketesörény ismét visszafeküdt. Már hasadt a hajnal, hamarosan kelnie kellett.
Előtte azonban még meg kellett hoznia néhány döntést.

A jövő-álom komoly hatást tett Feketesörényre. A nap első néhány óráját némán, a látomáson töprengve töltötte. Vajon tényleg Lissamina volt az, aki felfedte előtte egy lehetséges jövőjét, vagy csak két rendkívül élénk álmot látott?
A Cserva pontosan érezte mestere komor hangulatát, és mindent megtett, hogy szóra bírja, mi az, ami a lelkét nyomasztja. Feketesörény azonban nem törte meg hallgatását. El kellett döntenie, hogy megfogadja-e ezt a különös figyelmeztetést, vagy nem foglalkozik vele. Legszívesebben nem hozott volna semmilyen döntést, különösen most, hogy egy varázslónő is belekeveredett.

Emberfogó két órával később kopogtatott az ajtaján.
[i]Az ő szavában legalább lehet hinni[/i], gondolta Feketesörény. [i]Megígérte, hogy jönni fog, és most itt van.[/i]
– Gyere be!
Emberfogó vidáman szökkent be a szobába. Színes, fodros, kipárnázott shazâari zubbonyt viselt, melytől mellkasa kétszer nagyobbnak tűnt, mint valójában, derekánál azonban testhezálló maradt. Nadrágja szintén szűkre szabott volt. Első ránézésre inkább tűnt kobzosnak, mint zsoldosnak, ám volt valami a viselkedésében, amitől inkább udvari nemesnek mondta volna. Miután üdvözölték egymást, Feketesörény utasította a Cservát, hogy készítsen nekik egy italt, a kis lény pedig azonnal nekiállt a Völgyfű tea lefőzésének.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c11-1.png][/img]Mikor visszatért a két pohár citromillatú folyadékkal, Emberfogó Jamut előhúzott a zsákjából egy tekercset. – Köszönöm – mondta, majd belekortyolt az egyik teába. – Nézd. Ez itt a térkép. Látod? Ott a Fekete Torony és a környező dombok. Azt javaslom, ezen az úton induljatok el…
– Te nem tartasz velünk?
– Nem tehetem – mondta leszegett fejjel Emberfogó. Egyértelmű volt, hogy két kötelezettsége közt őrlődik. – Ahogy már korábban is mondtam, a kardomat már felbérelték, és én becsületes embernek tartom magam. Csupán ezzel a térképpel, és némi jó tanáccsal tudok szolgálni.
– Köszönöm a segítségedet, zsoldos. – Feketesörény csalódott volt. – De változott a terv. Salamon király már nem kívánja, hogy Rettegett Balthusszal beszéljek. Most már más a célpontom. Hallottál már Zagorról?
Emberfogó a név hallatán fuldokolni kezdett, és visszaköhögte a teáját a pohárba. – Grang! Ez a tea forró. – Megtörölte a száját. – Mit mondtál? [i]Zagor?[/i] Nem. Soha nem hallottam még senki ilyen nevűről. Merre él?
– Nem tudom. Talán Kay-Pong környékén. Reméltem, hogy talán te hallottál már felőle.
– Nem. Még soha nem hallottam róla. Nézd, mikor indulsz tovább?
– Mikor megfelelő útitársra találok. Valakire, aki segíthet nekem megtalálni ezt a fickót.
Emberfogó gyorsan összetekerte a tekercset és felállt, hogy távozzon. – Nézd, most mennem kell. De meglátom, hogy ki tudok-e deríteni valamit erről a Zagorról. Este találkozzunk a fogadó nagytermében…
Ahogy a zsoldos távozott, Feketesörény és a Cserva összenéztek.
– Azt hiszem – kezdte az állát vakargatva a harcos –, hogy érdemes lesz rajta tartanunk a szemünket. Kövesd, Cserva. Lássuk, ma mire készül…

A Hizlalt Disznó nagyterme aznap este sem különbözött a többitől: zajos volt, füstös és mocskos. Ugyanazok az arcok tolongtak a bárpult mellett. Nem volt meglepő, hogy magasra csaptak az indulatok, ám egyelőre még nem tört ki verekedés. Feketesörény és a Cserva az egyik sarokban álló asztal mellett ültek, ahol a kiabálás kevésbé volt fülsüketítő, és ahol reményeik szerint senki nem zavarja majd őket. Két félig üres korsó állt előttük a shazâari sörük maradékával. A Cserva kezdte megkedvelni az italt, és mint az előző éjszaka, most is eléggé szószátyárrá vált tőle. Épp csak visszatért az egész napos őrködésből, és jelentést tett Feketesörénynek. – … Egyenesen a Daloló Kobzosba ment, uram, és ott eltöltött egy kis időt. Az ablakon át láttam, hogy beszélget valakivel, de azt nem, hogy kivel. Ezután távozott, majd átvágott fél Shazâaron. Ó, uram, ha tudná, miket láttam ma! Ez a hely… [i]És[/i] rám támadott egy [i]mosónő[/i]! Ok nélkül megragadott. Úgy rángatta a ruháimat, mint egy veszett kutya! Majdnem elvesztettem Emberfogó nyomát. De végül egy házhoz ért. Shazâari mértékkel mérve egy szép nagy házhoz. Ott megint elidőzött. Megkérdeztem egy arra járót, hogy kié a ház, és azt mondták, hogy Shazâari Tanneth nagyúr lakik ott. A türelmetlenség démonai majdnem felülkerekedtek rajtam, miközben várakoztam, de ahogy már majdnem feladtam, Emberfogó végül felbukkant a bejárati ajtóban, és ismét visszatért a Daloló Kobzosba. De többet nem jött ki. Legalábbis én nem láttam távozni. Lehet, hogy egy hátsó ajtón át távozott? Nem tudom. Miután addig vártam, amíg bírtam, visszatértem ide.
Feketesörény eltöprengett azon, hogy vajon volt-e ezeknek a látogatásoknak valami jelentősége a számára. Ismét végigjáratta szemeit a tömegen Calorne Manitust keresve, aki megígérte, hogy szintén csatlakozni fog hozzájuk.
Emberfogó Jamut azonban hamarabb felbukkant. – Feketesörény! És a kis Cserva. Látom, megkedvelted a helyi sört, és már nem a fűszerteádat vedeled. Hehe!
A férfi leült melléjük. Úgy tűnt, viselkedése megváltozott, valahogy sokkal [i]vidámabbá[/i] vált. A mosolya is kiszélesedett, szemei pedig csillogtak… A nap folyamán valami különös történt vele. Feketesörény eltöprengett, mi lehetett az.
A zsoldos kezet nyújtott felé. – Barátaim, állok szolgálatotokra. Ha szeretnétek, hogy csatlakozzak hozzátok, a kardom a tiétek!
Feketesörény és a Cserva összenéztek.
– És mi lesz az előző küldetéseddel? – kérdezte a harcos.
– Sikerült… hogy is mondjam… későbbre halasztanom. Induljunk Zagor nyomába!
– De reggel még azt mondtad, hogy nem tudsz róla semmit – vetette közbe gyanakodva Feketesörény.
– Ez igaz. Kutattam egy kicsit, de senki nem tudott semmit Zagorról. Ám már tudok valakiről, aki [i]fog[/i]…
– Folytasd – mondta komolyan Feketesörény.
– Ugyan, ugyan, lassítsunk egy kicsit! – vigyorgott Emberfogó. – Ez már egy komolyabb változás a tervben. Egy dolog elkísérni titeket a Fekete Toronyba, ám egy ismeretlen alak felkutatása, az már egészen más tészta. Hetekbe is beletelhet, és egy hozzám hasonló számára ez egy igen drága kirándulás…
Feketesörény azonnal rájött, mire készül a zsoldos. Bár arckifejezése nem változott, Emberfogó egyből megérezte, hogy a harcosban forrni kezdtek az indulatok. Ez persze nem zavarta különösebben, a heves alkudozás számára mindennapos dolognak számított, és elég jó is volt benne.
– Nyugodj meg, barátom – kezdte fesztelenül mosolyogva. – Nem felejtettem el, hogy mivel tartozom neked. Ám az én helyemben te is így tennél. Mondom, mit javaslok.
– Van egy ismerősöm, aki kétségtelenül tud segíteni rajtunk Zagor felkutatásában. Felkeressük, és ha hajlandó segíteni, akkor két lehetőségünk lesz. Dönthetsz úgy, hogy nélkülem indultok tovább a varázsló felkeresésére. Ha így teszel, akkor elválnak útjaink, és csupán száz Aranytallért számolok fel nektek. Ha azonban továbbra is igényt tartanál a szolgálataimra, az már egy újabb feladatnak fog számítani, és ekkor négyszáz Aranytallérra nő a bérem, plusz az útiköltségek. A döntés a tied lesz.
Feketesörény végiggondolta az ajánlatot. Az igaz, hogy Zagor felkutatása tovább tarthat, mint az út Rettegett fellegvárához. Emberfogó időzítése lehetett volna kicsit árnyaltabb, ám úgy tűnt, a zsoldos mindig őszintén, köntörfalazás nélkül beszélt, és ezt nagyra értékelte benne. A kérdés már csak annyi volt, akarta-e, hogy a férfi vele tartson erre az útra?
– Rendben van – mondta végül Feketesörény. – Elfogadom a feltételeidet. De mondd csak, zsoldos, miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol hozzánk? Reggel ez még lehetetlennek tűnt.
Emberfogó szélesen Feketesörényre vigyorodott. – Fel akartál bérelni. És most megteheted. Miért olyan fontos, hogy miért? – kérdezte. A harcos arckifejezése nem változott, ez a magyarázat elégtelen volt. – Rendben van – folytatta végül Emberfogó. – Bevallom, kíváncsivá tett a küldetésed. Mindenkit végigkérdeztem Shazâarban, de senki még csak nem is hallott erről a varázslóról. Ez valódi kihívásnak tűnik! Képességeimnek és sikereimnek köszönhetően érdemeltem ki az „Emberfogó” nevet az ehhez hasonló küldetések során. És persze a tegnap este történetekről sem feledkezhetek meg. Ha nem lettek volna a gyors reflexeid, most nem ülhetnék itt… – Elhallgatott, hogy várja a harcos reakcióját.
Az eleinte váratott magára, Feketesörény azonban végül megtörte a csendet. – Értem. Ám legyen. Most pedig mesélj erről a barátodról.
– Ó igen. Észak felé kell indulnunk – mondta a zsoldos. – A Fekete Erdő déli végében áll egy takaros, fehér kövekből épített torony. Itt lakik a barátom.
– És hogy hívják ezt a barátodat?
– A neve Yaztromo. Ő is a mágikus tanok gyakorlója.
Feketesörény elfintorodott. Egy újabb varázsló.
A Cserva azonban mélyen elgondolkodott Emberfogó szavain. Vajon Feketesörény is észrevette a botlást? Később mindenképp meg kell említenie. Emberfogó maga soha nem hallott Zagorról, sem pedig senki más, akivel aznap beszélt.
De akkor honnan tudta, hogy Zagor egy [i]mágia-használó[/i]?
2020. január 8. 22:04 | #12
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]12
Vándorlás a létsíkok közt[/center]
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c12-1.png][/img]Rettegett Balthus révületbe merülve ült a padlón. Felesége, a fekete boszorkány Lucretia keresztbe tett lábakkal ült előtte, és figyelte urát. A nő fejére egy furcsa légzőkészülék volt szíjazva, egy bőrből készült fél-maszk, melynek szájrészéből egy hosszú, hajlékony cső kígyózott végig a padlón, majd ki az ablakon.
A gyertyák fénye megremegett, ahogy lágy szellő söpört végig a termen. A nő meggyőződött róla, hogy még mindegyik ég, átható ragyogásuk szerencsére csak egy pillanatra halványult el. A terem közepe zöldes fényben derengett, mely teljesen befedte a varázsló arcát. A Balthust körülvevő homokkörön kívül csupán mozdulatlan feketeség honolt.
Lucretia férje szorosan becsukott szemeit nézte. Tekintete időnként az előtte, a padlón heverő díszes tálra esett, melynek tartalma lustán bugyogott. A keverékből felszálló fehér gőz, mely körbeölelte Rettegett arcát, szintén zöldnek tetszett a gyertyák fényében. A folyadék felszínén apróra őrölt fűszernövény-darabkák úsztak: a Csaknafű levelei. Ahogy Rettegett Balthus arca megrándult, Lucretia szemei ismét a férfi arcát kezdték fürkészni, bármiféle káros mellékhatás jelei után kutatva.
A titokzatos, édes illatú növényt nem sokan ismerték Allansiában, valódi erejét pedig csak nemrég fedezték fel a varázslók, akik korábban csupán csak egy újabb tudattompító növénynek gondolták, amit pipába tömve el lehet szívni. Ám azok, akik az égiekkel foglalkoztak behatóbban, és akik a dimenziók határait fürkészték alaposabban, kezdtek rájönni a növény valódi értékére.
A Csaknafű csupán egyetlen helyen nőtt, a Nykosa-tó keleti partján, ahol a K’Amoolék, a Mocsári Goblinok egyik alfaja őrizte azt szent növényükként. Ha szakképzett kezek kiszárították és más füvekkel és bájitalokkal vegyítették össze, a Csaknafű sokkal többé vált, mint egyszerű dohánynövény. Azok számára, akik arra képezték ki elméjüket, hogy a világegyetemek között húzódó űrt fürkésszék, a megfelelően elkészített keverék a lelkek síkjára vezető mentális kapukat nyitott meg.

Ezt a tudást Feketevihar Volgera mind Rettegett Balthusszal, mind pedig Zharradan Marral megosztotta, bár Feketevihar maga soha nem mert ilyesféle kísérletezésbe kezdeni. A lehetőségek azonban mindkét tanítványt megbabonázták, és titokban megfogadták, hogy felkutatják a különleges növényt. A verseny évekkel később fokozódott fel, amikor elterjedt a hír Salamonisban, hogy egy farkasfalvi utazó kereskedőnek sikerült szert tennie egy kisebb készletre. A férfi – miután fogalma sem volt a növény valódi értékéről – messze értékén alul adta el azt néhány hencegő zsoldosnak, akik csupán egy újfajta dohánylevélnek nézték. A négy férfi egy héten belül életét vesztette, ám eddigre a helyi gyógyfűkereskedők is megneszelték a dolgot.
Rettegett Balthus pechére a fellegvár két őrét küldte a kereskedő felkutatására. A kihallgatás csúfos kudarccal végződött, a szerencsétlen férfi halálra rémült, mielőtt bármi hasznosat mondhatott volna. Az életüket féltő őrök azt közölték mesterükkel, hogy a kereskedő Fagypartról érkezett, emiatt Rettegett több felderítőcsapatot is küldött Allansia északkeleti szegletébe, Fangthane, Vynheim és Az Éjszaka Erdejének környékére teljesen feleslegesen, ezeknek a területeknek az időjárása ugyanis túlságosan hideg volt az érzékeny Csaknafű számára.
Zharradan Marr mással próbálkozott. Kiásatta az egyik zsoldos tetemét, és magához hozatta. A nekromantának sikerült egy rövid időre felélesztenie a tetemet – épp csak annyira, hogy megtudja, hogyan vásárolta meg a füvet, és hogy az honnét érkezett. Ezen információ birtokában azonnal keletre, a Nykosa-tó partjára küldött egy karavánt.
Bár mindkét varázsló szerette volna alaposabban is bejárni a léleksíkokat, mindkettőnek más szándékai voltak a Csaknafűvel. Zharradan Marr, hála megbűvölt tükrének, már egy túlvilági síkon élt, és ez volt számára az egyetlen átjáró Titánra és az anyagi síkra. Bár a tükrén belüli téren teljes biztonságban volt mindenféle fizikai ártalomtól, az elég szűk volt. Marr más síkokon élő lényekkel kívánt társalogni. Vágyott az új világok megismerésére, és különösen arra, hogy kapcsolatba lépjen a hatalom forrásaival. Ki tudja, miféle ismeretekre tehetett volna szert ezekből az új dimenziókból? Annyit azonban biztosan tudott, hogy aki ilyen hatalmas mennyiségű, új ismeretre tesz szert, az mindennek a mesterévé válhat, és a léleklények segítségével megállíthatatlanná lehet az anyagi síkon.
Rettegett Balthus ezzel szemben már betekintést nyert a túlvilági síkokra, hála a Gendzsikkel folytatott tárgyalásainak, akik maguk is más dimenzióból származó teremtmények voltak. Nehezen érthetőnek és megemészthetőnek találta a legtöbb fogalmat, amit a lények társalgásuk során használtak. Ám arról meggyőzték, hogy ha kapcsolatba tudna lépni a léleksíkokkal, azzal biztosíthatná saját halhatatlanságát. Ez a lehetőség őrjítő vágyódással töltötte el.
Gondosan tanulmányozni kezdte hát az ilyen térközi utazás előkészületeit: a pontos fűszereket, bájitalokat és azok keverési arányait, az út megkezdéséhez szükséges elmeállapotot, a rituálé megfelelő feltételeit, és mindazt, ami balul sülhet el eközben, hogy így gondoskodjon saját biztonságáról.

Így történt hát, hogy Rettegett Balthus a sötét éjszaka közepén egy gyékényszőnyegen ülve találta magát a fellegvár egyik tornyában, miközben legfőbb bizalmasa őrködött testi épsége felett. Bár földi porhüvelye nyugodtnak tűnt, belül szörnyű kínokat élt át, ahogy lelke kiszakadt emberi alakjából. A folyamat az első alkalommal volt a legmegerőltetőbb, Rettegett keveréke és előkészületei azonban hibátlanok voltak. Kísértet-lelke kivált testéből, és belépett a léleksíkokra.
Első élménye fény, hang, szín és némaság kavalkádja volt. Majd ismét: fény, hang, szín és némaság. Kétségbeesetten próbált valami magyarázatot találni arra, ami vele történt, az átélt tapasztalatokhoz azonban nem tudott emberi nyelvén szavakat párosítani. Csupán öt érzékével úgy érezte magát a létezés ezen új szintjén, mint egy süket-néma a világban. Az új benyomások hatására mindenféle érzelmek kezdtek kavarogni benne: az egyik pillanatban olyan mindent átható boldogság árasztotta el, hogy felkurjantott volna, a következő pillanatban azonban a kiáltás kínzó visítássá torzult. Ezután egy másodpercre mennyei tudás szállta meg: mindent, amit látott és érzett, tökéletes értelmet nyert, majd rögtön utána minden tudás elpártolt tőle. Egy pillanatra nyugodt volt, és laza, majd elvesztette a fejét, és minden erejével harcolnia kellett azért, hogy megszabaduljon innen.
Mindezek egyszerre történtek meg vele az elméjében, ahogy átlépett a dimenziók határán. A káoszt azonban lassan üresség és nyugalom váltotta fel. Úgy érezte, mintha súlytalanul lebegne a semmiben. Minden érzet megszűnt körülötte. Nem látott semmit, nem tapintott semmit, nem hallott semmit, nem szagolt semmit. Békés álomba merült.
Valamivel később – talán csak egy pillanat telt el, talán egy örökkévalóság – álmodni kezdett. Ismerős képek kavarogtak és suhantak el előtte minden irányba. Emberek, helyek, tárgyak, események jelentek meg szemei előtt, majd foszlottak semmivé. A képek azonban nem voltak pontosak. A fellegvárának most [i]két[/i] tornya volt, és egy kietlen sivatag közepén állt. Egy karcsú, hosszú fekete hajú nő sétált előtte. Lucretia! A nő válla felé nyúlt, mire az felé fordult. Az ismerős arcvonások megnyugtatták. Az idegen elmosolyodott, mosolya azonban egyre szélesebbé nyúlt, és komor vicsorrá vált. Szája nőni kezdett, míg egész feje el nem tűnt mögötte, és egy gyík-lénnyé torzult. Balthus elborzadva fordította el a tekintetét.
Szemei a Fekete Toronyra siklottak, mintha az mágnesként vonzotta volna a tekintetét. Egy alak állt az egyik ablaknál, aki intett, hogy lépjen közelebb. Előrelépett egyet, majd még egyet. A férfi ismerősnek tűnt. Zharradan Marr! Megpróbált megállni, de képtelen volt irányítani a tetteit. Közelebb! Csörömpölés! A tükör összetört! Feketeség…
Különös zaj hangzott fel, éles, magas hangú csicsergés, mely lassulni kezdett, míg mély dörmögéssé nem vált, majd ismét csicseregni kezdett, mint egy kismadár. Egy láthatatlan nyílvessző suhant el mellette. Majd egy második. De még mindig fekete volt minden. Semmit nem látott. Egy harmadik suhanás, ahogy egy harmadik vessző repült el mellette… és különös hang hangzott fel egy irányból, és ugyanakkor egyszerre minden irányból. Talán a fejéből, talán valahonnét a közelből.
Először csupán érthetetlen, összefolyt zajokat hallott, melyek aztán fokozatosan szétváltak. Gyorsan váltakozott a hangmagasságuk, majd bizonytalanabbá váltak a váltások, azután ismét felgyorsultak, mintha egy konkrét hangszínt kerestek volna. A hangok lassan alakot öltöttek. Mintákat ismert fel, melyek ismétlődni kezdtek. Próbálta jobban odafigyelve követni ezeket.
A hangok egyre inkább szétváltak. – Eeeemmmaaaaaasssss… – A sistergés hangszínt váltott. – Rrreeettthhaaaa… Eeeettthhhhsssss… Peeeeegggessssszzzz… – Mélyebbé és tagoltabbá vált. – Rrregggeee Bbbaambusss… Reeemmeggeeee Bbbaandusss… Pppeeettttemmmmmeeetttt Bbbaanthusss… – Rájött, hogy két különálló szó formálódik, melyek – mintha erre válaszul történne – egyre gyorsabban kezdtek ismétlődni. – Reeeettttgggggeeeee Bbbaanthuss. Rrreeggggetttt Bbbaanthuss. Rrettteeettt Bbbaathuss. Reetttteeeeettt Bbbalkthuss. Eettteeeggggeeee Bbbathusss. [i]Reeettttggggeettt Bbbalthusss![/i] – Saját nevének hallatán összerezzent.
A dolgozószobában Lucretia figyelte, amint az anyagi test megrándul, majd ismét megnyugszik.
Rettegett csupán feketeséget látott, ám valahogyan különféle fekete árnyalatok kezdtek kibontakozni előtte. Homályos, szürke színű formák suhogtak körülötte.
– [i]Rettteggettt Bbbalthusss! Rettteggettt Bbbalthusss![/i]
A hívás folytatódott. Most már sikerült a hangokat a körülötte repkedő formákhoz társítania. Felerősödtek, amint az alakok közelebb értek hozzá, majd elhalkultak, mikor távolodtak. Izgatottsággal és félelemmel töltötte el a tudat, hogy sikerült egy másik dimenzió valóságába lépnie. Látni továbbra sem látott semmit, csupán a végtelen feketeségben kavargó szürke alakokat. Erősen koncentrálva megszólalt.
– Én vagyok az! – Furán csengtek a fülében a szavai, mintha valaki más ejtette volna ki helyette a hangokat.
Szavai nyomában a kavargás előbb izgatottan felerősödött, majd lelassult. Újabb nyöszörgő, sziszegő szavakat hallott ki a feketeségből. – Kkapppcsolaattba léééptünnnk.
Rettegett Balthus szíve a torkában dobogott. A Csaknafű-kísérlet sikeres volt!

A dolgozószobában Lucretia halovány mosolyt pillantott meg férje arcán.
2020. január 11. 20:23 | #13
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]13
Yaztromo tornya[/center]
– Kopogj be, Feketesörény – mondta Emberfogó, miközben elgondolkodva vakargatta az állát. – Megpróbálom meglepni a varázslót.
Feketesörény végigmérte a zsoldost, miközben megpróbálta kitalálni, mi járhat a fejében. Vajon arra használja, hogy rejtett csapdákat kerüljön el? Mivel azonban nem látott a szemében semmi ilyesmire utaló jelet, lassan a bejárat felé fordult.
A hatalmas tölgyfa ajtó elég erősnek tűnt ahhoz, hogy egy egész ostromló sereget megállítson. Középen, szemmagasságban egy rugóra erősített, csillogó bronzcsengő lógott, alatta pedig egy ugyanilyen színű, nagy gong. Az ajtó mellett egy kis, bőrbe bugyolált végű gongverő lógott egy madzagon, mellyel mindkettőt meg lehetett szólaltatni. Feketesörény kézbe vette a rudat, majd rövid gondolkodás után a gongra csapott.
A Cserva összerezzent az öblös dörrenéstől. – Én inkább a csengőt használtam volna, uram – mondta Feketesörény háta mögül. – A gong hangja sokkal misztikusabb. Inkább mágia előkészületét vetíti előre, ha érti, mire gondolok. Majdhogynem…
– [i]Ki van ott?[/i]
Egy öregember hangja szakította félbe a Cserva monológját. Az ajtón félrecsúszott egy kukucskáló, és egy szempár pillantott ki mögüle, mely végigmérte Feketesörényt és inasát.
– Feketesörény Chadda vagyok – mondta bátran a harcos. – Ő pedig itt az inasom, egy Cserva. Fontos ügyben szeretnénk beszélni Önnel.
– A segítségemet kéred? Szeretnéd, hogy varázslattal segítsek rajtad?
– A segítségét igen. A mágiatudására azonban nem tartok igényt. Bár tisztelem a művészetét, nem bízom a varázslatokban. Csupán a környékkel kapcsolatos tudására szeretnék igényt tartani.
Az ajtó mögött álló varázsló felhorkantott. – Nem bízol a varázslatban, mi? Nos, Feketesörény, látom, hogy nem kenyered a köntörfalazás. Ha kérdéseid vannak, akkor kérdezz. Hallgatlak.
Feketesörény lenézett a Cservára, aki látta, hogy megfeszül az állkapcsa. A harcos kezdett dühbe gurulni.
– [i]Slanggra![/i] – szitkozódott magában. – [i]A varázsló még csak ki sem nyitja az ajtót! Ezek a mágusok a Hegyi Ogrékkal vetekednek udvariasságban.[/i]
Emberfogó eddig egy kisebb fa mögül hallgatózott, most azonban derékra tett kézzel előrelépett és szélesen elmosolyodott. – Gereth Yaztromo! – kiáltotta. – Micsoda modortalanság ez! Minden régi cimborádat így fogadod? Olyan vagy, mint egy Jib-Jib a barlangjában. Nem szép dolog az ajtó mögött rejtőzködni, te vén remete! Tessék beengedni és megvendégelni minket, te öreg csirkefogó! Nem azért utaztam ide Shazâarból, hogy a küszöbön csevegjek régi ismerősömmel!
– [i]Emberfogó![/i] – A szempár elkerekedett, majd reteszek súrlódó hangja hangzott fel a túloldalról. A nehéz tölgyfaajtó végül feltárult, a vén varázsló pedig kilépett a toronyból. Emberfogó Jamut előrelépett, és barátságosan megölelte az öreget.
Feketesörény gondosan vizslatta a varázslót. [i]Ártalmatlan remete[/i], mesélte róla Emberfogó, [i]de ne tegyél neki keresztbe, mert hatalmas mágikus erők fölött rendelkezik.[/i] Igaz ami igaz, valóban ártalmatlannak látszott. Öltözéke kopottasnak, már-már rongyosnak látszott. Vörös köténye lyukas volt a könyökénél, a ráncoknál pedig már kifakult. Papucsa foszlott, a feje tetején ülő kis kipa pedig mintha oda lett volna ragasztva. Az időtől meggörnyedt alak jóval alacsonyabb volt Emberfogónál, aki óvatosan tartotta karjai közt, mintha kedvenc nagybátyját ölelte volna. A vénember kifejezetten törékeny teremtésnek tűnt.
A dús szemöldök alatt csillogó szempárban boldogság csillogott, miközben a varázsló régi barátját köszöntötte. Emberfogó Jamut sok történetet mesélt azokról az időkről, amikor még együtt néztek szembe a különféle veszedelmekkel. Végül hátraléptek, és végigmérték egymást.
– Ó, Yaztromo! A Nagy Yaztromo! Egek, remekül nézel ki! Csak nem megint az Örök Fiatalság bájitalán dolgozol? Úgy látom, végre sikerült tökéletesítened a receptet. Hehe.
– Ejnye, ifjú Jamut. A szemtelenséged a derékbőségeddel együtt dagad. Soha nem találkoztam még ilyen faragatlansággal. No de gyere be, barátom. Na és te nem vagy udvariatlan? Mutass már be a társaidnak. Azután felmehetünk beszélgetni. Biztos vagyok benne, hogy Vermithrax örülni fog, hogy ismét láthat.
Emberfogó barátságosan – bár az idős férfinak kissé túlságosan is erőteljesen – átkarolta Yaztromo vállát. Először Feketesörényt mutatta be, majd sikerült a Cserva teljes nevét is elismételnie. Ezután mind a négyen beléptek a fehér kőtoronyba, és a csigalépcsősoron felsétáltak a negyedik szintre.
Út közben a Cserva szemei egyre nagyobbra kerekedtek. A kívülről elegánsnak látszó torony belül reménytelenül rendetlen volt. Csurig volt mindenféle dologgal, melyet a vén varázsló hosszú élete során gyűjtött be: könyvek, trófeák, székek, faliszőnyegek, kacatok és díszek borították be a falak, polcok és asztalok minden négyzetcentijét. Bármerre is nézett, tudományos berendezéseket és mágikus eszközöket pillantott meg, melyek nagy részének funkciójáról még csak találgatni sem tudott. Feketesörényt jóval kevésbé nyűgözte le a bemutatót, és azon töprengett, hogyan tud az öreg ilyen rendetlenségben élni. Számára a rendezetlen otthon rendezetlen elmére vallott. Ahogy megcsóválta a fejét, ismét megállapította, hogy képtelen követni ezeknek a varázslóknak az észjárását.
Addig másztak tovább, míg végül az öreg dolgozószobájához nem érkeztek. Itt padlótól plafonig értek a bőrkötéses kötetek: voltak, amelyek nyitva hevertek a polcon, mások fejjel lefelé álltak a helyükön. És az egész helyiséget vastag por lepte be. Yaztromo egy papírokkal, térképekkel és könyvekkel telezsúfolt íróasztal mögé telepedett le, a három kalandozó pedig három széket húzott oda a szoba különböző sarkaiból.
A varázsló szólalt meg először. – Mondd hát, Jamut. Mi szél hozott a Fekete Erdőbe…?

Yaztromo elgondolkodva könyökölt az asztala fölé hajolva. Barátjáról a magas, fekete hajú harcosra, majd a mellette ülő apró teremtményre vándorolt a tekintete, aki idegesen viszonozta a pillantását, majd zavartan elfordította a fejét.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c13-1.png][/img]A vén varázsló bólintott. – Igen – mondta végül. – Ismerem ezt a Zagort, akit kerestek. De veszélyes a hozzá vezető út. Innen északra lakik, egy hegy mélyén a Holdkő Dombok lábánál. Könnyen fel lehet ismerni a helyet, a csúcsa rozsdaszínben pompázik. És innen kapta a nevét is: a [i]Tűzhegy[/i]. – Feketesörény lassan bólintott. – Talán még meg is tudom mutatni nektek ezt a helyet – folytatta Yaztromo. – A torony tetején, a madárház mellett van a csillagvizsgálóm, benne a távollátómmal. Ezzel elég messzire el tudok látni. Gyertek, nézzük meg, mennyi látszik belőle.
Egyszerre keltek fel mind a négyen.
Yaztromo tétovázva Feketesörény felé fordult. – Szolgálataimért cserébe természetesen viszonzást várok. Tekintheted úgy, hogy ugyanabban a szakmában dolgozok, mint Emberfogó. A mai nap azonban jó nap a számomra, mert ismét találkozhattam egy régi barátommal. Így hát fizetség helyett csupán egy kis előzékenységet kérek. Mielőtt felindulnánk, megfontolnád, hogy megvásárold az egyik, általam árult mágikus tárgyat?
Feketesörény már épp megszólalt volna, ám megpillantotta a Cservát, aki az emlegetett mágikus tárgyak látványának reményében izgatottan bámulta a vén varázslót.
Ezután Emberfogó Jamutra nézett, aki egy aprót biccentett. – Hát persze, Yaztromo – mondta végül. – Jamut már sokat mesélt róla, mekkora tapasztalatot szereztél ezeknek a kincseknek a készítésében. Megtiszteltetés lenne egy ilyen mestermágus keze munkáját magaménak tudnom. Kérlek, mutasd, mid van, és esetleg hogy ezek közül mi az, ami a hasznunkra válhat.
A zsoldos és a Cserva hitetlenkedve meredtek Feketesörényre. Soha nem hallottak még ilyen udvariaskodó szavakat a harcos szájából.
Yaztromo a dicséretet hallva felegyenesedett. – Rendben van – mondta vidáman. – Gyertek le a raktáramba.
Öt lépcsősoron át követték lefelé az öreget, míg el nem érték a raktárnak használt pincehelyiséget. A Cserva alig bírt magával: a falak mentén futó polcok rogyásig voltak pakolva sétapálcákkal, gyűrűkkel, fegyverekkel, üvegekkel, zsákokkal, ruhákkal, könyvekkel… melyek – legalábbis Yaztromo szerint – mind meg voltak bűvölve. Az apró lény egyik polctól rohant a másikig, mindent kézbe vett, és mindenről kérdezősködött.
Emberfogót és a varázslót is lenyűgözte a kis lény izgatottsága, Yaztromonak azonban feltűnt a Feketesörény arcán ülő rosszallás is, ahogy a harcos végignézett a szobán. Arcáról sütött a mágia minden formája iránt érzett megvetés.
– Na, ki vele, Gereth, – mondta végül Emberfogó –, mondd csak el, min dolgozol most. Ha jól ismerlek, van valamid, ami nagy segítségünkre lesz az út során, méghozzá igen jutányos áron!
A varázsló felhorkantott. – Hát igen. Már épp javasolni akartam, hogy vegyétek meg ezt a Fénygyűrűt, vagy valami hasonlót. Zagor hegyében igen jó szolgálatot tehet. Vagy mondjuk ezt a hálót. Ez egy Hajító háló, mellyel szinte bármely teremtményt azonnal leteríthettek…
– Ez meg mi? – szakította félbe a Cserva magas hangja a varázslót, mire minden szem felé fordult. – Ó… elnézést. Ömm… ez micsoda, uram?
Egy átlátszó üveget tartott a kezében, melyben egy apró, tökéletesen megformált fa állt, picike levelekkel és drótszerű gyökerekkel, melyekkel az edény aljában lévő fekete földbe kapaszkodott.
– Hohó! Azzal csak óvatosan, apróság. – A varázsló kivette az üveget a Cserva kezéből. – Ha összetörne ez az üvegcse, akkor hamarosan egy jókora tölgy terebélyesedne a tornyom közepén!
Óvatosan egy polcra helyezte az edényt, majd elgondolkodva megvakargatta az állát.
– Jamut, te már sok alkotásomat láttad. És csak a legjobbakkal bocsáthatlak titeket az utatokra. Az be kell valljam, ezen tárgyak legtöbbje csupán csecsebecse. Jó szórakozás mágiát plántálni ezekbe a tárgyakba, és időnként erre jár egy bolond, aki jó pénzt fizet azért, hogy elkápráztassa szíve hölgyét – vagy urát. Ti hárman azonban veszélyes küldetésnek néztek elébe. Zagor nagy varázsló, és nem szeretném, hogy ez legyen az utolsó alkalom, amikor Emberfogó barátomat láthatom.
– Azt javaslom, egyetlen tárgyat vigyetek magatokkal, ne többet. Ez a tárgy azonban – mint minden más, nagy erejű mágikus ereklye – minden használat alkalmával felemészt egy keveset a ti erőtökből is. Mindig erős a kísértés a kézhez álló mágia használatára, ám a hozzátok hasonló, mágikus tanokban nem túl jártas személyek számára ez nagy kockázatot is hordoz magában. Nem. Az lesz a legjobb, ha csak egyvalamit visztek el, és minden erőtökkel ennek az erejére koncentráltok.
– A javaslatom pedig, hogy ezt a kést válasszátok. Ez egy Orukk tőr. Képessége kettős. Egyrészről egy dobótőr, mely minden alkalommal célba talál. Ha ellenfeled szívét célzod meg vele, csupán egy erősebb mágia akadályozhatja meg, hogy célba érjen. A másik képessége talán még fontosabb, ha valóban el akartok jutni Zagor belső szentélyébe. Fordítsátok a tőrt lapjával a földnek, majd támasszátok meg itt a nyelét, és kérdezzétek meg tőle, melyik irányba található az úti célotok. Ezután a tőr meg fogja mutatni, merre kell továbbmennetek. Valahogy így.
Ekkor a varázsló egy tollat emelt fel a háta mögötti asztalról, majd heggyel fölfelé két ujja közé vette. Ezután kitapogatta a tőr nyelén lévő kis mélyedést, és óvatosan a toll végére tette azt. A fegyver remegett egy kicsit, de megtartotta egyensúlyát, csupán jobbra-balra forgott egy kicsit.
– Mutasd a kételkedőt… – mondta lágy hangon a varázsló.
A tőr ismét megremegett, majd a kalandozók felé fordult. Mikor megnyugodott, még mindig ingott egy kicsit, de egyértelműen Feketesörényre mutatott.
– Gereth! Ez csodála… – Emberfogóba belefagyott a szó, amikor megpillantotta a varázsló tekintetét. Yaztromo csukott szemei és megfeszülő arcvonásai arról árulkodtak, hogy valamiféle belső fájdalommal birkózik éppen. A zsoldos azonnal felpattant, hogy a segítségére siessen.
– Semmi baj, minden rendben van… – A varázsló nehézkesen, de tisztán beszélt. – Ahogy… Ahogy azt már mondtam, ezek a mágikus idézések elég kimerítőek, és én… én már nem vagyok a régi. Egy hozzátok hasonló ifjúnak ez a veszteség meg sem kottyan – feltéve, hogy nem bízzátok magatokat túlságosan az erejére.
Yaztromo lassan visszanyerte az erejét. Emberfogó nyilvánvalóan aggódott a varázslóért, de próbálta leplezni. – Nos, Gereth, köszönöm, hogy megmutattad nekünk remek portékáidat. Gyere, Emberfogó, fizesd ki a varázslót, aztán menjünk fel a csillagvizsgálóba. Én már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi vár ott ránk.
Yaztromo negyven Aranytallért kért el az Orukk tőrért cserébe, majd ismét felvezette őket, majdnem a torony legfelső szintjére. A levegő itt sokkal frissebb és hűvösebb volt.
Yaztromo megállt, hogy kifújja magát. Jóval idősebb volt a három kalandozónál, és a teste nem viselte jól ezt a fajta megerőltetést. – Huhh. Elnézéseteket kérem – lihegte. – Jamut, igazad van. Tényleg itt az ideje, hogy nekiálljak annak a fiatalító főzetnek. Na, már majdnem ott vagyunk. Már csak ezen a csapóajtón kell átmásznunk.
Egy különös dolgozószobába érkeztek. A helyiség közepén egy masszív asztal állt, melyet különféle szerszámok és faforgácsok borítottak. Az egyik fal mellett egy létra vezetett fel a plafonon át egy újabb terembe. A fa és forgácsillatból sejtették, hogy ezt a helyiséget rendszeresen használta a varázsló. A Cservát különösen meglepte, hogy egy ilyen helyiséget talált a varázsló otthonában, eddig ugyanis úgy gondolta, hogy minden fizikai megerőltetést jelentő munkát varázslattal végeznek el.
– Ó, apróság, – mondta a varázsló –, látom, zavarban vagy. Csak nem azért, mert egy mesterember szerszámait látod egy mágus otthonában? Ez az a szoba, ahol a legtöbb varázstárgyamat készítem. Hogy miért nem használok hozzá varázslatot? Az túlságosan értékes ahhoz, hogy fűrészeléshez, faragáshoz meg ehhez hasonló, alantas munkához pazaroljam el. Nem, itt elkészítem, odalent pedig megbűvölöm őket. Az igazat megvallva [i]rendkívül[/i] élvezem ezt a fajta munkát…
– De ahogy látjátok, az azt követő takarítást viszont annál kevésbé! – vetette közbe vigyorogva Emberfogó.
– Akkor hát fölfelé – mondta Yaztromo, miközben a létra felé intett. – Másszunk fel a csillagvizsgálóba.
Mikor beléptek a helyiségbe, a Cserva még egyszer, utoljára megdöbbenhetett. A csapóajtón át egy különös, vas fogaskerekekből és hengerekből álló szerkezetet pillantott meg, mely a padlóból emelkedve tartott egy vastag, súlyos fémcsövet, mely az ég felé tekintett. A belőle kiálló karok, rudak, pöckök és gombok csak a jó ég tudja, miféle feladatokat láthattak el.
Ez a helyiség egy kicsit rendezettebb volt, mint a többi. A falakra szerteszét csillagtérképeket tűztek tessék-lássék módon, ezektől és egy faszekrénytől eltekintve azonban nem volt más itt, csupán az ágyúszerű szerkezet, és mögötte egy magas szék.
Yaztromo ismét lihegett. Egyik kezét a székre helyezte, majd büszkén a többiekre mosolyodott. – Had mutassam be… a nézőkörömet! – A három férfi udvariasan mosolygott, de egyik sem igazán tudta, mit is kellene most csinálniuk. – Látom, tanácstalanok vagytok – folytatta a varázsló. – Ez a szerkezet egyedülálló, egész Allansiában nincs párja. Észak felé ellátok vele egészen a Jégujj-hegységig, tiszta időben, dél felé pedig még akár Rettegett Balthus fellegváráig is. A szerkezet mágiáját a két végébe helyezett kristályok szolgáltatják, melyeket én faragtam ki a kakhabadi partvonalból nyíló, Daddu-Yaddu barlangokban talált kristálykövekből. Ezek egyébként ugyanazok a kristályok, mint amikből az allansiai kristálygömböket is faragják. De ez a nézőkör sokkal több, mint egy közönséges gömb. Tessék, nézzetek csak bele. Üljetek le erre a székre, és helyezzétek a szemeteket a cső végéhez.
Feketesörény nem mozdult. Nem akarta, hogy bármi köze legyen ehhez az ördögi szerkezethez. A Cserva tett egy tétova lépést előre, majd a harcos reakcióját látva inkább visszahátrált.
Emberfogó azonban nem habozott. Leült, ahogy a varázsló utasította, majd fészkelődés közben fél szemmel a csőbe sandított. – Hol kell néznem, Gereth? Itt?
– Úgy úgy. Ha nem látsz semmit, akkor csak tekerd el ezt a kart itt.
Mindannyian figyelték, ahogy Emberfogó a szerkezettel ügyetlenkedett.
– Hogy értetted azt, hogy… Ó! Ez meg mi? Így már jobb… Mi…? Logaan irgalmazz! Ez meg milyen trükk?
A férfi tátott szájjal bámult a messzeségbe. Egy bőrbe öltözött lovast figyelt, aki egy csapatnyi ifjú között léptetett át egy zsúfolt utcán. Az alak végül befordult egy sarkon, és eltűnt a szem elől. Egy épület állt itt, melynek bejáratánál cégér lógott. A betűket ugyan nem tudta kivenni, ám a közepére faragott címert ezer közül is felismerte volna – egy nagy, fekete rák!
– A Fekete Rák! – kiáltott fel. – Olyan közel látom, hogy ha kilépnék az ajtón, érezném a poshadt söre szagát! De ez hogy lehet? A Fekete Rák Feketehomokban van, az pedig kétheti lovaglásra innen!
Feketesörény kérdőn nézett Yaztromora.
Az öreg varázsló elmosolyodott. – Mostanában ezzel a nézőkörrel foglalom el magam. A kristálylencséken keresztül egész Allansiát belátom a Jégujj-hegységtől a Koponyák Sivatagáig, a Nyugati Óceántól a Nagy Síkságig. Itt ülve figyeltem, ahogy Sukumvit báró a halálba küldi az idei év versenyzőit a fangi Bajnokok Próbáján. Láttam, ahogy Rettegett Balthus a fellegvára falain kívül sétál Lucretia úrnőjével. Ellátok egészen…
A varázsló megtorpant. A három kalandozó már nem rá figyelt, hanem a különös szerkezetre. Még Feketesörény is türelmetlenkedni kezdett, hogy végre belepillanthasson a csőbe, a Cservának meg majdhogynem habzani kezdett a szája izgatottságában.
Emberfogó végül ellépett a szerkezettől, és Feketesörény vette át a helyét. Ő azonban nem csupán nézelődésre akarta használni Yaztromo gépezetét.
– Hogyan tudom Salamonist megnézni? – kérdezte.
– Salamonist? Lássuk csak… – Yaztromo végiglapozgatta a szekrényen lévő térképeket, majd az egyiket alaposabban is áttanulmányozta. – Igen. Azt hiszem… Ha [i]abba[/i] az irányba fordítod a látókört! – azzal délkelet felé mutatott.
A súlyos szerkezetet csupán nagy nehézségek árán tudták körbevinni, végül azonban sikerült a jelzett irányba állítani. Ezután Yaztromo ült a székbe, majd a szemlencsén át hunyorogva matatni kezdett a karokkal, hogy megtalálja a várost.
– Á, meg is van. Az ott Salamonis.
Feketesörény ismét a székbe ült, majd a nézőkébe pillantott. Azonnal felismerte a városkaput és a fal mögött emelkedő épületek és tornyok körvonalait, elvégre szinte egész életét itt töltötte el. A döbbenettől elakadt a lélegzete. – Közelebb tudok menni? – kérdezte.
Yaztromo rámutatott a karokra, melyeket forgatnia kellett. Ahogy megmozdította őket, a város gyorsan felé szökkent. Olybá tűnt, mintha egy madár lett volna, ami átsuhan a falak fölött és az épületek között, egyenesen a település központjába, ahol ismerős helyekre és emberekre tekinthetett le. Hirtelen megpillantotta a palota udvarát. Két alak állt és beszélgetett egy kút mellett. Elemelte kezeit a vezérlő karoktól, és csodálattal figyelte a néma jelenetet. Az idősebb alak elegáns, sárga öltözéket viselt. Magas alakjából, szögletes arcáról és rövid szakálláról azonnal felismerte: [i]Salamon király[/i]! Az uralkodó egy fiatalabb nővel beszélgetett – egy rendkívül csinos, jó tartású és kecses nővel. Feketesörény hátán felállt a szőr, mikor felismerte Lissamina szőke haját és kecses alakját.
A két alak épp beszélgetett. A király eleinte idegesnek tűnt, Lissamina azonban megnyugtatta a szavaival. Mit nem adott volna Feketesörény azért, hogy hallja, miről társalognak! A király kezeivel gesztikulálva nyomatékosította mondanivalóját: széttárta őket, ujjait pedig befelé hajlította, mintha egy hatalmas bestia nyakát tartaná. Ezután a varázslónőre nézett, és miközben beszélt, szorítani kezdte a láthatatlan lény nyakát, míg két keze végül össze nem találkozott. A nő bólintott, majd válaszolt neki. A király felsóhajtott, végül előrenyújtotta a jobb kezét. A varázslónő pukedlizve megcsókolta. Az uralkodó másik kezét már-már apai módon a nő fejére tette. Ez után pedig elfordult, hogy távozzon, és kisétált Feketesörény látóteréből.
Lissamina egy pillanatig elgondolkodva a kút mellett maradt. Hirtelen oldalra kapta a fejét, mintha [i]megérezte[/i] volna, hogy valami nincs rendben. Felpillantott, majd homlokráncolva szétnézett, mintha keresne valamit, bár ő maga sem lenne biztos benne, hogy pontosan [i]mit[/i]. Miközben végighordozta tekintetét a láthatáron, időnként éppen szembenézett Feketesörénnyel, aki ilyenkor ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy ráköszönjön. A nő tekintete végül megállapodott a férfin, aki hirtelen egyenesen a smaragdzöld szemekbe tekintett. A varázslónő gondterhelt arcvonásai helyét barátságos mosoly vette át. [i]Tudta, hogy éppen őt nézi![/i] Ezután elsétált a kút mellől, ki a látókör mezejéből.
Feketesörény gyorsan felállt és riadtan ellépett a szerkezet mellől.
– Jól van, uram? – kérdezte a Cserva.
– Micso…? Ja igen. Igen. Jól… vagyok. – Összeszedte magát, majd Yaztromohoz fordult. – A látomások, amiket ezen a megbűvölt szerkezeten át látok, valódiak?
– Természetesen – mondta komoran a vén varázsló. Feketesörény kétkedése kezdte nagyon bosszantani. Ha nem lett volna Emberfogó Jamut barátja, már rég kitessékelte volna a tornyából. Végül azonban csak annyit fűzött hozzá: – És most, hogy te magad is kipróbálhattad a [i]megbűvölt szerkezetemet[/i], – mondta jeges pillantással –, lássuk, segítségedre lehetek-e a küldetésedben. – Ezután a térképeihez lépett, előkeresett egy nagyobbat, majd tanulmányozni kezdte azt.
A Cserva elkámpicsorodva ült. Remélte, hogy ő is kipróbálhatja a szerkezetet. Ha valóban olyan messzire el lehetett vele látni, talán megpillanthatta volna vele otthonának, Rimonnak a kecsesen csavarodó tornyait, mely messze délre terült el innen. A többiek azonban rá sem pillantottak.
– Észak felé kell fordítanunk a látókört – mondta végül Yaztromo. – Ezután pedig egy kicsit keletnek. Ott megtaláljuk, amit kerestek.
A harcos és a zsoldos a varázsló utasításának megfelelően állították be az eszközt. Yaztromo leült a székbe, majd a szemlencsébe kukucskált. Kezeit a karokra helyezte, és fürgén állítgatni kezdte őket.
– Hmmm. Valahol erre kell, hogy legyen… ó teremtőm. Köd. Köd fedi be a Holdkő Dombokat. Várjunk csak… Ó, ez meg micsoda? Igen. Ott. Egy vörös csúcs. Itt is volnánk. [i]Ott![/i]
Büszkén hátradőlt, majd felkelt a székből, hogy a többiek is belepillanthassanak. Emberfogó volt az első, aki a lencse elé ült, és bele is hunyorított.
Az izgatott Cserva már nem tudta tovább türtőztetni magát. – M-mit lát benne? Én is belenézhetnék? – kérdezte éles hangján.
– Hegyeket. Ködbe borult hegyláncot. Vagy talán felhőket. Zorna szemeire, Yaztromo, szédülök. Csak nem egy prédára vadászó Éjszakai Sólyommá váltam?
– Hadd nézzem én is. – Ahogy Emberfogó ellépett a szerkezettől, Feketesörény foglalt helyet mögötte.
Ahogy végignézett a szemlencse mögött húzódó hegycsúcsokon, az egyik elkapta a figyelmét.
– Hogy tudom közelebb hozni? – kérdezte türelmetlenül.
Yaztromo ismét rátette a harcos lapátkezeit a megfelelő két karra. Ahogy Feketesörény tekerni kezdte őket, a csúcs előbb elszaladt előle, majd felé ugrott. Most már tisztán látta, hogy más, mint a többi. A hegy tetejét tompa vörös növényzet borította, mintha az istenek egy jókora, gyapjas sapkát ejtettek volna rá. Ráadásul a csúcs nem hegyes volt, hanem szinte teljesen lapos. Feketesörény füstpamacsokat látott a levegőbe emelkedni. Hátradőlt a székében.
– Had nézzem meg megint… – szólalt meg Emberfogó, ám ekkor észrevette a Cservát. Az izgatott kis lény kétségbeesetten próbált úrrá lenni izgatottságán és tehetetlen elkeseredettségén. A zsoldos hangosan felnevetett. – Hehe! Legyen hát, Cserva, foglalj helyet. Nézz bele a látókörbe. De siess, ki ne essenek a szemeid!
A lény felmászott a székre. Túl alacsony volt hozzá, hogy felérjen a lencséig, így a többieknek kellett megemelniük, amíg fel nem érte azt.
– Afff… Odanézzenek! Aztaaa! Hegyek! Fogak! Mint óriási fogak! Nahát! Ezek… Hú! Isten vagyok! Te jó ég! Olyan, mintha… Mintha egy isten szemén át látnám a tájat!
A többiek mosolyogva hallgatták a Cserva lelkes hablatyolását. Emberfogó végül a Yaztromohoz fordult. – Gereth, mesélj erről a Tűzhegyről. Hogyan juthatunk el oda?
– Ha elkerülitek a Fekete Erdőt, akkor biztonságos az utatok. Három, talán négy napra lesz szükségetek. Ha keletnek kerültök, akkor végigmehettek a Holdkő Dombok előhegyei mentén futó úton. Ez elvisz majd a Keresztutak Keresztútjához, ahol a Vörös-folyó és a Macskahal-folyó egymásba ömlenek. Itt a Törpék már segíteni tudnak nektek.
– Megmutatod az utat a látókörön is, Gereth?
– Ez egy jó ötlet. Tervezzük meg gyorsan…
A sötétedésig hátralévő néhány órát azzal töltötték, hogy végigfürkészték az előttük álló utat a nézőkörrel. A toronytól keletre terveztek indulni, hogy elkerüljék az erdőt, mely bár rövidebbnek ígérkezett, sokkal veszélyesebb is volt: Gremlinek, Orkok, vadállatok és halálos Alakváltók lakták. Yaztromo javaslatára úgy döntöttek, hogy inkább az erdő és a Holdkő Dombok közt futó ösvényt választják, mely egy sokkal biztonságosabb, és sokat használt út volt.
Megvizslatták a Keresztutak Keresztútját is, ahol egy komp működött, mellyel a folyó északi partjára juthattak. Yaztromo innen nyugatnak tekintett, Kőhidafalvára, a Törpék otthonába. Mikor megtalálta Gillibrant, azt javasolta a kalandoroknak, hogy tőle próbáljanak segítséget kérni, ha bajba kerülnének. Ezután tovább tanulmányozták az utat, mely a Holdkő Dombok előhegyei közt kezdett kanyarogni, és ezért már jóval nehezebben tudták csak követni a látókörrel. Yaztromo azonban több kis falut is mutatott nekik út közben, ahol iránymutatást kérhettek a Tűzhegy felé.
A Cserva felvázolt egy térképet, mindent feljegyezve rá, amit a varázsló mondott nekik a veszélyekről, hasznos gyümölcsökről, növényekről és állatokról, melyek táplálékul szolgálhatnak, és a helyekről, ahol barátságos fajokra lelhetnek.
Mikor végre elfogytak a kérdéseik, Yaztromo egy szinttel lejjebb vezette őket a csillagvizsgálóból. Itt megállt, majd a „Madárház” feliratú ajtóhoz lépett és megragadta a kilincsét. – Jamut, mielőtt lemegyünk, nem szeretnél találkozni egy régi barátoddal? – kérdezte a zsoldost.
Ahogy a varázsló kinyitotta az ajtót, lágy szellő támadt fel. A helyiség legnagyobb ablaka nyitva volt, hogy a madarak zavartalanul járhassanak ki-be.
– Á, Vermithrax – köszöntötte Yaztromo az egyik nagy, fekete hollót, ami az idebent növő egyik fa egyik alacsonyabb ágán pihent. – Nézd csak, kit hoztam.
– K-k-k-kár! – válaszolt a madár. – Emberfogó! Szép estét! k-k-k-kár!
– Szervusz, Vermithrax! – nevetett fel a zsoldos. – Mi a helyzet a Fekete Erdőben, te borzas tollú fecske?
– [i]K-k-k-kár![/i] Látom, még mindig modortalan vagy. Gondolom a nőideálod sem változott, mi? K-k-k-kár!
Emberfogó felnevetett, ahogy eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor a varázsló tornyában járt. Épp egy nehéz természetű Törpe hajadonnal tartott Kőhidafalva felé, aki elszökött a családjától és Silvertonba menekült, hogy elkerülje a házasságot egy másik Törpével, akit teljes szívéből megvetett. Jómódú apja bérelte fel a zsoldost, hogy megtalálja és visszavigye. A nő foggal-körömmel küzdött a hazatérés ellen, mindhiába. Emberfogó Yaztromo tornyában töltött el egy éjszakát út közben. Mivel a hajadon egész éjszaka visított, tört és zúzott, a varázslónak végül elfogyott a türelme és az árnyékszékbe zárta a kelletlen vendéget – de csak miután találkozott Vermithraxal. A madár és a Törpe az első pillanattól ellenszenvvel fogadták egymást.
– Na és mi hírek vannak az erdőből? Minden csendes?
– K-k-k-kár! Ma Kelyhesden hallgatóztam a Hágóban történő hírek után. K-k-kár! Az Elfek és a Törpék idegesek. Különösen az Elfek. K-k-kár! Attól félnek, hogy a Pókok Erdejében Festőfüvesdet is elérik a bajok.
Emberfogó bólintott. – És mi mást hallottál még?
– K-k-k-kár! Sok mindent, Emberfogó. K-k-k-kár! De [i]te[/i] sem adod ingyen a szolgálataidat. K-k-kár!
A zsoldos felnevetett, előhúzott a zsebéből egy Aranytallért, majd a madár felé dobta. A holló felröppent, és elkapta az érmét a karmával.
– Semmit nem változtál, Vermithrax! Jól van, most már ki vele! Mik a legfrissebb hírek?
– K-k-k-kár! Köszönöm. K-kár! – A madár visszaszállt egy másik ágra, és tollászkodni kezdett. Mikor ismét megszólalt, hangja már sokkal komorabb volt. – K-kár. A véres háború folytatódik, de az erőviszonyok felborulni látszanak…
2020. január 15. 20:56 | #14
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]14
A Sorqk érkezése[/center]
Valóban felborultak az erőviszonyok, egy új fél csatlakozott a küzdelembe. Rettegett Balthusnak fogalma sem volt róla, mi lesz a Csaknafűvel való kísérletezésének az eredménye, nem láthatta előre, milyen veszélyekkel jár, ha kaput nyit a léleksíkokra.
Az anyagi világra özönlöttek. A különös szellemek elárasztották a gyanútlan világot. Rettegett Balthus eleinte meg volt győződve róla, hogy ő irányította a teremtményeket. Elvégre ő kereste fel őket, és nyitotta meg az átjárót, ezért engedelmességgel tartoztak neki.
Hamar rájött azonban, hogy a különös lelkek ereje sokkalta nagyobb az övénél.
Mikor a Sorq lelkek beléptek az anyagi síkra, azonnal eltűntek a a Sötét Toronyból. Rettegett Balthus először kétségbe esett, azt hitte, hogy örökre eltűntek szövetségesei. Másnap azonban visszatértek. Kiderült, hogy a bestiák egyszerűen csak kíváncsiak voltak erre az új vidékre, és keresztül-kasul bejárták Allansiát. Mindenhol, ahol csak jártak, felkerestek egy kiváló egyént – egy nemest, gazdag kereskedőt vagy mágiahasználót –, és magukba szívták annak minden tudását. Szerencsétlen áldozataik elméjét nem csak megcsapolták, hanem álmukban ellopták. Másnap reggel, mikor felébredtek, már csak egy gyengeelméjű szerencsétlen maradt belőlük.
A Sorq lelkek gyorsan magukba szívták az így szerzett információkat. Lenyűgözte őket ez a hely, ahol találták magukat. Még több tudásra szomjaztak, és mikor végre úgy érezték, hogy már eleget tudnak, visszatértek Rettegett Balthus fellegvárába. Most már tudták, hogy ki is ő. Felfedezték, hogy ez a primitív egyén rendelkezett némi hatalommal ezen az új helyen, és hogy nagy tiszteletben álló varázsló ő is. Talán taníthat számukra valamit az anyagi világ titkairól és varázslatairól. Tudtak a Zharradan Marral folytatott viszályáról is. Jó szórakozásnak ígérkezett, ha besegítenek neki ebben is… de csak amíg ez az ő érdekeiket szolgálta.
Saját lélekvilágukban nem léteztek [i]dolgok[/i]. A tér és idő, az intelligencia mesterei voltak, itt azonban [i]kézzelfogható tárgyakat[/i] találtak! Hegyeket, fákat, városokat, épületeket, embereket, állatokat… A Sorq lelkek számára olyan érzés volt Allansiában lenni, mintha egy vaknak visszaadták volna a látását.
Visszatértek hát a Fekete Toronyhoz, és együttműködtek Rettegett Balthus terveinek végrehajtásában. Mikor beszámolt nekik Zharradan Marr katonáiról és az ellátmányokat megállító ostromzárról, a lények azonnal északnak indultak, a Trollfog Hágó felé.

Késő estére járt az idő. Marr légiósainak egy kisebb csapata kuporgott a Fehérvíz folyó partjánál lobogó tábortűz mellett, egy olyan szakaszon, ahol egy természetes gázló lehetővé tette a vízen való átjutást. A Rinocérosz-Emberek a legközelebbi, legmelegebb helyekre tolakodtak, a legjobb helyekről kiszorított Fekete Elfek nem messze mögöttük morgolódtak magukban, a hatalmas lények között ugyanis nem sok meleg tudott hátrébb szivárogni.
Az éjszaka koromfekete volt. A némaságot csupán az Osztriga-öböl felé folydogáló Fehérvíz folyó kitartó csobogása és a karósánc mögül kiszűrődő nyöszörgés törte meg. Utóbbi volt a Lélektelenek szállása. A nyomorult, élőhalott lényeket egészen addig bezárva tartották, amíg egy karaván nem tűnt fel a távolban.
A légiósok hamar rájöttek, hogy könnyű feladatot kaptak. Nagyon kevés rakománnyal megrakott karaván indult el a Fekete Torony felé, és ezeket is könnyedén elfogták. Egyszerűen csak el kellett ereszteniük a Lélekteleneket, és azok elvégezték a piszkos munkát. Felesleges volt a saját életüket veszélybe sodorniuk a csatában. Ehelyett aludtak, történeteket meséltek, kockáztak és egymás közt vitatkoztak.
Egy ifjú Fekete Elf volt az, aki először meghallotta a loccsanásokat. Felemelt kézzel jelezte a többieknek, hogy hallgassanak. Azok így is tettek. Lovak keltek át a folyón!
Gyorsan földet hánytak a tábortűzre, és a folyóparthoz osontak. Ahogy szemük hozzászokott a sötéthez, sikerült kivenniük egy lóval vontatott szekér alakját, mely a sekély gázlón vágott át.
– Hozzátok a Lélekteleneket! – A parancsra azonnal újabb vita tört ki a légiósok között, végül azonban az egyik Rinocérosz-Ember elindult az élőholtak szállása felé.
A szekér könnyű prédának tűnt. A bakon egy csuklyás alak ült, előtte pedig négy ló vontatta az ellátmánnyal megrakott fogatot. Egy maroknyi kis Goblinszerű lény tolta a kocsit, hogy így könnyítsék a lovak terhét. A szekér ponyvával volt letakarva, így nem láthattak a belsejébe, de biztosak voltak benne, hogy ez is csak egy újabb ellátmányt szállító karaván, mely a Fekete Toronyhoz tart. Könnyű zsákmány. A terv egyszerű volt: a légionáriusok megvárják, hogy a szekér átkeljen a folyón, majd miután az őrök eléggé kimerültek, szélnek eresztik a Lélekteleneket. Ők pedig a parton maradnak, és végignézik a műsort.
A kocsi végül elérte a déli partot. A hűvös éjszakában gőzölgő párát lihegő lovak kifújták magukat. Az őrök is leültek a földre, hogy pihenjenek egy pillanatig.
– [i]Elereszteni őket![/i]
A Rinocérosz-Ember parancsa úgy törte meg a táj nyugalmát, mintha riadókürtbe fújtak volna. Az őrök talpra pattantak és fegyvert rántottak, ekkor azonban már kétszáz Lélektelen tántorgott feléjük a töltésről. Reménytelen helyzetben voltak. Bár az élőholtak fegyvertelenek voltak, puszta létszámfölényük elég volt hozzá, hogy legyűrjék a védőket. És a rothadó és bűzölgő, nyöszörgő és tántorgó tetemek émelyítő látványa önmagában is elég volt ahhoz, hogy még a legeltökéltebb őrt is ledermessze. A körülöttük feltűnt bestiák nyilvánvalóan réges-rég halottak voltak, és a szemükben égő gyötrelem alapján nem ismertek félelmet, és arról sem volt túl sok fogalmuk, hogy valójában mit is csinálnak. Ezek csupán feláldozható gyilkoló gépek voltak. Zharradan Marr is így látta a Lélektelenjeit.
Ahogy az élőholtak közelebb csoszogtak, az őrök remegni kezdtek. Az igáslovak prüszköltek és nyerítettek. A légionáriusok vigyorogva előléptek a bokrok mögül, hogy közelebbről nézzék végig a mészárlást. A kör egyre szűkült. Csak mikor a lények tízméternyire megközelítették a szekeret, állt föl a bakon ülő hajtó, és dobta le a köpenyét.
A következő néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy a jelenet teljesen átalakuljon. Az üldözőből üldözött lett, a zsákmányból pedig vadász, a Sorq lelkek pedig lecsaptak áldozataikra.
Ahogy a köpeny a földre hullott, minden szem a lovak gyeplőjét szorongató, undorító lényre meredt. Bár mindannyian egyszerre látták meg, és nyögtek föl, mindegyik légionárius valami [i]mást[/i] látott, a Sorq ugyanis mindegyik katona elméjéből kiolvasta annak legnagyobb félelmét, és ezt a képet közvetítette annak tudatába.
Néhányan saját törzsi hitük egyik démonalakját vélték látni maguk előtt, mások saját legrosszabb rémálmukat, megint mások legendás, vérengző fenevadakat. Mindannyiuk szívét rettegés töltötte el.
A Lélektelenek megtorpantak és némán bámultak maguk elé. Rabul ejtett lelkük elé ugyanaz a kép tárult, az elméjükbe égetett egyetlen, félelmet jelentő alak: Zharradan Marr.
A Sorq kicsapott az ostorával, és egyenesen a zombik közé hajtott a szekérrel, azt azonban most már nem lovak vonták. A négy igásállat tekergőző, nyáladzó pokolfajzattá vált! Erőteljesen csattogó állkapcsaik közt csont roppant, ahogy kaszaként szaggatták le a lények végtagjait a testükről. Bárhová is fordultak a szörnyetegek, bábuként lökték fel a Lélekteleneket. Az a néhány, amelyiknek sikerült elkerülnie a rohamot, zavarodottan állt egy helyben. Zharradan Marr alakja emelkedett a kocsin, és nem volt az az isten, hogy saját urukra támadjanak rá!
A vérontás folytatódott.
A Sorq őrök nem tudták tovább fenntartani az illúziót, eljött hát az idő, hogy ők is csatlakozzanak a mészárláshoz. Az eddig megszemélyesített, egyszerű Goblin-lények helyett szárnyas démonok alakját vették fel, és a levegőbe röppenve eredtek a légiósok nyomába, akik fejvesztve menekültek a Fehérvíz folyó partja mentén. Ragadozó madarakként csaptak szét borotvaéles kardokkal és karmokkal áldozataik közt. Az egyik Rinocérosz-Ember visítva terült el a talajon, miközben a pofája közepén végighúzódó jókora sebhelyre szorította a kezét. Egy Fekete Elf azonnal szörnyet halt, ahogy egy másik démon erős csapása betörte a bordáit. Módszeresen kaszabolták le a menekülő katonákat.
A Sorqk felhagytak az üldözéssel. Teljesítették a tervüket: a Lélektelenek kimúltak, a légiósok többsége meghalt. Nem állt szándékukban az [i]összes[/i] katonával végezni, máskülönben hogyan mehetett volna híre a mészárlásnak?
Visszatértek a szekérhez, és némán figyelték, ahogy Marr katonái eltűnnek az éjszakában.

[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c14-1.png][/img]Az öldöklés híre futótűzként terjedt. Néhány nap elég volt hozzá, hogy Marr minden, a Fehérvíz folyó és a Sziklás Hegység mentén őrjáratozó katonája kétségbe essen. A Sorq lelkek még kétszer csaptak le: egyszer északon, és egyszer nyugaton. Stratégiájuk elsöprő győzelmet hozott. Zharradan Marr súlyos veszteségeket elszenvedő, időnként fellázadó csapatai kénytelenek voltak visszavonulót fújni.
Ismét elindultak a karavánok a Fekete Toronyba.

Marr azonban nem volt bolond. A rajtaütésekkel kapcsolatos információkból hamar rájött, hogy nem evilági mágia dolgozott ellene, és a Fekete Toronyból ejtett rabokból némi kínzás hatására sikerült kiszedni némi információt ezekről a „különös léleklényekről.”
A Gendzsikhez fordult hát tanácsért. A Gendzsik azonnal felismerték fivéreik munkáját, a Sorqk érkezése azonban rendkívüli módon feldühítette őket.
Zharradan Marr ez idáig rendkívül csalódott volt új vendégeiben. Mióta sikerült magához csábítania őket, a Gendzsik rendkívül alkalmatlan vendégeknek bizonyultak. Szerettek gonosz tréfákat űzni Marr szolgáival, de nem voltak hajlandóak semmiféle információt sem megosztani a harci mágiájukról. Nem mutattak érdeklődést az egyre inkább elterebélyesedő háború iránt sem, és csupán Marr marrangha kísérletei hozták lázba őket. A nekromanta így hát azzal vigasztalta magát, hogy a lények legalább nem segítik Rettegett Balthust, a kísérletekkel kapcsolatban pedig a lehető legfelületesebb válaszokat adta.
Mindez megváltozott, amikor a Gendzsik rájöttek, hogy a Sorqk az anyagi síkra léptek, és utasították Zharradan Marrt, hogy intézkedjen velük egy összecsapásról. Egy csapat légióst és Lélektelent kellett küldenie a Fehérvíz folyó gázlójához – az első összecsapás színhelyéhez –, akikhez a Gendzsik önként csatlakoztak.
Marrt eléggé feldühítette ez a „parancs,” de azt is tudta, hogy a Gendzsik voltak az egyetlen lények, akik segítségével megszabadulhatott a Sorqktól. Gondoskodott hát a kérés teljesítéséről.

Az összecsapás során háromszáz lélektelen és ötvenkét légiós vesztette életét, mielőtt a Gendzsik a csata hevében felfedték magukat!
Elhagyták a szekeret, melyben addig rejtőztek, a még életben lévő légiósok döbbenten figyelték, amint a két léleklény-csapat összecsap egymással. Az ég ragyogó fényárba borult, amint anyagtalan alakok suhantak a levegőben. A vakító robbanásokat pusztító széllökések követték, melyek a földre taszajtottak minden bámészkodót. Hatalmas kísértetalakok öltöttek formát a csillagok alatt, melyek viharos erejű orkánt üvöltöttek. Árnyékdémonok lógtak a levegőben, ahogy összecsaptak egymással, majd elhalványultak. Villámok cikáztak a levegőben. Felhők kergették egymást a mennyekben. Lélegzetelállító előadás volt.
Hirtelen mély, rezgő hang töltötte el mindenki fülét, mely egyre hangosabbá erősödött. Magasan az égen egy sötéten ragyogó üresség öltött formát. A lélekalakok egy pillanatra megtorpantak, majd mintha felpillantottak volna a semmire, mely egy őrült, eszeveszett csapással [i]magába szippantotta[/i] őket!
Néhány pillanattal később minden elcsendesedett. A Gendzsik és a Sorqk visszatértek saját léleksíkukra, hogy ott folytassák a csatározást.

Rettegett Balthus átkozódni kezdett a hír hallatán. Elvesztette eddigi előnyét. A Sorq lelkek megnyitották az utánpótlási vonalait, és elkezdték tervezni, hogyan veszik majd be Marr [i]Vezérgályá[/i]ját. Amíg sikerült a csapatait visszaverniük, Zharradan Marr védekezésre kényszerült. Megfordult a hadiszerencse.
Rettegett pedig – a lehetőséget kihasználva – utasította Orkszabdalót, a Rozsdapengét leváltó Goblin őrmestert, hogy gyűjtse össze az összes Goblint, Orkot és káoszlényt, és az élükön foglalja el, és biztosítsa a Hágót. Amíg a Sorqk mellette álltak, az elsöprő győzelem gyorsnak és biztosnak ígérkezett.
Most azonban már csak egy lehetősége maradt: újabb Csaknafüves kirándulást kellett tennie.
Ennek azonban komoly veszélyei voltak. Úgy döntött, hogy előbb inkább kivárja Orkszabdaló csapatának jelentését. És csak ez után, ha még mindig szükséges, használja fel újra a Csaknafüvet.
Arról azonban nem tudott, hogy a szorult helyzetbe került Zharradan Marr kétségbeesett lépésre szánta el magát.
Ebben a pillanatban Thugruff vezetésével egy második csapat is a Hágó felé tartott. A két sereg találkozásáig pedig már nem volt sok idő hátra.
2020. január 19. 10:40 | #15
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]15
A hegybe[/center]
Jeges szél kavarta fel a reggeli ködöt. A Cserva vacogva nézett fel az égre. A hegy egy hatalmas kőóriásra emlékeztette őket. A csúcs közelében emelkedő kiszögellések fura alakokat formáltak, a kis lény figyelmét pedig különösen kettő keltette fel, melyek leginkább dühödten letekintő szempárra emlékeztettek.
Ahogy feljebb emelte a tekintetét, megpillantotta a Tűzhegy tetejét eltakaró felhőket is, melyeken át azonban a napfényben lehetett sejteni a csúcsot befedő, harmatcseppektől csillogó mohák vöröses színét, melyeknek köszönhetően a hegy a nevét is kapta.
A három kalandor a barlangbejárathoz lépett, és bekukucskált a sötétbe. A Cserva felemelte a lámpást, melyet Kőhidafalva Törpéitől kaptak. A járat egy kicsit összeszűkült, ahogy az alagút eltűnt a messzeségben. Nyálkás falak csillantak meg, amint rájuk esett a lámpás fénye. A plafonról cseppek hullottak a padlón alakuló tócsákban, melyek csobbanásai visszhangot vertek a durván faragott falakon. A hirtelen fényre tucatnyi apró, láthatatlan lény lábának dobogása hangzott fel, amint riadtan menedéket kerestek, de a három kalandozó egyelőre nem látott semmilyen veszélyre utaló jelet.
Feketesörény lépett végül előre, és intett társainak, hogy kövessék őt. A harcost szorosan követte a Cserva, aki idegesen járatta végig a lámpás fényét a járaton. Emberfogó Jamut zárta a sort, aki kíváncsian végighúzta a kezét a nedves falon, majd miután ujjait összedörzsölve megvizsgálta az olajos folyadékot, a köpenyébe törölte azt.
– Egy elágazás – mondta fojtott hangon Feketesörény. – Óvatosan! Várjatok egy kicsit.
A férfi a falhoz simult, majd óvatosan kikukucskált mindkét irányba. Jobbra a folyosó egyenesen haladt tovább, balra hamarosan elkanyarodott, és ebből az irányból halvány fény is ragyogni látszott.
Emberfogóhoz fordult. – Tegyél egy próbát az Orukk tőrrel.
Emberfogó a kardja markolatára helyezte a tőrt, majd suttogva hozzászólt. – [i]Merre van Zagor terme?[/i]
A tőr megremegett, majd jobbra-balra kezdett forgolódni, mintha szimatolna a levegőben. Végül balra mutatott.
– Balra. A tőr… – Éles fájdalom hasított a testébe, ami belé fojtotta a szót.
– Jól vagy? – kérdezte Feketesörény. Emberfogó bólintott, majd az övébe tűzte a tőrt. Balra fordultak hát, és óvatosan követték a járatot.
A Cserva fülét zaj ütötte meg, így figyelmeztetésül megragadta Feketesörény lábát.
– Mi az?
– H… Ha… Hangokat hallok!
A három férfi fülelni kezdett. A hang nagyon halk volt, de annyit sikerült kivenniük, hogy a járat felől jön, nem messze a kanyar mögül. Lélegzés halk, ütemes zaja volt!
Tompa, vörös fény világította meg a kanyart, ahol az alagút jobbra fordult. Feketesörény ismét a falhoz lapult, és lassan kikukucskált a sarkon. A zaj itt már hangosabban hallatszott.
Egy gyors pillantás után gyorsan visszarántotta a fejét. – Psssszt! – sziszegett figyelmeztetően. – Valami itt alszik. Lassan menjünk, nehogy felriadjon.
A másik kettő lábujjhegyen óvakodott tovább. A Cserva felszisszent, amikor megpillantotta a ronda lényt, mely egy falba vágott kis beugróban szuszogott. A sötét, varacskos bőrű lény kezei és lábai jókora karmokban végződtek, és ahogy a mellkasa felemelkedett és lesüllyedt, szája kissé szétnyílt, melyből előbukkantak mocskos, éles fogai. Az Ork őrszem kopottas bőrvértet viselt, a lábai és a fal között pedig egy hosszú lándzsa pihent.
Feketesörény lassan lopódzott előre, óvatosan lépdelve el az őrszem előtt. Őt Emberfogó követte, aki most beelőzte a Cservát. A kis lény azonban moccanni sem tudott a félelemtől.
– Cserva! – szisszent föl Feketesörény. – Gyorsan. Mozdulj.
Mestere szavai megtörték a varázst. A lény lassan előretolta lábát, ám közben egész testében remegett. Egy újabb lépést tett. Majd még egyet…
RECCS!
A Cserva felnyögött, amint lenézett, és megpillantotta a lába alatti, kettétört ágat. A reccsenő fa hangja végigfutott az egész folyosón. A lény lélegzetvisszafojtva, idegesen nézett fel az Orkra.
A lény szemei megremegtek, majd felnyíltak.
– [i]Rrraawwk![/i] – Az őrszem azonnal a lándzsája után nyúlt, amint megpillantott az apró lényt. A Cserva lábai ismét a földbe gyökereztek.
Emberfogó azonnal cselekedett. Az Ork fegyvere csupán centikre volt az inas mellkasától, mikor sikerült kettészelnie azt. Az ocsmány lény szemei elkerekedtek, majd a kardja után nyúlt, ami az övére csatolt hüvelyben pihent, Emberfogó azonban gyorsabb volt, és az Ork alkarja felé csapott saját fegyverével. Az őrszem ösztönösen elrántotta kezét, majd felemelte, hogy megvizsgálja a sebet. Sötét vér csöpögött a padlóra, könyök alatt pedig petyhüdten lógott, néhány ín tartotta már csak a helyén, melyet a kard nem vágott át teljesen.
A bestia üvöltésre nyitotta a pofáját, mielőtt azonban egyetlen hang is feltörhetett volna a szájából, a zsoldos fegyvere átdöfte a nyakát. A kiáltásból csupán hörgés maradt, majd az Ork holtan terült el a földön.
– Gyere, Cserva – lihegte Jamut. – És Slanggra kérlek, könyörgök, vigyázz jobban!
A Cserva összerezzent, majd – tudva, hogy milyen bajt okozott – leszegett fejjel a férfi után indult. Lehet, hogy mások is meghallották az őrszem kiáltását.
Elhaladtak egy ajtó mellett, mely a bal oldali falból nyílt, majd néhány lépéssel később megtorpantak egy második előtt. Feketesörény csöndre intette társait, és fülét a járat irányába fordította. Valami közeledését hallotta.
A férfi az ajtóhoz lépett, és hallgatózni kezdett. Odabentről nem szűrődött ki zaj. – Ide be – suttogta a többieknek.
A járat felőli zaj erősödni kezdett: léptek közeledtek.
Feketesörény lenyomta a kilincset, és karddal a kezében belépett. A túloldali helyiségben senkit nem láttak. A többiek követték, majd becsukták az ajtót.
A termet egyetlen gyertya világította meg, mely egy kis asztalon állt középen. [i]Hálóterem[/i], gondolta Emberfogó, mikor megpillantotta a mocskos szalmával megtömött zsákot a sarokban. [i]Remélem, nem annak a hálóterme, ami közeledik.[/i]
A Cserva megpillantott egy kis dobozt is az asztal alatt, és kíváncsian felvette. Egy ékszeres doboznak tűnt, melyet kígyóbőr borított, és amit egy kis fém retesz tartott csukva. Amikor megrázta, valami megcsörrent benne. [i]Ki fogom nyitni![/i] gondolta, és matatni kezdett a retesszel. [i]Várjunk csak! Lehet, hogy veszélyes![/i] mondta egy halk hang a fejében. De a lény nem törődött a figyelmeztetéssel, ujjai pedig oldották a zárat, és felemelték a tetőt.
– [i]ÁÁÁÁÁÁ![/i] – kiáltott fel, amint egy apró kígyó kapott bele a kezébe. Társai felugrottak, hogy a segítségére siessenek. A doboz kiesett a Cserva zsibbadó ujjai közül, és ahogy a padlóra esett, tartalma szétszóródott a padlón: a kis kígyó, egy darab vörös selyem és az ebbe csomagolt bronzkulcs.
Emberfogó összetaposta az állatot, majd előrehajolt, hogy felszedje a dobozt és tartalmát. – Biztos az egyik Ork háziállata – mondta. – De nézd csak ezt a kulcsot. Mit gondolsz? A szoba kulcsa? Nem, ezen az ajtón nincs zár. De még jól jöhet, nem gondolod?
Amint Feketesörény bólintott, a zsoldos a zsebébe csúsztatta új szerzeményét. A Cserva visszatette a ruhaanyagot a dobozba, rá a döglött kígyót, majd visszazárta és visszatette az asztal alá.
Feketesörény közben visszatért az ajtóhoz, és hallgatózni kezdett. Minden csendes volt odakint. Elhagyták hát a helyiséget, és továbbindultak a Tűzhegy mélyébe.

Beletelt egy kis időbe, mire elérték a Vas Küklopsz terméhez. A folyosó egy faajtóban ért véget. Az előző elágazásnál rossz irányba kanyarodtak, mely hiba akár az életükbe is kerülhet.
– Itt be? – kérdezte Feketesörény.
– Nem tudom. Ez tűnik az egyetlen útnak. Behallgatózok. – Emberfogó az ajtólapnak szorította a fülét, és feszülten figyelni kezdett. – Nem hallok semmit – mondta végül vállat vonva. – Nézzük, mi lesz. – Lassan lenyomta a kilincset, és benyitott.
Ahogy az ajtó kitárult, fény árasztotta el a járatot. A kalandozók eltakarták a sötétséghez szokott szemüket, és vaksin pislogtak be a világos szobába.
Döbbenten álltak a díszes helyiség előtt. A falakat és padlókat márványmozaik borította, melyek csillogtak a plafonról áradó ragyogásban. A helyiség közepén, egy emelvényen egy hatalmas szobor emelkedett.
– Az meg mi? – kérdezte megbabonázva a Cserva.
– Nem tudom. Talán Zagor egyik lényének szobra. Csak azt tudom, hogy örülök, hogy csupán egy szobor az, nem pedig maga a szörnyeteg.
A hatalmas fémalkotás egy olyan teremtményt ábrázolt, amilyennel eddig még egyikük sem találkozott. Arányai emberszerűek voltak, ám két lába patában végződött. Arca egy démonéhoz hasonlított, éles fogai közül villás nyelv tört elő, homloka közepén pedig egyetlen szem bámult előre. Pontosabban nem is egy szem, hanem egy hatalmas, csillogó ékkő, mely apró fénypászmákat szórt szét a teremben.
Óvatosan beléptek, majd bezárták maguk mögött az ajtót, Feketesörény azonban utasította a Cservát, hogy maradjon odakint és figyeljen, hátha rájuk találnak az Orkok. Ő maga eközben lassan végigsétált a falak mentén, és rejtett ajtó vagy kapcsoló nyomát kezdte keresni, mely a továbbvezető utat rejthette.
Emberfogó eközben a vasszobrot csodálta. – Az az ékkő… – mondta, és nagyot sóhajtott. – Grang! Egy kisebb vagyont érhet! Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha…
– [i]Ott hagyod![/i]
Feketesörény szigorú hangját hallva a zsoldos megtorpant.
A harcos felé fordult. Amint felocsúdott a kemény parancs okozta döbbenetből, összeszűkültek a szemei. – Tisztázzunk valamit! – mondta acélos hangon Emberfogó. – Lehet, hogy te azért vagy itt, hogy megmentsd a drágalátos királyságodat. [i]Engem[/i] azonban csak egy dolog érdekel. Nem tagadom, jól megfizetsz, és amíg ez nem változik, addig minden szolgálatom a tiéd. De ugye nem gondolod komolyan, hogy hátrahagyok egy nyúlkoponya méretű drágakövet? Ráadásul ami őrizetlen is, és csak arra vár, hogy valaki [i]elvegye[/i]? Ha ezt eladom Shazâarban, az árából egy évig kényelmesen elélhetek.
Feketesörény komoran a zsoldosra pillantott. – Nem vagyunk közönséges tolvajok. Először is megtaláljuk ezt a Zagort. És semmi mást. Miután ezzel megvagyunk, és magunk mögött hagytuk ezt a porfészket, azt csinálsz, amit akarsz. Ha szeretnél, visszatérhetsz ide, hogy kedvedre fosztogass. Addig azonban semmi nem terelheti el a figyelmedet a küldetésünkről.
– Hát persze, persze! – gúnyolódott Emberfogó. – A [i]nagy[/i] Feketesörény az udvar harcosa. Mégis mihez kezdene az arannyal és kincsekkel? Emberfogó Jamut azonban nincs ilyen kivételes helyzetben. Elveszem ezt a követ, és jobbra fordítom vele az életemet. Ostobaság lenne hátrahagyni a követ, és csak később visszatérni érte! Ez is itt van, és én is itt vagyok! Nézd, gyakorlatilag már a kezemben van! És egyébként is több időt vesztegetünk el a vitázással, mint amennyi időbe nekem tellett volna az, hogy kiszedjem a szobor szemgödréből…
– NEM! – kiáltotta Feketesörény. – [i]Amíg én fizetlek, addig azt teszed, amit mondok![/i] Nem bízok ebben a helyben. Mindenfelől veszélyt érzek ezen a helyen. Most azonnal távozunk innen!
Két akarat csapott össze. A férfiak szemei szikrát szórtak, miközben farkasszemet néztek egymással. Odakint a Cserva csupán a heves szóváltást hallotta, de azt nem, hogy pontosan miről beszélnek, és azon gondolkodott, hogy benézzen-e, hogy mi folyik odabenn. Ekkor azonban kitárult az ajtó, és Emberfogó lépett ki rajta vicsorogva. A zsoldos halántékán tisztán ki lehetett venni a lüktető ereket, és látszott rajta, hogy fortyog a dühtől. Őt Feketesörény követte.
– Vissza kell mennünk az elágazáshoz – mondta a harcos. – És ott jobbra megyünk tovább. Én megyek elől. Cserva, te követsz. Indulás.
Némán meneteltek tovább. Annyi biztos volt, hogy kell egy kis idő, hogy a két férfi ismét lenyugodjon. Folytatták az utat az elágazásig.
Feketesörény itt megállt, hogy eldöntse, merre tovább. – Emberfogó. Biztos vagy benne, hogy a tőr erre mutatott?
Nem volt válasz.
Feketesörényt ismét elöntötte a düh, hogy a zsoldos már beszélni sem volt hajlandó. Megfordult, hogy néhány keresetlen szót mondjon neki…
Emberfogónak azonban nyoma sem volt!
Feketesörény lenézett a Cservára, aki tanácstalanul széttárta a karját. Sem nem látott, sem nem hallott semmit. Hirtelen azonban vészjósló hangok törték meg a csendet.
– [i]Nnaaaaahhh![/i]
[i]Csörrrrr![/i]
– [i]Áááááááá![/i]
A kiáltás a Vas Küklopsz terme felől érkezett, és Emberfogó Jamut hangja volt. Feketesörény előrántott karddal rohant vissza a járaton. Mikor befordult a sarkon, az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába.
Emberfogó dühe és mohósága nyilvánvalóan felülkerekedett józan eszén. A zsoldos úgy döntött, hogy nem törődik Feketesörény parancsával, és visszalopódzott a márványterembe, hogy ellopja a szobor ékkövét. És el is lopta. Ez egyértelmű volt abból, hogy a bal kezében tartotta azt. A kő azonban egyáltalán nem volt védtelen. Mikor kipattant a foglalatából, a zsoldos lehajolt, hogy felvegye, ekkor azonban nyikorgó hangot hallott, mint amikor egy rozsdás vaskapu kinyílik. A zaj újra és újra felharsant, és először azt hitte, hogy az ajtó tárul föl mögötte, mikor azonban felpillantott, elborzadva tapasztalta, hogy a hang nem a bejárat irányából jön.
A zsoldos először lemerevedett, mozdulni sem tudott, ugyanis az ördögi szerkezet végtagjai szaggatottan mozogni kezdtek, ahogy hosszú mozdulatlanság után most ismét kinyújtóztak. A hatalmas fej elfordult a nyakon, mintha csak keresne valamit a szobában. Az egyik patás láb tett egy lépést előre, majd a másik is követte. A lény nyújtózkodott és hajlongott, mintha az izmait melegítené be, mintha egy démoni lélek költözött volna be a testbe, és próbálgatta volna most, hogy milyen mozdulatokra is képes az új teste.
Emberfogó végre észhez tért és a kardja után kapott. Épp időben, ahogy a csillogó szobor is leugrott az emelvényéről! Ahogy a zsoldos pengéje fémes csikorgással előugrott a hüvelyéből, a lény oldalra fordította a fejét. Egyelőre háttal állt Emberfogónak, a zaj azonban felkeltette a figyelmét. Megfordult, és vicsorogni kezdett. A kígyószerű nyelv ki-be ugrált a szájában, és előrenyúlt, hogy megragadja rémült áldozatát.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c15-1.png][/img]– [i]Nnaaaaahhh![/i] – Emberfogó előrelendült, feje fölé emelte a kardját, majd keményen lecsapott a lény karjára.
[i]Csörrrrr![/i] Éles csendülés hangzott fel, amint acél acélnak csapódott.
Az ütés ereje végigfutott a pengén, a markolaton, majd fel Emberfogó karján. A férfi zord tekintete eltorzult és fájdalmas kifejezést öltött. – [i]Áááááááá![/i]
A szobor előrelépett. Hamar rájött, hogyan irányítsa új izmait, és keményen Emberfogó felé csapott vasöklével. Az ütés a zsoldos bal vállát találta el, amitől szerencsétlen ember a falnak repült. Olyan erővel csapódott neki, amitől szinte bárki más azonnal elájult volna. Jamut azonban csak megrázta a fejét és felnézett a homályos alakra, mely felé közeledett. Csodával határos módon még mindig a markában volt az ékkő, kardját azonban elvesztette: a fegyver az emelvény lábánál, elérhetetlenül messze hevert tőle.
Emberfogó gyorsan feltápászkodott, a következő pillanatban pedig egy acélököl csapódott a falba, ott, ahol az előbb hevert. Minden erejét összeszedve a szoborra vetette magát. A lény nem állt valami stabilan, ezért úgy tűnt, ez volt a tökéletes lehetőség rá, hogy kibillentse az egyensúlyából és visszaszerezze a fegyverét. Vállal a lény mellkasának rontott…
Támadása nem volt valami átgondolt. Emberfogó felüvöltött a fájdalomtól, amint sérült válla a lénynek csapódott, a szobor azonban szinte meg sem érezte a csapást. Viszonzásképp a zsoldos gyomrába öklözött, amitől a férfi ismét átrepült a termen. Ez alkalommal már nem volt olyan szerencsés: kiesett a markából az ékkő, és a márványpadlón át a terem egyik sarkába gurult. Emberfogó hátizsákja is felszakadt, melyből Aranytallérok és élelem gurult szét a szobában. Yaztromo tőre is kiesett az övéből, és az emelvény lábához csúszott.
A lény a férfi felé fordult. Arca egy sziszegő vadmacskára hasonlított, torkából pedig sziszegő hang tört elő. Vontatottan előrelépett.
Emberfogó a fal mellett ült. Megrázta magát, próbálta kitisztítani a fejét. Lassan pislogott párat, és próbálta működésre bírni tompa agyát. Körbenézett volna, hogy ismét felmérje a helyzetét, ám tekintete szinte azonnal megakadt a fél méterrel előtte magasodó fémszörnyetegen. Szemei a borzalmas, vicsorgó fémarcra szegeződtek, az üres szemüregre és az ezüstös nyelvre, mely ki-be ugrált. Mielőtt felsikolthatott volna, egy acélos kéz ragadta meg a torkát, és kezdte el szorítani, miközben a bestia szájából gőz sziszegett.
Köhögve próbálta lefejteni magáról a lény markát. De mégis mennyi esélye lehetett a húsnak az acéllal szemben? A zsoldos fuldokolni kezdett, ahogy az ököl szorítása egyre erősödött. Szédülni kezdett, látása elsötétedett…
Emberfogó Jamut utolsó emléke, mielőtt elájult volna, a szörnyeteg kegyetlen, megcsonkított tekintete volt, az üres szemüreg, ahonnét nemrég kifeszegette az ékkövet. A fekete gödör épp szemmagasságban bámult vissza rá, mintha a lény így akarta volna emlékeztetni ostoba bűnére, mielőtt végleg megfizetett volna érte. A szemüreg betöltötte látóterét, és annak feketesége vált Emberfogó világává. Egy ezüstsugár ragyogta be a feketeséget, ahogy elvesztette az eszméletét…
2020. január 21. 22:20 | #16
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]16
Összecsapás a hágóban[/center]
Ugyanaznap reggel sűrű, fekete felhők borították árnyékba a Trollfog-hágót. Mintha az ég is rosszallóan várta volna az egymás felé közeledő két csapat megütközését.
– Néz! Ég föl! Nagy hajó.
Orkszabdaló felkapta ocsmány pofáját, és hunyorogva nézett a felderítő által jelzett irányba. – [i]Vezérgálya[/i] – mondta csendben az egykori őrmester. – Za’mar közeled.
Orkszabdaló és ötezres csapata érte el hamarabb a hágó bejáratát, és hamar tábort vertek egy déli fennsíkon, melyről jó kilátást nyílt a környező tájra. Csapatát harminchét Dombi Goblin törzs – melyek mindegyikét saját törzsfője vezette –, egy csapatnyi fegyelmezetlen Ork és a Coven faluját feldúló káoszlények alkották.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c16-1.png][/img]Bár folyamatosan egymás közt civakodtak, ezek a Goblinok álltak a legközelebb Zharradan Marr légiósaihoz. Mindegyik katona hű volt a törzsfőnökéhez, és mindegyik törzsfő hű volt a parancsnokához. Ennek köszönhetően volt lehetséges ezredekbe osztani és a csatatéren irányítani őket. Az Orkok esetében erre még csak esély sem mutatkozott. Amint megláttak egy ellenséget, a rendnek még a látszata is felbomlott. Ehelyett általában őrjöngeni kezdtek, és a parancsokra – és sokszor saját testi épségükre is – fittyet hányva bevetették magukat a csata sűrűjébe. A többi káosz-lény esetében is ez volt a helyzet: nem voltak más, csak ágyútöltelék. Annyiban azonban lehetett bennük bízni, hogy elég sok ellenségüket küldték a sírba, mielőtt ők maguk is elestek volna, emiatt a Goblinok megtűrték őket maguk között.
Orkszabdaló katonái közt elszórtan veszélyesebb lényeket is lehetett találni, akiket a Goblinok és az Orkok egyformán gyűlöltek és rettegtek: Fekete Elfeket, Dombi Barbárokat, Calacormokat, Óriás Bogarakat, Pokolkutyákat, halálos Szemnélküli Íjászokat és egy csapatnyi más káoszlényt. Ezek akkor csatlakoztak a sereghez, amikor azok otthonuk előtt vonultak el a szoros felé. Néhányukat a Rettegett Balthus iránt érzett hűség hajtotta, a többségnek azonban fogalma sem volt róla, ki a Fekete Torony ura. Csupán annyit fogtak fel az egészből, hogy a gyülekező hadsereg egy közeledő csata előjele, és képtelenek voltak ellenállni ennek a kísértésnek.

Orkszabdaló az összegyűlt törzsfőnökök felé fordult. A rozoga sátor mocskos vászna olyan vadul csapkodott a szélben, hogy a Goblinok parancsnokának kiabálnia kellett, hogy mindenki hallja a mondanivalóját.
– Za’mar közeleg – jelentette be. – Hadsereg. Mi meglepetés. Mi első támadunk. Hallgass…
A lény vajmi keveset tudott harci stratégiákról vagy taktikákról, terve azonban rendkívül egyszerű és biztos volt. Csendben kivárják, hogy Marr seregei behatoljanak a hágóba, majd lecsapnak rájuk. Látta már korábban ezt a taktikát működés közben, és akkor rendkívül sikeresnek bizonyult. Rozsdapenge akkori támadásának csupán egyetlen túlélője volt. Ez alkalommal nem lesz egy sem.
– Sziklahátú vezet törzse. Kelet hágó. Megáll menekülőknek.
Sziklahátú beleegyezése jeleként felemelte a kezét kövér hasáról. Törzsének minden tagja ugyanolyan megtermett volt, és mindannyian osztoztak főnökük undorító étkezési szokásaiban. Ahogy a lény büszkén rávigyorodott a többi törzsfőnökre – elvégre fontos feladatra választották ki –, kivillantak törött fogai. Orkszabdalónak azonban nem azért esett a választása az elhízott törzsre, mert olyan tehetséges harcosok lettek volna. Túl lomhák voltak ahhoz, hogy bármi hasznukat vegye. Hanem egyszerűen azért, mert a keleti menekülő útvonallal volt a legkisebb probléma. Abban az irányban nem volt más, csak a Nagy Síkság.
– Félkarom a másik vég. Nyugat. Nem menekül. Megöl mind.
– NEM!
A törzsfőnökök egyként fordultak a leghátul guggoló alak felé. Félkarom randa képén konok tekintet ült. Hírhedten kegyetlen törzse a Fekete Toronytól délre vert tanyát. Különösen hátborzongató szokásaik és rituáléik miatt a legtöbben csak „Vérszomjazóknak” nevezték őket. A Golbinok minden nap gyakorlatoztak. Azokat, akik nem feleltek meg az elvárásoknak (pontosabban azokat, akik felbosszantották valamivel a döntéshozókat), minden hónapban kiközösítették: kitaszították őket a törzsből, majd módszeresen levadászták őket. A legutóbbi alkalommal Félkarom több egykori törzsbélijével is saját kezűleg végzett. Azok közé tartozott, akikben nem lehetett megbízni. A Goblin talpra állt.
– Nem. Nem őrködni jött. [i]Öldököl[/i] jött.
Orkszabdaló szintén felemelkedett. Nem hagyhatta válasz nélkül ezt az engedetlenséget. Dühösen összeszorította ajkait. – Te enged parancsok. Vagy megöl téged. Mégy nyugat. [i]Hátba[/i] támadtok Za’mar sereg. Sok gyilkol. Nincs menekvés.
Félkarom szólásra nyitotta a száját, ám a többi törzsfő irányából érkező ellenségességet érezve – akik titkon örültek, hogy messze tudhatják ezeket az őrülteket a fő csatától és saját Goblinjaiktól – előbb tétovázott, végül a beleegyezés jeleként felemelte háromkarmú kezét. A többiek megkönnyebbülten motyogni kezdtek egymás közt, ahogy a lény ismét leült.
– Jó – folytatta Orkszabdaló. – Minden más velem. Dombok között rejt. Jelet várunk. Utána támadás.
– Élősködők – hangzott fel egy rekedtes hang Orkszabdaló baljáról. – Mi lesz Élősködők?
A Goblinok az Orkokat, Fekete Elfeket és a többi, nem a Goblin törzsfőnökök irányítása alatt álló lényeket értették a „Élősködők” alatt, akik egy rajtaütés során mindig nagy kockázatot jelentettek, mivel ezek jó eséllyel képtelenek voltak uralkodni magukon, és idő előtt támadásba lendültek.
– Felderítő szól. Nem támad. – Orkszabdaló elég magabiztosnak hangzott. – Nem ameddig kész nem van.
Ez a válasz látszólag megnyugtatta a kérdezőt, bár maga Orkszabdaló csak remélni tudta, hogy azok engedelmeskednek majd az utasításainak.
– Most megyünk. Helyzetbe. Figyel. És jelet várva.
A harminchét Goblin zajongva felállt, majd kisietett a sátorból. Ma gyilkolni jöttek.

A Thugruff mellett haladó alak egész éjjel csendben maradt… leszámítva lova patáinak ütemes kopogását. Thugruff többször is felé fordult, hogy vízzel kínálja, vagy megpróbáljon beszélgetést kezdeményezni vele, próbálkozásait azonban elutasítás fogadta. A kísérteties lény egyszerűen csak mereven, elkerekedett szemekkel bámult maga elé. Némán haladtak Zharradan Marr seregének élén, miközben egész idő alatt azon töprengett, mi járhat a másik fejében.
Senki nem tudta biztosan, hogy jár-e bármi Marr kínzómesterének fejében. A titokzatos Fél-Elf és a parancsnoksága alatt álló lények felsőbb utasításra csatlakoztak a sereghez. Bár engedelmeskedett az utasításnak, nem szeretett a szabadban lenni, és gyűlölte a napfényt. Az alak száraz, csontjaira feszülő bőre rendkívül rosszul viselte a meleget. Jobban szerette földalatti birodalmának nedves, hűvös levegőjét.
Ura, Zharradan Marr úgy rendelkezett, hogy véget kell vetni ennek a háborúnak, méghozzá gyorsan. Nem volt türelme egy elnyújtott csatározáshoz. Ennek érdekében Thugruff a Göcsörtös Tölgy Erdőben, a Gyakorlótéren képezte ki légiósait. Tudta, hogy Rettegett Balthus serege nem kapott ilyen kiképzést. Minél tovább késlekedett, Rettegettnek annál több ideje maradt arra, hogy megszervezze a védekezést. Ugyanakkor nem volt túl sok katonája sem: talán ezer légiós és úgy feleannyi Lélektelen. Ha most azonnal támadásba lendül, mielőtt ellenségei rendezni tudnák a soraikat, jó esélye lenne arra, hogy gyorsan és sikeresen lezárja a háborút. Arról azonban fogalma sem lehetett, hogy a két varázsló gyakorlatilag egyszerre adta ki saját parancsnokának ugyanazt az utasítást.
Thugruff és Darramouss lassan lovagoltak dél felé, a Sziklás Szirtek irányába. Mögöttük hosszú dárdákkal felfegyverzett Rinocérosz-Emberek tömött sorai vezették a talpasokat. Őket három, fajok szerint felosztott ezred követte: az emberek, a Gyíkemberek és a Fekete Elfek. Az Elfek mögött egy Goblinokból, Törpékből, Koboldokból, Szirtiekből és Goriánokból álló vegyes ezred masírozott.
Utánuk jöttek a Lélektelenek, a botladozó Zombik rendezetlen tömege. Ezeket kéttucatnyi lovas őr terelte és tartotta egyben ostorokkal. A tántorgó élőholtak folyamatos nyögései és sóhajtozásai állandó háttérzajt teremtettek a seregnek.
Leghátul, egy lovas szekér mögé kötve kullogtak Darramouss lényei. Mindegyik tüskés nyakörvet viselt, amit egy-egy hosszú kötéllel a kocsihoz kötöttek. Ez az ügyetlen csapat Vérorkokból, Karomvadakból, Zabálókból és Őrjöngő Vadállatokból állt. Bár most mindannyian szelíd lényeknek tűntek, Darramouss egyetlen szavára azonnal halálos gyilkosokká váltak.
A csapat fölött pedig, a [i]Vezérgálya[/i] fedélzetén Zharradan Marr követte serege útját. A járművet legmegbízhatóbb katonái irányították. A nekromanta jobbján egy megtermett, heges arcú alak állt: Vallaska Roue. A [i]Vezérgálya[/i] mellett egy tucatnyi Tooki repült, a félig sas, félig oroszlán Griffinek hátán pedig könyörtelen Vérork Íjászok, akik készen álltak rá, hogy a veszély legkisebb jelére is akcióba lépjenek. A Tookik látszólag föl-le lebegtek a hajó mellett, ahogy a lények lustán csapkodtak a szárnyaikkal.

Vallaska Roue volt az, aki kiszúrta a mozgolódást a mélyben, ahogy Thugruff serege bevonult a hágóba. Orkszabdaló serege hangyaként bolydult fel, és csapott le a dombok közül. Marr parancsára a [i]Vezérgálya[/i] a Tookikkal együtt süllyedni kezdett, az árbocra pedig vörös zászlót tűztek ki, mely a lenti csapatoknak jelezte a veszély közeledtét.
– Thugruff! Nézd! – Tankasun, a félkarú Gorian őrmester ügetett a hadoszlop elejére. Lovának patái visszhangot vertek a hágó falai közt. – Látod? A [i]Vezérgályá[/i]n. Vörös zászló. Figyelmeztetés!
Thugruff felpillantott a fekete vitorlájú égi gályára. Amint megpillantotta a zászlót, szíve hevesebben kezdett verni. Látta, hogy a mögötte lovagló, különös lény is az égre pillantott, majd azonnal megfordította a lovát és a csapat végén kullogó lényeihez vágtatott. Thugruff ezután a két oldalt emelkedő sziklákat kezdte vizsgálni. Hallott már az ütközetről, ami megindította ezt a háborút. Lehetséges, hogy Rettegett istenverte Dombi Goblinjai újabb rajtaütést terveznek?
Felemelt kézzel megállásra utasította seregét. Először felderítőket kellett küldenie a szoroshoz. De ezzel már elkésett. Már beértek a hágóba, és a jobbján emelkedő sziklákat hirtelen Goblinok lepték el.

– TÁMADÁS! Ez oldal! Le! [i]Öl![/i]
Orkszabdaló üvöltve adta ki a parancsot, miközben felharsantak a trombiták. A fekete horda úgy árasztotta el a lejtőket, mintha egy hatalmas üstnyi szurkot öntöttek volna le rajta. A Goblinok ujjongva vetették magukat a lenti légiósokra, akiket tátott szájjal, készületlenül ért a támadás.
Thugruff megsarkantyúzta a lovát, és utasításokat kiáltva vágtatott végig a katonái mellett. A Rinocérosz-Emberek zárták a soraikat, hogy dárdáikat előre tartva falanxot formáljanak. Még egy Goblin sem merhetett megrohamozni egy ilyen halálfalat. A többiek fegyvert rántottak, és a támadók felé fordultak. Darramouss is kiadta már a parancsot, hogy eresszék szabadon börtönszörnyetegeit.
Thugruff megállt a Lélektelenek mellett, akik a jelek szerint tudomást sem vettek a támadásról.
– Induljatok! Harcoljatok! Öljetek! – kiáltotta feléjük, miközben kardjával a sziklák felé intett.
Ötszáz nyomorult fej nyögött fel, ahogy az élőholtak lassan dél felé fordultak. A Goblinok felé kezdtek lépdelni, akik mostanra elérték a hágó talaját, és a sereg felé kezdtek rohamozni – egyenesen a Lélektelenek karmai közé.
Ahogy az élőhalott lények szétszaggatták őket karmaikkal, a Goblinok sikoltozni kezdtek. Cserébe szablyáikkal kezdték felaprítani az élőholtak végtagjait. A Lélektelenek azonban még tagok nélkül, összetört csontokkal is folytatták a küzdelmet. Nem ismerték a félelmet és fájdalmat, csupán a támadást elrendelő parancsnak engedelmeskedtek. Puszta létszámfölényük elegendő volt ahhoz, hogy megtörjék a Goblinok első hullámát, a többiek pedig inkább szétszéledtek, ennek köszönhetően pedig a légiósok ellentámadásba tudtak lendülni.
Félkarom Vérszomjazói ekkor már leértek a hágóba, és Darramouss lényei felé tartottak. A Fél-Elf közömbösen figyelte, amint a Goblinok elárasztják a szekerét. Az Őrjöngő Vadállatok és a Zabálók elkezdték visszaszorítani a támadókat és megtisztítani a terepet, a Goblinok azonban újabb rohamot indítottak…
Thugruff utasítására a Rinocérosz-Emberek falanxa megindult előre. A lények tökéletes négyzet formációt alkotva, vállt vállnak vetve kezdtek menetelni. Az előre nyúló dárdáik sikeresen megakadályozták, hogy a Goblinok kartávon belülre juthassanak, és a katonák sikeresen szétvertek minden szervezett támadást. Ezután a Gyíkemberek rohamozták meg a Goblinokat, és a két csapat heves közelharcba keveredett. A Rinocérosz-Emberek közben sikeresen oldalba kapták a támadókat. Könnyedén vágtak utat maguknak a lények között, és a Gyíkemberek immáron könnyedén végeztek azokkal, akik a dárdások és köztük ragadtak.

Orkszabdaló a sziklák közül figyelte a csata menetét. Eddig csupán katonáinak kétharmadát küldte harcba, a többit visszatartotta, hogy erősítésként szolgáljanak, ha valahol rosszul haladnának a dolgok. Az állát vakargatva figyelte, ahogy a Rinocérosz-Emberek ismét éket ütöttek katonáinak sorai közé.
– Öl Rino-Embert! – Saját őrmesterének és legtapasztaltabb tisztjének, Feketesebnek a hangja kizökkentette gondolataiból.
– Grrnt. – Orkszabdaló maga is meglepődött ezen a közömbös válaszon. Tudta persze, hogy beosztottjának igaza van. A Rinocérosz-Emberek hatalmas pusztítást végeztek odalent. Fel kellett bomlasztania a falanxot. Orkszabdaló azt is tudta, hogy mit kell tennie ehhez. A Szemnélküli Íjászoknak meg kell szórniuk nyílvesszőkkel a formáció közepén. Csupán ki kell adnia a parancsot…
A Goblin tekintete azonban hirtelen üressé vált. Elméje mélyéből próbálta visszavenni az irányítást tettei fölött, gondolatai azonban elkalandoztak a csatából, és egy másik, mélyen a tudatába ágyazott helyszínre vitték őt. Egy égő tábortűz mellé. Egy zsák fűszernövényhez. Régi fegyvertársához, Rozsdapengéhez, aki azt parancsolta, hogy térjen nyugovóra.
Látta, amint elsétál a sötétben és megáll egy bokor mellett. Azután pedig…
– Ááááá!
Hátraesett a földre, arcára rémült tekintet ült ki.
– Orkszabdaló? Mi baj? Mi Rino-Emberek öl. Nyilasok kell. Több katonákat. Parancsold. Mond te. – Feketeseb parancsnoka mellé térdelt, megragadta a vállánál fogva, és megrázta.
– M… m… micsoda? Mi velem történnek? – Orkszabdaló szemei megremegtek, ahogy megrázta a fejét.
– Parancs kell. Nyilasok. Nézd! Rino-Ember öl mienk több!
Odalenn a Rinocérosz-Emberek folytatták a pusztítást. Bár a Goblinok sikeresen verték vissza a Lélektelenek támadását, a falanxosok könyörtelenül verték szét soraikat: úgy hulltak a katonák, mint a legyek. A hágó bejáratánál Darramouss lényei egyelőre tartották magukat Félkarom Vérszomjazóinak gyűrűjében, akikhez az Élősködők is csatlakoztak. Könnyű prédának gondolták a páncéltalan lényeket, de hamar rájöttek, hogy tévednek, amikor az egyik Karomvad csapása három Ork nyakát törte ki, egy Zabáló pedig két másikat szaggatott szét.
A tiszt még mindig a parancsnokának rimánkodott. – Kiad parancs! Nem idő várakozás!
– Grmmph. – Orkszabdaló megrázta a fejét, és az ifjú Goblin tiszthez fordult. Tekintete üres volt és távolba révedő, mintha csak épp most ébredt volna fel egy mély álomból.
Végül kiadta a parancsot.
– Vesszősök. Rrrmph. Öl Rino-Ember…

Kemény csata bontakozott ki a légiósok és az őket körülvevő három Goblin törzs tagjai közt. Mindkét fél elesettjei hangos üvöltéssel terültek el a talajon, itt egy törött karral, ott véres arccal. Olyannyira egymásba gabalyodtak, hogy nehéz volt eldönteni, melyikük áll nyerésre. Mikor azonban két újabb Goblin törzs csatlakozott a küzdelemhez, az emberek már képtelenek voltak tovább tartani magukat. A túlerő a hágó széléhez kényszerítette őket, és hátrálás közben módszeresen végzett velük.
Thugruff látta a veszélyt, így jelt adott a Rinocérosz-Embereknek. A falanx fegyelmezetten irányba állt, és tökéletes négyzet alakot tartva a Goblinok felé indult. Gond nélkül vágták át magukat a törzseken, mielőtt a Szemnélküli Íjászok végre megkapták a tűzparancsot. A nyílzápor azonban áttörte a védelmüket, a csipkézett hegyek pedig gond nélkül áthatoltak a Rinocérosz-Emberek páncélján és vastag bőrén.
Fejetlenség tört ki a falanx soraiban. Krravaak, az őrmester üvöltve osztotta parancsait. Ha megbontják a soraikat, a körülöttük lévő Goblinok hidegvérrel mészárolják le őket, így azonban, ekkora tömegben a halálos nyilaknak voltak kiszolgáltatva. A lények hősiesen igyekeztek engedelmeskedni az utasításoknak, ám ahogy újabb és újabb nyílzápor szórta meg őket, a katonák végül elvesztették a fejüket. A zűrzavarban a túlélők kardokkal felfegyverezett, vérszomjas Goblinokkal találták hirtelen szemközt magukat, akik ellen testközelből semmire sem mentek a dárdáikkal. A tompa orrú lények apró darabokra szabdalták őket.

Fenn, az égen Zharradan Marr a [i]Vezérgálya[/i] fedélzetéről figyelte a csata alakulását. Katonái jól tartották magukat, sikerült megállítaniuk és visszaszorítaniuk a sokkal nagyobb, Goblinokból és káoszlényekből álló sereget. Most azonban, hogy a Rinocérosz-Emberek falanxa felbomlott, megfordulni látszott a hadi szerencse. Marr utasította a kapitányt, hogy fordítsa meg hajóját, és induljon afelé a szikla felé, ahol fekete lények egy sora halálos nyílvesszőkkel bombázta folyamatosan a lent küzdőket.
Ahogy a [i]Vezérgálya[/i] árnyéka a Szemnélküli Íjászokra vetődött, a körülöttük lévő sziklaszirtet fehéren izzó robbanássorozat rázta meg. Marr légiósai potash gömbökkel szórták meg a korláton át a lényeket. Ezek a halálos lövedékek földet éréskor felrobbantak, szilánkokkal szórva meg maguk körül mindent. És ezek az égő potash-darabkák mindenhez hozzáragadtak, amit csak értek – ide értve a bőrt is.
A Vak Íjászok az ég felé fordították fegyvereiket, ám a rájuk hulló halálos fegyverek ellen nem létezett hatásos védelem. A légiósok ujjongásban törtek ki, amikor észrevették, hogy ellenségeik elszenesedett, fekete holttestei lehullanak a sziklafalról, végiggurulnak a köves lejtőn, majd a Goblin horda közepén érnek földet.
Bár a potash gömbök alaposan megtizedelték az íjászokat, az általuk okozott pusztítást nem tudták semmissé tenni: a Rinocérosz-Emberek falanxa megtört. A túlélőket már Goblinok vették körbe és vágták le könyörtelenül. Úgy tűnt, a túlerő leteperi Thugruff katonáit. Sürgősen rendezniük kellett soraikat.
Thugruff végiggondolta az előtte álló lehetőségeket, és végül visszavonulót fújt. A Rinocérosz-Emberek és a többi légiós felhagytak a küzdelemmel, és elkezdtek beljebb nyomulni a hágóba. Kelet felé tekintve újabb gyors döntést hozott. Abban az irányban csupán egyetlen, eléggé elhízott példányokból álló Goblin törzs állomásozott. Miután átverekedték magukat Sziklahátú lényein és újraszervezték a csapatokat, hatékonyabb ellentámadást indíthatnak a káoszlények ellen. A katonák – parancsnokukat követve – elindultak hát a hágó mélye felé.
A [i]Vezérgálya[/i] a keskeny szoros fölé repült, és potash gömbökkel szórta meg a légiósok után indult Goblinokat. Az üldözők hamar leszakadtak Marr életben lévő katonáiról. Ezután a Tookik lendültek támadásba, és szórták meg nyílvesszőikkel a káoszkatonákat. Mikor pedig a szigonyágyúk is halálos lövedékekkel kezdték el megszórni a hordát, a Goblinok fedezéket keresve a környező sziklák közé menekültek.
Zharradan Marr tudta, hogy fegyverei nem tartanak ki örökké, és hogy a hajóval már nem tudja sokáig feltartóztatni a Goblinokat. Puszta létszámfölényükkel végül fölébe fognak kerekedni. De volt egy másik, sokkal hatékonyabb fegyvere is ellenük – már ha Csontos Quimmel tervei beváltják a hozzá fűzött reményeket. A hajó orvosa mostanában elég különc módon viselkedett, és nem lehetett mindig megbízni benne. Marr azonban biztos volt benne, hogy az Éji Árny jelentette a kulcsot a győzelméhez.
Leküldte Vallaska Roue-t, hogy ellenőrizze, hogy halad a doktor…

Sziklahátú katonái megvetett lábbal figyelték, ahogy a légiósok feléjük rohannak. Hatalmas túlerővel néztek szembe, és az első vonalban álló lények egyre idegesebbé váltak. Az egyik fiatalabb, a törzsfőnél kevésbé kövér harcos Sziklahátú felé fordul. – Za’mar katona jönnek. Sok túl. Mindegyik hogy megöl? – kérdezte reszketve.
A törzsfő felé fordult. – Marad. Orkszabdaló domboknál törzsiek. Lestámad. Hamar. Néz. Maradunk.
Ám ahogy Sziklahátú visszafordult a közeledő légiósok felé, el kellett fogadnia, hogy legrosszabb félelmei válnak éppen valóra. Mégis mi esélye volt kis törzsének Thugruff hordája ellen? Ellenségeik legalább hússzoros túlerőben voltak. Ismét eszébe jutottak a tartalékosok, akik fent, a sziklák között álltak lesben. Orkszabdaló túlságosan elhúzta a parancs kiadását! Miért nem jön már az erősítés?

Fenn, a hágó pereménél Feketeseb kétségbeesetten kérlelte parancsnokát. Lent, a sziklák között másfélezer dühöngő Goblint állítottak készenlétbe, akik csak a parancsra vártak, hogy lerohanják a gyanútlan légiósokat. – Parancsot ad! Leküldöm törzs mind! Baj van? Törzse Sziklahátú elpusztít! – A tiszt csak nehezen türtőztette magát.
Orkszabdaló tekintete azonban valahová a távolba révedt, és semmit nem hallott Feketeseb kérleléséből. Nem látta az előtte készülődő mészárlást sem, ahogy Thugruff csapata elérte az alig hetven főt számláló, túlsúlyos Goblinokból álló védőket. Sem pedig a másfélezer türelmetlen Goblint, akik a közeli szirttetőn álltak készenlétben, kétségbeesetten várva a parancsot a támadásra.
Orkszabdaló elméjét ismét a Sziklás Szirt éjszakája töltötte be. A talajon vonaglott éppen, miközben az őt beborító árnyékkal viaskodott. Ám minél jobban erőlködött, annál inkább belegabalyodott a teremtménybe. Minél erősebben próbált levegőt venni, annál jobban fulladozott. Egyre gyengült az akarata. A fekete árnyék a torkába ragadt. Képtelen volt mozdulni.
Az Orkok és a káoszlények türelmüket vesztve megbontották soraikat és ujjongva, sikoltozva lerohantak a sziklás lejtőn. Az agyatlan lényeknek azonban esélyük sem volt a kiképzett légiósok ellen. Thugruff csapatai megfordultak, csatarendbe álltak és nyugodtan hárították az Élősködők támadását. Ezután ismét Sziklahátú rettegő törzse felé fordultak, akik még mindig a soha meg nem induló erősítésre vártak.

Vallaska Roue visszatért a [i]Vezérgálya[/i] fedélzetére. – Csontos jelenti, hogy az Éji Árny ereje működik – jelentette büszkén Zharradan Marrnak. – Rettegett Goblinjainak parancsnoka a mienk.

Sziklahátú törzsét az utolsó szálig lemészárolták. Az öldöklés ezzel véget ért.
2020. január 26. 16:59 | #17
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]17
Zagor birodalma[/center]
– [i]Emberfogó![/i] Emberfogó, gyerünk. Ébredj fel! – A Cserva Feketesörény felé fordult. – Nem tudom, uram, nagyon gyenge a pulzusa. Azok a fránya haláldémonok komolyan küzdenek a lelkéért. Talán jobb lenne, ha inkább hagynánk, hogy magától legyen jobban.
– Nincs erre időnk, Cserva. Próbálkozz tovább. Magához fog térni. Ott kellett volna hagynom, hogy megkapja méltó büntetését. Ostoba barom!
– Ne mondjon ilyeneket, uram! – A Cserva elképedve nézett fel a harcosra. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van. Valóban ostoba – és mohó – tett volt visszamenni az ékkőért. De honnan tudhatta volna, hogy a szobor életre fog kelni?
– [i]Cserva![/i] – Feketesörény dühödt hangja késként hasított a kis lénybe, és azonnal elhallgatott. – [i]Megszegte a parancsomat![/i] Hogyan gyűrhetnénk le az előttünk álló akadályokat, ha a csapat helyett saját, önző érdekeinket helyezzük előre? Így nem…
A férfi elhallgatott, amint a zsoldos halkan felnyögött.
– Áááááááá…
Emberfogó Jamut feje lassan oldalra billent, szempillái megremegtek és végül felnyíltak. Egyenesen a fölötte álló Feketesörényre meredt. A harcos először csak fekete árnyéknak tűnt, végül azonban sikerült ráfókuszálnia.
– Miiii… – Egy pillanat alatt felmérte környezetét. Ismét a márványszoba előtti, sötét folyosón voltak. – Hol…? Jaj, a nyakam!
– Uram, attól félek, egy ideig még a nyakán maradnak azok a vörös foltok – hadarta izgatottan a Cserva. Örült, hogy társuk látszólag rendbe jött. – De ez még mindig jobb, mint a másik lehetőség, nem?
– De mi történt? – Emberfogó ülő helyzetbe tornázta magát, majd megdörzsölte a tarkóját. Hamar rájött, hogy a vállai is erősen sajognak. – Mi történt odabent? Az a lény… A szobor!
A Cserva büszkén tekintett fel Feketesörényre. – Uram, a mesterem… a [i]mesterünk[/i] levágta a lényt, vagy szobrot, vagy akármi is volt. – A harcos figyelmét nem kerülte el inasa szóválasztása.
Emberfogó Feketesörény felé fordult. – De… Hogyan? Az a valami tömör vas volt. A kardom teljesen hatástalan volt ellene…
Feketesörény felemelte az Orukk tőrt.
– Az ajtóból figyeltem a szenvedésedet. Az engedetlenséged miatt először nem tudtam, hogy becsatlakozzak-e. De aztán magatehetetlenné váltál. A lény megragadta a torkodat… Nem remélhettem, hogy sebet ejtsek egy tömör vasból készült lényen. Ezért hát meg kellett találnom a gyengéjét. Kettőt is találtam: a garatját és a szemgödrét. Úgyhogy felvettem a tőrt. Gyorsan kellett választanom, mert kezdtél megfulladni, és tudtam, hogy második támadásra már nem lesz időm. Úgy döntöttem, hogy a garatára támadni túl kockázatos lenne, mert a fegyverrel együtt a karomat is a pofájába kellett volna dugnom. Úgyhogy a hátára ugrottam és a szemgödrébe döftem. Ettől azonnal kimúlt.
– Feketesörény, barátom, ismét hálával tartozom az életemért cserébe. Köszönöm.
A harcos továbbra is komoran nézett le rá. Nem felejtette el, hogy Emberfogó ostobasága miatt volt szükség erre az egész felhajtásra. A zsoldos is rájött erre, és leszegte a fejét. Bár büszkesége nem hagyhatta, hogy azonnal bocsánatot kérjen, mindketten tudták, hogy megbánta elhamarkodott tettét.
A Cserva megpróbálta felvidítani Emberfogót. – És nem fogod elhinni, mit találtunk, mikor megvizsgáltuk a szobrot…
– [i]Elég![/i] – vágott a szavába Feketesörény. – Most pedig… Most pedig ideje, hogy ismét az előttünk lévő veszélyekkel foglalkozzunk. Elég jól vagy ahhoz, hogy folytasd az utat?
Emberfogó bólintott, a Cserva félmondata azonban felkeltette a gyanakvását. – Az ékkő? – kérdezte tétován. – Sikerült…?
– Elbukott őrzőjénél marad – mondta Feketesörény. – Nem fog több gondot okozni az az átkozott kavics.
Emberfogó felsóhajtott. Az egész incidens felesleges erőpazarlásnak bizonyult. Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, hogy visszajön érte, miután ezzel végeztek, Feketesörény komor tekintete azonban gyorsan ráébresztette, hogy ez nem lenne valami bölcs dolog.
Gyorsan elpakolta a dolgait, amit a többiek összeszedtek a szobából, talpra állt és a hátára vetette a zsákját. – Induljunk hát tovább – mondta végül.
A három kalandozó továbbindult a folyosón. Feketesörény ment elől, őt követte Emberfogó Jamut, a sort pedig a Cserva zárta. A zsoldos a csatában elszenvedett sebeknek köszönhetően eléggé esetlenül lépkedett, ráadásul a zsebét is nyomta valami nem oda való. Mikor bedugta a kezét, hogy kitapogassak, egy kis kőre kulcsolódtak az ujjai. Azonban nem valami közönséges kavicsra, ahhoz túlságosan szabályosak voltak a vonalai: kúpszerű volt, az egyik vége hegyesebb, a másik pedig inkább lapított, az oldalai pedig simára voltak csiszolva.
Mikor a Cservához fordult és kérdésre tátotta a száját, az inas csak felemelte csontos ujját, és figyelmeztetően a szája elé tette. Ezután Feketesörényre bökött, majd kacsintott. Emberfogó szélesen elvigyorodott a lényre, bólintott, majd ismét előrefordult.
Bár a Cserva a zsebébe csempészte a követ, azt nem említette meg neki, hogy talált egy kis kulcsot is, mely a szörnyeteg acélbőre alól csúszott ki.
Továbbindultak a Tűzhegy mélyében kanyargó járatokon át. Egyelőre biztonságban voltak, ám csak idő kérdése volt, hogy mikor futnak bele Zagor labirintusában egy másik teremtményébe…
– Hallgassatok! – suttogta Emberfogó. – Mögöttünk! Léptek. Halljátok?
– Én semmit nem hallok – válaszolta Feketesörény, miközben a füléhez emelte a kezét. – És nincs is semmi mögöttünk. Nem emlékszel a csapórácsra?
– Talán felemelték.
Megszaporázott léptekkel folytatták útjukat a folyosón, míg el nem értek egy újabb elágazáshoz, ahol egy észak-déli irányú járat keresztezte az övéket.
– Merre? – kérdezte a Cserva.
– Nem tudom – mondta Feketesörény, miközben a három lehetséges irányt mérlegelte. – Talán ismét segítséget kérhetnénk az Orukk tőrtől.
– Léptek! – sziszegte Emberfogó. – Közelednek. Gyorsan, világíts be a folyosóra.
Most már a másik kettő is hallotta a közeledő zajokat. A Cserva a hátuk mögötti járatba irányította lámpása fényét, és várakozni kezdtek. A léptek egyre hangosabbá váltak, és lihegés is csatlakozott hozzájuk. Feketesörény és Emberfogó megmarkolták kardjaikat, az inas nyakán pedig felállt a szőr.
Hirtelen egy alak bontakozott ki az árnyak közül, és lépett be a remegő tűzfénybe. Nem emberi alak volt, annál jóval nagyobb. Csupán egy ágyékkötőt viselt, hatalmas teste pedig mindenhol izmoktól duzzadt. Kezei és lábai is hatalmasak voltak, ujjai hosszú karmokban végződtek, melyek minden lépésénél kopogtak a köveken. Bozontos feje göcsös volt, mint egy tölgyfa törzse. Ahogy belépett a fénybe, dühösen felhorkantott és elvicsorodott, kivillantva éles agyarait.
– Egy Troll! – suttogta Emberfogó. – Nem lát minket a fénytől. De jobb lesz, ha gyorsan továbbállunk. Még hárman sem biztos, hogy le tudnánk gyűrni.
A Troll felüvöltött és tett egy lépést előre.
Feketesörény azonnal döntött. – Itt fel! Kövessetek!
Az észak felé továbbhaladó folyosó mellett döntött. A két harcos lassan hátrálva haladt, miközben az inas a lámpás fényével tartotta sakkban a Trollt, amíg csak lehetett. Az utolsó pillanatban elfújta a gyertyát, majd a másik kettő után eredt, remélve, hogy ezzel sikerül megzavarnia a lényt.
Lassan és csendben haladtak tovább a folyosón, kezükkel tapogatva a falakat. Feketesörény végül egy faajtóba ütközött. Nem volt másik továbbvezető út, így megragadta a kilincset, és elfordította.
Egy fáklya tompa fénye áradt ki az ajtó túloldaláról. Egy nagy, de gyéren berendezett helyiségbe érkeztek, melyben agyagedények darabkái hevertek. Gyorsan besiettek, majd bezárták maguk mögött az ajtót, remélve, hogy így nem hívják fel magukra az odakint szerencsétlenkedő Troll figyelmét.
Emberfogó gyorsan felmérte a helyiséget. Tekintete az egyik sarkon akadt meg, ahol egy folyadékkal teli váza állt. De nem ez volt az, ami a zsoldost megragadta, hanem a mellette álló kisebb tál, melyen Aranytallérok pihentek!
– Kiváló választás volt, Fekete…
A mondatát egy, a háta mögül hangzó horkantás szakította félbe. Ahogy a kalandozók megperdültek, leesett az álluk, amint megpillantották az árnyékban álló lényt.
A bestia nyaktól lefelé embernek nézett ki, méghozzá egy igen izmos, széles mellkasú embernek. Egy ágyékkötőtől eltekintve teljesen pucér volt, és nagyjából olyan magas, mint Feketesörény is – bár még őt is lenyűgözte a vastag karok és combok által sejtetett erő. A nyakán ülő fej azonban ennél kevésbé emberi nem is lehetett volna, a bőr alól kidülledő nyaki izmok ugyanis egy hatalmas bikafejet egyensúlyoztak. Elkerekedett, vöröslő szemek meredtek a kalandozókra, mint tűzben izzó széndarabok, állati orra pedig minden lélegzetvételével kitágult és becsukódott. A lény leeresztette a fejét és Emberfogóra szegezte hegyes szavait.
Ezután dühödten felüvöltött, és rohamozni kezdett.
A zsoldos túl lassan reagált: a találkozás okozta meglepettség eltompította reflexeit. Feketesörény azonban nem tétovázott. Mikor látta Emberfogó dermedt tekintetét, keményen félrelökte az útból, mielőtt a Minotaurusz felnyársalhatta volna a szarvaival. Jamut elég szerencsétlenül esett, ráadásul a rohamozó lény térde így is elkapta jobb combját. Felkiáltott fájdalmában, és lábát szorongatva oldalra gurult a földön.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c17-1.png][/img]A bestia csak a szoba túlsó sarkában tudott megállni. Ott megfordult, és felkészült, hogy Feketesörényre rontson. A harcos előhúzta kardját a hüvelyéből, majd megvetette lábát, hogy fogadja a következő rohamot. A fegyvert látva azonban megtorpant a bestia. Ehelyett felkapta a vízzel teli, súlyos vázát, és mintha csak egy kis serleg lenne, könnyedén a magasba emelte, miközben tartalma nagy részét magára és a talajra öntötte.
Tétovázás és célzás nélkül Feketesörény felé hajította az edényt. A harcosnak nem volt ideje elugrani előle: a becsapódó váza a mellkasán találta el, ahol apró darabokra tört, őt pedig hátrataszította. A harcos feje esés közben nagyot koppant a kemény kőpadlón.
Mozdulatlanul heverve maradt a földön, miközben apró cseppekben vér kezdett a füle mellett a talajra csorogni, mely kis tócsát kezdett formálni a feje alatt.
A Minotaurusz diadalittasan felüvöltött és ismét a zsoldos felé fordult, aki fájó lábával épp próbált talpra állni. Emberfogó megragadta fegyvere markolatát, és előhúzta, eközben azonban elvesztette az egyensúlyát, lába megbicsaklott és a kíntól nyöszörögve ismét a talajra rogyott.
Az ember-bika ezt látva leszegett fejjel, a férfi mellkasának szegezett szavakkal rohamra indult. A zsoldos felnézett, és mikor meglátta a közeledő szörnyet, riadtan felvisított. Sérült lábát egyenesen tartva kétségbeesetten kirúgott a másikkal. De minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult: képtelen volt elmenekülni. A Minotaurusz már majdnem elért hozzá, és csak másodpercek választották el attól, hogy fejével bezúzza a mellkasát.
Ekkor azonban a rohamozó szörnyeteg megtorpant. A levegőbe emelte a fejét, mély levegőt vett, szemei kifordultak, kitátotta száját és olyan hangosan üvöltötte el magát, mintha elhangolt trombiták harsantak volna fel: – [i]Hhhhuuuungh! Hhhhuunngh! Hhhhhnnnnneeeeeee![/i] – A bestia feje jobbra-balra kezdett rángatózni, miközben térdre rogyott. Egy második, ám jóval gyengébb üvöltés tört elő a torkából: – [i]Hhhnnneee…[/i]
Ahogy a Minotaurusz lábai megremegtek, elvesztette egyensúlyát, megbillent és előredőlt. Feje fájdalmas puffanással landolt Emberfogó lábfején. A zsoldos csak ekkor döbbent rá, hogy mi is történt valójában: ekkor pillantotta meg ugyanis a hátából kiálló tőrt.
Jamut körbenézett a teremben, míg tekintete végül meg nem állapodott a Cserván. A kis lény elkerekedett szemekkel és tátott szájjal állt a Minotaurusz teteme mögött. Magas homlokáról izzadtságcseppek gyöngyöztek, és jól láthatóan remegett.
– Cserva! – kiáltotta önkívületben Emberfogó. – Megcsináltad! Grang! Megmentetted az életemet! Megmentetted [i]mindannyiunk[/i] életét!
Az inas némán állt.
Jamut a falnak támasztotta a hátát.
Feketesörény még mindig mozdulatlanul hevert.
– Azt hiszem, eltörtem a lábam – nyögött fel Emberfogó. – Segíts, Cserva.
Az inas lassan kezdett magához térni. Megrázta a fejét és bambán a zsoldosra nézett.
– Gyere, Cserva. Segíts fel.
A kérésre végül megmozdult a lény és Emberfogóhoz lépett. – Sajnálom, uram. Egy pillanatra elvesztettem az eszem. Még soha nem tettem semmi ilyesmit. – Azzal a halott Minotaurusz felé intett.
– Hát, többé már nem mondhatod ezt. Segíts felállnom.
– Parancsoljon, uram. Nagyon fáj? Be tudja hajítani?
– Nem tudom. Lássuk. Igen, be tudom. Az istenekre, ez kegyetlenül fáj. Nem tudok ránehezedni.
– Legyen hálás, uram, hogy be tudja hajlítani. Ez azt jelenti, hogy legalább nincs eltörve. De elhiszem, hogy azok a fránya fájdalomdémonok most gúnyolódnak magán. Pihentesse és dörzsölje meg pár percig. Dőljön csak a falnak. Én is segítek egy kicsit.
A Cserva segítségével elbicegtek a terem sarkába, ahol Emberfogó a falnak dőlve megpihent. Ezután Feketesörényre terelődött a figyelmük.
– És mi lesz a mestereddel, Cserva? Gondoskodj róla is, ha még nem késő. Én megleszek itt.
A lény a harcos testéhez lépett és a nyakához szorította az ujját. – Van pulzusa! Isteneknek hála! De elég gyenge.
A Cserva a Minotauruszhoz lépett és letépett egy vég vásznat a derekáról, beáztatta a földre ömlött vízbe, majd Feketesörény homlokát kezdte dörzsölni vele. Eközben a törött virágcserepek között megpillantott valamit. – Uram! Ezt nézze! Biztos a vázában volt. Egy [i]kulcs[/i] az!
– Ne foglalkozz vele, Cserva. A sarokban lévő tál érdekesebb. Azt hiszem, elteszem emlékbe ezeket az aranyakat.
Feketesörény szemhéja megrebbent.
– Úgy tűnik, kezd visszatérni közénk! Ó, uram. Lát? Itt vagyunk. A bestia halott!
A harcos lassan nyerte vissza az eszméletét. A Cserva ölében heverő fejjel pihent pár percig, miközben az inas beszámolt az eddig történtekről. Esés közben felsértette a fején a bőrt, de a seb szerencsére nem volt komoly. A fejfájástól és az arcán és kezén szerzett néhány kisebb vágástól eltekintve nem volt semmi baja.
Emberfogó lába is kezdett javulni. Egy, a derekától a térdéig húzódó, jókora zúzódásnak köszönhetően elég érzékeny volt fél oldala, ám lassan sikerült ránehézkednie.
Első cselekedete az volt, hogy az érmékkel megrakott tálhoz siessen. – A fenébe – mordult fel. – Agyagművesek! Ezek nem érmék.
A másik kettő nem foglalkozott a szitkozódásával.
– Várjatok! – Felemelt egy érmét, és méregetni kezdte a kezében. – Ez aranynak tűnik. És az a másik is. Így már mindjárt más.
Sikerült találnia egy maroknyi valódi érmét, amiket gyorsan zsebre is tett. Ezután a másik kettőre nézett. – Ömm. Nyolc Aranytallér van itt. Úgy gondolom, az lesz a leghelyesebb, ha elosztjuk őket egymás közt. Mindenki kettőt kap. A két utolsóért pedig majd sorsot húzunk.
– Én pedig azt hiszem, hogy mindegyik a Cservát illeti meg – csattant fel Feketesörény. – Ő volt az, aki végzett azzal a bika-emberrel. A Cserva nélkül nem lenne sem aranyad, sem pedig [i]életed[/i].
– Hát, öm igen. Talán igazad van. Tessék, Cserva. Feketesörény helyesen beszél. [i]Téged[/i] illetnek meg.
– Ó, uram – dadogta az inas. – Én… én igazán nem tudok mihez kezdeni az arannyal. Nekem elég jutalom az, hogy maguk ketten életben vannak.
– Tedd el őket, Cserva – mondta Feketesörény. Vagy hagyd itt őket. Megszolgáltál értük.
– N… nos, ha ez a parancsa…
– Ez.
Emberfogó morcosan a Cserva vézna tenyerébe ejtette az Aranytallérokat, mely nem volt elég nagy ahhoz, hogy rendesen meg tudja őket markolni, és kettő a földre is esett. A lény gyorsan felkapta és elvörösödve zsebre tette őket.
Feketesörény felállt. – Nos, akkor ha mindenki készen áll, akkor indulhatunk tovább. Cserva, ne felejtsd itt az Orukk tőrt.
Összeszedték a dolgaikat és távoztak a szobából. A Trollnak idő közben nyoma veszett. A tőr délre, majd nyugatra, végül ismét északra vezette őket. A haladás eseménytelenül telt Zagor labirintusának végtelen folyosóin.
Végül egy keskeny nyíláshoz értek, melyből hideg szél fújt. Feketesörény oldalazott be elsőnek, hogy körbenézzen. – Egy barlang – suttogta vissza a többieknek. – Elég széles, magas plafonnal. Meg egy nagy nyílással, ami a szabadba vezet. Holdfény világít, bár így is elég sötét van.
– Üres?
– Nem látok itt semmi élőt. De a túlsó vége sötétbe van borulva. Ki tudja, mi lapul az árnyak közt? Maradjatok csendben és kövessetek.
A másik kettő is átóvakodott a keskeny résen. Ahogy elindultak, lépteik különös visszhangot vertek a néma csendben. A hatalmas barlang akkora lehetett, mint egy kastély udvara.
– Innen hová?
– Megnézem a tőrrel.
– Még ne. Előbb nézzünk körbe. Lehet, hogy csak egy út vezet tovább innen. Ne pazaroljuk fölöslegesen az erőnket. Irányítsd a lámpás fényét az árnyak közé. Lássuk, hogy merre van a kijárat.
És valóban, a fényben könnyedén megtalálták a továbbvezető alagutat. Ám ahogy közelebb indultak…
– [i]Prrrmmmph.[/i]
Feketesörény megtorpant. – Ez meg mi volt?
– Feketesörény? Nem látsz semmit? Légy óvatos!
A hang a hátuk mögül, a sötétből jött, és úgy hangzott, mint valami lény horkolása… egy [i]nagyon[/i] nagy lény horkolása. Feketesörény rohanni kezdett a biztonságot jelentő járat felé, a többiek azonnal a nyomába eredtek.
Addig futottak, míg el nem értek egy ajtóhoz, melyre különös jelekkel egy figyelmeztetést véstek.
– Na, már megint – suttogta elkeseredetten Emberfogó. – Kardokat a kézbe… – Megragadta a kilincset, és lenyomta.
Ahogy az ajtó kitárult, a túloldali szobából áradó fény bevilágította a folyosót.
Egy zsúfolt szoba tárult eléjük. Két fal mentén könyvespolcok húzódtak, melyeken könyvek, pergamenek és csillagtérképek sorakoztak. Egy széles kandallóban kellemes, meleg tűz lobogott. Mindenfelé asztalok álltak, melyeken a legkülönfélébb szerkezetek sorakoztak. A három kalandozó azonnal úgy érezte, visszatértek Yaztromo tornyába.
A helyiség közepén egy faasztal állt, mögötte pedig egy férfi ült, aki meglepve pillantott fel a három váratlan vendégre. Kedves tekintetű öregember volt, hosszú szürke hajjal és szakállal. Ruhái elég rongyosnak tűntek. Kezében egy csomag kártyát tartott, melynek lapjait az asztalra pakolta ki egy különös mintában.
– Üdvözletem – mondta mosolyogva az öreg. – Mit tehetek értetek?
– Ki maga? – kérdezte fagyos hangon Emberfogó. Már rég megcsappant a bizalma a Tűzhegy lakói irányába.
A vénember állta a hideg pillantást, szemei mintha belső tűzzel lángoltak volna.
Jamut riadtan pislogott, amikor megpróbálta elfordítani a tekintetét, de képtelennek bizonyult rá. A férfi teljesen megbabonázta.
– Szóval Zagort keresitek – köpött feléjük az öreg. – És azt is látom, hogy nem barátságos szándékkal.
Ahogy az alak beszélt, megváltozott a hangja. Eltűnt belőle az öreg remegés, helyét acélos csengés vette át. Még mindig a zsoldost bámulva felállt – és most, kiegyenesedve jóval magasabbnak tűnt, mint egy öregembertől elvárható lett volna. A kinézete is elkezdett átalakulni: ráncai kisimultak, szürke haja elsötétedett, rongyai pedig elhalványodtak. Ahogy a vénségnek nyoma veszett, egy egészen más alak kezdett alakot ölteni előttük. Egy fiatalabb, erősebb és impozánsabb férfi, aki arany és bársonyruhába volt öltözve.
Bár még soha nem látták korábban, kétségük sem lehetett afelől, hogy ki az a varázsló, akivel összetalálkoztak. Feketesörény érezte, ahogy a Cserva apró keze a karjába markol. Az inas tátott szájjal suttogott el egyetlen szót, melyet csak a mellette álló harcos hallhatott.
– [i]Zagor![/i]

– Emberfogó! Mögötted! Figyelj! – Ahogy Feketesörény kiáltása megtörte a csendet, mindannyian összerezzentek.
Emberfogó hirtelen magához tért és sarkon perdült, hogy szembenézzen az őket fenyegető veszéllyel…
De nem volt ott semmi. Ekkor döbbent rá, hogy ez csak egy trükk volt, hogy segítsen neki megszakítani a szemkontaktust a varázslóval. Szitkozódni kezdett, amiért hagyta, hogy ilyen könnyen csapdába ejtsék, majd a varázslót kezdte becsmérelni, amiért ilyen közel jutott hozzá, hogy átvegye fölötte az irányítást. Forrt a vére, és ahogy visszafordult a mágus felé, dühtől ragyogtak a szemei.
Zagor tekintete ismét az agyába égett, és lehűtötte a kedvét, ez alkalommal azonban sikerült a zsoldosnak ellenállnia. Elméjében egy csata dúlt: lelke derekasan küzdött, hogy kitaszítsa a magas varázsló kutakodó akaratát. – [i]Yyyyyaaahhh![/i] – Nagy nehezen sikerült kiszabadítania magát a szempár fogságából, és kardját a feje fölé emelve előreugrott, hogy lesújtson Zagorra.
– Emberfogó! Vissza! Ne árts…
Feketesörény aggódó szavai azonban feleslegesnek bizonyultak. Emberfogó rohamát egy láthatatlan erőfal állította meg, mely megragadta és a falnak hajította a zsoldost. A férfi keményen ért padlót, fegyvere pedig kiesett a kezéből és elgurult a közeléből.
– Zagor! – szólt közbe tekintélyt parancsoló hangon Feketesörény. – Kérlek, bocsáss meg a barátomnak. Heves természete már többször komoly bajba sodorta. De nem azért vagyunk itt, hogy ártsunk neked. A tanácsodért jöttünk.
Ahogy a varázsló Feketesörényre nézett, kétkedően felvonta a szemöldökét. – Bolond. Nem tudsz megtéveszteni. Jártam a „barátod” elméjében. Nem vagytok mások, csak közönséges tolvajok és gyilkosok.
– Emberfogó Jamut, aki most a fal mellett hever, egy zsoldos, ez igaz. Azért béreltem fel, hogy hozzád vezessen, és pontosan ezt tette. Én azonban Salamonis nemes királyának megbízásából érkeztem. Feketesörény Chadda vagyok, az uralkodó küldötte, ez pedig…
– Nem érdekel a küldetésed. Behatoltatok a birtokomra. Kétségtelen, hogy halál követte utatokat, az őreim halála. Mégis mi okom lenne rá, hogy segítsek nektek?
– Rettegett Balthussal és Zharradan Marral együtt tanultál, és nélküled…
– [i]Micsoda?![/i] – kérdezte összeszűkült szemekkel Zagor. Következő szavait szinte suttogva ejtette ki. – Mégis mi dolgod van neked azzal a kettővel?
– Zagor, tudsz róla, hogy mi folyik a Trollfog-hágóban? Semmit nem hallottál a Trollfog háborúról? – A harcos türelmesen kivárta, hogy a varázsló válaszoljon.
Emberfogóval azonban senki nem foglalkozott. A zsoldos dühe, amiért ilyen durván bántak el vele, egyre csak nőtt. Csendben felvette a kardját és a varázsló mögé óvakodott. Mikor elérkezettnek látta az időt, támadásba lendült. – Mocskos varázsló! – üvöltötte. – Megemlegeted még a napot, amikor keresztbe tettél Emberfogó Jamutnak!
A zsoldos kardja a varázsló dereka felé csapott, Zagor azonban egy pillanat alatt létrehozott egy varázslatot, mely abban a pillanatban lépett életbe, hogy a fegyver pengéje az övéhez ért. A fegyver és az öv egy pillanat alatt szertefoszlottak!
Jamut a döbbenettől elkerekedett szemekkel dermedt le.
A varázsló dühödten hördült fel. – [i]Te gyengeelméjű![/i] – dördült fel. – Fogalmad sincs róla, milyen erőket fenyegetsz. Mégis hogyan remélheti egy hozzád hasonló senkiházi, hogy Zagort hívja ki maga ellen? Őrültséged az övembe került, ami pedig a te életedbe fog. És a társaidéba.
A varázsló előrenyújtotta karjait és hátravetette a fejét. Különös szavak hagyták el ajkait, mire mély moraj tört fel a körülöttük lévő sziklákból.
Feketesörény fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon már elkésett azzal, hogy megpróbáljon a varázsló józan eszére hatni? Pokolba Emberfogóval és a lehetetlen természetével. Gyorsan kell döntenie, és jól…
Egy hatalmas ugrással Zagorra vetette magát, fellökve a varázslót és megtörve annak koncentrálását. A Cserva követte gazdáját.
Négyen kezdtek birkózni. A mágus meglepően erős volt, könnyedén lelökte magáról Feketesörényt és a Cservát. Csupán akkor sikerült lefogniuk, amikor a zsoldos is csatlakozott hozzájuk… és akkor is csak egy pillanatra. Egy másodperccel később már csak a levegőt markolták!
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c17-2.png][/img]– [i]Ott![/i] Ott van!
A varázsló a szoba másik végében tűnt fel ismét, tátott szájjal, nyelve végén egy tűzgolyóval. Kezeivel tölcsért formálva megcélozta Emberfogót, majd felé köpött. A zsoldos oldalra vetette magát, és épp csak sikerült elkerülnie, hogy telibe kapja a lánggolyó. A második lövedék Feketesörényt célozta meg, és sikerült is megégetnie a könyökét, ahogy a harcos megpróbált ellépni előle, miközben szemével a Cservát kereste.
Az apró lénynek sikerült a fal mellett észrevétlenül Zagor mögé lopóznia, és most a varázslóra vetette magát. Bolond bátorsága értelmetlennek bizonyult, amikor a varázsló egy könnyed vállrántással lerázta magáról és keményen a padlóra küldte. Zagor ismét Emberfogó felé fordult és egy újabb tűzgolyót idézett meg a nyelve végén.
A zsoldos a padlón hevert, és esélye sem volt rá, hogy elkerülje a lövedéket, ha a varázsló pontosan célzott. Kétségbeesetten próbált valami védelmet keresni… de nem talált semmit. Ahogy a zsebébe nyúlt, kezébe akadt a Küklopsztól zsákmányolt ékkő. Előrántotta és dobásra készen felemelte a karját…
A tűzgolyó semmivé foszlott Zagor szájában, a varázsló elkerekedett szemekkel bámulta az ékkövet.
Mikor Emberfogó rádöbbent, hogy valami fontos dologba sikerült botlania, ami megakasztotta a csatározást, leeresztette a karját. – Mi ez? – kérdezte. – Érdekes kő ez, varázs-ember? Talán szeretnéd közelebbről is megnézni?
Ahogy előrenyújtotta a karját, elmosolyodott, miközben Zagor próbált nyugalmat erőltetni magára – és közben próbálta elrejteni a mellkasába hasító fájdalmat. Mikor Feketesörény először meglátta a zsoldosnál a tiltott ékkövet, éktelen haragra gerjedt, ám a hatását látva türtőztette magát és figyelni kezdte az eseményeket. Bárhogy is álljanak a dolgok, úgy tűnik, hogy a szem hatalommal bírt a varázsló fölött.
Akinek izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán. Hasára szorította a kezét, és kétrét görnyedt. Úgy tűnt, valami különös változás vette kezdetét. A férfi öregedni kezdett, sötét haja őszbe fordult, kezei ráncosak lettek. Mikor végül felemelte a fejét, ismét az az öreg tekintet nézett vissza rájuk, amivel először találkoztak. A férfi konokul hallgatott.
– Nos! – gúnyolódott Emberfogó. – Zagornak van egy csúnya titka. Egy titkos félelme. Egy gyengéje. Most kinél van az erő, öregember?
– Add ide az ékkövet, Emberfogó – mondta Feketesörény előrenyújtott karra.
– Nem! Hozzám tartozik. És meg fogom tartani. Logaan tudja, drágán megfizettem érte. – A zsoldos szavai ellentmondást nem tűrően csengtek.
Feketesörény bölcsen úgy döntött, hogy nem erőlteti tovább a dolgot, ehelyett inkább arról kezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek. Utasították Zagort, hogy üljön az asztalhoz, és melléállították őrködni a Cservát.
– Gondosan figyeld, Cserva – figyelmeztette Feketesörény. – Nem engedhetjük meg, hogy távozzon. Ha visszatér az alvilágba, a lényei gondoskodnak róla, hogy elmenekülhessen innen. És ne feledkezz meg a barlang plafonján lévő lyukról se. Tartsd itt.
A helyiség túlsó végéből nyíló ajtó mögött kettesben tudtak beszélni. Feketesörény és Emberfogó ide vonultak vissza. Az ajtó egy kis terembe vezetett, mely egy magányos ládától eltekintve teljesen üres volt. Emberfogót azonnal elfogta a kíváncsiság. – Hát ez meg mi lehet?
– Bármi legyen is, nincs vele dolgunk. El kell döntenünk, mihez kezdjünk a varázslóval.
– Egy pillanat, Feketesörény. Nézd, zárva van. Ráadásul három zárral. Egy kincses láda? Keressük meg a kulcsokat.
– Azt gondolod, hogy egyszerűen csak elmond nekünk mindent? A varázsló tudja, hogy szükségünk van a segítségére. Nem árthatunk neki.
– Tolvajnak gondol minket. És a kezünkben van az élete.
– Emberfogó, szükségünk van a segítségére. Az [i]önkéntes[/i] segítségére. Nem azért verekedtem át magam a szörnyein, hogy most megöljem. Ráadásul ha nagyon feldühítjük, azt is kockáztatjuk, hogy visszautasítja a kérésünket.
– Nem a kérésünket. Csak a [i]tiédet[/i].
– Igen. Ebben igazad van. Ami téged illet, teljesítetted a megbízásodat. Elvezettél Zagorhoz. Most már szabadon távozhatsz.
– Csak az után, hogy megtudtam, mi van [i]idebenn[/i].
– Hát legyen. De mi nem…
A Cserva kiáltása szakította félbe a mondatot. Visszasiettek a szobába. Zagor megpróbált elmenekülni, és ismét fiatal önmagává vált. Az ékkő hatása kezdett elmúlni. A Cserva minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megállítsa a varázslót, ám ahogy kezdett visszatérni az ereje, mérete miatt csupán apró kellemetlenséget jelentet neki. Mindketten tudták, hogy ha túljut az ajtón, nem fogják tudni ismét elkapni. Feketesörény előresietett, hogy segítsen az inason.
Emberfogó is gyorsan reagált. Ravasz mosoly terült el a száján. Előhúzta az Orukk tőrt és a menekülő varázsló felé hajította azt. A fegyver a célpontja felé suhant.
– Emberfogó! Te bolond! Mit művelsz? – sikította Feketesörény. – [i]Cserva[/i], tűnj onnan!
A kis lénynek ekkor sikerült a földre vinnie a varázslót, és egymásba gabalyodva hemperegni kezdtek a földön. A tőr célba ért, Emberfogó pedig az ékkővel a kezében előreugrott.
Feketesörény érte el hamarabb, és választotta szét a verekedőket. Természetfeletti erővel sikerült talpra rántania és Emberfogó felé löknie Zagort. Ezután letérdelt a Cserva mellé.
Az Orukk tőr ismét végzetesnek bizonyult. A Cserva a padlón hevert, mellkasából csupán a markolat állt ki.
A penge a szívébe fúródott.
2020. február 1. 16:18 | #18
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]18
A győztes fél[/center]
Feketeseb megkönnyebbülve látta, hogy Orkszabdaló végre visszanyeri az eszét annyira, hogy kiadja a parancsokat. Az ezerötszáz hisztérikus Goblin végre leözönlött a hágóba. Ott egyesültek a korábbi összecsapás túlélőivel, és hatalmas, fekete áradatként indultak meg kelet felé, Zharradan Marr légiósainak irányába.
Thugruff katonái a Goblin csapatoktól messze keletre vertek tábort, és most már készen álltak a támadás fogadására. Emberekkel megtámogatott Rinocérosz-Emberek alkották az első dupla védvonalat a keskeny szurdok teljes szélességében, és mindannyian előre nyújtott fegyverekkel várták ellenségeiket. A tompa agyú Goblinoknak egyetlen dolgon jártak a gondolatai: [i]megtámadni az ellenségeiket![/i] Tétovázás nélkül rontottak hát neki a kardok és dárdák alkotta tömör falnak. A Rinocérosz-Emberek nem tántorodtak meg.
Az életben maradt Vak Íjászok hamar felismerték korábbi célpontjaikat, és ismét nyílzáport zúdítottak rájuk, a légiósok azonban most már bőven hatótávon kívül állomásoztak: Thugruff gondosan választotta meg új harcállását. A Tookik személyében ráadásul új ellenségeket is kaptak, akik halálos pontossággal kezdték el levadászni őket.
A fekete hullám nekicsapódott a tüskefalnak. A legionáriusok sora megtántorodott a rohammal szemben, ahogy több száz Goblin csapódott nekik. Az elől rohanó lények sebeiket lapogatva, sikoltva rogytak a talajra, mindegyik helyét azonban két másik társa vette át. Puszta létszámuk is félelmetesnek tűnt.
Thugruff ezt a pillanatot választotta, hogy új parancsot kiáltson. A vonal közepén álló Rinocérosz-Emberek lassan, módszeresen elkezdtek visszavonulni. Ahogy a sorfal egy egyenesből V alakot vett fel, újabb katonák álltak be közéjük, hogy megerősítsék a védelmet. Zharradan Marr a lent tomboló csatára lepillantva elmosolyodott a [i]Vezérgálya[/i] fedélzetén. Látta a kialakuló tölcsért, mely egyre mélyebbre csalta a Goblinokat, míg azok el nem érték annak legkeskenyebb részét. Itt pedig már annyira egymás hegyén-hátán álltak, hogy semmi hasznát nem vették fegyvereiknek, és szinte teljesen bekerítették őket az ellenséges egységek.
Azok, akik megpróbálták kivágni magukat ebből a szorult helyzetből, úgy találták, hogy kardjaik főként saját társaik húsába marnak. Ahogy egyre forrtak az indulatok, a Goblinok egymással kezdtek hadakozni. Rettegett serege egyre rendezetlenebbé és zavarodottabbá vált. A tölcsér mögött álló Fekete Elfek dárdákat és köveket hajigálva ritkították tovább a Goblinokat, akik kétségbe esetten küzdöttek a Rinocérosz-Emberek ellen, hogy megpróbálják megtörni azok sorfalát.
Thugruff büszkén figyelte, amint haditerve meghozza gyümölcsét. Zharradan Marr elégedett lesz vele. Most már csupán idő kérdése lesz, hogy a Goblinok sarkon forduljanak és menekülőre fogják. A győzelem hamarosan az övé lesz.

Fenn, a parancsnoki szirten Orkszabdaló alig volt több egy tetemnél. Az Éji Árny teljesen átvette az irányítást a tudata felett. Teste élve, ám mozdulatlanul hevert a porban. Feketeseb magára hagyta és lesietett a szurdokba, hogy csatlakozzon a hadakozókhoz.
Mikor Darramouss először hallott a Sziklás Szirtek közt történtekről, fogalma sem volt róla, hogy az Éji Árny hatalmába került elme a Goblinok új parancsnokáé volt. Eleinte egyszerűen csak annyiban reménykedett, hogy miután visszatérnek a Coven alatt húzódó kazamatákba, sikerülni fog kikérdeznie a tudatot. Talán kideríthet valamit a hágó elleni támadás részleteiről, vagy a Csaknafű hollétéről. Mikor azonban közölte Zharradan Marral az áldozat nevét és annak Rettegett seregében betöltött pozícióját, kegyetlen mosoly ült ki a nekromanta vékony ajkaira. Az Éji Árnyat utasították, hogy térjen vissza a [i]Vezérgályá[/i]ra, hogy Csontos Quimmel alaposabban is tanulmányozhassa a lény erejét.

A Goblinok keményen támadták a Rinocérosz-Emberek sorát, mely középen elkezdett megbomlani. Az őrjöngő Goblinok folyamatos ostromának köszönhetően Thugruff katonái gyorsan kezdtek kifáradni. A lényeknek helyenként sikerült áttörniük a védvonalon, ám a lesben álló, vicsorgó Gyíkemberek hamar lekaszabolták őket, majd csatlakoztak a sorfalhoz, hogy leváltsák kimerült társaikat. A V éles vonalai azonban így is hullámozni kezdtek. A légiósok már nem tudták sokáig tartani a helyzetüket.
Ráadásul egy új fenyegetés is felbukkant: a Dongók. Az engedetlen Orkok átmásztak a sziklákon, hogy hátba támadják a sorfalat. Thugruff újabb Gyíkembereket küldött előre, hogy visszaveresse velük a támadást, ám ekkor előrajzottak és lecsaptak a mocskos légy-teremtmények, mögöttük pedig a pók-szörnyetegek, melyek vékony lábaikon futva szívócsöveket lőttek ki a sikoltozó bestiákra, amiket csáprágóik felé szívtak, hogy apró darabokra szabdalják őket, majd a maradványokat visszaköpjék harcostársaik közé.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c18-1.png][/img]A védvonal csúcsa végre összeomlott. A Goblinok ujjongva törtek előre, hogy szembeszálljanak az emberekkel, Koboldokkal és Gorianokkal. A támadók első hulláma túlságosan kifáradt már ahhoz, hogy komoly kihívást jelentsenek, és gyorsan végeztek velük. Ám ahogy a roham folytatódott, a helyzet megfordult, és a horda lassan, de biztosan egyre keletebbre, Darramouss tábora felé kezdte tolni a légiósokat. A Fél-Elf azonban türelmesen várt itt, egy szekér tetején, mint valami kísértetalak, hogy eljöjjön a támadás pillanata.
A légiósok kettéváltak, az emberek az egyik, a Koboldok és a Goriánok a másik oldalra. Darramouss egy éleset füttyentett a fogai közt, mire a Karomvadak és a Zabálók megindultak. Előbbiek hosszú, éles karmaikkal hadonászva szabdalták miszlikbe a Goblinok húsát és páncélzatát, utóbbiak pedig csontropogtató állkapcsaikkal kezdték megrágni a támadókat. Csupán vérző, törött végtagú lényeket hagytak maguk után.
A csata holtpontra jutott. A sziklákon a Gyíkemberek az Orkokkal hadakoztak, míg a Goblinok völgy közepén húzódó, tömött sorait a légiósok ostromolták két oldalról. A végkimenetel egy ideje elég bizonytalanná vált.
A fordulópont akkor jött el, mikor Darramouss lényei elkezdték visszaszorítani a Goblinokat. Az emberek és Gorianok két oldalról gyilkolták őket, és újjáépítették a völgyben a védvonalat, mely fokozatosan kezdett nyugat felé nyomulni. Minden lépésükkel sikerült egy kicsit visszaverniük a Goblinokat. Thugruff közvetlenül emberei sora mögé állt, és onnan noszogatta őket lóhátról a támadásra. A védők egyre gyorsabban haladtak. Minden újabb lépésükkel egy újabb tetemen tapodtak, és a Goblinok már képtelenek voltak megállítani őket. Hamarosan megfutamodtak.
Feketeseb, aki átvette a csapatok fölötti irányítást, rájött, hogy reménytelen helyzetbe kerültek. Kiadta hát a parancsot a visszavonulásra, amit harsonák jeleztek a társainak. A Goblinok a szélrózsa minden irányába szétszéledtek. [i]Nem okol minket[/i], gondolta magában. [i]Orkszabdaló parancsnok. Ő hibák. Új parancsnok. Balthus nagyúr én csinál parancsnok. Kell katona parancsnok. Balthus nagyúr közölve.[/i]
Ahogy visszamenekültek a hágón, és fel a sziklákon, a légiósok a nyomukba eredtek. Mikor az Orkok és a káoszlények rájöttek, hogy magukra maradtak, ők is megfutamodtak. Rettegett riadt serege reménytelen zűrzavarba süllyedt. Egyetlen kis törzs maradt csak, akik tartották magukat Thugruff csapatai ellen: Félkarom Vérszomjazói.
Egy csapatnyi Gyíkember került először Félkarom törzsének útjába, akik elborzadtak a megveszekedett katonák láttán. A Goblinok olyan kegyetlenséggel kaszaboltak mindent maguk körül, amilyet még nem tapasztaltak. A Vérszomjazók azonban kevesen voltak. Végül egy, a gyomrából kiálló kardtól maga Félkarom is elesett. Haláláért és törzsének elestéért azonban kemény árat kért: hat Gyíkembert és négy embert vitt magával a túlvilágra.
A csata véget ért.

Zharradan Marr visszatért lakosztályába. Megnyerték a csatát. Thugruff csodásan irányította katonáit. De nem volt vesztegetni való ideje, sem pedig katonáinak pihenője. Tovább kellett indulniuk dél felé, hogy kihasználják a győzelem adta lehetőségeket. A [i]Vezérgályá[/i]ra hívatja majd Thugruffot, hogy együtt dolgozzák ki a terveiket a végső összecsapáshoz. Át kell kelniük a Sziklás Szirtek közt, és meg kell ostromolniuk Rettegett Balthus Fekete Tornyát. Ha sikerül elég jó tempót diktálniuk, még azelőtt az erődhöz érhetnek, hogy Rettegett értesülhetne a csata eredményéről. A [i]Vezérgálya[/i] a hágóhoz ereszkedett, hogy a kimerült Fél-Troll a fedélzetre léphessen.
Marr terve azonban, hogy eltitkolja Balthus elől a vereség hírét, hamar dugába dőlt. A becsvágyó Feketeseb Orkszabdaló parancsnoki címére pályázott. A Goblin már elő is készítette üzenetét, melyet egy Éjsólyom hamarosan Rettegett Balthus nagyúrhoz juttatott: hogy a csata katasztrofális vereséggel végződött, és azt is gondosan megemlítette, hogy Orkszabdaló tudatvesztése kétszer is a győzelmi esélyükbe került, melynek eredményeképp saját katonái is rendkívül dühödté és zavarodottá váltak. Saját szavaival írta le, hogy Orkszabdaló hozzá nem értése miatt maradt el a győzelem.
Rettegett Balthus természetesen hangosan szitkozódott a hír hallatán. Jól sejtette, mi lesz Zharradan Marr következő lépése: az előnyét kihasználva a Fekete Torony ellen vonul. Most, hogy seregét legyőzték és hogy csupán egy maroknyi katonája maradt a fellegvár védelmére, új és erős szövetségesekre volt szüksége. Ismét fel kellett, hogy keresse a Sorqkat, és rá kellett bírnia őket, hogy segítsék ki.
Ismét egy Csaknafüves útra kellett hát kelnie.

A salamonisi palotában Lissamina felriadt. Egy puha kendővel letörölgette homlokáról az izzadtságcseppeket. Egy újabb jövőlátó álom! És ami még rosszabb, hogy előre látta, mi lesz a következménye annak, ha Rettegett Balthus egy újabb kísérletet tesz a Csaknafűvel.
Egész testében megremegett, ám ez részben volt csak köszönhető az álomlátáshoz szükséges szellemi erőfeszítésnek. Ezen kívül eléggé meg is riadt. Az álmából egy dolog biztos volt: nem engedheti, hogy Rettegett ismét használja a füvet! De hogyan állíthatná meg? Csupán egy lehetősége volt.
Kinyitotta éjjeliszekrénye ajtaját, majd előhúzott belőle egy kis üvegcsét, melynek alján némi őrölt, szárított fűszer hevert. Ahogy kicsavarta a tejüveg-dugót, gyenge illat töltötte be a szobát – egy édes illat, melytől szédülni kezdett.
[i]Csaknafű.[/i]
2020. február 2. 14:28 | #19
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]19
Sötét titkok[/center]
– … Két tudóstársad véres csatát vív, mely fél Allansiát feldúlta már. Királyom birodalma a csatatér kellős közepén terül el, és bölcsességében aggódik, hogy a vérontás a háború befejeztével is folytatódni fog. Bárki is kerül ki győztesen, birtokolni fogja az északi és déli területeket is, és csak idő kérdése, hogy Salamonis is a gonosz erők elleni harc közepén találja magát. Azért kerestelek fel, mert remélem, hogy véget tudsz vetni a háborúnak. Vagy mindkét fekete varázslónak életben kell maradnia, vagy pusztulniuk kell. Ha valamelyikük győzelmet arat, legyőzhetetlenné válik.
– Nem akarok ártani neked. Ez a küldetés már így is az inasom életébe került. – Feketesörény szomorúan tekintett le a padlón heverő holttestre, majd dühödten felpillantott Emberfogóra. – De nem akarom, hogy halála hiábavalóvá váljon. Tisztelettel kérem a segítségedet.
Zagor gondolataiba merült. A legkevésbé sem érdekelte Salamonis jövője, ám ha akár Zharradan Marr, akár Rettegett Balthus kiterjeszti a hatalmát, az már számára is aggodalomra adott okot. A város után ugyanis a győztes minden bizonnyal észak felé veszi az irányt, a Holdkő Dombokhoz, a Fekete Erdőhöz, Kőhidafalvához, végül pedig a Tűzhegy körüli területekhez. Már Feketevihar Volgera iskolájában egymás vetélytársaivá váltak. Tudta, hogy ezek a régi emlékek hamarosan ismét felelevenednek, és bármelyikük is arat győzelmet a másik fölött, az ő legyőzése válik a következő, ellenállhatatlan célkitűzésévé.
– Hmmm. – Zagor, aki az ékkő fényében ismét a vénember alakját vette fel, összekulcsolt kezekkel ült az íróasztala mellett. Elgondolkodva megvakargatta az állát. – Ha meg tudnék bizonyosodni a történeted valódiságáról, akkor talán segíthetnék. Ám ostobaságotoknak – pontosabban a zsoldosénak – hála, ez lehetetlenné vált.
– A kis teremben lévő láda, melyet minden bizonnyal láttatok, egy gömböt rejt, melynek segítségével ki tudnám deríteni állításaitok igazságtartalmát. A kulcsai azonban az övemen voltak, mely, mint azt magatok is láthatjátok, már nincs a derekamon. A másolatokat még régebben ellopta az egyik szolgám, akit árulásba hajszolt a mohósága. Nem érte meg, hogy elszökhessen innen, a kulcsok azonban… Innentől kezdve mindig magamnál tartottam az eredetiket.
Emberfogó arca hirtelen felderült. – Kulcsokat emlegettél? – kiáltotta. Mikor azonban megpillantotta Feketesörény tekintetét, hirtelen elszállt belőle a lelkesedés. – De… de hát van nálunk néhány kulcs. Nem emlékszel a Minotauruszra? És a dobozban lévő kígyóra? Gondolod, hogy azok lehetnek…
– Hallgass, te szellemi fogyatékos gyilkos, különben a szívedben lappangó mohóság téged is Zagor szolgájának sorsára juttat.
Feketesörény csak nehezen tudott uralkodni a Cserva halála óta a zsoldos iránt érzett dühén, és Emberfogó minden egyes szavára elvesztette a türelmét. És bár kétségtelen, hogy mondandóját nem valami nemes eszme vezérelte, csupán saját kapzsisága, ez alkalommal azonban nem beszélt teljes badarságot.
Felállt az asztal mellől, és a sarokba lépett, ahol Emberfogó ült egy kis sámlin. Mikor előretartotta tenyerét, a zsoldos átadta neki a kis kulcsot, amit a kígyódobozból zsákmányoltak. A Vas Küklopsznál talált kulcs Feketesörénynél volt, így a Cserva holttestéhez lépett, hogy kihalássza a zsebéből a harmadikat, melyet a Minotaurusztól zsákmányoltak.
Ezután átnyújtotta őket a vén varázslónak. – Gondolod, hogy ezek azok a kulcsok?
– Nem tudom. Annak tűnnek. Egy próbát megér. De először meg kell, hogy ígérjetek nekem két dolgot.
– Ki velük.
– Először is a szavatokat kell adnotok, hogy bármi legyen is a ládában, azt nem próbáljátok meg elvenni tőlem.
– A szavamat adom. És mi a másik?
Zagor a zsoldos felé intett. – [i]Neki[/i] pedig idekint kell maradnia.
– Ne hallgass rá! – kiáltotta Emberfogó, ahogy talpra ugrott. – Mégis ki [i]ő[/i], hogy [i]nekünk[/i] parancsolgasson? Foglyul ejtettük!
Zagor elmosolyodott. Tudta, hogy ládáját mérgezett hegyű dárdacsapda védi, ami bárki hívatlan betolakodóval gond nélkül végezni tud. – Ha szeretnél te is velünk jönni, akkor te fogod megpróbálni kinyitni a ládát – mondta.
– Erre semmi szükség. Emberfogó itt fog megvárni minket.
A zsoldos fintorogva ült vissza a helyére.
Feketesörény Zagorral együtt a hátsó szoba felé fordult. Odabenn a varázsló óvatosan a zárakba illesztette a kulcsokat, majd egyesével elfordította őket. A reteszek egymás után kattantak.
– Visszaszerezted a kulcsaimat. A szerencse rád mosolygott. Most azonban meg kell, hogy kérjelek, hogy fordulj el, amíg áttanulmányozom annak tartalmát.
– Ezt nem tehetem meg, Zagor. Még nem adtál okot rá, hogy megbízzak benned. Biztosnak kell lennem benne, hogy ez nem egy csapda.
A varázsló bólintott. Egyre inkább úgy érezte, hogy a magas harcos állta a szavát, és hogy jó szándék vezérelte.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c19-1.png][/img]– Rendben van…
Lassan felemelte a fedelet. Ahogy az első fénynyalábok a láda tartalmára estek, Feketesörény azonnal felismerte a varázsló korábbi kérésének bölcsességét. Nem lett volna szerencsés, ha a kapzsi zsoldos itt van. A láda ugyanis aranyérmékkel, ékszerekkel és díszes ereklyékkel volt megrakva.
– Olyasvalamit láthatsz, amit élő ember még nem pillantott meg – morogta Zagor. – Ezek a kincsek ükapám, Gallan Zagor ideje óta a családom tulajdonában vannak. Azokban az időkben szép summát szedett össze, mint megbecsült és nagy tudású varázsló. Most már talán megérted, hogy miért itt ütöttem tanyát.
Benyúlt a ládába, majd előhúzott belőle egy kristálygömböt, mely mágikus fénnyel derengett a félhomályban.
– A Holdkristály – mondta Zagor, amint büszkén felemelte. – Ezzel fogom ellenőrizni történetetek valóságát.
Fektesörénynek feltűnt, hogy a varázsló kezei egyre simábbá és fiatalabbá válnak. Haja is elkezdett besötétedni. A Küklopsztól szerzett ékkő odakint maradt Emberfogónál, Zagor dolgozószobájában. De úgy döntött, nem szól semmit.
A varázsló az arca elé emelte a gömböt, mely felragyogott előtte és bevilágította az arcát. Az átváltozás már majdnem teljessé vált. Feketesörény figyelme ismét visszatért a varázsgömbre, melynek mélyén különös, fehér köd gomolygott. Most már úgy nézett ki, mint egy igazgyöngy. Zagor becsukott szemmel kezdett mormolni. A harcos felismert egy szót – nem is egy szót, hanem egy nevet – a kántálásban: [i]Zharradan Marr[/i].
A köd lassan kitisztult. Egy kép jelent meg, először halványan, majd egyre élesebben. Egy hatalmas hajó bontakozott ki előttük, egy gálya, mely fekete, szél-feszítette vitorláival az óceán helyett a kék égen siklott tova. A középső vitorlát egy hatalmas, kámzsás koponya ékesítette, a nekromanta jelképe. Ez volt a [i]Vezérgálya[/i]!
A hajó egyre nagyobbá vált a kristálygömbben. Hamarosan a kormánykerék mellett álló, nehézpáncélos Rinocérosz-Ember kapitány vonásait is könnyedén ki lehetett venni. Feketesörény figyelte, amint a kép egymás után ráközelít a fedélzeten álló emberek és lények arcára. A tatfedélzethez érve egy megtermett, meredten előre bámuló Fél-Troll tekintett vissza rájuk.
Zagor felismerte a bestia ocsmány vonásait és ragyás bőrét. – Thugruff – suttogta. – Marr őrmestere. Zseniális stratéga, szíve azonban fekete, mint az éj. És a légiósai: Rinocérosz-Emberek, Fekete Elfek és Gyíkemberek. Vajon vannak a fedélzeten Lélektelenek is? Nem. Ők valószínűleg odalent vannak megláncolva. – Most egy rendkívül kövér alak töltötte be a gömb képét. – És itt egy másik hű csatlósa, Vallaska Roue, a toborzótisztje.
A hegyomlás-méretű fickó épp az egyik Rinocérosz-Emberrel diskurált a hajóorrnál. A borostás képű, gaz tekintetű alak ruhái mocskosak és szűkek voltak. Egyik szemén szemfedőt viselt, arca bal oldalán egy mély sebhely futott végig. Feketesörény szemei elkerekedtek, ahogy a különös férfit bámulta.
– De hol van Marr? – töprengett félhangosan Zagor. – Valószínűleg a fedélközben. Hmmm. Nos, salamonisi Feketesörény, talán van valami igazság abban, amit mondtál. Lássuk, meg tudjuk-e találni Rettegett Balthust.
Zagor ismét motyogott valamit a Holdkristálynak, és a köd ismét kavarogni kezdett. Ezúttal sokkal tovább tartott, mire ismét felismerhető formákká állt össze a kép, és még akkor is csupán sötét, árnyas alakokat láttak maguk előtt. Félig megformált alakok suhantak át halovány szürke felhőkként a felszínen. Egy emberi forma bukkant fel, de szinte rögtön el is tűnt megint. Majd egy második. Máshol tompa színek kereteztek néhány kevésbé jól kivehető egyedet. Szinte semmit nem voltak képesek kivenni.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte csendesen Zagor. – Ez nem a Fekete Torony. Még csak nem is Allansia. Valami különös… Várjunk csak! Mi az ott?
Egy pillanatra kiélesedett a kép, épp csak annyira, hogy kivehessenek belőle egy emberi arcot. A magas, borotvált homlok és a lófarokba kötött, fekete haj azonnal elárulta viselője személyét. Rettegett Balthus! A kép amilyen gyorsan csak jött, ugyanolyan gyorsan meg is remegett, hogy aztán semmivé foszoljon, mint a tó vizéről visszaverődő tükörkép, ha kavicsot hajítanak bele. A tekintet azonban, ami Rettegett arcáról tükröződött, nem a megszokott, hideg, számító pillantás volt, hanem egy kínok közt szenvedő emberé, aki valami ismeretlen kínzást áll ki épp.
Egy újabb kép formálódott meg. Ez alkalommal egy fehér kísértetszerű arc volt az. A homályos, remegő kép csupán egy pillanatra élesedett ki, de ez pont elég volt ahhoz, hogy Feketesörény felismerje.
– Lissamina! – kiáltott fel, mintha az oldalába döftek volna. – Istenek irgalmazzanak! Hát te mit csinálsz ott? Zagor! Hol van ez a hely?
A varázsló csak a fejét csóválta. – Nem tudhatom biztosan. De egy dologban biztos vagyok: azok ketten nincsenek e világban. Talán a léleksíkok egyikén… vagy egy dimenzióközti limbóban. Esetleg a mennyekben. Nehéz megmondani. De hogyan…? Feketesörény, mond neked valamit a Csaknafű neve?
– Csaknafű? Igen, hát persze! Azt beszélik, hogy az egész háború akkor tört ki, amikor egy Csaknafüvet szállító karavánt megtámadtak a Trollfog-hágóban. Rettegett Balthus Dombi Goblinjai elloptak egy zsáknyit Marr zsoldosaitól. Miért kérdezed?
Zagor azonban ekkorra már gondolataiba merült.
Végül visszatértek a varázsló dolgozószobájába. Emberfogó Jamut csukott szemmel, felpolcolt lábbal feküdt egy széken. A Küklopsz ékkő-szeme az asztal szélén pihent. Ahogy beléptek a szobába, Zagor a mellkasára szorította a kezét a belé hasító fájdalomtól. Minden újabb alkalommal, mikor az ékkő közelébe került, az egyre erősebb hatást gyakorolt rá. A varázsló egyre gyorsabban gyengült. Kétségbeesésében vakmerő tettre szánta el magát: előreszökkent a szobán át, hogy megpróbálja felkapni a követ az asztalról.
Emberfogó azonban nem aludt. Ahogy a varázsló előretántorgott, kinyitotta fél szemét, és rosszindulatúan elvigyorodott. Ahogy talpra ugrott, a széke hangos csattanással hátraesett. Előhúzta övéről az Orukk tőrt, és a magasba emelte.
Zagor az asztal lapjára zuhant és kétségbeesetten az ékkő után nyújtózott. Ahogy ujjaival elérte azt, összerezzent. A kő azonban az érintéstől odébb gurult és a padlóra esett.
Ugyanekkor Emberfogó lecsapott.
A penge egyenesen a varázsló lapockái felé suhant, és minden bizonnyal a férfi vesztét okozta volna. Ez is történt volna, ha Feketesörény nem lép közbe időben…

Valami azonban összeállt a harcos fejében.
A kirakós darabjai egy teljes képet alkottak. Először egyszerűen Emberfogó heves vérmérsékletének tudta be, hogy a zsoldos azóta próbál végezni a varázslóval, hogy először beléptek a szobába. Most azonban rádöbbent, hogy mi is volt valójában a férfi célja. Karddal a kezében szaladt át a szobán, hogy feltartott pengével védje Zagor hátát.
A kés lecsapott, és centikkel célja fölött kiesett Jamut kezéből. A zsoldos fájdalmas üvöltéssel ragadta meg csuklóját, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. Feketesörény kardja mély sebet ejtett rajta.
Szipogva fordult a harcos felé. – Feketesörény… Miért…?
A harcos azonban nem tágított. Felemelte kardját, és Emberfogó torkához tartotta a hegyét. – Vissza, zsoldos. A falhoz. Rájöttem a titkodra.
Emberfogó hitetlenkedve viszonozta Feketesörény zord tekintetét a fegyver pengéje fölött. Zagor eközben kihasználta a kínálkozó alkalmat, a padlón heverő ékkő után nyúlt, majd szobája túlsó végébe iszkolt vissza. Feketesörény pontosan tudta, hogy a varázsló menekülőre fogta, de jelenleg túlságosan lefoglalta Emberfogó ahhoz, hogy bármit is tegyen ellene.
– T…titkom? Mégis miről beszélsz? – dadogta a zsoldos.
– Felesleges tovább játszanod. Amióta beléptünk ebbe a szobába, azóta próbálsz végezni a varázslóval. Miért? Pontosan tudtad, hogy szükségem van a segítségére. Csak nem a heves vérmérsékleted miatt? Nem, nem hiszem. Aludtál? Nem. Miért nem vetted fel egyszerűen a követ, amikor Zagor rávetette magát? Mert csak az alkalomra vártál, hogy hátba döfhesd.
– Feketesörény! – A zsoldos izzadni kezdett az idegességtől. – Elment az eszed?
– [i]Elég![/i] – dörrent fel Feketesörény. – Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. Miért nem jöttem rá már akkor, hogy valami nincs rendben, amikor az Orukk tőr végzett a Cservával? Átok rád, amiért ilyen sokáig sikerült megtévesztened. Te is pontosan tudod, hogy a fegyver meg van bájolva. Soha nem véti el a célját. A [i]Cservát[/i] céloztad meg. Ki vele, miért?
A zsoldos azonban nem szólt egy szót se, csupán a padlót bámulta.
Feketesörény folytatta. – A saját célodra használtad fel a küldetésemet, hogy megtalálhasd és megölhesd Zagort. Az én küldetésem csupán egy kényelmes lehetőség volt rá, hogy átverekedhesd magad a Tűzhegy szörnyűségein, ráadásul anélkül, hogy fizetned kelljen valakinek a segítségéért. Hála az isteneknek, hogy még azelőtt rájöttem erre, hogy túl késő lett volna. Mennyit fizettek?
– Feketesörény, én…
– [i]Mennyit?[/i] – Feketesörény összeszorított foggal a zsoldos nyakához döfte kardja végét. Apró vércseppek fakadtak, és gördültek le Emberfogó tunikájának nyakához.
– Áu! Rendben van! Jól tippeltél. De hogy bizonyosodtál meg róla?
– A varázsló Holdkristályában láttam a [i]Vezérgályát[/i]. Zharradan Marr légiósai a fedélzeten voltak egy másik alakkal, aki ismerősnek tűnt. Először nem tudtam hova tenni. Csupán most jöttem rá, hogy ki volt az. Zagor Vallaska Roue-nak hívta, de ez a név nekem semmit nem mondott. De egyszer már láttam valahol. Méghozzá Shazâarban, a Hizlalt Disznóban. Amikor Calorne Manitus először bemutatott téged, egy férfival beszélgettél… egy kövér vademberrel, akinek egy vágás húzódott végig a bal arcán…
– Igaz. – Emberfogó nagyot nyelt, és ruhája ujjával megtörölgette a homlokát. – Valóban beszélt velem Vallaska Roue, mielőtt az asztalomhoz jöttél volna. Alig mertem elhinni, milyen szerencse ért. Roue egy harcosról beszélt, akit Salamonisból szalajtottak, hogy elpusztítsa Zharradan Marrt. Mindenfelé vannak kémjeik, Feketesörény. Nehéz bármit is titokban tartani előlük. Marr pribékjei közt gyorsabban terjednek a hírek, mint a szél. Az én feladatom az volt, hogy megtudjam, mit tervezel, és jelentsem ezt nekik. Ha pedig veszélyessé válnál, akkor végezzek veled. Az eredeti terved, hogy eljuss a Fekete Toronyhoz, tökéletes lett volna számukra. De mikor meggondoltad magad, és inkább Zagor után indultál, az én parancsaim is megváltoztak. Marr retteg a varázslótól, mert jól ismerik egymás észjárását, és ugyanolyan erősek a mágiában.
– Ez megnyugtatott. Megmentetted az életemet, és eszemben sem volt megölni téged. Ami azt illeti, nagyon tiszteltelek. Mikor rátaláltunk Zagorra, ki kellett találnom, hogyan végezzek vele anélkül, hogy felébreszteném a gyanakvásodat. A másik lehetőségem az volt, hogy mindannyiótokkal végzek.
– És a Cserva? – kérdezte Feketesörény. – Miért ölted meg az inasomat?
– Nem inas volt – mondta gyenge mosollyal Emberfogó. – Nem. A legkevésbé sem inas, bár kétségtelen, hogy erre ő maga sem jött rá. Zharradan Marr úgy ismerte, mint „Az Istenek Szemei.” Ennél többet nem tudok, de az utasításaim szerint még Zagor előtt meg kellett, hogy öljem, amint már nincs a hasznomra. Úgy döntöttem, hogy onnantól kezdve nincs hasznomra, hogy sikerült idáig beverekedni magunkat.
– És mi a jutalmad az árulásért cserébe?
Emberfogó leszegte a fejét. Az ingébe nyúlt, és előhúzott egy kis medált. – Ez – mondta, miközben kinyitotta rajta a kis reteszt. – Olyan ajánlat volt, melyet nem utasíthattam vissza.
Feketesörény leeresztette a kardját és előrehajolt, hogy megvizsgálja a medál belsejét. Egy gyönyörű, fiatal nő apró portréja volt belefestve.
– Szerencsevadász vagyok – mondta szomorúan Emberfogó. – Ezt te is pontosan tudod. De van egy dolog, ami többet jelent számomra, mint a világ minden kincse, mint a saját életem. Ez a nő Hellena, a shazâari Tanneth nagyúr lánya. Ó, Feketesörény, ha valaha is láttad volna. A bőre bársonyos, mint a selyem, a haja finom, mint a hajnali harmat. És a szemei… azok a szemek egyetlen pillantásukkal felolvasztják még a legridegebb férfiak szívét is. Egy földre szállt angyal. És meghalnék a kegyeiért. – Emberfogó hangja megkeményedett. – Ehelyett azonban az lett a sorsom, hogy ölnöm kellett érte. Mikor Vallaska Roue először leült mellém Shazâarban, először aranyat kínált. Mikor elutasítottam, egy ehhez hasonló medált adott, melyben az én képem volt, melyet három vércsepp koszolt be… hölgyem vére.
Könnycseppek fakadtak a szeméből, és egy pillanatra a távolba meredt.
– Elfogták, és Marr coveni kazamatáiba vitték. Nem. A jutalmam Zagor megöléséért nem egy zsák arany volt, hanem Hellena szabadsága. Nem volt más választásom. Te sem cselekedtél volna másként.
A harcos hallgatásba merült. A zsoldos története szíven ütötte. A dühe együttérzésbe csapott át. Ellépett Emberfogótól az asztal felé.
A zsoldos csupán erre a lehetőségre várt. Egyetlen mozdulattal felugrott az asztaltól kardtávolságon kívülre, kezében pedig dobásra készen felemelte az Orukk tőrt.
– Ne légy bolond, Emberfogó – mondta halkan Feketesörény. – Ne feledd a küldetést. Meg kell állítanunk a háborút, különben egész Allansia elbukik, és…
– Nem érdekel Allansia – vágott a szavába Emberfogó. – Hellena élete fontosabb. Őt kell először kiszabadítanom. Csak ezután foglalkozok Allansia sorsával.
– Akkor csatlakozz hozzám, segíts nekem. Amint teljesítettük a küldetésemet, a szavamat adom, hogy segítek neked kiszabadítani Hellenát.
– Túl kockázatos. Mit tehetnek most vele Marr teremtményei? És mit fognak még vele tenni, miközben én veled vesztegetem az időmet?
– Talán Zagor Holdkristályából megtudhatod.
Emberfogó csupán ekkor vette észre, hogy a varázsló nincs a szobában. Szemei körbefutottak a termen, majd megállapodtak a félig nyitott ajtón. – Varázsló! Gyere vissza!
A zsoldos az asztalra pillantott, majd vissza az ajtóra, és közben vadul gondolkodott. [i]Ki jelenti a nagyobb veszélyt? A harcos a kardjával? Nem. Az Orukk tőr távol tudja tartani. Akkor a varázsló? Mi történt vele? Nála van az ékkő? Visszatért a hatalma?[/i] Nem hallott az ajtóból zajt, így figyelmét ismét Feketesörény felé fordította.
A harcos karddal a kezében állt a szoba túlvégében. A halálos Orukk tőr miatt moccanni sem mert. Ám valami megakadályozta Emberfogót, hogy egyszerűen csak elhajítsa a fegyvert, és pontot tegyen ennek az egész ügynek a végére. Talán a múltbéli hűsége volt az, vagy a harcos iránt érzett tisztelete, akinek az élete most csupán a saját jóindulatán múlt. Tétovázott. A két férfi úgy szemezett egymással, mint két hatalmas szarvasbika.
Hűvös szél fújt át a szobán, mely lehűtötte a kedélyeiket. Emberfogó szorítása enyhült a tőrön. – Feketesörény… én…
Háta mögött halkan megnyikordult az ajtó. Fegyverrel a kezében megperdült. Feketesörény kihasználta a kínálkozó alkalmat, és előreugrott! A nyikorgást azonban csak a szél okozta.
Mikor Emberfogó visszafordult és megpillantotta a felé rohanó harcost, egy pillanat alatt célzott és dobott.
Feketesörény a feje fölé tartott kézzel a padlóra vetette magát, a mágikus fegyver elől azonban nem volt menekvés. Az Orukk tőr célpontját követve röptében lesüllyedt. Hegye egyenesen a harcos nyakának szegeződött. Halála immár elkerülhetetlenné vált. Amíg meg nem történt a lehetetlen.
Csupán néhány centivel a céljától a tőr megállt a levegőben. Egy pillanatig egy helyben lebegett, majd Emberfogó legnagyobb döbbenetére megperdült, és visszaröppent felé! A zsoldos félreugrott, hogy elkerülje, a fegyver azonban követte minden mozdulatát, míg végül…
– [i]Ungghh![/i]
A penge átszakította torkát, és tövig a nyakába fúródott. Emberfogó kiáltása hörgésbe vált, ahogy fuldokolni kezdett a seb okozta vérben. Öklendezve, köhögve térdre rogyott.
Feketesörény felpillantott, és döbbenten figyelte, ahogy a zsoldos véres ujjaival szorítja a torkába ágyazott tőr markolatát. Sikerült kihúznia, és a padlóra ejtenie a fegyvert, ám ez nem segített rajta. Véreset köhécselve, remegő végtagokkal holtan a padlóra rogyott.
– Mi a…? – A szavak suttogva törtek fel a szájából. Nem hitt a szemének. Mindazok alapján, amit tudott, [i]neki[/i] kellett volna most holtan hevernie a földön.
Ekkor egy arc bukkant fel az ajtóban… és ez mindent megmagyarázott. Zagor volt az. A varázsló ismét visszanyerte ifjú kinézetét, mágikus hatalma is visszatért.
– Zagor! Te voltál az…
– Természetesen. Miért tűnsz ilyen döbbentnek? Jobban örülnél neki, ha most [i]te[/i] hevernél a padlón, a saját véredben úszva? Meg tudjuk oldani. Látom nem. Én is így gondoltam. Akkor gyere velem. Még sok dolgunk van.
2020. február 8. 05:28 | #20
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c8-0.png][/img][center]20
A [i]Vezérgálya[/i][/center]
Feketesörény felriadt és körbenézett. A sötét szobát csupán a kandallóban lobogó tűz, és az asztalon álló gyertya lángja világította meg. A halovány fényben megpillantotta a leszakadt könyvespolcot, a székeket és az asztalt, a Cserva és Emberfogó padlón heverő holttesteit. A varázsló dolgozószobájában volt. Kidörzsölte a fáradtságot szemeiből. Úgy tűnik, a kimerültség végül erőt vett rajta, és elaludt.
Zagor az asztala mellett egy ősi kötet tanulmányozásába mélyedt. Mikor meghallotta Feketesörény mocorgását, felé fordult. – Látom, a harcos felébredt. Szedd össze magad, Feketesörény Chadda. Elmondom, mit sikerült kiderítenem, és hogy mit kell tennünk. Siess, nincs vesztegetni való időnk. A [i]Vezérgálya[/i] ebben a pillanatban is a Sziklás Szirt felé közelít. Hamarosan életed eddigi legnagyobb kihívásával kell szembenézned.
Feketesörény talpra állt, és kinyújtóztatta fáradt tagjait. Vajon meddig aludt? És mit sikerült Zagornak kiderítenie?
Az asztalhoz lépett. – Készen állok. Mondd, mi a feladatom.
Zagor becsukta a könyvet és hátradőlt a székében. – Rettegett Balthus elveszett e világ számára – kezdte. – A Csaknafűvel végzett kísérletei sikerrel jártak. Behatolt a léleksíkra, ahol elképesztő erejű lényekkel lépett kapcsolatba. A világunkba hívta őket, hogy segítsenek a tervei végrehajtásában. Ezen teremtmények számára az anyagi sík nem több egyszerű játszótérnél, az itt élő élőlények pedig rovarok csupán, amikkel úgy játszhatnak kényük-kedvük szerint, mint te vagy én egy közönséges bogárral. És ha épp úgy tartja kedvük, ugyanilyen játszi könnyedséggel össze is taposhatják azokat. A mágia azonban lenyűgözi őket. Mivel kíváncsiak voltak Rettegett mágiájára, néhányan meghallgatták a történetét, sőt, vissza is tértek ide vele. Miután azonban összecsaptak a Gendzsikkel, mindannnyian visszamenekültek a saját létsíkukra. Mikor Rettegett Balthus ráébredt a hatalmukra, úgy döntött, visszatér a léleksíkra és ismét megnyitja a kapukat. Ha a kísértetlények az ő oldalára álltak volna, legyőzhetetlenné vált volna.
– [i]Vált volna[/i]…?
– Igen – bólintott Zagor. – Rettegett terveinek keresztbe tett egy másik betolakodó.
Feketesörény felegyenesedett a székében. Eszébe jutott Lissamina Holdkristályban látott képmása.
– A barátod, a varázslónő – folytatta Zagor. – Belépett a léleksíkra, és szembeszállt Rettegettel. A férfi mágiája azonban sokkal erősebbnek bizonyult az övénél. Nem remélhette, hogy legyőzi, sem pedig hogy megakadályozza a kísértet-lények világunkba való visszatértét, ha azoknak úgy tartotta volna kedve. Ezért megtette, amit tudott: lezárta az átjárót, és ezzel örök rabságra kényszerítette mindkettejük lelkét. Most is ott vannak. Még csak megtippelni sem tudom, milyen sors vár rájuk.
Feketesörény torka összeszorult. Csupán néhányszor találkozott a nővel, és mégis, ő volt az első – és egyetlen – mágiahasználó, akiben úgy érezte, hogy megbízhat. Az ő tanácsára indult el Zagor után, és most feláldozta saját magát. Némán bámulta az ökölbe szorított kezeit.
– Tehetünk érte bármit? – kérdezte végül.
A varázsló megrázta a fejét. – Sem te, sem én. Nem küldhetlek utána a léleksíkra, ahogy én sem juthatok oda. A sorsa az istenek kezeiben van.
Feketesörény összeszorított fogakkal terelte gondolatait ismét a küldetésére. A Rettegett Balthusról szóló hírek egyszerre voltak jók és rosszak. Most, hogy csapdába esett a léleksíkon, Zharradan Marr csapatainak győzelme elkerülhetetlenné vált. A káoszlények vezetőjük nélkül visszatérnek a Sziklás Magaslatok közti lyukaikba. És mit is mondott Zagor? A [i]Vezérgálya[/i] A Sziklás Szirt felé tart? A Fekete Toronyhoz!
– Mi lesz Zharradan Marral? – kérdezte.
– Na [i]ez[/i] az, ami miatt gyorsan kell cselekednünk – válaszolta a varázsló. – A [i]Vezérgálya[/i] egyenesen a Fekete Torony felé tart. Még azelőtt el kell kapnunk, hogy elérné a fellegvárat, különben befészkeli oda magát, és vesztettünk. Még a hajóján végeznünk kell vele. És amikor azt mondom, hogy végeznünk – mondta előre hajolva Zagor –, azt úgy értem, hogy [i]neked[/i] kell megtenned. Nem tudok egyszerre veled is tartani, és a megfelelő varázslatot is elmondani. Nagy a kockázat. Csupán annyit tehetek, hogy a [i]Vezérgályá[/i]ra juttatlak. Miután a fedélzetre jutottál, már minden rajtad fog múlni.
Feketesörény végiggondolta a varázsló szavait. Készen állt rá, hogy szembeszálljon Zharradan Marral, de előtte még ki akarta kérni a varázsló tanácsát. – Nem fogok csalódást okozni, Zagor. Előtte azonban mondd el, mi Marr gyengéje. Úgy hallottam, hogy jól ismerted. Az életemet kockáztattam, hogy felkeresselek. Mondd el, hogyan győzhetem le.
– Nem remélheted, hogy harcban kerekedj fölé. Van olyan harcos, mint te, és minden varázserejét be fogja vetni ellened. A gyengéje a tükre.
– Milyen tükör?
– Zharradan Marr nem ember, hanem egy élőholt félszellem. Egy tükörből nyeri az erejét, ami mindig vagy a szobájában, vagy valahol a közelben van, és amit a szolgái őriznek. Ez nem egy közönséges tükör, hanem egy átjáró Marr saját világába. Ez nem a léleksík, sem pedig a mennyei síkok egyike, hanem egyfajta limbó. Az az igazság, hogy senki sem tudja pontosan, hová vezet. De ha megsemmisíted a tükröt, megtöröd az erejét is. Ha ekkor benne van, akkor soha nem fog tudni visszatérni a világunkba. Ha pedig idekint, semmivel sem lesz erősebb, mint bármelyik közönséges halandó.
A feladat nem volt egyszerű. A [i]Vezérgályá[/i]n el kell majd kerülnie az őröket, meg kell találnia Marr lakosztályát, és el kell pusztítania a tükröt, ráadásul anélkül, hogy bárki észrevenné.
– Hogyan tudom megsemmisíteni?
– Úgy törik össze, mint bármely másik. Egyszerűen csak csapj rá a kardoddal. – A harcos további segítség reményében, csendben várakozott. Zagor mélyen elgondolkozva bámulta a falat.
Végül felállt, és a szobán átvágva egy szekrényhez lépett. Kivett belőle egy kis csomagot, amit az asztalra helyezett. – Tessék – mondta végül. – Ezt jobb lesz, ha magaddal viszed.
– Nem használok varázslatot. Nem bízok a varázstrükkökben, csak a kardomban.
– Hát persze – mondta gúnyosan Zagor. – Ne aggódj, sosem ajánlanék fel neked mágiát. Ha Marr elfogna, tudná, hogy honnan szerezted. Ez azonban nem varázseszköz. Ebben a csomagban [i]tűzpor[/i] van. Úgy robban fel, mint a tűzgolyó. Nézd. Látod itt ezt a zsineget? Ez a kanóc. Gyújtsd be ezzel a tűzszerszámmal. Fel fog ragyogni, amikor sikerrel jársz. Lesz egy kis időd, amíg a zsineg ég. Mikor azonban eléri a csomagot, egy hatalmas tűzgolyó fog elemészteni mindent a közelében.
– És mi hasznom lesz ebből nekem?
– Katona vagy, Feketesörény. És tudod, hogy a háborút minden áron meg kell nyerni. A katonák élete a győzelem ára.
– Beszélj egyértelműen. Mit javasolsz?
– Marrt minden áron meg kell állítani. Ebből a szempontból te is feláldozható vagy.
– Igen.
– Veszélyes a feladatod. De még ha nem is sikerül bezúznod a tükröt, ezt a lehetőséget akkor sem szabad elszalasztani, hogy megakaszd Marr terveit. Ha megtalálod a tükröt, először rejtsd el ezt a csomagot, és gyújtsd meg a kanócot. Csak ezután láss neki a megsemmisítésének. Ha sikerrel jársz, elolthatod. Ám ha nem jársz sikerrel, ez a kis csomag gondoskodni fog róla, hogy próbálkozásod ne vésszen kárba. Mikor a kanóc végigég, a tűzgolyó megsemmisíti majd a [i]Vezérgályá[/i]t, és kis szerencsével a tükröt is. De ne feledd, hogy ha ez megtörténik, a te életed is odavész. Megértetted?
Feketesörény egy pillanatig elgondolkodott. De nem volt valódi választása. Ha elbukja a küldetését, az életének egyébként is vége. Látta a logikát abban, hogy az egész hajót magával rántsa, ha idáig fajulnak a dolgok.
Volt azonban egy másik lehetőség is. Mi történik akkor, ha sikerül ugyan megsemmisíteni a tükröt, de nem tud elég hamar visszatérni a kis csomaghoz?
Zagor felé fordult. – Mennyi időm lesz?
– Számolj: [i]Egy[/i] kabbanat. [i]Két[/i] kabbanat. [i]Három[/i] kabbanat. Ebben a tempóban. Mikor elérsz százig, a tűzgolyó berobban. Próbáld meg.
Feketesörény számolni kezdett. – Egy kabbanat, két kabbanat, három kabbanat…
– Egy kicsit lassabban.
– [i]Egy[/i] kabbanat, [i]két[/i] kabbanat, [i]három[/i], [i]négy[/i]…
– Így már jobb. Ne feledd, amint begyújtod a kanócot, el kell kezdened a számlálást, és nem hagyhatod abba. Ha elveszted a fonalat, az az életedbe kerülhet.
– És utána…?
– Amint széttörted a tükröt, menj vissza a csomaghoz és oltsd el a kanócot. Térj vissza a fedélzetre. Mondd el a légiósoknak, hogy a mesterük halott. Kényszerítsd őket, hogy repüljenek el Salamonisba, és tegyenek ki téged.
– És ha nem hajlandóak ezt megtenni?
– Akkor gyújtsd meg ismét a kanócot. De ne aggódj. Ha Zharradan Marr tényleg halott, engedelmeskedni fognak neked. Egyetértesz?
Feketesörény kényelmetlenül feszengeni kezdett a széken. Beletúrt a hajába, és mélyen Zagor szemébe nézett. – Igen. Megteszem.
– Helyes. Akkor kezdjünk neki.
Zagor kinyitotta a könyvét, és feszülten olvasni kezdett. Feketesörény felállt és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Veszélyes feladat állt előtte – eddigi élete legveszélyesebb küldetése. Mi lesz, ha még azelőtt elfogják, hogy meggyújthatná a csomagot? Mi lesz, ha kiég, mielőtt végezhetne? Mi lesz, ha még azelőtt rátalálnak a tűzporra, hogy a kanóc leégne?
Megállt Emberfogó teste mellett, ami még mindig a padlón hevert. A véráztatta Orukk tőr mellette pihent. Letérdelt, felvette és megvizsgálta.
– Készen állok – jelentette be Zagor. – Itt az idő. Most kell indulnod, amíg még sötét van. Ha várjuk, hogy kivilágosodjon, azonnal észrevesznek a fedélzeten.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c20-1.png][/img]A varázsló felemelte a szőnyeget, mely alól két félhold alakú, padlóra festett jel bukkant elő. Zagor két üvegcsét emelt le a szekrényről, majd a jel közepén szétfröcskölte azok tartalmát. A levegő füsttel telt meg. A varázsló tenyerét lefelé fordítva felemelte kezeit. Ismeretlen nyelven kántálni kezdett, mire a gomolygó füst sűrűsödni kezdett, és szürkéből előbb piszkos kékbe, majd mélyvörösbe és sárgába váltott.
Feketesörény a plafonra pillantott, ahol fénysugár bukkant fel, és kezdett terebélyesedni. Ennek színe a füsttel együtt változott: szürkéről kékké, vörössé, sárgává. Végül tiszta fehérré világosodott, és egy kép kezdett formálódni benne. A padlóról felszálló füst a magasba emelkedett, és eltűnt a plafonban. Feketesörény szemei elkerekedtek, ahogy a kép alakot öltött. Barna és fekete formák mozogtak és olvadtak össze, és ahogy egyre kézzelfoghatóbbá váltak, egyre több részletet tudott kivenni belőlük. Egy hajó volt az, egy hatalmas, fekete vitorlás hajó, melynek középső vásznát egy csuklyás koponya díszítette.
A [i]Vezérgálya[/i]!
– Siess, Feketesörény Chadda. – A varázsló szavai visszhangot vertek a teremben.
A harcos összeszorult gyomorral, izzadtan, nedves tenyérrel felállt. Ahogy a füstoszlop felé lépett, a mágiát kezdte szidni, és hogy ismét ennek használatára kényszerült. Mielőtt a szimbólumra lépett volna, még megtorpant és Zagorra pillantott, aki mereven figyelte őt. Lenézett az Orukk tőrre, amit még mindig a kezében szorongatott, majd vissza a füstre. Egy mély levegőt vett.
Majd gyakorlott mozdulattal az övébe dugta a tőrt, és előrelépett.
2020. február 9. 22:53 | #21
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c9-0.png][/img][center]21
A végső összecsapás[/center]
Jeges légfuvallat csapta meg, amitől hátratántorodott a korlátnak. A szél a hajába markolt, mintha szálanként akarta volna kitépni a koponyájából. Fülét megcsapta a három óriási árboc ütemes nyikorgása, és a hatalmas, feszülő vitorlák csapkodásai. A [i]Vezérgálya[/i] jobbra-balra dülöngélve közeledett a Sziklás Magaslatok recés csúcsai felé. Kétoldalt pedig szárnyas Tookik suhantak a gálya mellett, melyek emelkedve és süllyedve kísérték a hatalmas hajót. Minden sötétségbe burkolózott, csupán a fedélzeten elszórt néhány lámpa biztosított némi fényt.
Feketesörény megragadta kardja markolatát és gyorsan körbepillantott. Észrevették?
Nem.
Zagor varázslata a [i]Vezérgálya[/i] hátsó felébe juttatta, jóval a hajó kormánykereke mögé. Gyorsan leguggolt a korlát mögé és alaposabban is felmérte a környéket.
A fedélzeten csupán három alakot látott. Néhány lépésnyire tőle, a kormánynál egy megtermett, páncélos, orrszarvú alak állt. Egy Rinocérosz-Ember, aki a hajót irányította. Tisztán hallotta a lény horkantásait, a szél azonban elnyomott minden zajt, amit ő okozott. Könnyedén hátba tudná támadni a lényt. De mi történne akkor a hajóval? Ha senki nincs itt, hogy a kormányzással foglalkozzon, akkor bizonyára letérne az útjáról. És a hirtelen irányváltás kétségtelenül riasztana mindenki mást is. Szemei ezután a korlát egyik törött oszlopára estek. Ez talán jó lesz…
A hídról lépcsők vezettek le a fedélzetre. Ide elég nehezen látott csak le, de sikerült kivennie egy emberi alakot, aki az összetekert köteleken heveredett le. A harcos nagyon remélte, hogy bárki is az, alszik.
A hajóorrba tekintve egy harmadik emberi alakot sikerült kivennie, aki egészen biztosan nem aludt. Magas, és rendkívül elhízott formája volt, az elülső árbocnak dőlve állt és a távolba bámulva kísérte figyelemmel a hajó vonulását. Feketesörény azonnal felismerte a széles, rongyos göncökbe öltözött fickót. Gondolatai azonnal visszatértek a Hizlalt Disznóban töltött első éjszakájára. [i]Vallaska Roue![/i]
Ebből még gond lehet. A Rinocérosz-Emberrel gyorsan végezhet. Ezután minden bizonnyal gyorsan lejuthatna a fedélzetre, hogy ott végezzen a kötélzeten horkoló taggal is. De vajon bízhat benne, hogy Vallaska végig a távolba fog bámulni, miközben ő előreszalad? Ha megfordulna, egészen biztosan észrevenné, hogy eltűnt a kormányosa! Lehet, jobban járna, ha hagyná őt, és egyenesen Zharradan Marr terme után indulna. És mi a helyzet a Tookikkal? Nem, ők túl messze vannak ahhoz, hogy bármit is lássanak ebben a sötétben.
Gyorsan kiötölte hát a tervét.
Vékony, vörös fénycsík folyt szét a láthatáron. Közeledett a napfelkelte. Hamarosan felébred a legénység többi része is, és ekkor már sokkal több akadállyal lesz kénytelen szembenézni. Gyorsan kell cselekednie.
Óvatosan előhúzta hüvelyéből a kardját, majd félig guggolva a kormány mögött álló lényhez lopakodott, miközben próbált nem megcsúszni az imbolygó jármű fedélzetén. A Rinocérosz-Ember mögé érve lassan felegyenesedett és fegyvere pengéjével megcélozta a háta közepén. Erősen megragadta a kard markolatát, majd, mint egy hatalmas tőrt, a magasba emelte. Várt egy pillanatot, hogy a hajó kiegyensúlyozza magát.
És lecsapott!
– [i]Hhuunnnngh![/i]
Feketesörény megdermedt.
A csapás elég erős lett volna ahhoz, hogy végezzen egy Tűzdémonnal. A Rinocérosz-Ember azonban ahelyett, hogy összeesett volna, felé fordult. A kard markolata úgy állt ki a lapockái közül, mint egy fába döfött tőr. [i]Francba![/i] A Rinocérosz-Ember bőre olyan szívós volt, hogy a fegyver teljesen beleszorult a lénybe, ám nem döfte át a szívét.
És ezzel fegyvertelenné vált!
Gyorsan gondolt egyet, és azonnal cselekedett. Teljes lendületből, talppal előreugrott, egyenesen a bestia mellkasának. A meggyengült Rinocérosz-Ember hangosan felhorkant, ahogy megbotlott. Feketesörény keményen a fedélzet padlójára zuhant. A hajókerék megperdült, a [i]Vezérgálya[/i] pedig jobbra dőlt. A kormányos egyensúlyát vesztve hátraesett, és horkantásai hirtelen abbamaradtak. Ahogy a lény teljes súlyával elterült a padlón, a hátába ékelt kard végre elérte a szívét, és végzett vele.
Feketesörény feltápászkodott. Vajon meghallották mások is a csatájuk zaját? Először a köteleken alvó alakra pillantott, majd Vallaska Roue-ra. Látszólag egyiküknek sem tűntek fel a Rinocérosz-Ember halálhörgései.
Gyorsan felkapta a törött korlátoszlopot és kiékelte vele a kormánykereket. Így legalább nem térnek le az útról. Próbaképp megpróbálta elfordítani azt, de a rúd kitartott. Figyelmét ez után ismét a holttest felé fordította, hogy visszaszerezze a kardját.
Ekkor azonban újabb ötlete támadt. Végighúzta a tetemet a fedélzeten, majd emberfeletti erővel sikerült talpra állítania. Ezután a kormánykeréknek támasztotta. Így talán sikerül egy ideig megtévesztenie Vallaskát.
Mikor ezzel megvolt, lihegve a lentebb alvó alakra pillantott. Csendben lesietett a lépcsőkön.
Az összetekert kötelek egész tűrhető ágyat formáltak a legénység e tagja számára, aki tátott szájjal, hangosan horkolva, szétvetett tagokkal pihent egy üres üveggel a kezében.
[i]Nagy kár, meg kell zavarnom[/i], gondolta magában Feketesörény, miközben kardja hegyét az alak légcsövének támasztotta, majd vékony vörös vonalat rajzolt rá. A vágás nem volt túl mély. Még tervei voltak ezzel a fickóval.
– Ki? Mi…? – A férfi hirtelen felriadt. Feketesörény keményebben a torkának nyomta a kardját, majd a szája elé emelt ujjal jelezte, hogy jobban jár, ha csöndben marad. A férfi megértette, majd nagyot nyelve elcsendesedett.
– Az életed a kezemben van – mondta Feketesörény. – Ugye ebben egyetértünk? – A férfi – lehetőségeihez képest – bólintott, miközben hirtelen kiverte a veríték. – Elég egyet csavarnom ezen a pengén, és soha többé nem élvezheted, bármi volt is abban az üvegben. Mondd el, amit tudni akarok, és talán megkímélem az életedet.
– M… mi az?
– [i]Csendet![/i] – mondta szúrós tekintette. A férfi nyakán ejtett vörös csík szélesebbé vált. – [i]Én[/i] döntöm el, hogy mikor beszélhetsz! Csak annyit kell elmondanod, hogy hol találom Zharradan nagyúr lakosztályát.
– U…Uram. É…én azt nem tehetem. Végem lenne.
– Ha nem mondod – sziszegte Feketesörény –, akkor most [i]azonnal[/i] véged lesz. Ezt szeretnéd? – Kardja pengéjét még mélyebbre tolta a fickó torkába.
– Áááá! Rendben. Elmondom! K…kérem. Vigye innen a kardját! – Feketesörény nem mozdult. A férfi dadogva folytatta. – M…menjen le [i]azon[/i] a lépcsősoron a hajóba. Egy körfolyosóra vezet, öt ajtóval, mindegyiken egy jellel. Válassza a vizeskorsósat, az Zharradan nagyúr terme. [i]Könyörgöm[/i], kegyelmezzen!
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c21-1.png][/img]– [i]Hát itt meg mi folyik?[/i]
A dühöd hang föntebbről hangzott fel, és megriasztotta Feketesörényt. Mikor elfordította a fejét, Vallaska Roue hatalmas tömegét vette észre, aki őket bámulta!
A matróz ezt a pillanatot választotta menekülésre: félrelökte Feketesörény kardját és megpróbált talpra tántorogni.
A harcos azonnal, ösztönösen támadott. Fegyvere oldalra csapott és ismét megtalálta a férfi torkát. Ezúttal azonban sokkal mélyebbre mart. A borotvaéles penge mélyen a nyakba vágott, és ahogy a matróz teteme elernyedt, a kötélzet elkezdte beszívni a vérét.
Feketesörény ugyanazzal a mozdulattal lekapta övéről az Orukk tőrt, és Vallaska Roue felé hajította. Mielőtt a fickó megmoccanhatott volna, a fegyver a szívébe fúródott. Megtántorodott, előredőlt, végül lezuhant. Az egész [i]Vezérgálya[/i] beleremegett, ahogy becsapódott az alsó fedélzetre.
Feketesörény fejében egymást követték a gondolatok. A zaj bizonyára őrök egész garmadáját fogja riasztani, ezért gyorsan kell cselekednie. Megpillantott egy közeli kis fadobozt egy maréknyi kötélfogó szeggel. Gyorsan előkapta Zagor tűzporát, a dobozba tette, majd meggyújtotta a kanócot. Az először csak sercegett, végül azonban lángra kapott. Ezután fogta a szegeket, és a kis csomagra helyezte őket.
– [i]Egy[/i] kabbanat, [i]két[/i] kabbanat, [i]három[/i]… – Hirtelen rádöbbent, hogy hangosan számol. A számlálás folytatódott, ezúttal azonban már csak a fejében.
A jelzett lépcsősorhoz sietett, majd felrántotta a lejáratot elzáró csapóajtót.
Zajt hallott odalentről… hangokat. Vallaska Roue zuhanása minden bizonnyal felverte az egész hajót. De amennyire meg tudta állapítani, nem volt közvetlen veszélyben. Kettesével véve a fokokat, a fakorlátot használva hangtalanul lesietett.
[i]Tíz kabbanat, tizenegy kabbanat…[/i]
A matróz nem hazudott. Legalábbis a folyosóról nem. Öt ajtó vezetett innen tovább. Gyorsan végigszaladt rajtuk a tekintete. Az egyiken a tűz jele volt, a másikon egy koronáé, a harmadikon hópihe, a negyediken két egymásra vetett kard, az utolsón pedig egy vizeskorsó.
[i]Tizennégy kabbanat, tizenöt kabbanat…[/i]
Behallgatózott az ajtó mögé. Nem hallatszott mögüle semmi. Elfordította a kilincset. Az ajtó [i]zárva[/i]! Feketesörény szitkozódott. Be kell, hogy törje. Még több zaj. A torkában kalapált a szíve.
[i]Húsz kabbanat…[/i]
Nem volt ideje tétovázni. Hátrált pár lépést, irányba vetette a vállát, majd nekirontott.
Az ajtó megreccsent a sarokpántjainál. Jóval masszívabb volt, mint amire számított, és erős fájdalom nyilallt a karjába. Ahogy beszakadt, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de sikerült még időben visszanyernie. A hirtelen széllökéstől megremegett a falon lévő gyertya lángja, de csak egy pillanatra halványodott el, utána ismét felerősödött. Feketesörény a sárga fényben végignézett a kabinon.
Először azt hitte, hogy rossz helyen jár: ez a helyiség aligha lehetett egy varázsló dolgozószobája. A szoba poros és mocskos volt. Balján a falat a hajó oldala alkotta. Az itteni két kör- és egy nagyobb panorámaablakot koszos függönyök takarták el. A nagyobb mellé volt felerősítve a gyertya, illetve egy bronz látókör, mely akár a Yaztromo tornyában látott szerkezet kistestvére is lehetett volna. A bal oldali fal mellett egy megvetetlen ágy állt, emellett pedig egy kopottas gardróbszekrény…
Feketesörénynek elállt a lélegzete!
A szekrény mellett, előredőlve egy [i]alak[/i] figyelte!
Automatikusan a kardja után nyúlt, ám ahogy megmozdult, a fickó is így tett… túlságosan is pontosan. Ahogy Feketesörény megállt, az alak is így tett. Ahogy eleresztette a fegyverét, a másik is hasonlóképp cselekedett. Saját tükörképét látta.
[i]A tükörképét?[/i] Ez volt az a tükör!
Felsóhajtott. Ezek szerint elért a céljához? Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű lesz? Csak előrelép és betöri az üveget?
Nem.
Plotty! [i]Sssssschhh![/i] Plotty!
A mély hang a helyiség túlvégéből hallatszott. Szemei azonnal abba az irányba fordultak. Egy felfelé vezető csigalépcsőt pillantott meg, mely mellett egy papírokkal borított íróasztal állt. Emögött azonban egy alak mozgott. Volt ott [i]valami[/i] – amihez hasonlót még nem látott.
Leesett az álla. Az íróasztal mögötti széken egy élő, zubogó massza volt. Sőt, igazából nem is a székben volt. A formátlan valami leginkább egy hatalmas zselétömbre emlékeztetett, ami a plafonról a székre esett. Kígyószerű csápok törtek elő a vonagló tömegből, majd kúsztak vissza belé. Gyulladt hólyagok nőttek, majd pukkadtak ki a felszínén. Ahogy a lény sziszegve elterült a széken és az íróasztalon, olybá tűnt, mintha féregszerű lények tucatjai vonaglottak volna a belsejében.
Ahogy Feketesörény elhátrált e szörnyeteg elől, megbotlott a kitört ajtóban. [i]Ez meg micsoda?[/i] A látvány annyira meglepte, hogy kis híján megfeledkezett a számolásról. Egy pillanatra ismét erre koncentrált. [i]Harminckét kabbanat, harminchárom kabbanat…[/i]
A lény halk plottyanással a székről a padlóra folyt, nyálkás állábakat húzva maga után. Az íróasztal alól ismét előbukkant, majd tovább araszolt a harcos felé.
Egy nyálkás csáp nőtt ki a közeledő masszából, mely a padlón át Feketesörény felé nyúlt. Épp időben vette észre ahhoz, hogy félreugorhasson előle, mielőtt a valami rátekeredhetett volna a lábára. A szörnyeteg ezután nyugton maradt, a padlóra cuppant és húzni kezdte teste maradékát.
Feketesörény előrántotta kardját és lecsapott a csillogó csápra. A csapás könnyedén kettészelte a valamit, ám amint ismét felemelte fegyverét, a kettészelt oldalakból előtörő, vonagló férgek azonnal összeforrasztották a szeleteket. A lényt elkerülve a látókör felé lépett, majd a vonagló massza fő testét célozva ismét felemelte fegyverét.
– [i]Tedd le a kardod, ember. Ez ellen a lény ellen hasztalan.[/i]
A hang hallatán azonnal megdermedt. Mély, erőteljesen zengő, túlvilági hang volt. A szavak olyan tekintélyt hordoztak, hogy ösztönösen engedelmeskedett neki, és leeresztette a kardját. Gyorsan körbenézett a termen, hogy megtalálja a forrását, de nem látott senki mást. Ekkor ismét megpillantotta a tükröt, melyből egy vörösen izzó szempár bámult rá, miközben az arc többi része épp csak most kezdett formát ölteni benne. Döbbenten figyelte az egyre részletesebb arcot.
Hirtelen érezte, amint valami hideg és ragacsos dolog ragadja meg a lábát!
Egy újabb nyálkás csáp nőtt ki az egyre terebélyesedő teremtményből, mely felmászott a csizmáján, és most éppen belefolyt. Lába egyre hűvösebbé vált. Sőt, szinte fagyni kezdett! Feketesörény riadtan sikoltva ugrott odébb. A csizmája leesett ugyan, de így sem sikerült megszabadulnia a gumiszerű csáptól, mely a mozdulatait követve nyúlt egyre vékonyabbra. Lecsapott a kardjával, és most is sikerült kettévágnia a nyúlványt, de az nem eresztette a lábát, ráadásul egyre erősebben szorította azt. Kezdett elzsibbadni a lábfeje. Megrázta, és mindkét kézzel megragadva megpróbálta levakarni róla a lényt.
Mikor végül sikerült megszabadulnia a nyálkától, a padlóra hajította a maradékot. A végéből ismét előbújtak a kukacszerű lények, és egy másik, a fő tömegből előbukkanó csáp nyúlt ki felé, hogy összeforrjanak. Semmit nem érzett a lábából, ráadásul a kezei is kezdtek elzsibbadni. A lény pedig tovább közeledett.
– [i]Bolond! Engedelmeskedni fogsz a parancsomnak! Tedd le a fegyvered. Most![/i]
A hang ezúttal hangosabban dörrent. Feketesörény ismét a tükörre pillantott. A szemek köré most már egy egész arc nőtt: egy sötét bőrű, magas homlokú arc, melynek tetejét drótszerű haj díszítette.
Feketesörény tudta, hogy nem egy emberrel néz farkasszemet. Felismerte a komor tekintetet, az oldalt ülő nagy, hegyes füleket és a hosszú, csontos ujjakat, melyek éles, karomszerű körmökben végződtek. A lény vékony ajkai különös, ritmikus módon mozogtak, melyek teljesen elütöttek a felhangzó szavaktól. Az ajkak megvető mosolyra húzódtak, az arcra pedig dühödt kifejezés ült ki. Ez nem egy ember volt.
Hanem Zharradan Marr.

A vörös szempár egy pillanatra megbűvölte Feketesörényt, de a számlálásra koncentrálva sikerült ismét magához térnie. [i]Ötvenöt kabbanat, ötvenhat kabbanat.[/i]
A lábai körül vonagló, alaktalan tömegről teljesen megfeledkezett. A bugyogó, sziszegő és szörcsögő teremtmény széles peremű kört formált körülötte, minek köszönhetően semerre sem tudott továbbindulni anélkül, hogy bele ne lépjen. Úgy tűnt, a lény Zharradan Marr parancsát várja.
– [i]Tedd le a kardod. Ki vele, ki küldött? MOST! Különben fájdalmas halálban lesz részed, ahogy a lényem lassan megfagyaszt![/i]
Feketesörény mély lélegzetet vett. Mit is tehetett volna? Ha lép, mindkét lába használhatatlanná válik. Ha nem követi a nekromanta parancsát, biztosan nem fog elszabadulni a lény szorításából. Most már nem tehetett semmit, de ha elég sokáig tudja húzni az időt, a küldetését [i]talán[/i] be tudja teljesíteni, még ha oda is veszik közben. Hogyan tudná betörni a tükröt?
Marr utasítását követve ellazította a kezét a kardja markolatán, mely immár petyhüdten lógott a kezéből.
– [i]Dobd le. A földre.[/i]
Feketesörény leszegte a fejét, és hagyta, hogy megrogyjanak a vállai.
Zharradan Marr remegő ajkai mintha mosolyra húzódtak volna. Az ember kezdte belátni, hogy semmit sem tehet. Most pedig meg kell tudnia, hogy ki küldte őt a [i]Vezérgályá[/i]ra.
Feketesörény azonban csak színlelte a megadást. Egy fürge mozdulattal erősen megragadta a fegyvert és hátrarántotta a karját, felkészülve rá, hogy elhajítsa! Le fogja tenni a kardot, de nem a lábához. A tükröt célozta meg! Karja előrelendült…
És megállt.
Képtelen volt elereszteni! Marr varázslata mozdulatlanná dermesztette!
– [i]Idióta![/i] – sziszegte a nekromanta. – [i]Ha ezt választod, ám legyen. Viseld a következményeket![/i]
A padlón vonagló lény megindult felé. A kör beszűkült, és Feketesörény érezte, amint a nyálkás anyag a lábai köré tekeredik, csapdába ejtve őt. A lény érintése jeges volt! Felsikoltott a fájdalomtól és a padlóra ejtette a kardot, ami a zselés testbe süllyedt.
– [i]Áááááá![/i] – sikította Feketesörény. A lábai lassan megfagytak, a fájdalom csontig hatolt. – Hívd vissza a lényedet, Marr. Elmondom, amit tudni akarsz!
A harcos eközben némán számlált tovább: [i]Hetvenhat kabbanat, hetvenhét kabbanat…[/i]
Próbált időt nyerni. Már csak huszonhárom „kabbanat” volt hátra, és sikerrel jár a küldetése.
A zselé-teremtmény elhátrált tőle, és ismét felvette a korábbi körformát. Feketesörény előrehajolt, és megdörzsölte a lábát, hogy megpróbálja visszaállítani a vérkeringést a lábfejében.
– [i]Mondd meg, ki küldött.[/i]
– Salamonisból érkeztem. Ez az otthonom. Gyönyörű város. Olyan, ahol…
– [i]CSENDET![/i] – Zharradan Marr mennydörgő hangja belé fojtotta a szót. A lény tükörképe nyilvánvaló dühtől remegett. – [i]KI küldött?[/i]
– Az uram… – Feketesörény tettetett kelletlenséggel várt egy pillanatot. – … Salamon király.
Közben magában tovább számolt: [i]Nyolcvankilenc kabbanat, kilencven kabbanat…[/i]
Zharradan Marr ajkai megremegtek. – [i]Szóval nem Rettegett Balthus katonái közé tartozol. Ki vele, miért jöttél ide? Mennyit fizettek érte?[/i]
Feketesörény nem tudott a kérdés megválaszolására koncentrálni. Az idegességtől izzadni kezdett – ez azonban sokat segített, hogy visszatérjen a lábába az érzés. Ahogy idegesen ránehézkedett, hirtelen szédülni kezdett, ahogy a fejébe tolult a vér. Próbált válaszolni, ám csak néhány értelmetlen szófoszlányt tudott kinyögni. Nem hallott mást, csupán saját szívverését, mely egyre hangosabban kalapált a fülében, és másra sem tudott gondolni, csak a közelgő robbanásra.
Mikor ismét kinyitotta a száját, a szavak önkéntelenül törtek ki belőle: – Kilencvennyolc kabbanat, kilencvenkilenc kabbanat, SZÁZ KABBANAT!
Semmi.
Feketesörény döbbenten bámult a tükör képére. Bár egyenesen Zharradan Marr szemébe nézett, nem látta a lényt. Mi történt?
– [i]Micsoda? Száz kabbanat? Magyarázatot követelek![/i]
Feketesörény döbbenten bámult maga elé. Valami félresikerült. Zagor! Az a bolond! Lehet, hogy megromlott a tűzpora? Vagy ez is a terve része volt? Mielőtt azonban kigondolhatott volna egy választ, egy alak jelent meg az ajtóban, egy megtermett Fél-Troll, egy fadobozzal a kezében.
– Zharradan nagyúr! – lihegett Thugruff. – Ezt találtuk a fedélzeten Vallaska Roue holtteste mellett. Nézze! Tűzpor!
Mikor előhúzta a kis zacskót, látszott, hogy a kanócból alig néhány másodpercnyi maradt csak meg, mielőtt felrobbanhatott volna.
Feketesörény szíve összeszorult. Leleplezték a tervét. És elfogták. Mégis mi a fenét tegyen most?
– [i]Szóval erre készült a kedves látogatónk![/i] – vicsorgott Zharradan Marr. – [i]A terve kudarcot vallott. És most az életének is vége. Hajítsátok a mélybe a csomagjával együtt. Végignézzük majd, hogy melyik halál éri előbb utol. Intézkedj, Thugruff.[/i]
A Fél-Troll elvigyorodott. Letekert a derekáról egy tekercs kötelet, és a harcos felé lépett. A legénység jól fog majd ezen szórakozni. Először meggyújtja a kanócot, majd lelöki Feketesörényt. A katonák biztos szívesen fogadnak majd arra, hogy az előtt, vagy az után fog darabjaira robbanni, hogy a talajba csapódik.
Feketesörény béna döbbenettel állt. Ez az utolsó esélye, szemtől szemben Zharradan Marral. Túl sokat áldozott fel a küldetéséért ahhoz, hogy most elbukjon. És Salamonis népének sorsa is tőle függött. [i]Mit tehetne?[/i] Most már nem volt választása, mindent egy lapra kellett feltennie.
Ahogy Thugruff felé lépett, mozgásba lendült. Jobb kezével megragadta a mögötte a falon lógó gyertyát, és a körülötte lévő, csillogó zselébe hajította. A lény azonnal elhátrált a tűztől, és utat engedett neki, épp úgy, ahogy arra számított. Zsibbadt, fájdalomtól lüktető lábbal átszaladt a szobán, majd lerántotta a tükröt a falról. A keret elég súlyos volt, adrenalinban úszó teste azonban emberfeletti erőt kölcsönzött neki. Ezután a nagy panorámaablak felé fordult
Thugruff előrelépett, hogy útját állja, ám elkésett: Feketesörénynek sikerült még előtte kiugrania az ablakon. A Fél-Troll megingott a hajón, de sikerült még időben visszanyernie az egyensúlyát.
– [i]Te BOLOND! Mit tettél?![/i] Zharradan Marr tükörből felhangzó hangja tajtékzott a dühtől. Csapdába esett: ha elhagyja a tükröt, a halálába zuhan. Odabenn biztonságban volt, mivel azonban nem akadályozhatta meg a tükör megsemmisülését, a világba vezető átjárója megsemmisül.
Feketesörény, miközben a biztos halálba zuhant, figyelte, amint a Sziklás Szirt csúcsai egyre nagyobbá és nagyobbá válnak előtte. Elmosolyodott, majd elvigyorodott, végül hangos kacagásban tört ki.
– Ha-ha-haaaaaa…
2020. február 10. 20:14 | #22
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c7-0.png][/img][center]22
Az ítélet[/center]
A Mennyei Udvar nyugalma fokozatosan foszlott semmivé, ahogy a vita egyre hevesebbé vált.
Három alak vitázott elkeseredetten egy alacsony asztal körül. Egy negyedik az állát vakargatva állt gondolataiba merülve, miközben az apró tájat szemlélte.
A színes makettet, mely Allansia Trollfog-hágó körüli részét ábrázolta hátborzongató részletességgel. Apró felhőpamacsok lebegtek a Holdkő Dombok felett. Poros pára telepedett Shazâar sivatagi oázis-városára. És alaposabban megvizsgálva, élet és mozgás nyomait is fel lehetett fedezni benne. A széles Fehérvíz folyó csillogva futott a tenger felé. Salamonis és Shazâar városaiban tucatnyi apró pötty kavargott az utcákon, mint megannyi apró hangya.
Logaan végigpillantott a csatatéren. Coven falujának elszenesedett maradványai fekete sebhelyként éktelenkedtek a csodás tájon. Rettegett Balthus fellegvára büszkén magasodott a Sziklás Magaslatok hegyei fölé. És a Sziklás Szirt fölött, a levegőben lógva egy apró, fekete vitorlás hajót is tisztán ki lehetett venni.
[img=http://zagor.hu/kepek/novels/ttw/c22-1.png][/img]– Mit gondolsz, Logaan? Mi lesz az ítéleted? Mivel Rettegett Balthus az egyetlen túlélő, én vagyok a győztes!
A cselszövés istene Hashakra, a teremtőre pillantott.
Ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Slangg mondta ki nyilvánvaló gondolatait. – Hát persze. [i]Túlélő?[/i] Én nem neveznék egy léleksíkon ragadt halandót [i]túlélőnek[/i]! Nézd! Itt a [i]Vezérgályám[/i], alig néhány órányira a Fekete Toronytól. – Slangg, a rosszindulat istene az apró hegy fölött lebegő gálya felé intett. – A seregem erős, és a hadihajóm ép. Mikor elérik a Fekete Tornyot, a Fél-Troll átveszi a vezetést és bezsebeli a zsákmányt. A győzelem az enyém lesz!
– A nekromantádnak azonban kampec – gúnyolódott Hashak. – A tükre megsemmisült. Ugye nem gondolod, hogy egy Fél-Troll fogja uralni Allansiát? Nem, ugye, hogy nem? Az a lény túl ostoba. Ne feledd a verseny szabályait: a győzelmet csupán egy, még [i]életben lévő[/i] bajnok követelheti magának. Nem kell mást csinálnom, csak egy átjárót nyitnom a léleksíkra, hogy kiszabadítsam Rettegett Balthust, és…
– NEM! – Libra, az igazság istennője állt fel. – [i]Nem[/i] avatkozhatsz közbe. Megegyeztünk. Csupán [i]én[/i] segíthetem a bajnokomat, mivel ő nem rendelkezik mágikus erővel. Vagy ennyire eltökélted, hogy csalással nyerd meg a versenyünket?
A két isten félrenézett. A nőnek igaza volt. Már az elején megegyeztek, hogy mivel Zharradan Marr és Rettegett Balthus is varázslók voltak, Feketesörény Chadda Libra támogatását élvezhette… De csak ésszerű korlátok között, és egy feltétellel: hogy a többiek egy árulót helyezhetnek el a csapatába. És Emberfogó Jamut csalódást okozott számukra.
Libra tovább folytatta. – Úgy vélem, a győzelem az enyém. Mindkettőtök bajnoka elhagyta Allansiát. A Trollfog háború véget ért, és az én bajnokom megmentette Salamonist a sötét erők minden további fenyegetése elől. A terve sikerrel járt.
Logaan csendben hallgatta a vitázókat. Lenézett az előtte elterülő asztalra. A [i]Vezérgálya[/i] letért az útjáról, és északnak fordult, Coven maradványai felé. Az istennőre pillantott. – Egyetértek abban, hogy a te bajnokod teljesítménye áll a legközelebb a győzelem feltételeihez – kezdte –, de ne feledd, hogy abban is megegyeztünk, hogy a győzelmet csak olyasvalaki követelheti, akinek a bajnoka életben maradt. Feketesörény Chadda rendkívüli teljesítményt nyújtott, a teste azonban összetörve hever a Sziklás Magaslatok…
– Nem teljesen – mondta mosolyogva Libra. – Ahogy arról hamarosan személyesen is meggyőződhetsz…
Ebben a pillanatban két alak bukkant fel, és lépett az asztalhoz. Az alacsonyabbik vezette a magasabb, széles vállú, dús, fekete hajú férfit, aki láthatóan teljes zavarban szemlélte a környezetét.
A kisebb Telak volt, a bátorság istene – bár jelen kinézete alapján ezt senki nem tudta volna megmondani róla. Telak még mindig földi álruhájában volt: a sötét bőrű, elkerekedett szemű, ketté álló, nagy fülű, kopasz lény bőrében. A versenyben betöltött szerepe nagy örömöt és főleg – mivel ez merőben új élmény volt számára – [i]izgatottságot[/i] okozott számára. Mivel egy ember helyett egy Cserva bőrét öltötte magára, gondolatai és világszemlélete egészen új perspektívákat nyitottak meg előtte. A Cservának természetesen fogalma sem volt róla, hogy egy ilyen fontos vendégnek szolgál gazdatestként, semmivel sem érezte magát különbül. Ráadásul az istennek segítenie sem volt szabad a kalandort – a verseny szabályai ezt kifejezetten megtiltották számára. Telak csak a megfigyelő szerepét töltötte be, küldetése annyi volt csupán, hogy jelentse Librának a megfigyelései eredményét.
Az isten különös vonzalmat érzett a lény iránt, és ezért úgy döntött, hogy egyelőre nem ölti magára valódi, égi testét. Kissé olyan volt ez számára, mintha még mindig ragaszkodna egy régi, ámde eléggé elnyűtt ruhájához. Bár a Cserva meghalt, Telak örömét lelte abban, hogy modorát utánozza. A többiek pedig kifejezetten szórakoztatónak találták, ahogy vékony kezeivel vonszolta maga után a döbbenettől szóhoz sem jutó harcost.
Libra szélesen játékostársaira mosolyodott. – Ha emlékeztek még rá, a szabályok lehetővé teszik számomra, hogy még egy utolsó alkalommal megsegítsem Feketesörény Chaddát – jelentette be. – Azt tiltják, hogy Titánon változtassam meg a sorsát, ezért utolsó lehetőségként egyszerűen elkaptam a levegőben, és idehoztam.
A harcos a neve hallatán az igazság istennője felé fordult. Azonnal felismerte a puha, fehér arcot, a vállakról leomló, fodros hajat és két mély-zöld, smaragdszemet. Szólásra nyitotta a száját. – Lissami…
Libra felemelt ujjal belefojtotta a szót. – Ne aggódj, Feketesörény Chadda – mondta mosolyogva. – A megfelelő időben mindent elmagyarázok. Most pedig, Telak, vezesd el a bajnokunkat. Hadd aludjon. Megérdemli a pihenést.
Az alacsony teremtmény meghúzta Feketesörény kezét, és mindketten elléptek az asztaltól.
– Ejha, micsoda kaland! – csacsogta, miközben kivezette a harcost a szobából. – Emlékszel, milyen kellemesen időztünk Shazâarban? És a zsoldosra? Én [i]akartalak[/i] figyelmeztetni, de a szabályok sajnos nem engedték. Ki vele, mi történt Zagor dolgozójában, miután azok a fránya haláldémonok magukkal ragadtak…

Libra a többiek felé fordult.
– Nos, Logaan? A bajnokom még mindig életben van. A párbaj véget ért. Nem én győztem?
Logaan bólintott. – De igen. Te győztél.