[b]Történet (2)[/b]: Mielőtt belekezdenénk a háttértörténetbe, kapunk egy nagyon aranyos és vicces instrukciósorozatot arról, hogy mit tudunk a mágusokról, miként eshetünk a csapdájukba, mivel béníthatók le, hogyan ismerhetők fel, miként követhetők. Megmondom őszintén ez az egész inkább vicces volt nekem, mint komolyan veendő szituáció. De sebaj, lépjünk tovább! Mi magunk egy Mágusvadász volnánk, aki már tapasztalt legyőzője mindenféle gonosz mágiának, és rengeteg varázslót – akik közül ugyebár mind gonosz – máglyára küldtünk. Nemrégiben sikerült elkapnunk egy új máglyajelöltet Mencius képében, akit már a börtönbe vittek, és ünnepelni kezdenénk, amikor váratlanul (ez már a könyv első fejezetpontja) meglép egy másik világba, Reinhardt herceget is magával rántva, és lehet, hogy minket is, de ha nem, akkor is utána megyünk. Utána történik a következő döbbenet, valahogy hármunknak sikerült testet cserélnie, a mágus a mi testünkben van, mi Reinhardtéban, ő pedig Menciuséban. Szóval most már nem csak a mágust kell megállítani, de valahogy a testünket is vissza kell szerezni. Itt már egy kicsit dühös voltam, mert azt a tök jó karaktert, aminek elképzeltem magam, egyszerre „letudtuk” és kaptunk helyette egy tök hétköznapit, meg egy még annál is rosszabbat. Ezután jön a kaland, amiben remélhetőleg sikerül legyőznünk a varázslót. A küldetés elég sablon, ezért inkább beszélek a háttérről, amiben lettek volna érdekes elemek. Gyakorlatilag mind a mágusszabályok, mind a háttér, mind az elején a testcsere egy olyan irányba viszi el a könyvet, hogy annyira ne vegyük komolyan, és picit ebben a hangulatban kezdtem neki a műnek. Azonban a végefele ez megváltozik és kezdi a könyv egyre komolyabban venni magát, a hangulata egyre darkosabb lesz, a nehézsége pedig kezd orbitális méreteket ölteni. Szerintem ez nagyon nem áll jól az egész alaptörténetnek. Ezenkívül a két világ közötti ellentmondást sem sikerült nálam igazán feloldani. Abban a világban, amiben elindultunk, elvileg minden mágus gonosz, de ahova érkezünk (Titán) ez már koránt sincs így. Szerintem ebben baromira nagy potenciál lett volna, hiszen felveti a kérdést: vajon tényleg minden mágus gonosz a mi világunkban, vagy a karakterünk végig egy hazugságban élt? Azonban egy mágussal való találkozást leszámítva ez a gondolat elvész a könyvben, pedig szerintem akár egy komplett történetet rá lehetett volna írni a mágusvadász lelki világára, hogy vajon mennyire volt valós az, amiért eddig küzdött. Ezt egy óriási elszalasztott lehetőségként éltem meg. De ha már ez a világ abban eltér, hogy nem minden mágus gonosz, akkor miért működnek a mágusok ellen ezek a gyermekded trükkök? Meg eleve valahogy az eddig legyőzött főgonosz mágusaink degradálásának érzem, hogy egy szőke hajfonattal le lehetne őket győzni (képzeljük el ezt mondjuk egy Retteget Balthus-szal). Szóval ezek nagyon zavarnak. Sajnos maga a történet elég sablon, 1-2 falut végigjárunk, 1-2 emberrel találkozunk, majd jön végül a nagy csata, szóval nem nagy cucc. A nagy szívfájdalmam, hogy óriási potenciált láttam az elején kapott karakterben és a köré alkotott háttérben, de maga a könyv nem több mint ennek a potenciálnak a módszeres leépítése. És ez nekem nagyon fáj.

[b]Gondolkodás/szerencse (2)[/b]: Sajnos nincs túl sok intelligenciát igénylő helyzet a könyvben. Néha próbára tesz minket a mű, hogy elolvastuk-e a varázslókról szóló részt az elején, de sajnos kb. csak ennyi, ami nagyon kevés. A szerencsefaktor annál több. Már az elején sok múlik a szerencsén, hogy egyáltalán átjutunk-e a másik világba, ahol a küldetést teljesíteni kell, utána meg rengeteg múlik a random ösvényválasztásokon és véletlenszerű döntéseken. Ami még egy érdekes elem lenne, az a testcsere képesség használata, ahol egy bizonyos momentumra kell figyelni. Ez egy jó ötlet volt, nagy kár, hogy a kivitelezésbe hiba csúszott…

[b]Nehézség (1)[/b]: …a könyv ugyanis a magyar fordítás szerint lejátszhatatlan vagy legalábbis 100%-os sikerrel nem teljesíthető. A testcserére ugyanis akkor van lehetőség, ha elkezd viszketni a fejünk. És éppen a kulcsmomentumban a fejviszketés helyett „[i]feláll a szőr a hátunkon[/i]” szerepel a könyvben, és így elvileg, hacsak nem tűnik valakinek fel ez az elírás, nem történhet meg a testcsere. Mondjuk ha jól tudom, ennél a könyvnél a fordító személye is megváltozott a fordítási folyamat közben, ilyenkor sajnos benne vannak a pakliban ezek a hibák. Viszont, ha ettől a formai hibától eltekintünk, akkor is baromira nehéz a könyv. Eleve, ha az első döntésünk nem az egyértelműbb [spoiler2]nem ugrunk át rögtön Mentius-szal a másik világba[/spoiler2] akkor onnantól 33% egyáltalán annak az esélye, hogy át tudunk ugrani a másik világba, és nem halunk meg már az elején. Ha viszont ezt a döntést választjuk, akkor egy nagyon fontos tárgytól meg elesünk. A vége pedig ismételten eléggé komolyan szadistára sikeredett. A sikerhez kötelező kellékekből is van vagy 4, ráadásul az sem mindegy, milyen eszközt választunk Mentius ellen. De nem elég őt legyőzni, az is feltétlenül szükséges, hogy addigra mindenki a saját testében maradjon, különben nem lesz teljes sikerünk, mert lehet, hogy mi maradunk Mentius testében, és akkor hiába térünk haza, a mágusvadász karrierünknek vége. De az is előfordulhat, hogy Reinhardt marad Mentius testében, mialatt mi visszakapjuk a sajátunkat. Ebben az esetben hiába érünk haza, őt azonnal kivégzik, mert azt hiszik, ő a varázsló. Ráadásul az ellenfelek is elég kemények (normális körülmények között nem lennének azok, de mivel nem a saját testünkben vagyunk, nem kicsit gyengülünk le). Szóval igencsak a szadista kategóriába tudom sorolni az alkotást.

[b]Játékélmény (1)[/b]: Most már sajnálom, hogy a [url=https://velemenyes.blogspot.com/2018/09/vissza-multamba-6-sardath-ostroma-kard.html]Kard mesteré[/url]re egyest adtam (azóta átírtam kettesre :) ), mert ha az az 1 pont, ennek valahol a mínusz 1-nél kellene lennie. Ki merem mondani: élvezhetetlen mű, sőt, inkább szenvedés, mint élmény. Eleve már megadja az alaphangot a történetben, hogy elveszítjük a testünket és valami nagyon gyenge adatokkal kell játszanunk, az alapfelszereléseink nélkül. Mivel tetszett az eredeti karakterünk ez már eleve rossz volt. Az utána lévő szakasz gyakorlatilag klasszikus megyünk-mendegélünk és kb. semmi sem történik effektus. A végén a város pedig maga a megtestesült szadizmus, rengeteg módon meg lehet halni, és sokszor az ember azt sem tudja igazán, hogy mi hiányzott, mit kellett volna másként csinálnia. A könyv szerkezete meg aztán nagyjából a legrosszabb. Néha konkrétan nem tudtam hova kéne lapozni, mert ha „[i]már voltál itt, és ez nálad van, lapozz ide[/i]”, ha „[i]oda akarsz menni és beszéled a nyelvet, ide[/i]”, ha „[i]csak alapnyelvet ismersz, akkor ide[/i]”, komolyan mondom, nagyobb kihívás kitalálni, hogy hova kell lapoznunk, mint dönteni. A könyv olvasása közben egész egyszerűen azt éreztem, hogy egyre idegesebb leszek (pedig ezeknek a könyveknek elvileg épp szórakoztatniuk kellene), és harag meg gyűlölet fog el, ami egyrészt a Sötét Oldalra vezet, másrészt a szabadidőmben nem épp erre vágyom. Ezenkívül még külön bosszantó, hogy a rengeteg elágazás miatt nagyon hamar a könyv végére lehet érni (bár ezesetben nem tudom, hogy ez mennyire nagy baj…). Igazából csak azért nem bánom, hogy elolvastam, mert így legalább titeket tudlak figyelmeztetni: nagyon nem ajánlom, szerintem az eddigi legrosszabb Zagoros fordítású könyv (és nem a fordítási hiba miatt).

[b]Összességében: 6/20[/b]

[b]Design[/b]
Szerintem elég ízléstelen a borító, ha hirtelen rápillantok, kicsit olyan, mintha le lenne okádva. A minőség silány, a színek ütik egymást és fakók, a cím meg a többi szöveg elvész bennük. Úgy tűnik, mintha valami nagyobb kompozíció része lenne, de az egész kiábrándító, ne is ragozzuk.

[b]Illusztráció[/b]
Russ Nicholson sem remekelt annyira, a legtöbb kép egyáltalán nem érdekes, csak úgy van. Számos elnagyolt alkotás akad köztük, amiken érződik, hogy sietségben születtek, de legalábbis nem szántak rájuk sok energiát. Van egy-két pofásabb rajz, de kiemelkedőt nemigen tudok említeni, gyengébbet annál inkább: 190-es csontvázak, 118-as óriásmadár karmocskája, 394-es tüskés ellenfél, meg hasonlók.

[b]Háttértörténet[/b]
Érdekes az értekezés az elején a gonosz mágusokról és azok legyőzésének módjáról, bár nekem nem jön be, hogy a mágus szinte mint egy külön „faj” van bemutatva, mintha egy nem emberi teremtményről olvasnánk. A legtöbb pont annyira vicces (ha rosszindulatú akarok lenni: hülyeség), hogy csak nevetni lehet rajta. Ha a mágust FESTETLEN RUHÁBA öltöztetik, az a földre teríti, a KISMADARAK ELPUSZTULNAK a közelében, minden százegyedik lábnyoma a MACSKÁÉHOZ HASONLÓ, és meg egy csomó ilyen van. Az egész annyira komikusan túlzó, és olyan szintre emeli a mágusokat, hogy tényleg csak vigyorogni lehet. Mitől olyan természetfeletti lények, hogy csak színezüst golyóval, vagy a saját vérükbe áztatott karddal lehet megsebezni őket..?
No mindegy, szóval épp elfogtunk egy Mencius nevezetű varázslót, és elvisszük városunkba, hogy máglyára vessék. Kiderül, hogy öreg pártfogónk, az őrgróf meghalt, és fiára, Reinhardt-ra szállt címe. A temetés utáni halotti tor közben Menciusnak sikerül kiszabadulnia a börtönből (ez már a játék közben történik), és magával ragadja Reinhardt-ot is egy mágikus teleportba, ahova nekünk is illene követnünk, ha végleg le akarjuk zárni az ügyet vele. Ja meg persze az ifjú őrgrófot is megmenthetjük, ha már ott vagyunk.

[b]Rendszer[/b]
5 kajánk van, egy pisztolyunk 3 db golyóval (hárommal? Komolyan?), amiből 1 ezüst (egy??? Miért?? Mágusokra vadászunk, könyörgöm!). Aztán van hajból font kötél, mivel a bűbájosokat csak ezzel lehet összekötözni (bár nem egyértelmű, hogy tényleg van-e nálunk), iránytű, 12 db tükör, K6 ezüstpénz, kard.

[b]Kihívás[/b]
Nekem ez egy szinte végigjátszhatatlan kalandnak tűnt, mert olyannyira el vannak rejtve az információk, és olyan kombinációknak kell összeállnia a győzelemhez, hogy az valami horror. A végső helyszínre eljuthatunk a lábunkon, illetve egy mesélő történetének résztvevőjeként is, ami érdekes megoldás. A toronyban a csontvázak ellen kell a Mesterségek Könyve, vagy a kutya, vagy a dzsinn segítsége. Aztán Mencius jön, akit végül (sokadik nekifutásra) a következőképp tudtam eliminálni: rálőttem ezüstgolyóval, aztán kellett a mágikus amulett, ami megvéd a varázstámadásától, aztán újra a Mesterségek könyve, majd a "Tükörkép" bejegyzés a kalandlapon (erről később). Mindezek után a 124-es fejezetnél tudnunk kellene, hogy a „feláll a szőr a hátadon” szövegnél testet cseréljünk, annak ellenére, hogy az erre való utasítás a „ha a fejbőröd viszketni kezd” (152.) szöveget említi kulcsként. Ez szerintem konkrétan el lett rontva, de ha feltesszük, hogy jól van írva, akkor is 100%, hogy elsiklik a szemem fölötte, és Mencius minden további nélkül kinyiffant.

[b]Főgonosz[/b]
Mencius Ügyessége 5, Életereje 8, amikor végre karddal csapkodhatjuk, de hát ugye nem ebben rejlik a nehézség a vele való küzdelemkor. Érdekes ellenfél, mert egyáltalán nem tűnik erősnek, már maga a sztori is úgy indul, hogy elintéztük, de valahogy mindig sikerül elslisszolnia. Az illusztrációján egy öregembert láthatunk, de veszélyessé teszik őt varázslatai, ravaszsága és az, hogy abban a világban, amibe teleportálunk, felerősödik a mágiája. Több ízben is összefutunk vele a kaland során, ahogy üldözzük őt.

[b]Hangulat[/b]
Szóval a játék elején átkerülünk erre a teljesen ismeretlen földre, ahol furák az emberek, nem értjük a nyelvet, és a varázslók nem mind gonoszak, mint minálunk (ezzel egy máris normálisabb világ, mint a miénk…). Amolyan arab környezetben mozgunk, kalifával, tevékkel, repülő szőnyegekkel, miegymással. Elég egyedi az atmoszféra, bár a [i][url=https://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=19]Mélység rabszolgái[/url][/i]t ismerőknek nem lesz idegen egy-két elem, mint Kallamehr városa, Bythos említése, vagy a Rejtélyes Rabló feltűnése – abban a könyvben is Mason közreműködött ugyebár.
A nyelvet mindenképpen el kell sajátítanunk valamilyen szinten (nem túl életszerű, hogy egyik-másik forgatókönyv alapján ezt pár óra alatt megtesszük…), de nekem volt olyan játékom, amiben nem volt erre lehetőségem, és így semmit se értettem. Tetszett még, hogy lehet kutyát venni (akit etetni is kell), és Al-Haddar „interaktív” meséi is nagyon jók. Nem tetszett viszont a könyv szerkezete. Milliónyi elágazás, lehetőség és variáció van. Rengeteg információ és tárgy akad utunkba, és emiatt állandóan választási lehetőségek tengere áll elő szinte minden harmadik fejezetpontnál. Ha ez van nálad, ha az van nálad, ha van valaki veled, ha nincs veled senki, de tudod azt, vagy tudod ezt… Borzasztó hülyén fest az egész, szerintem egy játékkönyvet nem így kell megírni, mert egyszerűen rettentő zavaró. Testet csereberélünk Reinhardt és Mencius között, kereszteket meg köröket firkálunk a kalandlapra, és számolgatjuk őket… ehh, nagyon nagy katyvasz az egész. Mondani se kell, hogy ezáltal nettó 10 perc egy átlagos kaland, hisz a 400 fejezetpont 70%-a a különböző variációkra megy el. Tessék megnézni a 241-es fejezetpontot, ahol a kilenc választási lehetőségből 7 valamiféle előfeltételhez kötött. A hideg rázott ettől már a vége felé. De egyéb furcsaságok is vannak a szövegben, néha rettentően koncentrálni kell, hogy megértsük, mi zajlik. És vannak olyan durvulások, mint amikor külön varázslattal megyünk Menciusék után, és ha nem pusztulunk el azonnal, akkor is tíz évet öregedünk, ami -2 Kezdeti Ügyesség és -4 Kezdeti Életerő levonást eredményez már a kaland legelején! A 20-as Ügyességű Tüskés Ellenfelet már meg sem említem, mert már tényleg az elmebetegség kategória. Egy szó mint száz, nekem a [i]Mágusvadász[/i] egy kifejezetten frusztráló, nagyon idegesítő szerkezetű alkotás, ami elég jellegtelen cselekménnyel rendelkezik, és jóval több negatívum van benne, mint amennyi élményt nyújtott. Nem tudom ajánlani.

Először is be kell vallanom, hogy nem rajongok Paul Mason könyveiért. Rendkívül nehezk és gyakran érzem azt, hogy elég egyetlen hibát elkövetni ahhoz, hogy búcsút mondjunk az életünknek, mivel úgysem fogunk sikerrel járni. Ezt azért vettem meg, mert azt hittem, kapunk egy társat magunk mellé. Végül ez így is lett, de az illető nem bizonyult nagy segítségnek.

A Mágusvadász is olyan, mint az összes többi. [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=67]A Bíbor Áradathoz[/url] hasonlóan itt is kódszavakat kell lejegyeznünk, melyekkel elvileg a történetben való haladásunkat rögzítjük. Személy szerint én ezt elég bosszantónak találom. Ráadásul van vagy ezer lehetséges út, melyek közül nem mindegyik bizonyul hasznosnak.

Egy reneszánsz korszakban indul a kaland. Kovaköves pisztollyal és rapírral vagyunk felszerelkezve, és erősen kétlem, hogy nagy kereslet lenne a páncélokra. Mágusvadászok vagyunk, ami talán az 1500-as évek Amerikájának vagy Európájának boszorkányvadászaira hajaz. Minden varázsló gonosz -- soha nem találkoztunk még olyannal, amelyik jó lett volna. Egy mágikus teleportáló varázslattal érkeztél Titánra, melyet az a varázsló hozott létre, akit éppen üldözöl (nem akarok túl sok mindent egyből lelőni), és Kallamehrben találod magad. El kell fognod Menciust, meg kell ölnöd, majd vissza kell térned saját világodba.

Érdemes megjegyezni, hogy a magas kezdőértékek ebben a könyvben feleslegesek, időnk nagy részét ugyanis valaki más testében fogjuk tölteni, és így nem is használhatjuk saját értékeinket. Ha emiatt átverve érzed magad, nem hibáztatlak. Több befejezése is van a történetnek, a legjobbhoz hamisítatlan Paul Mason stílusban egy konkrét útvonalon végigmenve juthatsz el.

Többször is kérdőn vakargattam a fejem, amikor a szabályok között található, mágusvadászatról szóló szöveget olvastam. Lehet, hogy saját otthonunkban ez ért bármit is, de be kell látni, Titánon ez csak egy rossz vicc. Nagyon kétlem, hogy egy olyan isten szimbóluma, akinek semmi hatalma nincs itt, képes lenne érzékelni őket, vagy hogy tényleg nem ennének halat. Mivel azonban célpontunkat egyedüliként kötik ezek a szabályok, akár még hasznos is lehet. Erősen kétlem, például, hogy Yaztromót emberhajjal meg lehetne kötözni. Remélem, ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.

Ezen kívül el kell sajátítanunk a testcsere kifinomult művészetét is, mind saját magadnak, mind pedig ellenfelednek. Egy újabb érték, melynek változását követnünk kell. Arról már nem is beszélve, hogy érkezéskor nulla pénzzel rendelkezünk.

Paul Mason sajnos ismét összehozott egy rendkívül összetett, nyakatekert, egy-hiba-és-véged-van könyvet. Mágusvadász szabályok, melyek szembemennek mindennel, amit Titán varázslóiról tudunk, rendkívül alacsony hibatűrés és saját értékeink feladása: ennél több nem is kell egy béna könyvhöz, ami még [url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=67]A Bíbor Áradatnál[/url] is rosszabb. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még ez is jobb, mint az űrben játszódóak, melyek szerény véleményem szerint a hulladék kategóriába tartoznak. ([url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=14]Az Elátkozott ház[/url] azonban tényleg hátborzongató.)

Lássuk be, ez a KJK könyv agyzsibbasztó.

Rendkívül nehéz, a sztori csapongó, ráadásul Paul Masonnek még a tulajdonságainktól is sikerült minket megfosztani. Ez nem is lenne baj, ha az ellenfeleink is hasonló cipőben járnának, de nem... most Paul Masonről beszélünk!

Az alapötlet szerint egy gonosz mágust, bizonyos Menciuszt követünk egy térhasadékon át Allansiába, Kallamehrbe. Amint odaértünk, már csak meg kell találnunk és el kell pusztítanunk, amit könnyebb mondani, mint megtenni. Elég sok feladatunk van a kötetben, de nagyon könnyű átsiklani egy-egy létfontosságú dolog mellett, ráadásul úgy, hogy az még csak fel sem tűnik. Ez igazán nem szép.

Sosem fogom megtudni, mégis mi a szent lókakiért van benne az a mágusvadászatról szóló kiálltvány, ami ráadásul ellentmond mindennel, amit eddig a Kaland, Játék, Kockázat kötetekből megtudtam.

Összegzésként tehát, a könyv agyzsibbasztó. Ha értékeled az épelméjűségedet, kerüld el messzire!