1988 közepén járunk, amikor Keith Martin megérkezett a Fighting Fantasy világába. Nem szeretek időrendben előreutalni de most mégis muszáj előrebocsátanom, hogy az egyik kedvenc íróm lesz végül Martin és a nyolc kalandjával konzisztensen, ezután minden évben jelentkező író dominálni fogja a Puffin időszakot egészen 1995-ig, az éra végéig.

No de méltatni lesz még alkalom Martint bőven, mindenkinek el kell kezdenie valahol és nem minden író született zseni, van, akinek végig kell menni egy fejlődési görbén. Tehát Martin, mint KJK poeta doctus, elvégezte a házi feladatot, végigolvasta az összes Livingstone kalandot és ezek elegyéből, valamint alakuló kreativitásából megírta a Lélekrablót, mint bemutatkozó munkadarabját. A háttértörténet klisét klisére halmoz, amennyiben egy újabb sötét varázsló - Mordaneth, az illúziók mestere - tör világuralomra és csak mi állíthatjuk meg a Végzet Szigetén. Feladatunk eredetileg nem Mordaneth eliminálása, hanem egy bizonyos varázsló kiszabadítása a fogságból de ezt egy percre se hiszi el senki úgysem, hogy csak ennyi a kaland - főleg, hogy a könyv hátsó borítója sem ezt sugallja.

Adva van tehát egy klisés, generikus, világmegváltó sztori. A könyv tényleg meglehetősen korábbi kalandok egyvelegének érződik (Gyíkkirály szigete, Tűzhegy varázslója elsősorban) de azért felsejlik olykor már Martin stílusa is egyes epizódok során. A fejezetek általában rövidek, kevés a hosszú leírás, érezhető a biztonsági játékos stílus. Nincsen játékmenetet érintő változás de hangsúlyos az élelemkészlettel való szórakozás, sok esetben el lehet szépen pazarolni, máskor meg rád szól az író hogy most márpedig neked kajálnod kell, különben életerőt vesztesz. Nagy szerencsére azonban az egyik hírhedt Livingstone-elemet nem kívánta átvenni Martin, vagyis a kötelező tárgyak hiánya miatti elhalálozásokat. Persze akadnak bőven életet megkönnyítő szerzemények és információk viszont végre megvan az a luxus hogy nem kell mindent kényszeresen felfedezni, simán kihagyhatunk nem szimpatikus ajtókat, irányokat és ettől nem fogunk elpatkolni később.

A játék végső szakaszában megtaláljuk a célszemélyt, aki sebtiben megtanít minket három varázslatra. Bele lehet kötni hogy ez nem túl életszerű de szerintem elfogadható és innen tulajdonképpen egy minikaland indul, ahol a végén természetesen már Mordanethtel fogunk leszámolni. Eddig a pontig viszonylag könnyűnek lehet besorolni a kalandot, innen egy picit szintet lép a nehézség de ez sem vészes, az eddig megtalált hasznos holmik és a választott varázslataink segítségével tudjuk átvészelni ellenségünk illúzióit.

Klisés tehát a sztori, kevés az eredetiség de teljesen korrekt bemutatkozást kapunk a FF világába Martintól. Bár mindenki ilyen szinten tudott volna debütálni.
10/5,5

[b]Design[/b]
A cím nekem nagyon tetszik, bár elég kevéssé utal a sztorira. Gál László munkája a borítón szintén egyedi, de az meg már egyáltalán nem utal a sztorira.

[b]Illusztráció[/b]
Érdekesen rajzol ez a Russ Nicholson, annyiféle stílusban, hogy azt hinné az ember a képeket nézve, hogy azokat legalább három különböző személy alkotta (tessék pl. összehasonlítani a 25. és a 75. fejezet rajzát). Nagy átlagban véleményem szerint elég gyengék a munkái, néha teljesen elhanyagolja a részletes ábrázolást és csak "odavág" valamit (pl. 10., 52., 343.)

[b]Háttértörténet[/b]
Jaj-jaj… megint egy gonosz mágus, aki világuralomra tör…? Annyi a változás, hogy itt a feladatunk eredetileg csak egy varázsló kiszabadítása a fogságából, de azonnal tudja mindenki, hogy a végén úgyis nekünk kell majd likvidálni a főnököt is.

[b]Eredetiség[/b]
Semmi.

[b]Kihívás[/b]
Még [i][url=http://zagor.hu/?oldal=konyv&konyv=2]A tűzhegy varázslójá[/url][/i]nál is könnyebb. Ha sehol sem állunk meg, semmilyen információt nem szerzünk meg, és egy varázstárgyunk sincs, még akkor is simán elvégezhetjük a küldetést.

[b]Főgonosz[/b]
Mordraneth a sablonosság csúcsa. Néha beszól nekünk útközben és sátánian kacag utána… aztán meg kiderül, hogy egy nagy nulla (csak az illúzió varázslatokban van otthon).

[b]Rendszer[/b]
A rendszer a szokásos, bár érdekesség, hogy három varázslatot sajátítunk el a játék fele után. A szokásos Ügyesség/Szerencse/Életerő helyreállítások mellett van olyan még, hogy Illúzió Kioltása, meg Félelem Kioltása. A gond az, hogy a könyv semmiféle magyarázatot nem ad arra, hogy a kiszabadított varázsló miért úgy tanítja meg nekünk a varázsigéket, hogy azokat csak egyszer tudjuk használni.

[b]Hangulat[/b]
Szerény véleményem szerint ennek a műnek semmi hangulata nincs. Tipikus bóklászás a földalatti folyosókon, ellenfeleink végig futószalagon gyártott kreatúrák lesznek (orkok, goblinok, csontvázak tömkelege), minden eredetiség hiányzik belőlük (na jó, itt van például a dagadt, nyálkás, lebegő, gömb alakú Diadron, de bár ne lenne, mert a képét látva inkább röhögőgörcs tőr rá az emberre, mint félelem…). A csúcs pedig a ránk támadók között Horatius, a fogfájása miatt agresszívvá vált patkány. Ennél nehezebb mélyebbre süllyedni…