díszítés Könyvek díszítés
Kaland Játék Kockázat sorozat:
Információk:
Író: Ian Livingstone
Magyar cím: Visszatérés a Tűzhegybe
Eredeti cím: Return to Firetop Mountain
Fordítók: NTamas és ThornT
Puffin: 50. – 1992. július 30.
Wizard 1: 16. – 2003. december 4.
Zagor.hu: 3. – 2009. december.
Borító illusztrátor: Les Edwards
Belső illusztrátor: Martin McKenna
Térkép illusztrátor: Leo Hartas
Helyszín: Titán, Allansia
Fejezetszám: 400
Melléklet: Két darab fa dobókocka
nagyobb kép a könyvrőlnagyobb kép a teljes könyvrőlkép az eredeti könyvrőlaz eredeti könyv borítóképekép az eredeti új könyvrőlteljes kép az eredeti új könyvrőlaz eredeti új könyv borítóképe
a könyvrészlet a könyvből 1részlet a könyvből 2együtt a két könyv
kis kép
Könyv értékelése:
Fórumtéma
Elválasztás
Hátsó borító leírás:
Könyv és társasjáték az, amit a kezedben tartasz, amelynek főhőse TE vagy!

A gonosz Varázsló, Zagor sátáni uralmát majd húsz éve törte meg egy vitéz kalandozó, aki a
Tűzhegy számtalan veszélyével nézett szembe. A feketemágia erejének segítségével az őrült
Varázsló feltámadt a halálból, hogy bosszúját egész Allansián kitöltse. Most Neked kell belépned rémisztő labirintusába, hogy egyszer s mindenkorra legyőzd a Tűzhegy Varázslóját!

TE döntöd el, mikor, melyik utat választod, milyen csellel kerülsz ki a csapdákból, melyik teremtménnyel csapsz össze.
A Tűzhegy Varázslója 1989-ben jelent meg. Húsz évre rá, 2009-ben sikerült lefordítani és elkészíteni a folytatást, a Visszatérés a Tűzhegybe könyvet. Így teljes a Zagor trilógia!
A Tűzhegy varázslója Visszatérés a Tűzhegybe Zagor legendája
Elválasztás
Reactor gondolatai a könyvről:
[b]Borító[/b]
Szép, szép, csak a Tűzhegy topográfiája nem egyezik azzal a leírással, amit az előző 2-3 könyvben kaptunk, amikor arrafelé barangoltunk. Egyszer ugye a Tűzhegy Varázslójánál, másodjára pedig a Hóboszorkány legyőzése után. Elvileg erdőnek kéne körbevennie, ehhez képest csak egy sivatagot látok. Cserébe Zagor itt viszont már sokkal hitelesebben néz ki, nem „károlybácsi 2”. A hegy körül látható hadsereg viszont számomra rejtély marad…biztos csak statiszták, na.

[b]Grafikák[/b]
Nagyon szépek, az egyetlen kifogásom az az Elmehajlítóval kapcsolatos, mert véleményem szerint nem így kellene kinéznie. Korábban ugye volt dolgunk pár agypusztítós szörnnyel, erről a kinézetről előbb jutna eszembe Drakula gróf, mint egy elmemanipuláló ember (ott volt tökéletes példának Yuri a Red Alert sorozatból). De ez végül is nem az illusztrátor hibája, azonkívül az a kép létfontosságú is lehet.

[b]Történet[/b]
Tűzhegy Varázslója kettő. Zagor feltámadt, megint el kell pusztítani. Ezúttal nincs szó kincsekről.

[b]Nehézség[/b]
A Sárkány Szeméhez tudnám hasonlítani, elképesztően sok a párhuzam, azonban ez nehezebb valamivel. Bár maga az útvesztő kevésbé drasztikus, itt is megeshet, hogy ha jobbra megyünk ott, ahol balra kellene, akkor egyből meghalunk, és természetesen előfordulnak megölhetetlen, fontos személyek (afféle Próbamester-utánérzés a Halállabirintusból), akiknek ki kell állni a próbáját. Rengeteg felszedhető holmi van, de élettöltésből viszonylag kevés, úgyhogy kerüljük a konfliktusokat, ha lehet (szerencse utántöltésből sincs sok). Kulcsok helyett itt arany sárkányfogakat kell keresni, amikben elementálok (elemi erőt képviselő természetfeletti lények) lapulnak, mint a lámpás-dzsinik, legnehezebb ezeket összevadászni, a főellenséget ezek után már valahogy csak el tudjuk intézni.

[b]Ami tetszett[/b]
A hangulata roppant nosztalgikus, és erre bőven ráerősítenek azok a helyszínek, amiket már az első részben is bejárhattunk. Meglelhetjük az örök álmot adó nyílvessző üres tégelyét, az orkok szobáját a csontvázaikkal, és sok más szívet melengető régi helyszínt, évtizedes lábnyomainkkal a porban. Pontosan ilyennek kell lennie egy második résznek, különösen ha azonos helyszínen zajlik a kaland. Azt nem tudom, a hegymélyi labirintus ugyanaz-e, mint az első részben, vagyis hogy mondjam…tehát hogy megvan-e benne az eredeti labirintus (használható-e az akkor rajzolt térkép), de reménykedem benne, végső soron a szerzőknek is egyszerűbb egy meglévő labirintus-lapozgatós részt kibővíteni utólag, mint átírni az egészet. Ez a valóságban is így van: bővíteni valamit könnyebb mint a nulláról újat csinálni. A hétköznapi szörnyeket itt is sikeresen keverték új teremtményekkel, végre aktív szerepet kaptak az elementálok (külön köszönet a fordítóknak, hogy nem ilyen nyögvenyelős „Elemi Föld-erő” nevű lényeknek fordították őket, hanem bátorkodtak magyarosítani az elementál szót). Ami pedig a csapdákat illeti, nos, abból pont elegendő mennyiségű van – az abszolút nyerő az Agyevő bogár, és a hozzá kapcsolódó halálpont!
A kihívással sincs gond, véleményem szerint arany középút – a könnyűnél nehezebb, de mégsincsenek benne Varázsló Kriptája-szintű agyonszopatások. Vannak egész szellemes, ötletes helyszínek is, mint a szemgolyóevő verseny, Zagor saját „Z” betűs tallérjai, és az is sokat dobott a kalandon, hogy NEM egyből az alagutakban kezdtünk, hanem lehetett előtte a vadonban is kolbászolni. Ez elég sokat dob a realitásán, mert a kalandregények általában nem a tetthelyen szoktak kezdődni. Az is tetszett, hogy az első résszel ellentetétben a kiszabadított fogoly – Zoot Zimmer (Frei) – valamelyest már aktív szereplő a regényben. Hogy a többi dologhoz hogy viszonyul a játékos, az már a saját egyéni ízlése.

[b]És ami nem[/b]
Nagyon érezni hogy kismillió dolgot újrahasznosítottak más könyvekből. Ha az első részből csemegéznek, avval semmi gond nincs, de itt egyértelműen túllőttek a célon párszor. Kiváló példája ennek a légicsata az óriás sas és a Hárpia között – ezt egy az egyben a Rémület Útvesztőjéből emelték át. Az Elmehajlító ötlete a Hóboszorkány barlangjaiban már el lett sütve egyszer, a Gorgonnal pedig összefuthattunk már a Káosz Fellegvárában. Nos igen, a kevésbé ötletes részeket ilyen újramelegített „tőtöttkáposztákkal” akarták kiszínezni, de látjátok, ez meglehetősen amatőr, lapos megoldás.
Mint említettem, a kulcskeresgélést átmaszkírozták aranyfog-keresgéléssé. Ha eljutunk Zagorhoz, mindenféle elementált hív életre, amiket nekünk le kell győznünk a saját elementáljainkkal, melyek az aranyfogakban lapulnak (hogy jön össze egy aranyfog és egy elementál), eléggé nevetséges Pokémon-csatává degradálták a főellenséggel való végső összecsapást. Plusz, nem elég az aranyfogakat gyűjtögetni, még a számaikat is fel kell írni (egy helyütt varázsszó van szám helyett), hogy alkalmazhassuk őket. Mindennek tetejébe az is kiderül, hogy van hamis aranyfog, és a nagy Pokémon-csata közben egy patkány is megjelenik, hogy a széttört aranyfog egyik felét ellopja…biztos devizahitele van patkány barátunknak, és kell a stabil értékű valuta, különben jön a végrehajtó…Na de poén nélkül, ez az elementál-csata borzasztó béna, nevetnivaló baromság lett, és mellesleg ez is Hóboszorkány-utánérzés. Véletlenül nem hasonlót kellett csinálni fémlapocskákkal a jégbarlangban? De bizooony!
Sikerült lelnem egy összefüggési hibát is („Continuity error”): Az alakváltó szörnyet csak úgy lehet megölni, ha a szívét szúrjuk át, azaz hiába találjuk el, nem veszít életerőt. Micsoda baromság ez!? Az eddigi könyvekben ugyanúgy voltak alakváltók (Lázadók bolygója, Végzet erdeje, Gyíkkirály szigete), ott semmi szőrözés nem volt velük, csak zúzd le oszt kész. Most akkor miért is? Ez valami Alakváltó 2.0? Jaj ne csináljuk már…van rendes vámpír is a könyvben, az nem eléggé speckó szörny?
Végül pedig nézzük a legnevetségesebb halálokot: Egy átkozott tőr a fokhagyma kipárolgásától életre kel a hátizsákomban és spontán leszúr. Rég olvastam ennél erőltetettebb dolgot kalandjáték-könyvben. A kisfiút, akinek pont egy fatégla kell, már meg se éreztem szinte.
Elválasztás
Sang gondolatai a könyvről (forrás):
[b]Design[/b]
A borító nekem a 80-as évek hangulatát idézi, elég erősen sablonos mind színeiben, mind témáját tekintve. Zagor vicsorgón magasodik alattvalói fölé. A képen láthatóan elég nagy létszámú sereg van, amiről a könyvben nem nagyon esik szó. Itt található a kapuőr is, meg valami fekete párducszerű izomhegy a szokásos orkos-goblinos sokaságban.

[b]Illusztráció[/b]
Nem éreztem problémát ezen a téren, kellően jó minőségű és hangulatos a könyv képes tartalma. Kedvencem a sárkánykoponyát vonszoló púpos (60.), de a Káosz Iszap Vad (291.) se rossz. A gyengébbeket most nincs is nagyon kedvem kiemelni, ez a rész rendben van.

[b]Háttértörténet[/b]
Kb. semmi, azazhogy visszatérünk a Tűzhegyre, mert Zagor már megint fenyegeti a lakosságot és a világot. Nem bonyolította túl ez a Livingstone fiú.

[b]Eredetiség[/b]
Igen, a főbb problémám ebben a pontban rejlik. Nem mondok olyan csúnyát, hogy volt-e bármi értelme annak, hogy meg lett írva ez a könyv, de… szóval az újító szándék, vagy hogy legalább egy másik aspektusból meséljük el ugyanazt a történetet, vagy legalább valami csavart vigyünk bele: mindez hiányzik. Félelmetesen idejétmúlt a kaland stílusa, minden a régmúlt időket idézi. A kezdés is a lehető legsablonosabb lett: kocsmából indulunk (a csapos neve Jávorszarvas!), utána egy kis utazás, falulátogatás (már ha úgy gondoljuk, de mehetünk egyenest a Tűzhegynek), ebben a kitérőben tér csak el az elődjétől, mert utána meg jön a bóklászás a hegyben: folyosók, szobák, folyosók, szobák…

[b]Kihívás[/b]
Aránylag könnyűnek mondanám, de a beszerzendő tárgyak (legfőképp a sárkányfogak) nehezítik meg a dolgunkat. Ugye kell ez a négy fog, ha egyik hiányzik, akkor annyi. A könyv viszont segít, mert ezeket több helyről is össze lehet szedni, tehát nem lehetetlen a dolog. Kell még dobótőr is, illetve biztos volt még egy-két tárgy, de nem emlékszem hogy azok mindenképpen szükségesek, vagy csak bizonyos helyszínen pusztulunk el nélkülük. Az biztos, hogy a kaland nem szűkölködik felvehető cuccokban. Van itt is azért olyan, hogy jobbra megyünk, és aztán kampec, de szerencsére talán csak egyszer futottam bele. Könnyítés még, hogy egy csomó szituációban simán el lehet menekülni, meg hogy elég lineáris a Tűzhegy, a jobbra-balra választások esetében sokszor az egyik irány zsákutca, így csak egyfelé lehet továbbmenni.

[b]Főgonosz[/b]
No igen, az ős-gonosz Zagor bácsi, aki nagyon sátáni, nagyon megátalkodott, én mégsem tudom komolyan venni. Amikor beszél hozzánk az éppoly annyira kínos és színpadias mint amilyen az egész mű stílusa, szóval ahhoz tényleg passzol. Én nem tudom, de a „parasztozós” Balthus, vagy akár a gyáva, ravaszkodó Cyrus (Űr-orgyilkos) nekem sokkal hitelesebb. Amúgy nincs vele sok dolog, elementálharcot kell csak vívnunk vele, amit úgy nem is mi magunk vívunk, szóval amolyan pokemon-bajnokság történik. Aztán persze őt is le kell csapnunk, bár azt nem értem hogy mitől ilyen erős ellenfél, amikor még fél keze sincs…

[b]Rendszer[/b]
A hagyományos rendszer. Nincs extra.

[b]Hangulat[/b]
A fentiekből már szerintem eléggé átjött a véleményem, de azért vannak a könyvnek extrább megoldásai. Vicces például a birkaszem evő verseny, jó ötlet a 371. pontnál az aranytallér-számolós feladat a képen, és mókás a 78-as pont halálneme is (a medál hátizsákunkban a fokhagymától tőrré változik, és átdöfi a hátunkat!). A Yaztromo-hasonmás trükk is tetszett. Az említett sablonosságok mellett nekem érdekes volt a különböző próbamesterek jelenléte is. De most komolyan, ennek mi értelme? Ez nem a Bajnokok próbája, minek adnak nekünk feladatokat olyanok, akiket mi meg akarunk ölni, és miért engednek tovább ha sikerül? Ugyanígy déja-vu-t éreztem a Káosz harcos felbukkanásakor (szintén Bajnokok próbája), illetve nekem az is csak a végén esett le, hogy Zagort épp most foltozzák össze, ez menet közben csak bizonyos haláleseteknél derül ki, amikor mindig eljönnek értünk a sebészei. Persze nem ez a lényeg. A lényeg hogy egy erősen túlhaladott stílusú könyvről van szó, amit ha valaki az első könyvek között próbál ki, vagy nosztalgiázni szeretne, akkor a célnak megfelel, de egyébként nagyon avítt és anakronisztikus alkotás. Nem rossz, de semmi nincs benne, amire azt mondja a (tapasztalt) játékos hogy: húha.
Elválasztás
Értékelés: 6 / 10
Laurence Sinclair gondolatai a könyvről:
Ezt a könyvet olvasva akaratlanul is úgy éreztem, mintha határidőre kellett volna leadni, és emiatt sietve írták meg. A hírhedt hibákat leszámítva azonban tipikus livingstone-i történet: Yaztromo megbízásából öld meg a gonosz varázslót a megfelelő varázstárgyak segítségével.

Ismét utazni készerülünk földön, vízen és levegőben, de ezek közül korábban már minddel találkoztunk. Sőt, az sem jelentett volna nagy különbséget, ha Zagor helyett bárki más nevét írjuk bele.

A könyv közepe tájékán, amikor először kell behatolni a Tűzhegybe, nem egy helyet tiszteleg az író az első könyv felé, ezekből azonban kevés van, és nehezen megtalálhatóak – a Bajnokok Próbája után egy újabb elvesztegetett lehetőség a nosztalgiázásra.

Ha nem a Tűzhegy Varázslójának folytatásaként jelent volna meg a mű, sokkal alacsonyabb elvárásaim lettek volna az irányába. Véleményem szerint azonban a Zagor Legendája sokkal jobban megállta volna ötvenedik könyvként a helyét, mint ez a régi ötleteket felvonultató kaland. (Ráadásul folytonossági hiba is van benne, ugyanis a Tűzhegy Varázslójában lehetőség van a gonosz mágus teljes megsemmisítésére, emiatt kérdéses, hogyan maradhatott vissza a csontváza, melyre ráépítették a húsát. Erre válaszoljon valaki!)
Elválasztás
Értékelés: 9 / 10
Robert Clive gondolatai a könyvről:
Ian Livingstone azzal a céllal írta meg a Visszatérés a Tűzhegybe című művét, hogy azzal végleg lezárja a Kaland, Játék, Kockázat sorozatot. Több esze is lehett volna. Ha a könyvek túlélték az olyan alakokat, mint Rettegett Balthusz, akkor biztos, hogy örökké megmarad.

Ez a könyv, lényegét tekintve, a sorozat legelső művének, A Tűzhegy Varázslójának újjáéledése. A hegy belseje természetesen szinte teljesen megváltozott, de attól még remek olvasmány.

Ez a játékkönyv van olyan jó, mint elődje. A borító és a belső illusztrációk is elsőrangúak, melyek remekül megfogják a pillanatot. Kiváló munka!
díszítőkép