díszítés Könyvek díszítés
Fantázia Harcos sorozat:
Információk:
Író: Ian Livingstone
Magyar cím: A Halál Seregei
Eredeti cím: Armies of Death
Fordító: Serflek Szabolcs
Puffin: 36. – 1988. december.
Wizard 1: 14. – 2003. szeptember 4.
Új Vénusz: 11. – 1993.
Borító illusztrátor: Gál László
Belső illusztrátor: Nik Williams
Térkép illusztrátor: Leo Hartas
Helyszín: Titán, Allansia
Fejezetszám: 400
nagyobb kép a könyvrőlkép az eredeti régi könyvrőlaz eredeti régi könyv borítóképekép az eredeti új könyvről
kis kép
Könyv értékelése:
Fórumtéma
Elválasztás
Hátsó borító leírás:
Allansia királyságát veszély fenyegeti. Agglax, a gonosz zombi-király hatalmas, élőhalott harcosokból álló hadsereget állított fel Allansia keleti részén, az Ördögerdőn túl. Hadserege minden egyes támadás után növekszik, hiszen az általuk elpusztított embereket Agglax gonosz varázslattal saját élőhalott harcosaivá változtatja. Ha valaki meg nem állítja őket, nemsokára az egész királyságot elnyeli ez a félelmetes sereg.
TE vagy Allansia egyetlen reménye. A feladatod, hogy toborozz hadsereget, és űzd el az élőholtakat. De hogyan vehetnéd fel eredményesen a harcot egy olyan sereggel, mely minden egyes csata után nagyobb és nagyobb lesz?
Két kocka, egy ceruza és egy radír: ez minden, amire szükséged van, hogy belevágj ebbe az izgalmas kalandba. A harc szabályai részletesen ki vannak dolgozva, a kalandlapodon pontosan nyilvántarthatod a szerzett dolgokat és a veszteségeidet is.
Rengeteg veszélyen kell átvágnod magad, és a siker egyáltalán nem garantált. TE döntöd el, melyik utat választod, mekkora veszélyt vállalsz, és milyen ellenfelekkel küzdesz meg. Sokszor nem marad más választásod, mint ölni, különben téged ölnek meg!
Elválasztás
Sang gondolatai a könyvről (forrás):
[b]Design[/b]
A borítóval (Gál László munkája) nincs semmi gond, csak azt nem tudom hogy ez a harci csapat éppen milyen tevékenység közben van ábrázolva. A távolban menetsor, elől harci pózokban, középen meg biztos valamilyen emelvényen áll diadalmasan a központi figura - nem lehet eldönteni hogy ezek menetelnek, támadnak, vagy már győztek, vagy mi van…

[b]Illusztráció[/b]
Hát olyan közepes-gyengébb képekből áll. A legfurcsább bennük nekem az volt hogy Nik Williamsnek valahogy nem megy a dinamikus jelenetek ábrázolása, az ilyen képeken olyanok a karakterek mintha valamilyen pózba merevednének. Például a 338-ason, melyen az alakváltó úgy fojtogatja a törpöt, hogy a vállára teszi a kezét, mintha valami feladattal bízná meg éppen. Vicces még a farkasember versus őr jelenet is (278.), amelyen úgy tűnik mintha a farkas az ember testőrét alakítaná. A ninja (39.) és a kőember (134.) pedig azonnal bedobja magát a legcoolabb pózba, mintha épp arra várnának hogy elkattintsuk a fényképezőgépünket… Ja és a legjobb a dagadt blog a 265-ik pontnál, akiről azt írja a könyv a 171-nél hogy "vékonyka".

[b]Háttértörténet[/b]
Miután kikecmeregtünk a halállabirintusból, egy kis idő elteltével elegünk lesz az állandó sztárolásból - épp ezért nem jön rosszul a démoni síkról származó új főgonosz, Agglax feltűnése. Vagyonunkat hadsereg létrehozásába öljük, és elindulunk ellene. Nincs ennél jobb módszer az unaloműzésre.

[b]Eredetiség[/b]
Ez a katonásdi elég eredeti ötlet, bár én belevettem volna az elején hogy mi saját kezűleg választhassunk vezéreket (mondjuk sorban mind tartottak volna valami bemutatót különleges képességeikből és aztán dönthettünk volna hogy kik tartsanak velünk). Az már még nagyobb álom lenne ha még ezeknek a parancsnokoknak még személyiségük is lett volna, tanácsokat is kérhettünk volna tőlük, esetleg árulás, stb… na jó, majd legközelebb.

[b]Kihívás[/b]
Közepes, de inkább nehezebb. A stratégiai rész korrektül van megoldva, olykor tényleg szükség van a taktikai érzékünkre, logikusan van levezetve minden, bár sajnos túl sok minden függ a szerencsétől. A csatákban véleményem szerint sokkal jobban vissza kellett volna szorítani a kockadobálást, vagy akár a nullára redukálni. Úgy érezhettük volna magunkat igazán egy vezér bőrében, ha tényleg a döntéseink határozzák meg az akciók kimenetelét.
Amikor szólóban nyomulunk, akkor sem egyszerű az élet, rengetegszer veszíthetünk pontjainkból (van amikor simán 6 ügyesség pontot is levonhatunk!), az orákulum barlangja meg már egyenesen szadizmus. Bármikor rossz folyosóra fordulunk, azonnal meghalunk (bár ha beszélünk az út előtt Thog-gal, lényegesen könnyítünk a dolgon), és rengeteg cucc és infó kell hozzá hogy segítsen. Én nem tudom ezt a részt miért kellet ilyen durvára csinálni, a végén már teljes szívemből gyűlöltem az orákulumot.

[b]Főgonosz[/b]
Agglaxról nem lehet sok mindent írni: kép nincs róla (vagy hülye vagyok, és nem ismertem fel), nagyon gyengus, és azonnal menekülőre fogja, amint megpillantja kezünkben a fénykristályt.

[b]Rendszer[/b]
A sereggel való ütközetek az új elem a rendszerben, ami borzalmasan egyszerű lett. Egyetlen kockadobás és aztán nézzük a táblázatot, ami súlyozva van a túlerő tényével (ami persze teljesen logikus). Nem tudom hogy ez az egyszerűség jó-e vagy rossz, mindenki döntse el magának. Mindenestre már itt a szabályrendszer ismertetésében is hagytak egy hibát, nem javították ki a táblázatban az A-t S-re (gondolom az angol "ally" - szövetséges, maradt benne).

[b]Hangulat[/b]
Ha már itt tartunk, ebben a zöldgerincű könyvben is elképesztő mennyiségű elírás és hiba van, az tuti hogy a Word helyesírás-ellenőrzője lefagyna tőle, annyit találna. Elég vicces dolgok is kerekednek ebből, mint a 185. fejezetnél ahol a "seeged" helyett a "sereged egyik részén váratlanul óriási nyüzsgés támad". Mondom, mi van a hátsómmal…? De az is érdekes ahogy a 168. pontnál a felénk tartó "nyilacska" később "tőrré" változik. Nem sorolom tovább, rengeteg ilyen van, hihetetlenül igénytelen az egész. A kalandunk amúgy elég lineáris, nincsenek túlbonyolítva az események, de vannak jópofa dolgok mint például a sütievő verseny. Ami nekem nagyon furcsa volt, az Obigee fogadós nosztalgiázása. Annyira nem illik bele a könyvbe, de lehet hogy csak nekem volt idegen. Ja és még egy furcsaság: miért veszítünk két szerencsepontot, ha nem segítünk a tündének álcázott boszorkánynak…? (na jó, persze nem tudhatjuk hogy egy csapdáról van szó, de hát azért mégiscsak…). Ami kicsit még megtöri az életszerűséget hogy katonát mindig csak 5-öt vagy annak többszörösét veszíthetünk egy-egy szerencsétlen esemény során, poénos… A központi momentum ugyebár maga a két sereg megütközése, a történet lényegében az odáig elvezető útról és az arra való felkészülésről szól. Tetszetős a csata, Livingstone kedvelheti ezt a fajta tömeges megoldást (lásd még ugye a Gyíkkirály szigetét), és nekem is nagyon bejön, üdítően hat a folytonos egyszemélyes kalandozások mellett. Sajnos azonban elég rövidke lett, kicsit grandiózusabb, több taktikai részt tartalmazó is lehetett volna.
díszítőkép