díszítés Könyvek díszítés
Fantázia Harcos sorozat:
Információk:
Író: Luke Sharp
Magyar cím: Csillagközi Fejvadász
Eredeti cím: Star Strider
Fordító: Serflek Szabolcs
Puffin: 27. – 1987. május.
Új Vénusz: 9. – 1993.
Borító illusztrátor: Alan Craddock
Belső illusztrátor: Gary Mayes
Helyszín: Föld
Fejezetszám: 400
nagyobb kép a könyvrőlkép az eredeti könyvről
kis kép
Könyv értékelése:
Fórumtéma
Elválasztás
Hátsó borító leírás:
Amikor a gromulánok elrabolják a Galaktikus Elnököt, és a Föld nevű bolygón rejtik el valahol, a hatóságok természetesen hozzád fordulnak: az adott űrszektor Fejvadászához. Feladatod, hogy megmentsd az elnököt. Tudod ugyan, hogy hol tartózkodik az elnök, de hogy oda eljuss,
számtalan ravasz ellenféllel, és a világegyetem legveszélyesebb androidjaival kell megküzdened.
De tudod azt is, hogy ezeken kívül még számos olyan veszélyen is át kell vágnod magad, amelyet nem lehet előre kiszámítani. Negyvennyolc órád van, mire az elnök agyának szigorúan titkos tartalmába beletekinthetnek a gromulán agyszondák...
Két kocka, egy ceruza és egy radír: ez minden, amire szükséged van, hogy belevágj ebbe az izgalmas kalandba. A harc szabályai részletesen ki vannak dolgozva, a kalandlapodon pontosan nyilvántarthatod a szerzett dolgokat és a veszteségeidet is.
Rengeteg veszélyen kell átvágnod magad, és a siker egyáltalán nem garantált. TE döntöd el, melyik utat választod, mekkora veszélyt vállalsz, és milyen ellenfelekkel küzdesz meg. Sokszor nem marad más választásod, mint ölni, különben téged ölnek meg!
Elválasztás
Sang gondolatai a könyvről (eredeti):
[b]Design[/b]
Tyű, az a szarvas-karmos, zöld űrmókus azért nem semmi a vicces a pisztolyával, sugárkardjával és köpenyével… Szerintem inkább itt hagyjuk abba ennek a pontnak a kitárgyalását.

[b]Illusztráció[/b]
Tipikus 80-as évek feeling fogott el a rajzok láttán, mintha a klasszikus [i]Robur[/i], vagy [i]Galaktika[/i] folyóirat lapjait lapozgattam volna. Éppen emiatt nehéz mai szemmel megítélni, mert amúgy a stílusán belül jók és hangulatosak az illusztrációk. Feltűnt az is, hogy Gary Meyes minden alkotását szignálja, nekem ez fura volt.

[b]Háttértörténet[/b]
A gromulánok (mennyire tipikus retro-scifi elnevezés egy idegen fajnak!) elrabolják a Galaktikus Elnököt, és a Földön rejtik el. Céljuk, hogy hódító terveik érdekében minden szigorúan titkos információt kiszondázzanak annak fejéből. Ez a művelet szerencsére beletelik egy kis időbe (egészen pontosan 48 órába), így még van esély a kiszabadítására. A hatóságok minket bíznak meg az akcióval, mint bármit elvállaló fejvadászt.

[b]Rendszer[/b]
A szokás értékek mellé kapunk még egy Félelem nevűt is, amit a Szerencséhez hasonlóan néha próbára kell majd tennünk (csak itt nem csökkenek a pontjaink) a különféle vérfagyasztó gromulán illúziók miatt. Ha elvesztünk egy ilyen próbát, akkor Életerőt is veszíteni fogunk. Emellett ott az Idő tényező, tehát az ominózus 48 óra, ami hogy ha lejár, akkor automatikusan vége a játéknak, buktuk a küldetést. És végül vannak kihagyva rubrikák a különböző speciális/fizikai feladatoknak, melyekkel már találkozhattunk más játékkönyvekben is, csak ott nem volt nekik külön hely a Kalandlapon.

[b]Eredetiség[/b]
Tetszett, ahogy indult a könyv. Rögtön az elején megkapjuk a számítógépes üzenetet a felkérésről, majd ha elfogadjuk a missziót („IGEN/NEM”), akkor jönnek a további információk. Ebből tudhatjuk meg például, hogy a gromulánok szeretnek sakkozni, vagy csigákat tenyészteni, illetve azt is, hogy a Földön a közbiztonságot leginkább a „hulgánok” (igen, így „i” betű nélkül) veszélyeztetik, akik különböző ősi focicsapatok klubneveit viselik magukon. Ezek a tények tényleg szellemesek, és jól megalapozzák az alap hangulatot.
Kaland közben nekem leginkább a különböző gromulán illúziók tetszettek, amiket ezek a lények előszeretettel alkalmaznak megtévesztésként. A mocsárral teli autótól kezdve, a legvégén lévő gigantikus sárkány képéig (ami valójában egy felénk száguldó rakétát álcáz) mind ötletesek lettek. De sikerült mókásan megoldani a droidos jeleneteket is, jópofa például az a példány, amelyik cowboynak hiszi magát.
Akadtak még más eredeti megoldások, mondjuk, amikor kapunk 20 oxigénnyi egységet, és ennyi fejezetnyi időnk van, míg a kijáratot megtaláljuk, különben megfulladunk („Van jobb ötleted?” - kérdi a könyv). Vagy például háztetőkön ugrálásnál 2 kocka értékét (távolság) vetjük össze az 1 kocka + Életerő (lendület) összegével, de az is jól meg lett oldva, amikor orosz rulettet játszunk valakivel.

[b]Kihívás[/b]
Vicces, de ebben a játékban elsősorban akkor olvashatunk „kalandod itt véget ért” fejezetet, ha mondjuk lekéssük a buszt, vagy eltévedünk az erdőben. Ilyen alkalmakkor ugyanis annyi értékes órát veszítünk, hogy már semmi esetre sem tudnánk odaérni, hogy megmentsük az elnököt, tehát felesleges folytatni. Ilyen epizódokkal szemlélteti a könyv, hogy mennyire esszenciális tényező az idő, és igazából tényleg megtehetjük, hogy sietünk, mert a győzelemhez egyetlen nélkülözhetetlen tárgy vagy információ sem kell. Ilyen szempontból teljesen értelmetlennek találtam a kódsorozatokat, amikre a kaland közben bukkanhatunk, illetve amikért küzdünk minden nagyvárosban. Ha nem szerezzük meg őket, semmiféle hátrányba nem kerülünk. A matekkal megfejthető számítógép- és ajtókódok ellenben elég jó kis agytornát nyújtanak a legegyszerűbb verzióktól a bonyolultabbakig (mivel én mindig hülye voltam az ilyenekhez, utóbbiak már kifogtak rajtam).

[b]Főgonosz[/b]
Olyan itt nincs, vagy akár mondhatnánk, hogy maga a múló idő. Mókás, hogy ha sikerrel járunk, Irídium American Express hitelkártyát kapunk, illetve hogy a jövőben akár a gromulánok bosszúakciójának is a részesei lehetünk (hisz fejvadászként kábé a mellé állunk, aki többet fizet).

[b]Hangulat[/b]
Sajnos ebben a Vénusz kiadványban is hemzsegnek az elgépelések, és több (!) rossz fejezetre való irányítás is van benne. Borzasztóan szégyenletes ez a minőség, én nem értem, hogy lehet könyvet így kiadni. Maga a mű számomra egy kicsit kuszának tűnt. Sűrűn váltják egymást a történések, túl sok a kódfejtés, és kicsit zavarosak az alvilági összecsapások és a kémes ügyködések. Leginkább talán a Bourne-filmek világára emlékeztet, de mivel én sosem voltam a stílus rajongója (enyhe kifejezés), így nem is én vagyok az elsődleges célközönség. Ennek ellenére leginkább azért szórakoztatott, mert sosem veszi magát olyan komolyan. A poénos részek, az utalgatások (pl. fagyi = furcsa hideg étel, tölcsérben, vagy a [i]Star Wars[/i] említése) tényleg ülnek, de ezzel együtt is csak egy közepes kaland marad számomra. Egy kicsivel több motiváció, vagy egy karakteres, jól gyűlölhető főgonosz sokat dobhatott volna rajta.
Elválasztás
Értékelés: 2 / 10
Robert Clive gondolatai a könyvről:
Sosem tetszett annyira ez a könyv. A környezet eléggé átlagos és a küldetés sem igazán tudja magával ragadni az embert. Kevés a dráma, bár a stílus egész elfogadható. A belső illusztrációk átlagosak, a küldetés helyenként túlságosan könnyű (két, a befejezéshez nélkülözhetetlen információt UGYANAZON a helyen lehet összeszedni), máshol pedig túl nehéz (a kegyetlen, gyilkos londoni metró a végefelé).

A könyv borítója kiváló: színes és érdekes. Véleményem szerint azonban a többi része messze elmarad tőle. Mindent összevetve egy átlagos KJK könyv.
díszítőkép