Minden KJK öregapja ez a könyv. Nehéz ettől a ténytől függetleníteni a pontozást. Mert Jackson és Livingstone itt alkotta meg a világot, a szabályrendszert, a tárgygyűjtögetősdit, a bal/jobb, észak/kelet stb. tulajdonképpen szerencse alapú közlekedést.
Istenigazából nem annyira kreatív ez a történet, hiszen egy teljesen sablonos dungeonözést kínál, de megvan ennek a még kissé kiforratlan kalandnak is a bája. A szörnyek nagyon könnyűek, egyáltalán nem fontosak a magas kezdőértékek. Rengeteg a visszatöltési lehetőség is. Meghalni nagyon nehéz, de ez nem is baj, hiszen a többi könyv többségében ezt bőven pótolják.
Az ideális útvonalat is elég könnyű megtalálni, tehát minden adott, hogy sikerélményünk legyen a kalandban.
Összességében egy könnyed kaland, nagyon jó kiindulási alap a KJK-k világába. Bár valószínűleg nem sok ember kezdte pont ezzel a történettel (én is viszonylag későn futottam bele).
Összességében ez az úttörő könyv nálam megérdemel
10/7,5 pontot.

[b]Borítóterv[/b]
Mivel ez volt Steve Jackson és Ian Livingstone első kalandjáték-könyve, szépnek nevezhető a borító, itt még nem nagyon kötekednék, bár a gonosz varázslónak eléggé ilyen „károlybácsis” kinézete van…aki nézte a Frakk című rajzfilmsorozatot, azoknak mondom. Az a csillagokkal kirakott ruha meg…mintha valami jelmezversenyre varrta volna neki a mamája. A borító különlegessége, hogy ez az egyetlen narancssárga gerincű könyv – minden további kötetnek más a színe.

[b]Grafikák[/b]
Igen szépek és aprólékosak, sőt, a feliratos grafikákat még magyarra át is ültették, ami aztán tényleg ritkaság.

[b]Történet[/b]
A legsablonosabb alap – kincsvadászok vagyunk, és a Tűzhegyben lakó gonosz varázsló kincseit kell megkaparintanunk. Ez eddig elég könnyűnek hangzik, viszont a varázsló kincsesládájához 3 különböző kulcs kell, ezeket kell megtalálni az útvesztőben.

[b]Nehézség[/b]
Első kalandjáték-könyvhöz méltóan eléggé könnyű. A szörnyek, egy-két kivételtől eltekintve (például a tűzokádó sárkány vagy a vámpír) könnyen elpusztíthatóak, ha az ember egy kicsit is óvatos, kikerülhet minden nagyobb veszélyt. Ami nagyon fontos viszont, hogy legyen meg minél több kulcsunk, ugyanis 3 különböző kulcsot kell összeszedni a játék végére…aha, csak éppen az nem tisztázott, hogy melyik az a három…szóval viszonylag könnyű a játék.
Megjegyzés: Hallottam olyan kiadásokról, amik félrenyomtatási hibából kifolyólag végigjátszhatatlanok. Valószínűleg az első eresztés lehetett, nem tudom, van-e még belőle, de ha találtok ilyet, ne érezzetek lelkiismeret-furdalást, lapozzatok egyből a könyv végére.

[b]Főellenség[/b]
Ki más lehetne, mint Zagor, a Tűzhegy Varázslója. Gyakorlatilag semmi mást nem csinál, csak ide-oda teleportálgat, és nyomja a süket szövegét. Még karddal is könnyű elpáholni, hát ha még az ember belehajítja a kártyáit a tűzbe…

[b]Ami tetszett[/b]
A Tűzhegy helyszínei eléggé változatosak, annak ellenére, hogy a barlangászás-érzés mindvégig kitart. Van csónakház, bányászati terület, föld alatti folyó homokpartokkal, és ahogy haladunk előre, szép, díszes folyosók is. Van elég élettöltő tárgy, akadnak csodafegyverek is, és teljesen haszontalan tárgyak – ez így van jól. Ne csak hasznos eszközökből, vagy csak kacatokból álljon a repertoár. Az erős ellenségeknek mind van gyenge pontja, vagy van speckó módszer, amivel könnyebben legyőzhetőek. Különösen tetszettek a különleges szereplők a játékban, mint a Wight, vagy a földalatti folyó titokzatos lakója, aki megköszöni, ha a vízbe ejted a kardodat.
Érdekesség, hogy ennek a kalandkönyvnek később 2 folytatása is lett.

[b]És ami nem[/b]
Lehet, hogy csak én vagyok ilyen aberrált, de fájlalom, hogy elég kevésszer lehet a könyvben meghalni (azon kívül, hogy küzdelemben megölnek). Szóval elég kevés a halálpont, vagyis az olyan pont, ahonnan már nem tudsz sehová lapozni, mert kalandod véget ér. Összesen kb. három ilyen van…ha a vámpír szemébe nézel, ha elkap a Ghoul, és ha a kardoddal elkezded csesztetni a varázsló kincsesládikáját. Ezenkívül…egy idő után eléggé unalmas a teljesen hasonló alagutakban bolyongani. Mindegy, a friss kezdőknek tetszeni fog a könyv, a veteránok pedig eléggé „nocsak” pillantással fogják méregetni…
Ja, és egy gyors kérdés a végére…amikor a négy zombival találkozom a szerszámkamrába, mi a fenéért kezdem el tapperolni saját magam, hogy megsebesültem-e!?

[b]Design[/b]
Hát… érdekes. Maradjunk annyiban, hogy első kiadványnak elmegy, kedvcsinálónak jó. Bár az a sárkány a borítón inkább egy keleti típusra hasonlít, mint egy klasszikus fantasy tűzokádóra (amilyennel a játékban is meg kell küzdeni).

[b]Illusztráció[/b]
A legtöbb nagyon gyenge (pl. a sárkány és maga a varázsló is borzasztó sután néz ki), talán csak a 336. fejezet rajza a kivétel, de összességében azért megadják a hangulatot. A csúcs a mélypontban a 326. fejezet (a kulcs a falon).

[b]Háttértörténet[/b]
A legősibb sablon: kincsre éhes kalandorként nyomulunk be a labirintusba.

[b]Eredetiség[/b]
Semmi. Az égvilágon semmi. De első alámerülésre a fantasy világába megteszi.

[b]Kihívás[/b]
Az első kaland játék könyv egyben talán a legkönnyebb is. Egy közepes képességekkel felruházott karakter is gond nélkül, sőt, röhögve végigfut a labirintuson. Ez abból is ered, hogy a befejezéshez nélkülözhetetlen tárgyak nincsenek, az egyedüli kivételt a kincsesládát nyitó három kulcs jelenti. A többi extra cuccot és információt csak a könnyebb továbbjutás miatt érdemes megszerezni (pl. a sárkányt elűző tűzgolyó varázsigéjét). Az ellenfelek értékei átlagosak, vagy alacsonyak. Az egyetlen izzasztó feladat a játék vége felé található útvesztő lehet, amihez melegen ajánlott térképezni.

[b]Főgonosz[/b]
A sablonok sablona. Ami érdekes, hogy menet közben valahogy minden további nélkül Zagorként emlegeti a könyv, még akkor is, ha nem hallottunk semmiféle információt a nevét illetően. Gyerekjáték legyőzni.

[b]Rendszer[/b]
Mivel ez az első könyv, értelemszerűen semmiféle specifikációval nem rendelkezik a rendszer. Műfajteremtő.

[b]Hangulat[/b]
Ha ezzel a művel ismerkedünk meg a kaland-játék könyvek világával, akkor semmi kifogásunk nem lehet a hangulat ellen. Azonban ne várjunk túl sokat, ha néhány másik kiadvány után vesszük kézbe először.

Egy vérbeli KJK rajongónak nem esik nehezére nagylelkűnek lenni, ha a Tűzhegy Varázslójáról van szó, mert a legtöbbek szívében igazán különleges helyet foglal el. Ha azonban eltekintünk a nosztalgiától, az igazat megvallva a kaland nem több egyszerű kardozós-varázslós kalandnál, nem? Nem ez volt az első kalandom, több másikkal is játszottam korábban, és emiatt egy kicsit csalódott is voltam, amiért olyan szegényesre sikeredett a hangulata, visszatekintve azonban elég sok eredeti ötlet is volt benne (például a labirintus, vagy a kulcsok), ezeket el kell ismernem. Lehet, hogy ez a kötet az összes többi öregapja, de még most is meglepően jól tartja magát a sorban.

Az 1980-as évek elején Steve Jackson és Ian Livingstone összefogott, hogy létrehozzon valami új és izgalmas dolgot -- a játékkönyveket. A Kaland, Játék, Kockázat sorozat a Dungeons & Dragons-nek és a Válassz Kalandot Magadnak gyereksorozatnak lett a kombinációja, bár szabályai egyszerűbbek az előbbiénél, megfogalmazása pedig felnőttebb az utóbbiénál.

A sorozat első kötete, A Tűzhegy Varázslója közös művük, melyet 1982-ben adtak ki először, és ami hamarosan az összes később következő kötet etalonjává vált.

A könyv húsz évvel az első kiadást követően is megtartotta báját. A kaland során a legkülönfélébb, tipikus Dnd szörnyekkel (orkokkal, goblinokkal, törpékkel és egy ogréval is) és élőholtakkal (csontvázakkal, zombikkal és vámpírral) találja szembe magát a kalandor, végül pedig egy sárkánnyal és magával a varázslóval is meg kell küzdeni.

Mindezeket a lényeket rendkívül ügyesen szőtték bele a történetbe, mindegyikük kapott egy kis területet a hegy gyomrában, melyet otthonuknak mondhattak. Így a hős úgy érezheti, hogy egyre nehezebb akadályokon kell magát átküzdenie, miközben a céljához tart. A két utolsó ütközet -- a sárkány és a varázsló -- esetében Jackson és Livingstone lehetőséget ad rá, hogy ne csupán kardpárbajban, hanem valamely korábban megszerzett tárgy vagy információ segítségével is felülkerekedhessünk ellenfeleinken.

Bár ez a könyv nem olyan nehéz, mint néhány későbbi kaland, nem is nevetségesen könnyű, egy átlagos kalandornak is egész jó esélye van rá, hogy végigjusson. Ugyanakkor a sárkány és a varázsló közelharcban történő legyőzése (amennyiben az olvasó erre vetemedne) egyáltalán nem egyszerű feladat.

Az útvesztőn való átjutás még akkor is kihívások elé állítja az olvasót, ha az folyamatosan térképet rajzol a hegy gyomráról. Már itt is megjelenik Livingstone egyik védjegye, hogy a kalandok során kulcsokat kell keresgélnünk. Csupán a megfelelő kulcsok számait összeadva találhatunk rá arra a fejezetpontra, ami a célhoz és a varázsló kincséhez vezet minket.

Bár nem egy jobb könyv van a sorozatban, mint ez, nem lehet letagadni a kezdő kötet erejét, újításait és fontosságát. Ez az első, és még mindig legjobb játékkönyv, amit valaha is kiadtak. Mindenkinek csak ajánlani tudom.