1
A negyedik falu

A nyílvesszők következő hulláma egy hordányi éhes kísértet leplének suhogásával szakadt le az égből. Hogy véletlenül-e, vagy az íjász tehetségéből, sosem derült ki, de az egyik a falufőnök mellett álló nő nyakába fúródott, aki riadt kiáltásra nyíló szájjal ejtette el ernyedt ujjai közül a fejszét. A férfi inkább csak érezte, semmint látta a mellette keletkezett űrt, de épp csak annyi ideje maradt, hogy oldalra pillantva nyugtázza társa elestét, mielőtt valami sokkal sürgősebb dolog vonta volna magára a figyelmét. Zömök alakok rohantak el a falu kocsmájának lángoló romjai előtt, sötét árnyak, karddal és bunkósbottal a kezükben, a közelgő, kegyetlen mészárlásra készülve.

– Felkészülni! Megint jönnek! – kiáltotta öblös, mély hangon. Figyelmeztetésére védőtársai korábban egy emberként, gondolkozás nélkül ugrottak volna talpra, most azonban hallotta, amint szavai elhalnak a szélben az égő épületek ropogása és a sebesültek jajkiáltásai közt. Összeszorult szívvel próbálta kordában tartani a rátörő riadtságot. Ő volt a falu főnöke, márpedig a félelem nem volt rangjához méltó.

– Válasszatok célpontot, és gondoskodjatok róla, hogy minden ütésetek célba találjon – motyogta inkább magának, mint a körülötte állóknak. Kérges lapátkezeivel felemelte a kardot, melynek súlyához lassan már kezdett hozzászokni a karja, és ujjai kényelmesen elhelyezkedtek a bőrmarkolat bemélyedéseiben. Ő volt Óvár kovácsmestere, még most is viselte mesterségének jellegzetes bőrkötényét, bár mikor egy órával ezelőtt felkongott a vészharang, magára kapott egy mellvértet, bozontos, mogyoróbarna üstökére pedig egy ütött-kopott sisakot nyomott. – Óvárért! A gyerekekért! – hangzott fel harsány csatakiáltása, mielőtt megkezdődött a következő összecsapás.

A támadók több irányból özönlöttek ki az erdőből. A lovasok átugrattak a kapuőrök holtteste fölött, akikkel néhány másodperccel korábban végeztek a láthatatlan íjászok nyílvesszői. Őket vegyes fajú gyalogság követte. Az ütött-kopott páncélzatú, rozsdás fegyverekkel felszerelt fosztogatók azonban meglepően fegyelmezettnek bizonyultak. Néhány pillanat alatt sikerült átvenniük a falu főkapuja fölötti ellenőrzést, és egyetlen, könnyed csapással végeztek az első védvonallal. Norska Val főnök, aki épp egy patkót formált az üllőjén, először meg sem hallotta a kiáltásokat, mikor azonban látómezejében feltűntek a menekülő kereskedők lábai, munkájából felpillantva hamar észbe kapott. Ahogy kiszaladt a műhelyéből, miközben még meghúzta mellvértje utolsó szíját is, megragadta az első közelébe kerülő alak karját. Waelun, a molnár lánya először felsikoltott ijedtében, de hamar lenyugodott annyira, hogy utasításának megfelelően elrohanjon a kastély harangtornyába, amit épp az ilyen alkalmakra tartogattak.

Mikor Val a főkapu mellett elterülő piactérre ért, már érces kongás riasztotta az egész települést. A falhoz legközelebb eső standok árusai nem tudtak elmenekülni, és ahogy tudták, próbálták védeni magukat a támadók ellen. Valakinek volt annyi lélekjelenléte, hogy felborítson néhány pultot, hogy azokból rögtönzött torlaszt emelhessenek. Ez egy ideig fel is tartotta a támadókat, akik még ilyen színlelt ellenállásra sem számítottak tőlük, mostanra azonban már több Orknak és Goblinnak is sikerült azokon átverekednie magát, akik azonnal rátámadtak a fegyverforgatásban járatlan falusiakra. A főnök első, erőteljes kardcsapása, melybe egész teste beleremegett, felnyársalta ellenfelét. Ahogy az Ork a porba rogyott, Val riadtan pillantotta meg annak kék szemeit és emberszerű vonásait, amik a lény félvér származására utaltak.

Ahogy második ellenfele felé fordult, felismerte a kocsmáros, Rőthajú Kormis morgó hangját, amint arra utasította az embereket, hogy vonuljanak vissza az ivójáig, ahol a fiai és lányai egy erősebb barikád építésén és a védelem megszervezésén dolgoztak épp. Rőthajú ifjú korában zsoldosként kereste meg a kenyerét, és bár már visszavonult, a hadvezetés még mindig a vérében volt. Norska lecsapott a kardjával, pengéje felhasította egy alacsony, szemölcsös Gyíkemberszerű harcos gyomrát, aki kitüremkedő belekkel esett össze. Ez után a kocsmáros és a többi falusi után rohant.

Az első támadást követően a helyzet csak tovább romlott, és kétségbeesésbe csapott át. A szedett-vedett, szekerekből, üres hordókból és a közeli bódék deszkáiból rögtönzött úttorlasz még a saját súlyát sem volt képes igazán megtartani, a banditák támadásának megfékezésére így esélye sem lehetett. A támadók gyorsan átvágtak a piactéren, könyörtelenül lekaszabolva minden útjukba eső embert. Kegyetlen Trollok és vérben forgó szemű, az éhezéstől csontsovánnyá fogyott lovakat megülő Orkok vezették a haramiákat. Az állatok könnyedén átugrattak az akadályon a lézengő emberek közé, ahol lovasaik eszeveszetten szétcsaphattak a felkészületlen falusiak közt. Valnak sikerült végeznie néhányukkal, mielőtt a szekereken átmászó gyalogosokra terelődött a figyelme.

A támadók közül néhányan, akik nem követték az előőrsöt, szétszéledtek a településen. Rövid, ám annál véresebb ütközet folyt le a kocsmában, ahol Rőthajú kalandozó felesége és két fia vette fel a küzdelmet hét lénnyel, mielőtt az ajtót bezárva és eltorlaszolva elmenekültek volna az omladozó kőkastély jelentette viszonylagos biztonságba, melyről Óvár a nevét kapta.

Ahogy a végső összecsapás közeledett, a csata egyre hevesebbé vált. Mindkét oldalon ugyanannyi harcos sorakozott fel, továbbá még kétszer annyi öreg és gyerek a védők mögött, ám az is egyértelmű volt, hogy a banditák fölényben voltak mind kiképzés, mind pedig fegyelmezettség terén, ráadásul jobban is voltak felfegyverkezve. A falusiak nagy része sosem harcolt még, többségük pedig csupán vasvillát vagy vésőt szorongatott a kezében. Néhány faház már lángokban állt, ahogy a régebbi épületek szalmateteje is. Az emberek addig hátráltak, amíg csak tudtak, egészen a kastély futónövényekkel benőtt kőfaláig. Ahogy a fiatalabbak felkészültek a végső összecsapásra, a gyermekek és a vének az öreg épület védelmében bízva besiettek.

Az erődítményt még évszázadokkal ezelőtt építették egy nagy kastély központi épületeként, ám még félig sem készültek el, mikor a nemest és népét egy rivális herceg kardélre hányta, a munka pedig abbamaradt. Mostanra csupán csak a központi terem, néhány kisebb földszinti szoba és pár félkész földalatti kamra maradt épen. Pár romos torony emelkedett az emelet irányába, bennük félkész csigalépcsőkkel. Az egész összhatása olyan volt, mint egy tisztes kastély csontváza, melyről lefejtették sziklahúsát. Ilyen kitartó támadókat nem sokáig tarthatott vissza.

A banditák parancsnoka átlépett a kapuőrök sárban hason fekve heverő tetemein. Beesett arcára vékony mosoly ült, ahogy kényelmesen végigsétált a romos piactéren és közömbösen végigmérte az elhullottakat, a néhány támadó és a számtalan ember holttestét. Valahonnét elölről emberek és szörnyek kiáltásai hangzottak fel, amint a következő támadásra készülődtek, a parancsnok azonban még annyi figyelemre sem méltatta ezeket, mint a sebesültek nyögéseit, a lángoló kocsma ropogását vagy ősi bőrvértje szíjainak nyekergését. Az épület füstje egy pillanatra beborította, ahogy magas hegyre szoktak a felhők ülni. Mikor ismét szabad levegőre került, egy pillanatra megállt, hogy helyettese észrevegye és jelentést adjon neki a küldetés menetéről. Nem kellett sokáig várnia.

Újabb nyílvesszők íveltek át a közeledő banditák első sora fölött. Az égő épületek füstjét a védők felé sodorta a szél, szinte teljesen eltakarva előlük a lövedékeket. A romok egykori őrházaiból csupán két fal maradt meg, ezek közé gyűltek az emberek, és ezek közé estek a fekete tollú vesszők is, melyek sokakat megsebesítettek, többen pedig a talajra rogytak. Néhány helyre újabb falusiak álltak, máshol azonban maradtak a lyukak a védvonalban.

Norska Val és Rőthajú Kormis vezetésével, hangos csatakiáltással rontott előre a védők első vonala a támadók felé. A fullasztó, füstös levegőt acél csattogása, emberek és bestiák kiáltása töltötte meg.

Itt egy szőrös, Ork-szerű lény lendítette meg hatalmas, acélfejű buzogányát a feje felett, miközben vérszomjasan üvöltve ismételgette a szavakat újra és újra és újra, miközben szétcsapott ellenfelei között: – Eeem-beeer, dögölj, dögölj, dögölj! Harr, harr! – Amott egy nő, aki szekerek kerekeit javította, iszkolt át egy Gyíkember-szerű teremtmény karja alatt, majd döfte rövid kardját annak védtelen alsó fertályába. Diadalittas kiáltással megpördült, majd elég fürgének bizonyult ahhoz is, hogy mélyen egy vartyogó, Goblinszerű bestia karjába csapjon. A lény zavartan felé fordította a fejét, mintha csak a nyakát ajánlotta volna föl másik ellenfelének, Rőthajú egyik fiának, aki a kínálkozó lehetőséget kihasználva emberfeletti erővel csapott le. A nő hátratántorodott, megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson, és közben erős undor vett erőt rajta, amikor rádöbbent, hogy valójában mit is tett. A fiú gyorsan megragadta a karját, másik ingujjával megtörölte az arcát, majd a riadt szempárba nézett. – Nem most van itt az ijedtség ideje, Olena. Kövess! – parancsolta, majd futva a csetepaté szíve felé indult. A nő gondolkodás nélkül, fegyverét csapásra készítve követte.

Val és Rőthajú a csatatér közepén álltak vállt vállnak vetve. Együtt vagy féltucatnyi haramiával végeztek már, zömök Goblinnal és gyíkfejű, toronymagas, Trollszerű szörnyeteggel egyaránt. Szinte izzott körülöttük a levegő a kard és a csatabárd táncától. Mindkettejükről folyt az izzadtság, testüket kisebb vágások és horzsolások borították. Ádáz munkájuk ellenére is úgy vigyorogtak, mintha nem a saját és a falusiak életéért küzdöttek volna, hanem csupán egy közös viccen szórakoztak volna, melyet csak ők ketten értettek. A régmúltban mindketten fegyverforgatásból éltek, és most örömmel tapasztalták, hogy az idő vasfoga egyikük ösztöneit sem csorbította ki.

Ám az is egyértelmű volt, hogy minden tudásuk ellenére sem fognak tudni egymagukban sokáig ellenállni a banditák heves támadásának. Rőthajú minden gyermeke alapos képzést kapott fegyverforgatásból, és most bátran helyt is álltak, képzetlen szomszédjaik azonban gyorsan hullottak körülöttük. Most már nem volt senki, aki az elesettek helyébe léphetett volna. A haramiák újrarendezték soraikat, hogy végezzenek a még életben maradt emberekkel, úgy vágva le őket, mint az ólba zárt disznókat.

Val egy utolsó döféssel végzett Ork ellenfelével, majd körbepillantott, hogy felmérje a harc alakulását. Nem volt valami rózsás a helyzetük, egyetlen lehetőségük a visszavonulás maradt. Rőthajú mellette két ellenfelének heves támadásai ellen védekezett minden erejével: miközben csatabárdjával egy Goblinszerű lénnyel küzdött, egy nyáladzó Gyíkember rontott neki, és szúrta meg rövid dárdájával. Nem messze tőlük a kocsmáros egyik lánya, Yarna tartotta magát egy tetovált Ork ellenében. Mielőtt Val a Gyíkemberre támadhatott volna, az rést talált Rőthajú páncélján, és a bordái közé döfött. Ahogy a férfi a fájdalomtól hátratántorodott, a Goblin következő heves csapása könyöktől csuklóig felvágta fegyverforgató karját. Kormis elejtette fegyverét, mely immár csak a másik kezére kulcsolt bőrszíjról lógott, és fájdalommal vegyes dühvel felüvöltött.

Val megragadta öreg cimborája vállát, és hátrarángatta. – Visszavonulás, Óvár, visszavonulás! – zengte, hangját azonban elnyomta a körülöttük dúló csata zaja. De még így is elegen hallották meg ahhoz, hogy a védők a kastély bejárata felé kezdjenek el hátrálni, akik pedig mégsem hallották az utasítást, azok harcostársaik mozgásából következtették ki azokat. A többi falusi vagy végzett ellenfelével, vagy kihátrált a párbajból, és az erődítmény felé sietett. Ahogy Yarna megfordult, a tetovált Ork buzogányának heves csapása épp halántékon találta, és ahogy vére vörösre festette a saras földet, elterült a bestia lába előtt.

Az épület ajtajai masszív keményfából készültek, és vasszegecsekkel voltak kiverve. Óvár emberi védői ennek vetették hátukat, mikor az utolsó roham érkezett. Norska Vallal középen félkörbe rendeződtek és egy sündisznó tüskéihez hasonlóan tartották előre fegyvereiket. Többségük sebesült volt, néhányan súlyosan, mások csak felszínesen, és mostanra mindannyian hihetetlenül kimerültek. Most azonban eljött a végső leszámolás ideje, és mindannyian készen álltak rá, hogy örömmel az életüket adják a falujuk védelméért.

A banditák harcra készen, előhúzott fegyverekkel közeledtek feléjük. Többen vigyorogtak, még mielőtt megkezdődhetett volna, már biztosak voltak az összecsapás eredményében. Azonban páncéljuk csörgését leszámítva semmilyen hangot nem adtak ki. A háttérben tisztán hallatszott a tűz recsegése, a sebesültek jajongása, a küzdők közt azonban félelmetes csend honolt.

– Szerintem ennyi elég lesz, nem gondoljátok? – hangzott fel egy hang. Egy csendes, kimért, nyugodtságot sugárzó hang. A támadók sorfala kettévált, parancsnokuk pedig, aki mostanáig rejtve maradt a falusiak elől, előrelépett. Magas, beesett arcú férfi volt, elnyűtt bőrvértjét tucatnyi folt tartotta össze, és mostanra már nem lehetett tudni, mennyi maradhatott meg az eredetiből. Övén hosszú, vékony pengéjű kard lógott, egyik keze pedig ennek markolatán pihent. Sápadt bőre volt, ifjú arca éles ellentétben állt matt fekete hajával, mely egyik oldalon hosszan lógott, a másikon azonban rövidre volt nyírva. Mikor elöl álló katonáihoz ért, megállt, és köszönésképp biccentett.

A falusiak értetlenül bámulták az alakot.

– Nos, akkor, Óvár kedves lakói, nem hiszem, hogy ennél tovább kellene folytatnunk ezt a színjátékot. Remélem, ti is egyetértetek velem. Nem akarunk nektek még több bajt okozni. Csupán a kincstáratok érdekel minket. Adjatok át mindent, és békében itt hagyunk titeket. Nos, mit szóltok? – Nyugodtan beszélt, ajkai félmosolyra húzódtak, ám volt valami különös, gúnyos a hangjában, ami jelezte, hogy ha nem az elvárt választ hallja, akkor gyorsan dühbe fog gurulni.

A megtermett kovács előrelépett és kihúzta magát. – Norska Val vagyok, a falusiak vezetője. – A banditák parancsnoka biccentett felé, ám nem lehetett eldönteni, hogy udvariasságból teszi-e ezt, vagy gúnyolódni kívánt vele. – Még nem győztél le minket, és nagyon meg fognak fizetni az embereid azért, mert megtámadtatok minket. Nem vagyunk mi birkák, hogy tétlenül nézzük, hogy lemészároljanak minket. Takarodj innen a csürhéddel egyetemben.

A választ a férfi kesztyűs kezének lassú tapsai követték. – Szép volt, Norska Val. Minden tiszteletem a bátorságodé, még ha józanésznek híján is vagy. Biztosíthatlak róla, hogy valóban csak az értékeitek érdekelnek minket, bármennyi is legyen belőlük. Mivel könnyen lehet, hogy az egész vidéket fellármáztátok az érkezésünk miatt, ragaszkodnom kell hozzá, hogy mielőbb adjátok azokat át nekünk, hogy mihamarabb továbbállhassunk. – Val némán, zord tekintettel állt a férfi előtt. – Hát jól van – folytatta végül a parancsnok. – Mi legyen, birkózzunk meg?

A falusiak erre igazán nem számítottak. Többen felszisszentek, néhányan fanyaron el is vigyorodtak. Val egy igazi medve termetével bírt, karjai akkorák voltak, mint egy ősi fa ágai, izmait pedig az üllő mellett töltött hosszú évek edzették meg. Száraz ágként törné ketté ezt a pökhendi alakot.

Val is zavarba jött. – Ez csak valami trükk! Nem egyezkedek banditákkal. Amint letesszük a fegyvert, lemészároltok minket.

– Biztosíthatlak róla, Norska Val, hogy becsületes vagyok – válaszolta higgadtan a parancsnok. Az övéhez nyúlt, lecsatolta fegyverhüvelyét és helyettese, egy megtermett Troll felé dobta azt. – Gyere hát, csak te és én, ilyen egyszerűen. A győztes viszi a kincstár tartalmát, és semmi mást. Becsületemre mondom, jó uram, a falusiaknak semmi baja nem fog esni. Biztosíthatlak róla, ha te nyersz, az embereim önként távozni fognak.

Valon látszott a bizonytalanság, a falusiak azonban ösztönözni kezdték. – Gyerünk, Val. Könnyedén kitépheted mindkét karját. Nincs mit tennünk, már vesztettünk. Gond nélkül szétcincálhatod. Nyomd a fejét a sárba!

A banditák vezetője ismét elmosolyodott. – Úgy tűnik, a kérdés eldőlt. Becsületemre esküszöm, hogy ha én nyerek, csupán az értékeiteket tesszük magunkévá, majd olyan gyorsan távozunk, ahogy érkeztünk is. Nos, akkor kezdhetjük? – A parancsnok előrelépett a két csapat közti senkiföldjére, majd lehúzta kesztyűit. Végül Val is döntött, bár az igazat megvallva nem nagyon volt más lehetősége. Ő is megindult, majd hátrahajította kardját és sisakját.

– Nem bánod, ha ezt is leveszem? – kérdezte a parancsnok, miközben a kabátjára bökött.

– Itt csupasz mellkassal birkózunk – válaszolta mogorván Val, miközben kibújt a zekéjéből. Félmeztelenül állt, széles vállai és mellkasa izzadtságtól csillogó izmoktól duzzadtak. – Te azt viselsz, bandita, amit csak akarsz.

A férfi vékony mosollyal ismét bólintott. Hátat fordított a falufőnöknek, majd kicsatolta páncélozott kabátja szíjait. Az lecsúszott a válláról, amit fekete inge is követett. Ekkor feltűnt különös, foltos bőre, melyet hüllőpikkely-méretű pacák borítottak. Torkából hirtelen üvöltés tört elő, ahogy előrehajolt, mintha rosszullét tört volna rá, majd egy sor tüske szakította át a bőrt a hátán. Mikor visszafordult, képe egy hüllőéhez hasonlóan megnyúlt, bőre pedig zöldes árnyalatba váltott. Az Alakváltó örömittasan sziszegve fejezte be az átalakulást: előreugró állkapcsai közül háromágú, villás nyelv tört elő, hátuljából pedig tüskés végű farok nyúlt ki.

– Nos, Norska Val, kezdődjék hát a birkózás! – A falusiak főnöke tudta, hogy átverték, de most már nem utasíthatta vissza a kihívást. Mennydörgésszerű üvöltéssel vetette rá magát a tüskés teremtményre. Az Alakváltó megpördült és kitért egyik karja elől, és felcsapott karmos kezével. Négy párhuzamos vágás szántott végig Val gyomrán, és vér festette be vörösre a saras talajt. Az ember kínkeservesen felmordult, és csonttörő medveölelésbe fogta ellenfelét. Ahogy Norska Val hatalmas karjai összekulcsolódtak a háta mögött, és elkezdték kiszorítani belőle a levegőt, a gyíklény felemelkedett a talajról. Reccsenő gally hangja hangzott fel, ahogy egy csont kettétört az emberfeletti szorítás hatására. Az Alakváltó torokhangon felvisított, kiáltása bejárta a rögtönzött arénát.

Ellenfelét felemelve tartva Val ismét megfeszítette izmait, és még erősebben szorította a bestia gerincét. Ahogy karjai megduzzadtak, diadalittasan elvigyorodott. A következő pillanatban pedig két karmos kéz ragadta meg két oldalról a fejét. A lény kitátotta fogakkal teli pofáját, és belekapott Val homlokába, szilánkosra törve a koponyáját. A falufőnök karjai eleresztették a teremtmény tüskés testét. Az ember ernyedt testét két kézzel fogva az Alakváltó undorító, szürcsögő csámcsogással rágta meg a falatot.

Végül eleresztette a férfi fejét, és a tetem elterült a sárban. – Nos, uraim, – mosolyogta vértől csillogó pofával –, úgy vélem, a kincs a miénk. Tereljék össze a falusiakat, és fegyverezzék le őket. Egyiküknek se essen bántódása, különben velem gyűlik meg a bajuk. Siessenek, hogy mielőbb továbbállhassunk. – A banditák azonnal mozgásba lendültek.

Futóhomok-emlék és ködörvény-jövő világában sodródik és figyel mindenkit Axion. Várakozik, ahogy mindig is várt, a halál és por álmában.

2
Távolból

A torony közepén tekeredő, öreg csigalépcsőre ráfért volna már a tatarozás. A fokok többségét termeszek rágták meg, mások már ketté is törtek. A vénember azonban, aki nagyokat szusszanva lépdelt fel rajtuk, pontosan tudta, melyikek bírják még el termetes testének nem elhanyagolható súlyát. Egyik kezét a rozsdafoltos vaskorláton tartotta, másikkal kékes-vörös talárját emelte el papucsától, nehogy rálépjen véletlenül, így cammogott fel az emeletre. Egy nap, gondolta magában, ki kell hívnom egy ácsot a szomszéd faluból, hogy megjavítsa ezt az átkozott lépcsősort. Majd felkuncogott magában. A tudat, hogy valószínűleg sosem fog erre sort keríteni, furcsán boldoggá tette. – Te is csak egy vén kecske vagy – motyogta maga elé vidáman.

A fokok egy tölgyfaajtóhoz vezettek. Az öregember benyitott, majd egy pillanatra megtorpant. A nap pont besütött az előtte lévő, félig nyitott ablakon át, és a szikrázó fény elkápráztatta a szemeit. Úgy tűnt, a felderítője még nem tért vissza. Apró porszemek táncoltak lustán az aranyló ragyogásban, a helyiség pedig, mely teljesen betöltötte ezt a szintet, könyvek kényelmes illatát árasztotta magából. A férfi, amerre csak nézett, minden szabad területen polcokat látott, melyek bőrkötéses kötetekkel és tekercsekkel voltak megrakva. Egy íróasztal, és mögötte egy magas hátú, faragott szék tartozott még a helyiség berendezési tárgyai közé, a padlót pedig kopott rongyszőnyeg borította, de a könyvhalmok ezeket sem kerülték el.

A nyitott ablakon át a vén varázsló épp csak ki tudta venni a legközelebbi fák lengedező csúcsait. A torony, mely a Fekete Erdő néven hírhedt rengeteg déli végében emelkedett, már negyven éve szolgált otthonaként. Hogy miért döntött úgy, hogy egy ilyen baljós helyen ver magának tanyát, az legtöbb ismerőse számára örök rejtély maradt. Mindenki tudta, hogy Allansia leggonoszabb teremtényei közül többen is itt rendezték be otthonukat. Néhányan azzal magyarázták a dolgot, hogy Yaztromo mágiája annyira hatalmas volt, hogy nem volt oka félni semmi élőtől. Mások, akik kevésbé szimpatizáltak vele, úgy tartották, hogy remeteéletre vágyott, és távol kívánt maradni a tisztes emberektől.

Az igazság, mint mindig, valahol a kettő között volt keresendő. Varázshatalmával valóban kevesen érhettek csak fel, bár ezt részben otthona helyszínének is köszönhette. És az is igaz volt, hogy szerette elszigetelt tornyának csöndjét és nyugalmát, és többre értékelte ezt, mint a szomszédos falu lakóinak folyamatos pletykálkodását, akik egyáltalán nem értették meg őt. Ez duplán is igaz volt a közeli Törpe településen élő barátaira, de lássuk be, a Törpék órákat képesek boldogan elpletykálni bárkiről, akit különösnek találnak, márpedig ebbe beletartozott mindenki, aki nem Törpe lévén nem értette, és nem követte a Törpe szokásokat. Ennek ellenére Yaztromo mindannyiukat szerette, mert egytől egyik helyén volt a szívük. Valahányszor veszély fenyegette őket, mindig készen álltak számszeríjaikkal és harci pörölyeikkel, hogy megvédjék nem csak saját, de a környező földeket is. Gyakran mondogatták, hogy a gonoszt le kell győzni, bárhol is verjen tanyát. Hmmm. Ez eszébe is juttatta, hogy meg kell kérdeznie tőlük, rá tudnának-e majd nézni a lépcsőjére is, amikor majd eljönnek, hogy megjavítsák a torony üvegkupoláját, ami néhány hónappal korábban rongálódott meg egy tűzben.

A vén varázsló megkerülte az asztalát, majd egyik kezét a szeme elé emelte, és kelet felé kémlelt. – Miért van az – motyogta magában fortyogva –, hogy a varjak ilyen átkozottul megbízhatatlanok? Hol van az az átokverte madár? Ha csirke lenne, esküszöm, már rég feltálaltam volna vacsorára, annyira haszontalan. Híreket akarok!

– Yaaaz! Yaaaz! – hangzott fel egy hirtelen károgás a magasból. Ahogy Yaztromo megpördült, egy fényes tollú, koromfekete varjú röppent le az ablakpárkányra. Csapott néhányat szárnyaival, majd gondosan összehajtogatta őket a hátán, és mozdulatlanul a vénemberre bámult, olyan tekintettel, amit akár pimasz vigyornak is lehetett volna hinni.

– Mondtam, hogy ne hívj így! – csattant fel dühös képpel a varázsló, bár hosszú, hófehér szakállától ebből nem sok minden látszott. – A nevem Yaztromo. Betűzöm neked: Y–A–Z–T–R–O–M–O! Hányszor kell még elmondanom? Megértetted, amit mondok, vagy inkább feladnád a beszéd képességét, drága tollas barátom?

– K-k-kár! K-k-k-káár! Sosem fenyegetnél egy ártalmatlan, kááár, erdei teremtményt, ugye, Yaaaz?

– Áh, feladom! Vermithrax, te vagy a lehető legrosszabb háziállat, aki valaha is egy varázsló szolgálatába szegődött – sóhajtott nagyot az öreg, miközben megcsóválta a fejét. – Most pedig ki vele, mit láttál? Honnan eredt az a fekete füstoszlop? Az történt, amitől tartottam?

– Rosszabb – jött a károgó válasz. – A falu, Óvár, ahogy gondoltad, lángokban állt. K-káár! De nem baleset volt a tűz oka. Yaaz, a falut megtámadták!

A varázsló keze, mellyel a szakállát simította, megdermedt, miközben acéltekintetével a madárra meredt. – Azt mondod, megtámadták? Ki támadná meg Óvárat? Nem, nem is kell, hogy kimondd. Banditák, már megint! Öklével az asztal lapjára csapott, mire apró, aranyló-zöld szikrák röppentek fel a csuklója magasságáig.

Vermithrax egyetértően csapkodta a szárnyait. – Igaz, mint ahogy én kukacokat eszek, Yaaaz! Ocsmány Ork banditák, gyalogosan és lovakon is. Felégették a falut, kááár, megöltek sok embert.

– Tudtam! – Yaztromo szórakozottan végigsimított hosszú, kócos haján. – Sikerült követned őket? Merre mentek?

– Napkeletre, a Holdkő Dombok felé, pont, mint legutóbb. Kááár! Biztos ugyanazok voltak! – Vermithrax egyik lábáról a másikra ugrálva intett a szárnyával kelet felé.

– Nem szívesen mondom ezt, tollas barátom, de attól tartok, hogy igazad van. – Yaztromo leült, majd a széke mellett tornyosuló tekercsek után nyúlt. Mikor megtalálta azt, amelyikre szüksége volt, ropogó háttal ismét felegyenesedett. A pergament kitekerve egy durván rajzolt térkép tárult elé, mely a Fekete Erdő és a Holdkő Dombok közti területet ábrázolta.

– Nos, lássuk csak… hmmm… ó igen, itt is vagyunk! – Az erdő déli csücskébe skiccelt kis toronyra bökött, majd ujja a papír jobb széléhez vándorolt. – Az első támadások karavánokat értek, amik a dombok között keltek át, és ezt a két kis juhászfalut. – Ujja közben azon a területen körözött, mely Holdkő Dombokként volt feltűntetve a térképen. Vermithrax a párkányon állva, előrenyújtott nyakkal figyelte a varázsló ténykedését annak válla fölött. – Ezek hónapokkal ezelőtt történtek, még mielőtt ifjú látogatónk tovább állt volna. Az első nagyobb támadás Tegrist érte, itt lent, az Ezüst Folyó partjánál. A vén Halkmadár mindig is egy házsártos vénember volt – motyogta magában, miközben a varjú szinte már gúnyosan pillantott rá. – Mindenki úgy gondolta, hogy valami becsületbeli ügybe gázolt bele, és az egyik szomszédja döntött úgy, hogy végre jól megleckézteti.

– A gond csak annyi, hogy néhány nappal később Tölgyfalat is felgyújtották. – Yaztromo egy jelöletlen pontra bökött, valamivel északabbra. – Ez lehetett egyszerű területfoglalás, vagy viszálykodó törzsek, bármi. Úgy tűnik, az emberek mostanában ilyesmikkel múlatják az idejüket, hogy egymás életét keserítsék meg. Én sosem értettem, ennek mi értelme van. Akkor jöttünk rá, hogy nem ez történt, amikor…

– K-k-k-kááár, Kierivölgy! Ocsmány Goblinok felégették Kierivölgyet! K-kár! – Vermithrax izgatottan csapkodott a szárnyaival, majd hátrafordult, hogy a farkára pillantson, ahol csak nemrégiben nőttek ki újra a tollai.

– Kierivölgy, pontosan. Ahol egy visszafejlődött hüllő kis híján egy mesterlövész vacsorájaként végezte, csak mert nem követte az utasításaimat, és túl közel merészkedett. – A varjú leszegett fejjel próbált bűnbánónak tűnni. – De legalább sikerült többet megtudnod róluk: hogy hányan vannak, miféle lények, és hogy mit keresnek. És azt mondod, hogy ezek ugyanazok a banditák voltak?

Vermithrax élénken bólintott. – Sűrű volt a füst, nem láttam túl jól a harcot, k-kááár, de ugyanazoknak látszottak, mint legutóbb.

– Azt mondtad ugye, hogy sok volt a sebesült? Hmm. A falufőnök, Norska Val régi barátom, már forrófejű, ifjú szoknyapecér kora óta ismerem. Már akkor is jókora slamasztikákba sikerült belekeverednie. Mindig is mondtam neki, hogy meglátogatom, ha majd végre megkomolyodik. Úgy gondolom, megérett erre az idő.

Az ősz hajú varázsló körözni kezdett a szobában, fejében egymást követték a gondolatok, és fel sem tűnt neki, hogy közben hangosan motyog. – Túl sok már a támadás. Még ha csak az értékeiket akarják, akkor is túl nagy kárt okoznak közben. Ezt nem engedhetem, az otthonomban nem! – Megtorpant egy pillanatra. – Miket beszélsz, te feledékeny vén kecske! Még a végén azt fogják hinni, hogy te uralod Allansiát! De felesküdtem rá, hogy ahogy tudom, megvédem ezt a földet. És azzal nem veszítek semmit, ha kicsit többet próbálok meg kideríteni ezekről az útonállókról. – Yaztromo felpillantott háziállatára. – Jól van, te szárnyas patkány. Két napi járás innen Óvár, úgyhogy velem jöhetsz, hogy legyen társaságom út közben. De figyelmeztetlek! Ha még többet szemtelenkedsz, akkor eladlak az első kereskedőnek, és mielőtt észbe kaphatnál, Salamon Király fogadásán találod magad, egy pitébe sütve!

– K-k-káár! – válaszolta Vermithrax.

Néhány óra elteltével egy görnyedt hátú alak lépett ki a torony aljában álló ajtón. Hosszú, szürke, eső- és szélálló köntöst viselt, kezében egy hosszú, szürke, vastag botot tartott. Egyik vállán egy kis hátizsák lógott. Ahogy Yaztromo kimondta a varázsszavakat, melyek visszatértéig lezárták otthonát a hívatlan látogatók elől, Vermithrax a vállára röppent. A vén varázsló elégedetlen pillantást vetett a madárra, majd lemondóan felsóhajtott és útnak indult. A lenyugvó nap fényében hosszú árnyat vetett alakja, ahogy elindult a fák között átvezető ösvényen.

3
Léptek

Nyolc nappal korábban.

És már megint. Puhán és óvatosan hangzott fel, de ahhoz nem eléggé, hogy Feketesörény lépteinek hangja elfedhesse. Most persze nem izgatta különösebben, mekkora zajt csap. A macskakövek az esti zivatarnak köszönhetően nedvesek és sarasak voltak, ám ez a nyálkás réteg sem volt elég, hogy elnyomja bakancsszegeinek minden lépésénél felhangzó éles csattanását.

Egyelőre maga a járás is elég nagy nehézséget okozott számára, teste ugyanis még mindig nem szokott hozzá, hogy szilárd talaj van a talpa alatt. Agyának az a része, mely az egyensúlyáért felelős, továbbra is úgy gondolta, hogy egy hevesen hánykolódó hajó fedélzetén áll, melynek oldalát folyamatosan hatalmas hullámok csapdossák. Teste még mindig férfiasan próbált napirendre térni afölött, hogy a Facipő utcán próbált épp céltudatosan végigsietni, mely a kikötőből indult, ahol bő fél órával korábban szállt le a hajóról. Szerencsére sikerült legalább annyira erőt vennie reflexein, hogy ne részeg matrózként tántorogjon, agya azonban minden ötödik vagy hatodik lépésénél jelzett, hogy készüljön fel egy nem létező hullám érkezésére, és ilyenkor minden önuralmára szüksége volt, hogy megállítsa izmait.

Valamennyire persze az is érthető volt, hogy úgy gondolta, még mindig egy hajó fedélzetén van. Az út élesen kanyargott jobbra-balra, emelkedett majd ereszkedett, mintha köveit a megdermedt óceán felszínére helyezték volna. A kellemesen meleg, éjszakai levegő a tenger ezernyi szagától volt terhes, a sós víz kellemes, frissítő illatától a parton rothadó halak orrfacsaró bűzéig minden keveredett benne. Itt, a Facipő utcában azonban egy új, mindent átható, erőteljes szag keveredett beléjük, mely gyűlöletről, félelemről, hazugságokról és mindenek fölött a teljes erkölcsi hanyatlás édeskés rothadásáról árulkodott.

Ez volt Feketehomok Kikötő, a Tolvajok Városának szaga. És ebben a pillanatban épp három jeles lakója követte Chaddát az árnyékba borult úton.

Talán három óra telhetett el az éjféli harangszó óta, ilyen kora hajnalban bármely másik városban halálos csend honolna, lakói biztonságos otthonukban aludnák az igazak álmát, és egyáltalán nem zavartatnák magukat a járőröző városőrök lépteinek zajától. Feketehomokban azonban más volt a helyzet. Az őrséget adó hitvány gazemberek, akiknek a városállam ezen kerületét kellett volna járniuk és őrizniük, a két rivális rakpart-menti kocsma, az Alpári Goblin és a Bürök kanálisában verekedtek zajosan, miután összeszólalkoztak azon, hogy melyik ivó szolgálta fel a jobb – pontosabban a kevésbé borzalmas – sört. A település kérlelhetetlen vezetőjének, Azzur nagyúrnak szigorú, és valószínűleg fővesztés terhe mellett megszeghető szabályai értelmében az őrök nem használhattak fegyvereket az egymás közti nézeteltérések rendezése közben. Azonban ha az ellenfelek között több megtermett Troll is akad, melyek ökle egy görögdinnye méreteivel vetekedhetne, még az ökölharcok is hamar komollyá, sokszor életveszélyessé válhatnak. A verekedők okozta felfordulás azonban most pont jól jött Feketesörénynek ahhoz, hogy észrevétlenül elosonhasson mellettük, ami már önmagában jó előjel volt számára. Miután három hetet töltött el a tengeren a hazaút során, melynek csupán kettőig kellett volna tartania, nem volt sok kedve még több időt elvesztegetni.

A kikötőmester, aki mindig leste a kínálkozó alkalmat, hogy minél több pénztől szabadítsa meg az újonnan érkezetteket, túl későn jött rá erre. Ahogy a Vihartáncos megközelítette a kikötőt, Eril Gor már a fedélzetre is kéredzkedett kis evezős ladikjából. Látszólag azért tette ezt, hogy segítsen a többi lélekvesztő közti behajózásban, melyek már horgonyt vertek a kikötőben, agya azonban, mint mindig, sokkal jövedelmezőbb dolgokon járt. Nyitóbeszédét mindenki jól ismerte már, aki rendszeresen szogált a Vihartáncoson, vagy bármely más olyan lélekvesztőn, mely rendszeresen kikötött Feketehomokban.

– Ahogy azt Ön is jól tudja, Terrai kapitány, – kezdett bele Gor, amint a fedélzetre lépett –, nincs az a mennyiségű arany vagy ezüst, mely meggyőzhetne róla, hogy olyan árut engedjek behajózni a kikötőbe, melyre nem fizették meg tisztességesen a behozatali vámot. – Terrai ezt pontosan tudta, elvégre tizenkét éve szállította már a legkülönfélébb termékeket a Kalóz-part mentén. Amint megkerülték az utolsó földnyúlványt, és feltűnt előttük Feketehomok Kikötő terebélyes, baljós árnya, leküldött két embert a raktérbe, hogy válasszák ketté a rakományt, és egy kis részét készítsék elő Gornak. Nagyon bosszantotta, hogy kénytelen volt szállítmánya egy részét átadni a kikötőmesternek, de így sokkal jobban járt, mintha a hivatalos vámot fizette volna ki. Akárhogy is, ahogy arról az arcán éktelenkedő friss sebhely is tanúskodott, ez alkalommal egészen más dolgok jártak a fejében.

Útjuk utolsó szakaszának tizedik napján, miután elhagyták Arantist, Halakot és Rimont, Terrai úgy döntött, hogy a háborgó tengeren egy kis kalózkodással teszi az útját még jövedelmezőbbé. Megtermett fedélzetmesterével és egy hasonló testfelépítésű matrózával három borotvaéles rövid karddal felfegyverkezve az éjszaka közepén berontottak Feketesörény kabinjába, hogy megszabadítsák a vagyonától. Egyszerűen közölte a férfival, hogy választhat: vagy átadja értékeit, és életben marad, vagy kiúszhat a partra. Feketesörény rámutatott egy harmadik lehetőségre, mely Terraiban és huligánjaiban fel sem merült.

Másnap reggelre a hajón új fedélzetmesterre lett szükség, a kapitány arcát pedig egy pengeváltás csúf nyoma éktelenítette el. Ezt követően senki nem mert a harcossal közvetlenül ujjat húzni, ám az őt mindenhová követő, jeges szempillantásokat igazi művészet volt nem észrevenni.

A kikötőmester rendkívüli érdeklődéssel hallgatta meg a csuklyás salamonisi történetét, aki saját bárkáján felülkerekedett Terrai kapitányon, és el is határozta, hogy bebizonyítja a nőnek, hogy ő sokkal talpraesettebb kihívónak fog bizonyulni. Ahogy Feketesörény bizonytalan léptekkel ereszkedett le a hajóhídon, Gor feltűnt az alsó végében.

– Megállj! – kiáltotta leghivatalosabb hangján. – Mégis mit gondolsz, hová mész? – Feketesörény egy szó nélkül megállt, szemeit azonban a férfira meresztette. – Azzur nagyúr, szeretett uralkodónk, új rendeletet hozott a hozzád hasonlók számára. A Fehérfarkas Ünnepség során senki nem szállhat partra a városban. Nem akarjuk, hogy idegenek zavarják meg csodás településünk alapításának évfordulóját. Vissza veled! Azonnal!

Feketesörény nem mozdult. Tudta, hogy a hivatalnok előbb, vagy utóbb el fog jutni a mondókájában odáig, hogy hogyan lehetne mégis felfüggeszteni ezt a szabályozást ideiglenesen, melynek során általában érmék cseréltek gazdát. Higgadt tekintettel várt hát. Háta mögött hallotta, amint leszállásra készen a többi utas is gyülekezni kezd a hajóhíd hídfőjénél. Ideges suttogásuk nem volt elég hangos ahhoz, hogy ki tudja venni a szavaikat, de elég jó elképzelése volt róla, mint mondhatnak.

Gor keresztbe tette a karjait. – Nos, mire vársz? Indulj csak vissza. Biztos vagyok benne, hogy Terrai asszony tisztes áron hajlandó lesz kiadni egyik kabinját – vigyorgott a férfi.

Ekkor vált egyértelművé, hogy ez alkalommal nem kenőpénzre lesz szüksége. – Már ne is haragudjon, uram, de mégis hová kellene visszamenjek? – kérdezte udvariasan, miközben próbálta elrejteni vigyorát.

– Vissza oda, ahonnét eredetileg jött, nyilván. Mégis mekkora idióta maga? – A kikötőmester a talpán hintázva körbepillantott, nyilván arra számítva, hogy nézőközönsége jót mulat majd a viccen. Az, hogy senki meg sem mert pisszenni, láthatóan a legkevésbé sem szegte kedvét.

– Ahonnét jöttem? – válaszolta jól hallhatóan Feketesörény. – De jóuram, hiszen innen jöttem.

– He?

– Azt mondtam, hogy innen jöttem. – A harcos megigazította a vállán a hátizsákját, és előrelépett. Szóval, ha lenne kedves utamra engedni, már itt sem vagyok. Kellemes estét magának. – Azzal három hét óta először lelépett a hídról a szilárd talajra, el a fontoskodó hivatalnok mellett.

– Ó nem, nem, nem! Ne olyan hevesen – hadarta kicsit túlságosan is gyorsan a férfi, miközben utánanyúlva megragadta Feketesörény karját. A harcos megfordult, és megvetően az izzadt kézre pillantott, mintha csak valami mocskot vett volna észre a csizmáján. – Hol van az engedélye, idegen? Senki nem léphet be a városba anélkül, hogy a személyesen Azzur nagyúr által háromszor aláírt engedélyét be ne mutassa!

Egy gyors rántással kiszabadította magát az alak kezéből, amit egy sebes csuklómozdulat követett. Mielőtt rádöbbenhetett volna, mi is történt, Eril Gorral hirtelen megfordult a világ, és szorult helyzetben találta magát: egy erős alkar kulcsolódott a torkára, egy kéz pedig az övében pihenő tőrt kapta ki, és hajította el biztos távolságba.

Feketesörény másodszorra is fordított egyet az alakon, és két kézzel erőset taszajtott a kikötőmesteren. Ahogy beszélni kezdett, sötét szemei hirtelen felragyogtak a dühtől. Gor megpróbált elhátrálni előle, a harcos azonban szinte levegőt sem véve mondta a magáét. – Ennyi, elegem van! Próbáltam udvarias maradni, de ez már több a soknál, elegem van belőled és az ocsmány kis próbálkozásaidból. Feketesörény Chadda vagyok, Salamonis városából jöttem, és te feldühítettél. Az elmúlt három hetet a tengeren töltöttem, azon az istenverte, imbolygó hullámkeltőn. Ki akartak rabolni, meg akartak ölni, és mindkettőt épp csak, hogy sikerült elkerülnöm. Előtte az életemet és az ép elmémet kockáztattam, hogy elpusztítsak egy szörnyeteget, amit a hozzád hasonlók még a legvadabb, legrémisztőbb lázálmaikban sem tudnak elképzelni, és eközben az egész világképem a feje tetejére állt. De mindezeket a dolgokat sikerült feldolgoznom. Te azonban, te szánalmas kis féreg, te azonban feldühítettél. És ezért most drágán megfizetsz.

A kikötőmester riadtan pislogott jobbra-balra, de nem látott senkit, aki a segítségére sietne. Kétségbeesetten próbált elhátrálni Feketesörény elől, aki vicsorogva, őrült tekintettel közeledett felé. Gor utolsó, kétségbeesett cseléhez folyamodott. – Ezt nem fogod megúszni. Elég, ha segítségért kiáltok! Őőőőő…

Ekkor a férfi eltűnt a rakpart szélén, majd néhány másodperc múlva hangos csobbanás hallatszott, amint vizet ért. Feketesörény megigazította a vállán a hátizsákot, megfordult, majd ismét nekivágott Feketehomok Kikötő utcáinak.

Az elmúlt egy perc során a lopakodó alakok száma négyre nőtt. Az új páros előrébbről hangzott fel, mint a korábbiak, és oldalról. Valaki a két oldalán emelkedő, dülöngélő épületek mögött futó sikátorban osont. Feketesörény kitartóan lépdelt tovább. Korábbi összetűzése a simlis kikötőmesterrel ma estére kiölte belőle a jóindulat utolsó szikráját is. Az ég irgalmazzon annak, aki most az útjába kerül!

Még akkor sem adta jelét annak, hogy észrevette követőit, amikor egy riadt, vézna, fekete macska rohant át előtte nyávogva a következő keresztutcán, melyet egy másodpercre rá egy éhező kutya követett, ami vér után vonyított. A két állatot és a hangjukat egy pillanat múlva elnyelte a csend, mintha csak képzelete játékai lettek volna.

Az utca egy hídhoz vezetett, mely a várost kettészelő folyó fölött ívelt át. Néhány lépésenként papírlámpások lógtak róla. Ha jobb hangulatban lett volna, elgondolkodott volna rajta, vajon hogyan terveztek az útonállók úgy átkelni a hídon, hogy rejtve maradjanak zsákmányuk elől. Vagy megállt volna, hogy meghallgassa a szél kísérteties énekékét, ahogy átfújt a koponyákon, melyeket a támfákra nyársaltak Feketehomok Kikötő gonosztevőinek figyelmeztetésére – mely figyelmeztetést természetesen senki nem fogadott meg.

Feketesörény ehelyett egyszerűen csak továbbmasírozott, olyan tempót diktálva, hogy követői kénytelenek voltak szaladni, hogy lépést tartsanak vele. Már félúton járt a folyótól továbbvezető következő, romos utcán, amikor az elé táruló, meglepő látvány megtorpanásra késztette. A korábban látott macska és kutya hevert előtte a sárban, egyik a másikon, néhány lépésnyire tőle. Még mindig egyenesen előrenézett, keze azonban a kardjának markolatára tévedt, mely az oldalán lógott. Utazás közben általában a hátára csatolva viselte, ám pontosan tudta, hogy a város rengeteg kellemetlen meglepetéssel tud szolgálni az idegeneknek.

– Jól figyeljetek! – kiáltotta el magát. Hangja tisztán hallható volt a magas, düledező épületek között. – Feketesörény Chadda vagyok, Salamonis városából érkeztem. Hosszú út áll mögöttem, és még van hátra belőle. Nincs kedvem itt sok időt elvesztegetni. Menjetek innen, és életben maradtok. Ha itt maradtok, végetek.

Szavait a magasból felhangzó kuncogás kísérte. Feketeösrény megpördült, kezében kés villant. Előrecsapott, mire a penge kirepült, mint egy nyílvessző. Egy holttest zuhant a porba, az állattetemek mellé.

A következő pillanatban kitört a káosz, támadói úgy szökkentek elő, mint árnyak a remegő gyertya fényében. Feketesörény a földre hajította zsákját és két kézbe kapta hosszú kardját. Megpördült és oldalba kapta első támadóját. Oldalra fordult, fordított a fegyveren, és átvágta a második csuklóját. Egy szőrös, karmos kézfej hullott a porba, mely még mindig egy fogazott pengéjű tőrt szorongatott.

Feketesörény leguggolt, majd gyorsan felegyenesedett, mire következő támadója, aki rohamozva megpróbálta mellkason szúrni, hirtelen fejjel lefelé találta magát a levegőben. A következő hang száraz reccsenésre emlékeztetett. Ahogy a soron következő haramia felé fordult, egy párossal találta szemközt magát. Támadói csuklyát viseltek, arcuk elé sötét kendőt kötöttek, mely fölött csupán szemük látszott ki. Egyikük kardot tartott a kezében, másikuk egy vassal kivert bunkós botot. Most már egyikük sem volt olyan magabiztos, mint néhány másodperccel korábban. A második fickó, aki a bottal volt felfegyverkezve, végül Feketesörény feje felé csapott, arra számítva, hogy társa is csatlakozik hozzá. Az, hogy egyedül maradt, legalább akkora döbbenetet okozott neki, mint a bordáiba maró acélpenge.

Az utolsó útonálló oldalazva próbált elhátrálni. Feketesörény egy szívdobbanásnyi ideig fontolgatta, hogy futni hagyja, azonban dühe végül ismét felülkerekedett rajta. Ahogy a rabló sarkon fordult, a harcos morogva rávetette magát. – Volt egy esélyed! – A csuklyás alak erőtlenül hátracsapott. Feketesörény könnyedén félrelépett az ütés elől, az ő csapása azonban célba talált.

Hátizsákkal a hátán, tőrével a ruhaujjának rejtekében, kardjával az oldalán indult tovább, miközben magában motyogott. – Sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem. Megvolt az esélyed, de akkor sem kellett volna ezt tennem.

Lassan feltűnt előtte a főkapu, mögötte pedig a kanyargós út, mely végül otthonába vezette. Talán elő kell még rántani a kardját, mielőtt elhagyhatná ezt az istenverte várost, talán nem, de az biztos, hogy semmi nem fogja útját állni. Most már nem.

4
Mintakeresés

– MARADJ, AHOL VAGY, VÉNEMBER!

Az utasítás, melyet magabiztos, magas hangon vakkantottak, a sűrűn benőtt erdei ösvényről hangzott fel. Bármennyire meresztette is a szemét Yaztromo a kora esti, aranyló szürkületben, nem látta a gazdáját, ugyanakkor számított rá, hogy találkozni fog valakivel, még mielőtt Óvárba érne.

– Üdvözöllek, bárki légy is – válaszolta. – Ha Norska Val rokona vagy, akkor békével érkeztem.

– Valóban hozzátartozója voltam a falufőnöknek, Galana nyugosztalja – válaszolta a hang.

– Voltál?

– Úgy biza. Nemesen vesztette életét a csatában két nappal ezelőtt, amikor az átokfajzat banditák és galád vezérük ránk támadt. De ha a környékről való vagy, ezt már biztos tudod. – Halk susogás hallatszott a közelből, majd egy nő lépett ki az útra. Átlagos magasságú és testfelépítésű volt, fekete haját azonban rövidre vágva hordta. Ruhája zöldes-barnás árnyalatokban pompázott, ami megmagyarázta, hogyan tudott olyan jól elrejtőzni a bozótosban. Kezében rövid íjat tartott, idegén egy nyílvesszővel, lövésre készen.

– Yaztromo vagyok, a Fekete Erdő déli szegletében élek. Bár tudtam a támadásról, szomorú végkifejletéről nem, többek között ezt kideríteni jöttem is ide – válaszolta a vén varázsló.

– Yaztromo! Hosszú évek óta nem láttunk ezen a vidéken. Nem rémlik, hogy kislány korom óta találkoztunk volna, de természetesen tudom, hogy kicsoda. Ó igen, jól ismerem a történeteket, amiket magáról beszélnek. – Az öregember szerényen meghajolt. – Morin vagyok, a kereskedő Harn lánya. Ha követ, elvezetem a faluba.

– Köszönöm, Morin. Ha lennél olyan kedves, és várnál egy pillanatot, amíg idehívom az állatkámat… – Yaztromo a szájába vette két ujját, és hosszan, élesen hármat füttyentett.

– Az állatkáját? – kérdezte értetlenül Morin, miközben összerezzent a fülsértő hangra.

– Igen, de ne ijedj meg tőle. Elég ártalmatl…

– Yaaaz! Yaaaz! – Egy torzonborz, fekete alak suhant le a fák koronája közül. A lány riadtan felemelte íját, hogy védje magát, Yaztromo azonban elkapta a csuklóját, mielőtt elereszthette volna a vesszőt. Az alak csapkodva telepedett le az öreg varázsló vállára.

– Morin, had mutassam be Vermithraxot, a háziállatomat, aki hamarosan ismét el fogja veszíteni a farktollait, ha nem vigyáz magára.

– Óó Yaaaz – válaszolta a madár. – A három fütty veszélyt jelent, ezért jöttem, hogy elijesszem a mocskos Gobilingokat. K-káár!

– Nem, te ütődött szárnyas! Két fütty jelenti a veszélyt. A három csak annyit jelent, hogy gyere vissza hozzám. Mikor tanulod már meg végre? – Mikor Yaztromo szeme sarkából látta, hogy Morin kuncogni kezdett, megadóan felsóhajtott. – Gyerünk. Mutasd az utat, Morin. Induljunk.

Az öreg sziklakastély nagyterme testekkel volt tele, melyek minden vízszintes felületet elfoglaltak. A sebesülteket komor tekintetű férfiak és nők ápolták, akik némán léptek egyiktől a másikhoz. Súlyos csend ült a levegőben, mintha csak egy katedrálisba lépett volna az ember.

Morin a termen át egy kisebb, komor szobába vezette az újonnan érkezettet, ahol egy kimerült fiatalember állt egy asztal fölé görnyedve, miközben egy gyertya remegő fényénél olvasott egy sokadik tekercset. Az ifjúnak szőke haja és széles válla volt, lapátkezei gondterhelten újra és újra a fejét vakargatták. Több helyen szakadt öltözéke fölött hasonlóan viseltes állapotú vértet viselt, és úgy tűnt, több napja nem volt lehetősége átöltözni, vagy akár lefürdeni. A helyiség állapota jól tükrözte a fiatalemberét: nagyon úgy tűnt, hogy valakik sebtében feldúlták és kirabolták. Azóta megpróbálták úgy-ahogy helyreállítani, ám több halomban törött fa- és fémdarabok emelkedtek a falak mellett, amiket még nem volt idő eltakarítani.

Ahogy Morin és Yaztromo beléptek a helyiségbe, a fiatal férfi felemelte fáradt tekintetét és egy pillanatig értetlenül bámult rájuk, majd üdvözlésként félmosolyra húzódott a szája. – Üdv néked, Morin. És ki a társad?

– Jemar Val, ő itt Yaztromo. A régi időkben jó barátja volt apádnak.

A fiú erre egy kicsit felvidult, és végigmérte az öreget. – Nahát, és valóban! Üdvözlöm, üdvözlöm, varázsló. Mikor legutóbb láttam, még egy újszülött csikó szügyéig sem érhettem.

– Szóval te lennél Jemar – válaszolt Yaztromo. – Néhai apád arcát örökölted, az egyszer biztos. Te vagy Óvár új falufőnöke?

– Igen, legalábbis egyelőre. Amint ismét sikerül talpra állnunk, új vezetőt fogunk választani, most azonban jobb híján rám esett a választás.

– Apád öreg fegyvertársa, hogy is hívták? Rőthajú? Ő biztosan szívesen ad tanácsot, ha szükséged lenne rá.

– Cormis tegnap reggelt halt bele a sebeibe – válaszolta a fiatalember, miközben összerezzent. Gyorsan a varázslóra pillantott. – Olyan sokan életüket vesztették, és miért? Egy szamárhátnyi ezüstért és aranyért? Óriási, óriási veszteség. Ha belegondolok, hogy családom és barátaim élete ilyen keveset ért nekik. – Azzal lerogyott az asztal mögött álló székre. Hirtelen úgy tűnt, mintha a szörnyű tragédia teljes súlya az ő vállát nyomná.

– Jem, hogy van a nővéred? – kérdezte tétován pár pillanattal később Morin. – Jobban van már?

Val, ha lehet, még inkább magába roskadt. – Nincs változás. Időnként magához tér, de csak ritkán mond bármi értelme…

Ebben a pillanatban a terem hátuljában egy halk, erőtlen hang hallatszott. – Édesa… édesap … – Jemar azonnal talpra pattant és testvéréhez sietett.

Most, hogy szemei hozzászoktak a szobában uralkodó félhomályhoz, Yaztromo megpillantotta az ott álló, keskeny ágyat. A rajta heverő vékony alak leginkább egy törött babához vagy bábhoz hasonlított, semmint emberhez, egyik karját pedig vastag kötés borította. Bőre falfehér, arca beesett volt, lelke az élőket és holtakat elválasztó mezsgye határán lebegett.

Morin Yaztromo füléhez hajolt. – Ő Sullina, Jemar nővére – suttogta. – A csata után találtunk rá, két istenverte bandita holtteste alatt. Egyértelmű volt, hogy ő végzett mindkettővel, de hősiességéért kis híján a saját életével fizetett. Azóta van ilyen szomorú állapotban, hogy rátaláltunk, és minden igyekezetünk ellenére sem sikerült magához térítenünk. – Morin az ágy felé pillantott, ahol az ifjú épp egy ronggyal törölgette a nő homlokát, és jól láthatóan egy szót sem hallott a beszélgetésükből. – Néhányan úgy gondolják, hogy egy másik helyre került a lelke, ahol még most is harcol támadói szellemével, és csak miután megnyerte ezt a második csatát, fog visszatérni belé az élet.

Yaztromo az ágyhoz lépett. Kezét botja végére helyezve kimondott egy halk parancsszót, mire az lágy fénnyel felragyogott. Most, hogy már tisztábban látta Sullinát, összeszűkült a szeme. Egyértelmű volt, hogy Morin nem látta azt, amit ő igen.

– Azt mondod, hogy… – kezdte Yaztromo Jemarnak címezve a mondandóját, de azonnal rájött, hogy a fiú nem fog válaszolni neki, ezért Morinhoz fordult. – Azt mondod, hogy mindent megpróbáltatok? Ki kezelte?

– A gyógyítónk a piactéren vesztette életét, még a támadás legelején, a segédje tett meg érte mindent, amit tudott. A legtöbb sebesült elkezdett felépülni. A sebeik gyógyulgatnak, a törött csontokat sínbe tette, velük minden rendben van. Sullinán azonban semmi hatása nincs a megszokott gyógymódoknak. Talán tényleg igaz az, amit beszélnek…

– Sajnálom, Yaztromo, – szólalt meg hirtelen rekedtes hangon Jemar –, hogy nem tudjuk rangjához méltó fogadtatásban részesíteni, de már erőm végső határán vagyok. Átvizsgáltam apám összes tekercsét, próbáltam valami nyomot találni arra, hogy hogyan tudnám meggyógyítani a nővérem, hogy segítsek a harcában, ha tényleg erre van szüksége. Amikor fiatal voltam, apám mindig azt mondta, hogy meg kell tanulnom olvasni, mert ezek a tekercsek tartalmazzák a választ minden kérdésemre, amit valaha fel fogok tenni. – Az ifjú könnytől csillogó szemekkel nézett fel a varázslóra. – Elolvastam őket, mindet, egytől egyig, de egyetlen kérdésemre sem találtam választ bennük! Hogy hazudhatnának? Hogy hazudhatott az apám? – Jemar kába testvére ágyára hajtotta fejét, és csendben, remegő vállakkal zokogni kezdett.

Yaztromo a botjára támaszkodott, és vigasztalóan a vállára tette a kezét. – Ne add fel a reményt, Jemar Val. Apád jó barátom volt fiatalkorábnan, és nem kétlem, hogy te is az leszel. Van némi tapasztalatom a gyógyítás tudományában. Ha megengeded, talán segíthetek.

Az ifjú falufőnök egy kicsit összeszedte magát. Mikor ismét az öreg felé fordult, és beleegyezően bólintott, a végtelen kétségbeesés és kimerültség közepette remény szikrája csillant fel a szemében. – Tegyen bármit, amivel nem árt neki. Apám mindig úgy beszélt magáról, ahogy csak nagyon kevesekről. Tudom, hogy megtesz mindent, amit tud.

Yaztromo bólintott. – Köszönöm. – Ezután ismét Morin felé fordult, aki már türelmetlenül toporgott. – Nos, akkor mondom is, hogy mire lesz szükségem. Először is egy maréknyi a következő füvekből: embervész…

– Embervész?

– Ne szakíts félbe! – csattant fel Yaztromo. A nő zavartan lesütötte a szemét. – Embervész, hagymavirág, faszívély és aranyvitorla. Remélem, megjegyezted őket? – Morrin sietve bólintott, eltökélten, hogy ne okozzon csalódást a varázslónak. – Rendben van. Szükségem lesz még sárga káposzta nagy levelére, két kürtősfűre, vékony fonálra és egy tűre. És sok forró vízre. Rendben, lódulj. Szedj össze mindenkit, aki segíteni tud. Minél hamarabb összeszeditek, amire szükségem van, annál hamarabb tudok munkához látni. – Morin már indult is. – És még egy utolsó hozzávaló – féltucatnyi lámpás vagy gyertya. Hosszú éjszakának nézek elébe.

A nap már lebukott a fák között, amikor Feketesörény Chadda leereszkedett az utolsó dombról, és ismét megállt Yaztromo büszkén magasba törő tornyának lábánál. Vidámsága alábbhagyott, amikor látta, hogy az ablakokból nem szűrődik ki fény, és teljesen szertefoszlott, mikor megpillantotta a felsőbb szintek romos állapotát. A tűz, ami ennek az őrült kalandnak a kezdetét jelentette, amikor is a fél kontinensen át kellett a tolvaj üldözésére indulnia, aki ellopta Yaztromo tekercsét, szinte teljesen elpusztította a varázsló tornyának tetejét. A madarak, amiket a Fekete Erdő gyanúsabb lényei utáni kémkedéshez használt, és amik a nagy, üvegtetős madárházban éltek, szétszéledtek, csodálatos, messzelátó teleszkópja pedig olyan súlyos károkat szenvedett, hogy csupán elmosódott foltok kavalkádját lehetett látni benne.

Feketesörény fellépett a hatalmas tölgyfaajtóhoz vezető lépcsőfokokon. Mint mindig, most is elég masszívnak látszott ahhoz, hogy akár egy kisebb sereget is visszatartson, ha tulajdonosa ezt kívánta volna. A csengő és a gong is a helyükön voltak. A kukucskálót figyelve fogta a kis kalapácsot, és a csengőre ütött. Egyre inkább aggódott. Félig arra számított, hogy a varázsló már azelőtt elé siet, hogy otthonához ért volna. De még most, hogy a kongó hang visszhangja elült az éjszakai levegőben, sem történt semmi.

Ennyit a csodálatos hazatérésről! gondolta magában, miközben keserű mosoly ült ki a szája sarkába. Reméltem, hogy itt megpihenhetek egy-két éjszakára, és beszámolhatok Yaztromónak küldetésem sikeres befejezéséről. A Hamakei gondolom már hetekkel ezelőtt elmondott neki mindent, de attól még türelmesen végighallgatott volna engem is, talán még egy második alkalommal is.

No mindegy, ha tényleg nincs itt, akkor gondolom az lesz a legjobb, ha továbbindulok Salamonisba. Feketesörény felpillantott az egyre sötétedő égboltra. Túl sok csillag ragyogott a magasban ahhoz, hogy összeszámolhassa őket. Majd reggel, majd reggel… Körbepillantott, hogy megfelelő éjszakai táborhelyet keressen magának.

Yaztromo megfordult és a terem mozaikos padlóján idegesen fel-alá járkáló férfihoz szólt halkan, hogy ne ébressze fel a nőt, aki a keskeny ágyon feküdt mellette. – Most már megnyugodhatsz, Jemar Val. Többé már nincs veszélyben. Ha úgy tetszik, megnyerte a csatáját.

– Ez…

– Pssszt, ember. Még felébreszted. Most nyugodt alvásra van a legnagyobb szüksége, és ha te itt ordítasz, mint a sakál, akkor biztosan nem lesz nyugta! – sziszegte Yaztromo. – Gyere, segíts talpra állnom, aztán visszamehetünk a nagyterembe.

– Varázslómester, az adósa vagyok. – A boldogságtól majd kicsattanó, ifjú falumester olyan vidámnak látszott, mint egy kölyökkutya, korábbi aggodalmának és fáradtságának nyoma sem maradt – legalábbis egyelőre. – Hogyan fizethetném ezt vissza? Kérhet tőlem bármit.

Yaztromo megpaskolta a kezét. – Egyelőre csupán egy erős gyógyteát és egy puha pokrócot szeretnék, amire ledőlhetek. Nem a nővéred az egyetlen, akinek pihenésre van most szüksége.

– Hát persze. Személyesen gondoskodok a fekvőhelyéről. Ó, itt is van Morin, és ha jól sejtem, abban a gőzölgő kancsóban pont az van, amit kért.

Morin lábujjhegyen osont feléjük, óvatosan, hogy ki ne löttyintse a pohár tartalmát. – Parancsoljon, Yaztromo mester. Már ne haragudjon, de úgy fest, erre szüksége lesz. Az állata a konyhában mesél épp két őrünknek olyan történeteket egy félkarú harcosról és egy éneklő lóról, amikhez hasonlót még soha életemben nem hallottam!

Yaztromo felkuncogott. – Figyelmeztettelek, hogy mire vállalkozol, amikor felajánlottad, hogy majd te elszórakoztatod! Az a madár napról napra egyre javíthatatlanabbá válik. El nem tudom képzelni, honnan ragadnak rá ezek a dolgok.

– Én sem – mondta nevetve Morin. Ahogy megfordult, hogy távozzon, hirtelen eszébe jutott még valami. – Ja igen, a madara megemlítette, hogy ennek is örülne.

Azzal valami puha, szivacsos dolgot nyomott a varázsló kezébe, majd elsietett a konyha irányába.

Yaztromo lepillantva elégedetten pillantotta meg a nagy, cukorral bevont süteményt. Elmosolyodott magában. A tökéletes jutalom! Talán mégsem fogom most rögtön kaviccsá változtatni azt a madarat.

Másnap késő reggel Yaztromot haditanácsba hívták. Jemar Val frissen és vidáman köszöntötte. Ahogy meghasadt a hajnal, kitörő örömmel újságolta a varázslónak, hogy nővére kinyitotta gyönyörű, zöld szemeit, és erőtlen, de határozottan életteli hangon jó reggelt kívánt neki! Kettejükön kívül a falu még életben maradt öregjei közül négyen voltak jelen, köztük Rőthajú Cormis özvegye, Aleen, és két Törpe. Miután mindannyian megköszönték Yaztromo segítségét, amiért meggyógyította Sullinát, megkezdődött a tanácskozás.

Először Val számolt be arról, mi történt a banditák támadása során, de közben időnként a többiek segítségét kérte, hogy bizonyos részeket tisztázzanak, melyekre nem emlékezett pontosan. Habul, az egyik őszülő Törpe, aki rendszerint díszes ékszereket és egyéb fémtárgyakat készített és árult a piactéren, indulatos, mogorva hangon ecsetelte a rajtaütés utolsó pillanatait. Miközben Jemar Val apja elvesztése fölött kesergett, a banditák kifosztották a kastély kincseskamráját.

– Úgy gondolták, mindenkit sikerült kiterelniük, – mondta Habul –, azonban az ifjabbik fiam, Biltur, sikeresen elrejtőzött az egyik faliszőnyeg mögött, és kihallgatta őket. Amit mondott, az alapján egyértelmű, hogy nem az értékeinkre fájt a foguk. Pontosabban igen, de csupán egyetlen dolgot kerestek! – Habul rövid hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – A fiam, bár fiatal még, meg mer esküdni rá, hogy hallotta, amint rettenetes vezetőjük rájuk parancsol, hogy kutassák át a helyet „a koponya” után.

– A koponya után? Miféle koponya lehet az? – kérdezte meglepetten Rőthajú Aleen.

– Nem tudom, asszonyom, de a fiam jelentése alapján egyértelmű, hogy miután módszeresen átkutatták az összes szobát, végül megtalálták, amit kerestek. Biltur hallotta, amint az egyikük a vezetőjük után kiált, aki utána diadalmasan felüvöltött, amitől végigfutott a hátán a hideg, ezt mondta a fiam. „Ez az! Ez az!” Ezt kiabálta. Megmondta a megtalálónak, hogy gazdagon megjutalmazza ezért, majd hozzátette, hogy „Még egy kell, drága bajtársaim, csak még egy, és beérik a munkánk gyümölcse.”

– Mit gondolsz, mit értettek ez alatt? – kérdezte Jemar.

– Nem tudom. – Habul megrázta kócos fejét. – Nem sokkal később a parancsnokuk visszavonulót fújt, és magával vitte a kincseket és a sebesültjeiket is. Mielőtt észbe kaptunk volna, már el is tűntek, épp olyan gyorsan, ahogy érkeztek az átkozottak!

– Yaztromo, maga többet tud ezekről a dolgokról, mint mi, ha nem tévedek – mondta a varázslóhoz fordulva Jemar. – Magának mond valamit ez az egész?

A vén bűbájos eddig csendben, elgondolkodva üldögélt, a székében hátradőlve hallgatta, ahogy a többiek beszámolnak a támadás részleteiről, és egészen addig meg sem szólalt, amíg mindenki be nem fejezte a történetét. Most felállt és az asztalra támaszkodott. A körülötte állók várakozóan pillantottak fel rá.

– Nem tudom, mit kerestek a banditák, de ha hihetünk a kölyök szavának – márpedig nem látok okot arra, hogy kételkedjünk benne –, egyértelmű, hogy nem közönséges útonállókról, még csak nem is közönséges fosztogató akcióról van szó. A vezetőjük pontosan tudta, hogy mit keres, még azelőtt, hogy a faluba érkezett volna, és minden gonosz ravaszságát bevetette, hogy megszerezze azt, miközben mindenkit meggyőzött róla, hogy csupán közönséges fosztogatókkal van dolguk. Ez egészen biztos. Amiben szintén biztos vagyok, és gondolom ebben ti is egyet fogtok érteni velem, az az, hogy lesz még egy támadás. Na most, ha sikerülne kitalálnunk, hogy az hol fog történni, akkor kieszelhetünk egy tervet, hogy megakadályozzuk azt.

– Már ne is haragudj, de ez mennyiben a mi problémánk? – vetette közbe Velm, az egyik kereskedő, egy csontsovány alak, akinek valahogy sikerült egyetlen karcolás nélkül megúsznia az egész csetepatét. – A támadás kezdetekor lovasokat küldtünk a legközelebbi falvakba, hogy riadóztassák őket, ők azonban nagy bölcsen úgy döntöttek, hogy egyetlen embert sem küldenek, hogy kisegítsenek minket szorult helyzetünkben. Tudják, hogy banditák fosztogatnak a környéken, mégis mi mást kellene most tennünk?

Yaztromo acélszürke szemei ridegen meredtek a férfira. A kereskedő a pillantás súlya alatt elhúzódott, amennyire széke engedte. – Mondd csak, kereskedő, amikor ti meghallottátok a Kierivölgy elleni támadás hírét, ti mit tettetek?

– Nos, – dadogott Velm, próbálva időt nyerni –, összehívtunk egy gyűlést, és tisztességesen megbeszéltük a dolgot. Sajnos nem volt sem szabad férfink, sem…

– Tisztességesen? – köpött ki Rőthajú Aleen. – Az ujjad köré tekerted a tanácsot, a kereskedés visszaesését ígérted, és hogy behajtod az uzsorakölcsönjeidet. Csak Cormisban és Norskában volt elég tisztesség ahhoz, hogy felszólaljanak ellened, Vhurla Velm! Harcosokatkellett volna küldenünk nekik segítségül. Akkor talán elejét vehettük volna a falunk elleni támadásnak!

Érezve, hogy kezd kicsúszni a tárgyalás irányítása az ifjú Jemar Val kezei közül, Yaztromo nyugtatólag felemelte a kezeit. – Ami történt, megtörtént. A mostani helyzet, úgy vélem, nagyon más, és ha a tanács ismét szavazna, feltételezem, hogy más lenne a kimenetele. De ezt nektek kell majd eldöntenetek a megfelelő időben. Egyelőre, ha valóban terveznek még egy támadást, először azt kell kitalálnunk, hogy hol fognak lecsapni.

A kereskedő széke csikorogva hátracsúszott, ahogy felállt. – Én ebben nem veszek részt. Nélkülem kell döntenetek! – Ahogy távozott, észre sem vette, milyen megkönnyebbült mosoly ült ki a hátrahagyottak arcára.

Yaztromo úgy folytatta, mintha mi se történt volna. – Nos, nézzük akkor az elmúlt hónapokban történt támadásokat. Egészen mostanáig nem voltam biztos benne, hogy van köztük valami kapcsolat, de most már úgy vélem, hogy ez az egyetlen logikus magyarázat. – A varázsló a lába mellett heverő zsákba nyúlt, és onnan előhúzott egy tekercset. Kiterítette az asztalra, a felkunkorodó sarkakra pedig poharakat és egy törött széklábat rakott nehezékként. A pergamen a Fekete Erdő és a Holdkő Dombok közti terület durva térképét fedte fel előttük. A térkép fölé hajolva egy kis jelre bökött, mely mellé az „Óvár” címkét írták.

– Yaztromo mester, kérem bocsásson meg nekem, – kezdte a legkevésbé sem mentegetőző hangon Habul –, de a Törpe rúnákon kívül mást én nem tudok elolvasni. Megtenné, hogy felolvassa nekem a neveket?

– Hát persze. Ez itt Óvár, ahol most összegyűltünk. – Yaztromo ujja lecsúszott, és jobbra, amíg egy újabb tintajelhez ért. – Az első támadás, amit ezeknek a banditáknak tulajdonítok, itt történt, Tegrisben, az Ezüst folyó mellett. A többiek a nyakukat nyújtogatva nézték, mit mutat. – Ezen a területen néhány éve viszonylagos béke uralkodik. A hadakozó Ork és Troll törzseket délre csalogatták, hogy a Trollfog háborúban harcoljanak, nekünk pedig sikerült megállnunk, hogy minden apróságért lekaszaboljuk egymást. Hirtelen azonban számos jelentés futott be arról, hogy a Holdkő Dombok között számos karavánra és településre is rátámadtak. És ezután történtek ezek a mostani rajtaütések. A második nagyjából itt történt, Tölgyfalban. – Ekkor egy harmadik pontra bökött a Holdkő Dombok között, Tegristől északra, valamivel távolabb. – Majd egy újabb a szomszédos Kierivölgyben. – Ekkor egy újabb jelöletlen pontra bökött Óvár közelében.

– Már meg ne haragudjon, Yaztromo mester, amiért félbeszakítom, – szólt közbe Jemar Val –, de a térképe pontatlan.

Az öreg varázsló néma meglepettséggel nézett az ifjúra. Ritka nagy bátorságra vallott, hogy valaki megkérdőjelezze jókora, mindent magában foglaló tudását. – Mit beszélsz, kölyök? – kérdezte felé fordulva Habul. – Ki vele!

– Nos, uram, Kierivölgy kétnapi kemény vágtára van innen, ezért nem lehet olyan közel, ahogy a térkép mutatja. Ráadásul innen északkelet felé kell, hogy legyen, úgy hiszem, nem pedig északra. Ugyanígy Tölgyfal is szinte pont keletre van tőlünk, több napnyira az Alföldi Hágó túlvégétől.

– Kerillim áldott ezüst kalapácsára, igaza van! – kiáltott fel a másik Törpe, Sziklaborona. – A térképe egész jó, Varázslómester, de régi és befejezetlen, és nem fedi le jól a terepet.

Yaztromo diplomatikusan a torkát köszörülte.

– Várjon! Apám papírjai között van egy újabb térkép, amit csupán néhány éve készítettek. Mindjárt idehozom. – Azzal Val felugrott a székéből és kisietett a szobából. Yaztromo az asztalra támaszkodva bámulta feszélyezett tekintettel régi, hű térképét. Val hamarosan visszatért, kezében egy újabb tekerccsel. – Itt is vagyunk. Segítsetek kiteríteni. Na most – folytatta, mikor a varázsló térképére tették. – Ez mindjárt más. Elnézését kérem, Yaztromo.

A varázsló elhessegette udvarias bocsánatkérését, majd az új pergamen fölé hajolt. – Á, igen, nem gondoltam volna, igen, teljesen igazad van, ha ennek hinni lehet. Itt van Tegris, legalább ebben igazam volt. És itt van Kierivölgy is, szinte pont északra tőle. Itt van Óvár, természetesen, és itt pedig, innen keletre, az biztosan… Tölgyfal… – Yaztromo hangja elcsuklott. Egyiküknek sem kellett többet hallani. Mindannyian látták a helyet, ahol az elméjük által húzott, a négy lerohant falut összekötő, képzeletbeli vonalak átszelték egymást. Ahová az ismeretlen térképész egy apró, de jól felismerhető falujelet rajzolt, csipkés falakkal, melyek mögül két épület teteje kandikált ki. Emellé ugyanazzal a kecses kézírással az ismeretlen férfi vagy nő feljegyezte a település nevét is.

– Szárazkő.

5
Szárazkő

– Biztos benne, hogy jönni fognak?

– Ó igen. Semmi kétség nincs bennem afelől, hogy hamarosan ideérnek. Négy napjuk volt rá, hogy rendezzék a soraikat, és ha valóban keresik még az utolsó darabkát, akkor mielőbb be akarják majd végezni a munkát. Csapatostul érkeznek, és semmi nem akadályozhatja meg, hogy megszerezzék, amit akarnak.

– És mi ez az utolsó darabka?

– Nem tudom, Chorn. Gondolom valamiféle kegytárgy a kincstáratokból. Bár vagy tucatnyi alkalommal átfésültem az egészet, nem találtam semmit, amire egyértelműen rámondanám, hogy az az, amit meg akarnak majd szerezni.

– Nos, Yaztromo mester, ha jönnek, mi készen állunk a fogadásukra. Figyelmeztettük a környékbeli farmokon élőket, akik hűségesküt tettek Szárakőnek vagy a családomnak. Úgy vélem, napnyugtára ide fognak érni.

Erl Chorn volt a falu főnöke, egy köpcös Fél-Törpe, akinek családja nemzedékek óta élt Szárazkőn. Egy fából épült őrtorony tetején álltak, melyet a kúriája tetejére építettek, hogy innen tarthassák szemmel a közeledő banditákat. Szárazkő egy alacsony domb tetején állt, egy terebélyes, erdős völgyben, melyet a környékbeliek csak Alföldi Hágóként ismertek. A torony tetejéről kilométerekre elláttak, bár a táj nagy részét fák takarták ki.

– Múlt éjszaka lovasokat küldtünk Kelyhesd felé, rögtön az után, hogy a tanács úgy döntött, hogy hitelt ad a közelgő támadásról szóló híreinek. Ha sikerül Hallonban lovat cserélniük, majd egész éjszaka is vágtázniuk, holnap hajnalra oda is érnek. Ott aztán elég nagy csapatot verbuválhatnak majd össze ahhoz, hogy nem csak ezt a kis fosztogatóbandát, de egy közepes méretű hadsereget is visszaverhessünk.

Yaztromo kicsit előrehajolt, és kezével kitakarta a napot, ami épp éles fénnyel ragyogott le a felhők mögül, hogy elkergesse a hajnali deret. – Nem fognak időben visszaérni. Nézd.

Erl Chorn a varázsló előremutató ujja irányába pillantott, ahol nem is olyan távol az első csalitosok elkezdték kitakarni az utat. Alakok közeledtek a település felé. Szitkozódva kezdte számolni a támadókat. – Ilyen hamar? De még nem állunk készen! – Kezeivel kitakarva a napfényt körbepillantott. – Nyugatról még többen közelednek. Tegnap este valószínűleg megkerültek minket. Átok rájuk! Minden irányba felderítőket küldtünk, hogy jó előre fel tudjunk készülni egy ilyen eshetőségre. Miért nem jelentettek?

Yaztromo feljebb húzta hosszú köpenye alját, majd óvatosan elkezdett leereszkedni a talajra vezető falétrán. – Mert a haramiák könnyedén végeztek velük. Nem közönséges útonállókkal álltok most szemben, akik az éjszaka leple alatt elkötik a lovakat és elhajtják a jószágokat. Kongasd meg azt a vészharangot! Siess, siess!

Chorn már meg is ragadta a kötelet, a következő pillanatban pedig érces, fülsértő kondulások hangzottak fel, melyek az egész falut megtöltötték.

Lábai már hozzászoktak az egyenetlen úton való hosszas séta okozta tompa fájdalomhoz, Feketesörény azonban mindig megállt pihenni, amint megérezte a fáradtság első nyilalló jeleit. Levette hátáról a hátizsákját és kardját, majd leült egy alacsonyabb füves domb tetejére, mely az út közelében emelkedett, és megmasszírozta sajgó lábfejét. A fű kicsit még nedves volt az éjszakai esőtől, ezért hálás volt, hogy előző nap sikerült fedelet találnia egy kis földműves faluban. Ahogy ez eszébe jutott, gondolatai egyből a zsákjában lapuló kis elemózsiás csomagra terelődtek.

Ahogy falni kezdte a kenyeret és a markáns ízű kecskesajtot, megpróbálta felidézni a környék térképét. A molnár, aki Hallonban felajánlotta, hogy meghúzhatja magát a kemence mellett, megmutatta neki a Kelyhesdbe, majd később Salamonisba vezető utat is, és nagyot csodálkozott, hogy volt olyan botor ember, aki abba a messzi városba akart elsétálni. Ő és a felesége mindig rettegve vágtak neki a Kelyhesdbe vezető útnak, melyet évente kétszer kellett megtenniük, és gyerekeikkel együtt rengeteg kérdésük volt hozzá a városi léttel kapcsolatban. Igaz volt-e, hogy az utakat aranyból formált macskakövekkel rakták ki? És hogy Salamon király egy olyan, gyémántokkal és más ékkövekkel gazdagon megrakott koronát visel, amiben a fejét is alig tudja megtartani? Bár fáradt volt, és az út porától mocskos is, amennyire tőle tellett, türelmesen megválaszolta minden kérdésüket, de még amikor a család nyugodni tért, sem volt biztos benne, hogy akár egyetlen szavát is elhitték.

Északról, amerről érkezett, patadobogás semmivel össze nem téveszthető hangja ütötte meg a fülét. Gyorsan összecsomagolta élelme maradékát, és visszahúzta bakancsát. Ezen a környéken nem volt kifizetődő a túlzott bizakodás, semmi nem biztosította, hogy a közeledők barátságosak lesznek, vagy egyáltalán emberek. Ahogy a hang közelebb ért, továbbsietett az úton egy kisebb facsoporthoz, ahol el tudott rejtőzni a közeledők elől. Négy lovas, vágtában, mondták érzékei. Biztos Hallonon keresztül érkeztek, úgyhogy akár barátságosak is lehetnek. Talán még fel is vennének, gondolta mosolyogva.

A lovasok hamarosan látótávolságba értek. Négy lovat látott, ezt helyesen következtette ki, de csak két lovasuk volt. Emberek voltak, egy férfi és egy nő, akik hosszú úthoz öltöztek, barna, napcserzette bőrük azonban arról árulkodott, hogy megélhetésükért a földeken dolgoztak. Még elég messze voltak, mikor Feketesörény kilépett az útra és üdvözlésképp felemelte az egyik kezét. A másikat közben elővigyázatosságból kardjának markolata közelében tartotta, hogy ha a szükség úgy hozza, egy pillanat alatt elő tudja rántani.

– Üdvözletem! – kiáltotta, ahogy a két lovas a közelébe ért. – Szép napunk van, nem igaz? Csak nem Kelyhesd felé tartanak maguk is?

– Üdv Önnek is, uram – válaszolt a nő, hangján azonban érezni lehetett a gyanakvást. – Ha maga is a városba igyekszik, akkor ma közös az úti célunk.

– Feketesörény Chadda vagyok, Salamonisból, és már napok óta nyüstölöm az utat. Esetleg magukkal tarthatnék lóháton?

Ez alkalommal a férfi válaszolt, hangja udvariasan, de hűvösen hangzott fel. – Feketesörény uram, maga aztán nem kertel. Akár még udvariatlannak is tűnhet emiatt. Ezért remélem megbocsájtja, ha mi sem köntörfalazunk. Sürgős ügyben igyekszünk Kelyhesd felé, erősítésre van szükségünk, hogy egy falunk elleni, közelgő támadást állítsunk meg. Minden perc, amit elvesztegetünk, sokba kerülhet Szárazkőnek. Nem azért alkudtuk ki ezeket a kipihent lovakat Hallonban, hogy aztán odaadjuk őket az első utunkba akadónak.

– Szárazkövet mondott? Mégis mit gondol, kik fogják megtámadni? – kérdezte Feketesörény. – Ha nem tartja túl indiszkrétnek a kérdésemet.

A férfi dühösen pillantott le a harcosra, és nyilvánvalóan valami még udvariatlanabb dolgot készült mondani, ám a nő a vállára téve a kezét beléfojtotta a szót. – Bocsássa meg sietségünket, de ez most élet és halál kérdése. A varázsló, Yaztromo kérésére… mi a…?

Feketesörény minden tagja egy pillanat alatt pattanásig feszült, és elkapta a legközelebbi ló kantárját. – Yaztromo? Mi történt vele? Ki vele! Azonnal! – Látva a meglepettségüket, hozzátette. – Jó barátok vagyunk. Épp egy küldetésből térek vissza, amit ő bízott rám. Reméltem, hogy a Fekete Erdei tornyában találkozhatok vele még néhány nappal ezelőtt, de érkezésemkor már nem volt ott.

A férfi előrehajolva meredt rá Feketesörényre. – Akkor bizonyítsa be, hogy valóban a varázsló barátja.

Feketesörény agya pörögni kezdett. – Mégis hogyan tehetném? Elmondhatom, hogy hosszú, fehér haja és szakálla van, és a legöregebb szemei, amiket valaha is láttam. Magas és testes, az igazat megvallva kicsit túlságosan is az, mert minden adandó alkalommal cukros süteményeket habzsol. Ha jól ismerem Gerethet, egy madár tartott vele, aki a Vermithrax névre hallgat. Egy holló az, aki egyszerre élete megkeserítője és legjobb barátja. Mégis mi többet mondhatnék? Kérdezzen nyugodtan. Ha Yaztromo belekeveredett valamibe, segítek, még ha az életembe is kerül a dolog.

A két lovas összesúgott, és gyorsan dűlőre jutottak. Ismét a nő szólalt meg. – Meggyőzött minket. Nem tudtam, hogy Gereth a vezetékneve, de minden más, amit mondott, igaz. Tegnap érkezett a falunkba, és meggyőzte a vének tanácsát róla, hogy hamarosan banditák fognak ránk támadni, akik mostanában több másik rajtaütésért is felelősek. Azért küldtek minket, hogy Kelyhesd kalandozói és zsoldosai közül erősítést toborozzunk, és remélhetőleg még időben vissza is érjünk.

– Velünk tartana Kelyhesdbe? – tette hozzá a férfi. – Egy kalandozó nagy segítségünkre lenne abban, hogy más, magához hasonló embereket toborozzunk a falunk védelmére.

Feketesörény ekkora már másképp döntött. – Nem. Ha közeleg a baj, az én helyem Yaztromo mellett van. Adják ide az egyik lovat, mondják meg, merre kell mennem, és azonnal Szárazkőre vágtatok.

– Hogy állnak a dolgok? – kfordult zihálva Yaztromo Chornhoz.

– Rosszul, nagyon rosszul! – A Fél-Törpe egész testét vér és húscafatok borították, de ő maga látszólag nem szenvedett el sebesülést. – Azonnal meg kell kezdenünk a visszavonulást a kúriába, különben esélyünk sem lesz feltartani őket.

– De azzal feladnánk a menekülési lehetőséget. Könnyű célponttá válnánk mindannyian. Olyanok leszünk, mint az akolba zsúfolt birkák. Célozniuk sem kell, hogy lándzsára tűzzenek – vetette ellen Yaztromo.

– Én ebben nem lennék olyan biztos, varázsló. Ezek nem közönséges banditák, és ezt te magad is elismételted már néhányszor az elmúlt huszonnégy órában. Most már én is egyértelmű bizonyítékát látom ennek. Csak játszadoznak velünk!

Yaztromo kíváncsian rápillantott. – Miről beszélsz?

– Hacsak a parancsnokuk nem komplett idióta, azt mondanám, hogy csak gyakorlásképp, kedvtelésből harcolnak. Többször kellett már visszavonulnunk, de egyszer sem használták ki a lehetőséget, hogy ilyenkor megrohamozzanak minket. Ehelyett sarkon fordultak, és szépen, lassan végeztek azokkal, akik lemaradtak. Ráadásul foglyokat is ejtenek!

– Biztos vagy te ebben? Felejtsd el, persze, hogy biztos vagy benne. De én nem hallottam róla, hogy a korábbi támadásaik során bárkit is elfogtak volna. Mégis mi a fene folyik itt?

Chorn értetlenül fejet rázott és letörölte homlokáról a vörös, véres izzadtságot. – Nem tudom. Ha csupán az értékeinket akarják megszerezni – és persze azt a valamit, amiért valójában idejöttek –, akkor nem sietik el a dolgot. Mivel még azelőtt ránk támadtak, hogy rendesen felkészültünk volna, súlyos veszteségeket szenvedtünk. Hozzájuk képest csupán szervezetlen csőcselék vagyunk, és mégis ilyen sokáig tartott, hogy a harcok a falu közepére és a kúriára koncentrálódjanak.

Yaztromo végigpillantott a homályba borult településen. Még csak kora délután felé járt az idő, ám a tucatnyi lángoló épületből felszálló füst az ég nagy részét kitakarta. Időnként elmosódott alakokat lehetett látni, akik harc vagy menekülés közben jobbra-balra rohantak az utcákon.

A varázsló, a Törpe és annak néhány közeli rokona egy nagy pajtából irányították a védelmet. A levegő égő fa és szalma csípős szagával volt terhes, a varázsló elméjét pedig egy egészen másfajta köd takarta el. Órák óta próbálta letapogatni mágiájával a környéket. Az indulás előtt a botjába tárolt erővel olyan tisztán kellett volna tudnia követni a helyszín eseményeit, mintha hét ágra sütő nap fényében figyelné azt kibontakozni egy terepasztalon. Ráadásul még azelőtt rá kellett volna éreznie ellenfeleinek szándékára és tervére, hogy azokat végrehajtották volna. Ám harmadik szeme előtt is sűrű köd borította a környéket, amitől minden fürkészési kísérlete során úgy érezte, mintha derékig gázolna a sűrű melaszban. Egy másik hatalom akadályozta, ez nyilvánvaló volt, elgyötört elméje azonban nem tudott napirendre térni e fölött. Mostanra pedig elkezdett kimerülni, pedig még sehol nem volt a győzelem lehetősége.

Chron folytatta a jelentést. Bár ő volt a falu főnöke, egyértelmű volt, hogy a falu védelmének kérdésében mindenben Yaztromo döntéseinek rendelte alá magát. – Mivel elvileg csak valami kincset keresnek, megfontoltam a megadást is, hogy egyszerűen csak odaadjuk nekik, amit akarnak. De most már egyértelmű, hogy folytatnunk kell a küzdelmet. Ha foglyokat ejtenek, bármi okuk is legyen rá, nem adhatjuk meg magunkat.

A varázsló meglepően erős kézzel ragadta meg a Törpe vállát. – Igazad van, Erl Chorn. Nem adhatjuk fel a küzdelmet, bár attól félek, hogy a helyzet fog még sokkal rosszabbra is fordulni, mielőtt felcsillanhatna a remény. – Yaztromo enyhített a szorításon. – Gyere. Foltozzuk össze a kúriát, és hívjuk össze a parancsnokoknak kinevezett embereidet, hogy teljesebb képet kapjunk a helyzetről. Talán szolgálhatnak valami jó ötlettel. Ránk férne.

– Uram, úgy van, ahogy mond. Nagy házba mennek. Akik még életben. – A megtermett Troll gonoszul elvigyorodott, beesett arcú parancsnoka azonban mintha meg sem hallotta volna. Arcán még mindig vékony mosolya ült, miközben hosszú, karomszerű körmeit piszkálgatta.

– Uram… – kezdte újra tétován a Troll.

– Nem vagyok süket. – A hang nyugodtan és öblösen hangzott fel, ám olyan különösen hallatszott, mintha a szavak, melyek a hallgatók teljes figyelmét követelték és kapták is meg, valahonnan távolról jöttek volna.

A termetes Troll ügyetlenül meghajolt, hátrált egy lépést, majd vigyázzállásba vágta magát, és elhallgatott. Tudta, hogy mi a sorsa az engedetlen katonáknak. Trollként nagyra értékelte azt a kifinomult kegyetlenséget, melyet aljas mestere árasztott magából. Ura majd szólni fog, ha kíváncsi lesz a véleményére, feddte meg magát. Hogyan is gondolhatta, hogy ez másképp történhetne? A lény megpróbált erőt venni a félelemtől egész testét átjáró rettegésen, de nem járt túl nagy sikerrel.

– Egy varázsló is van velük. – Mondta fennhangon a férfi. Már hozzászokott, hogy külön kérés nélkül is mindenki azonnal odafigyel a mondandójára. – Éreztem, ahogy apró elméje össze-vissza bukdácsol, mint egy újszülött kutyakölyök, akit először engednek ki a kertbe. Ostoba. Fogalma sincs róla, hogy Axion elkezdte összegyűjteni szétszórt maradványait, hogy a Vérkőben lappangó hatalom már most elég erős ahhoz, hogy felhőbe borítsa ezt a helyet. Ha az utolsó darabot is sikerül megszereznünk, megállíthatatlanokká válunk.

– Igen, uram – kockáztatta meg a Troll.

– Hány foglyot ejtettünk? – kérdezte a parancsnok, miközben most először minden figyelmét helyettesére fordította. – Elegen vannak már?

– Még többen is, élők és holtak. Ahogy parancsolta.

– Nagyon helyes. Ideje, hogy megszerezzük, amiért jöttünk. Add ki a parancsot kúria elleni támadásra.

A látvány, ami a völgy széléről tárult Feketesörény Chadda elé, kétségbeeséssel töltötte el. Az éjszaka sötétjét ezernyi apró tűz tarkította, a magasban szürkülő fellegeket sűrű, szürke, kavargó füstoszlopok takarták ki. Nem! Nem lehet, hogy elkéstem! Biztosan nem érkeztem túl későn! Gereth! Feketesörény megpaskolta kimerült lova nyakát, és indulásra ösztökélte.

– Gyerünk, fiú. Még egy utolsó vágta. Innentől már végig lejt az út. Ne most hagyj cserben!

Az állat oldalába rúgott, mire a fáradt hátas ellenkezve felnyerített. A harcos azonban remek lovas is volt, és pontosan tudta, hogyan kell rántania a kantárt ahhoz, hogy az állat pontosan azt tegye, amit kell. Egyre gyorsabban haladtak, és végül sikerült vágtára is fognia, teljes sebességgel száguldottak végig a Szárazkőbe vezető úton.

Nem messze a háta mögött, a félhomályban, sötét lovasok eredtek a nyomába.

A Troll vezér hatalmas fejszéjének egyetlen, erős csapásával könnyedén leszelte a kincstárba vezető, széles ajtóbejáróban álló első falusi fejét. Ahogy az alak a padlóra rogyott, kezei még kapálóztak, mintha az egyensúlyát próbálta volna megtartani. A Troll félrerúgta a tetemet, majd a mögötte álló másik, elkerekedett szemű harcos felé sújtott. Szedett-vedett bandája őrültek módjára üvöltözve, fegyvereikkel hadonászva elözönlötték a védők mögött lévő termet.

Valami élesen felvillant az ajtóban, a következő pillanatban pedig természetellenes színű tűz lobbant a támadók felé. Három bandita felismerhetetlenségig eltorzult arccal rogyott a padlóra, a lángnyelvek éhes sercegéssel borították be bőrüket. A halottakon és haldoklókon újabb fosztogatók gázoltak keresztül. Yaztromo egy oszlop mögé húzódott, hogy ott nyerje vissza az erejét. Olyan fáradtnak érezte magát, mintha minden apró erőfeszítés az életenergiáit szívta volna ki. Mikor egy pillanatra kitisztult a feje, felmerült benne a kérdés, vajon merre lehet Vermithrax, körülötte azonban tovább dúlt a csata.

Az egyik sarokban egy férj és feleség védtek egy ablakot három Orkszerű bestia ellenében, akik megpróbáltak betörni a terembe. A falusiak kardjai, melyeket a helyi kovács készített sebtében, nem voltak valami szépek, pengéik azonban borotvaélesnek bizonyultak, és ahogy újra és újra lecsaptak, könnyedén átvágtak cserzett bőrt és szörnykoponyát egyaránt. Ahogy egy zöld, karmos kéz hullott a padlóra, mely még mindig egy szöges buzogányt szorongatott, bűzös vér fröccsent szét minden irányban. Ahogy a fájdalomtól bőgő szörnyeteg elmenekült, egy vartyogó Gyíkember vette át a helyét, aki dárdájával döfött be a nyíláson. A védők guggolva tértek ki a támadás elől, majd ismét kicsaptak kardjaikkal.

A harc leghevesebben a bejáratnál dúlt, ahol a Troll parancsnok és leghűségesebb katonái vágtak maguknak véráztatta utat. Chorn és válogatott Törpe-kísérői eközben egy vesztett csatát vívtak. Egyik féltestvére összeesett, felvágott nyakából inak és hófehér csont villant ki. Egy másik egy szablyával hadakozó Goblinnal párbajozott, pengéik követhetetlen sebességgel táncoltak, míg a beözönlő tömeg szét nem választotta őket, hogy új ellenfeleket találjanak maguknak. Chorn maga hősiesen harcolt kétélű csatabárdjával, majd féltucatnyi bestiával sikerült végeznie, mielőtt visszavonult a hadvonalból, hogy egy pillanatra kifújja magát. Mögöttük a falon egy ősi faliszőnyeg lógott, mely egy, az épp most vívotthoz kísértetiesen hasonló küzdelem képét ábrázolta.

– Attól félek, mindent el fogunk veszíteni – lihegte Chorn. – Túl sokan vannak. Az utolsó leheletemig harcolni fogok, de attól félek, ez nem lesz elég.

Yaztromo egyetértően bólintott. – Bár ne így lenne, Erl Chorn, de úgy tűnik, reménytelen a helyzetünk. Mindannyian itt fogunk kimúlni.

A Törpe feltápászkodott, ahogy lassan visszatért az erő a kezeibe. – Na igen, varázsló. De ha meghalok, legalább hadd haljak meg Szárazkő védelme közben. Még egy tucatnyival végzek, mielőtt kilehelem a lelkem.

Mielőtt ismét a csata sűrűjébe vethette volna magát, hogy beteljesítse fenyegetését, Yaztromo megragadta a vállát és a fülébe sziszegett. – Várj! Mi az? Valami közeleg!

Ellenségeik első sora tovább nyomult be a szobába, a mögöttük érkezők azonban sietve eliszkoltak, hogy utat nyissanak az újonnan érkezőnek. A tetemek és sebesültek között a banditák vezetője érkezett határozott léptekkel. Alakváltó formáját öltötte fel, sötét, pikkelyes bőre szinte előkelően csillogott a terem véráztatta félhomályában. Mintha észre sem vette volna a tőle alig néhány méternyire folyó küzdelmet, vagy ha észre is vette, nem tulajdonított neki akkora fontosságot, hogy ennek bármi jelét is adja. A katonái és a falusiak fölé magasodva körbepillantott a helyiségben, továbbra sem törődve a pengeváltások éles csattanásaival, a sebesültek keserves kiáltásaival. Ahogy fekete szemei felmérték a terepet, bárki biztos lehetett benne, hogy sokkal többet lát, mint bármely másik, egyszerű halandó.

Yaztromo elméjét hirtelen vakítóan izzó mágikus dárda nyársalta fel, a csapás ereje a falnak taszította, és épp csak sikerült annyi védelmet kisajtolnia magából, hogy megakadályozza tudata azonnali szétcincálását. A támadással egy időben halk kuncogás hangzott fel, mely olyan rosszindulatú arroganciától csepegett, amitől józan esze szinte elkezdett megbomlani. Yaztromo minden erejét összeszedte, de végül sikerült kitérnie a támadó varázslat útjából. Törékeny teste, mely kis híján megadta magát, a falnak dőlt, majd a padlóra rogyott. Chornnak épp csak annyi ideje volt, hogy ijedtében felkiáltson, mielőtt egy irgalmatlanul nagy Ork hegyes tüskékkel kivert láncos buzogánya lesújtott a fejére.

A kába varázsló mögött repedések jelentek meg a gipszfalon, az ősi faliszőnyeg pedig lobogni kezdett, mint egy zászló a viharban. Apró kődarabok lazultak ki, amint az egész falat valami ismeretlen nyomás vette támadás alá, és ami végül borzalmas, csikorgó hang közepette szétrobbant, téglával és porral borítva be mindent és mindenkit a közelében. Többen kábán a földre estek. Ami ezután következett, az mindenkibe belefojtotta a szót. A kép, melyet mintha sárkánykarmok szántottak volna fel, szétnyílt, mint valami függöny, és egy apró fémdoboz repült ki mögüle, a jelenlévők feje felett.

Az Alakváltó egy morgással elkapta röptében. Karmai végigkarcolták a fémborítást, majd keményen megszorították. – Megszereztelek! Végre megszereztelek! – ujjongott örömében.

– És ezért meg is fizetsz – hangzott fel egy zord hang a háta mögül. Feketesörény Chadda lépett be a helyiségbe támadásra készen, karddal a kezében, melynek hegye már az Alakváltó tarkója felé suhant. A zsoldos mögött egy csapatnyi rongyos farmer és más helybéli érkezett, remélve, hogy még nem késtek el nagyon.

Ahogy Yaztromo lesöpört magáról egy kis téglatörmeléket, hangosan felkiáltott. – Feketesörény! – Hangját azonban elnyomta az ismét egy szempillantás alatt feléledő, és mindent elsöprő csatazaj.

A harcos újra és újra lecsapott, hű kardja csak úgy dalolt a bűzös levegőben, miközben próbált egy ütést bevinni a sebesen mozgó Alakváltónak. Utóbbi egyik karmos kezével tartotta sakkban ellenfelét, míg a másikkal értékes szerzeményét szorította a mellkasához. A szörnyeteg megragadta az egyik közelében álló alattvalóját, és azt dobta Feketesörénynek. Az embernek épp csak sikerült kitérnie a kis Goblin elől. Az útonállók vezére ismét ellenfele felé csapott karmaival, három párhuzamos vágást ejtve annak láncingén, mely szerencsére teljes egészében felfogta a csapást.

Feketesörény hátralépett, hogy visszanyerje egyensúlyát, és a bestia védtelen feje felé csapott kardjával, aki legnagyobb meglepetésére azonban hüvelyk- és mutatóujja között elkapta és megállította a pengét. A harcos izmai megfeszültek, ahogy minden erejét bevetve próbálta lenyomni fegyverét, közben az Alakváltó hasonlóan próbálta megakadályozni, hogy kettévágja előbb a kezét, majd tüskés koponyáját. Farkasszemet nézve teljesen megfeledkeztek a körülöttük dúló ütközetről.

Úgy tűnt, feketesörény izmai acélból vannak, és nem adják fel. Összeszorított ajkai közül halk morgás tört fel. A kard pengéje lassan, szinte észrevehetetlenül mart bele az Alakváltó kezébe. A lény tátott szájjal, háromágú nyelvét kiöltve próbálta megállítani a támadást, ráadásul most már pontosan tudta, hogy vesztésre áll. Chadda nagy levegőt véve újult erővel, egész testsúlyát beleadva nyomta tovább fegyverét. Izmai majd elpattantak, ahogy remegő kezében a kard lassan elkezdte átvágni a szörnyeteg inait. Egy szívdobbanásnyi időre volt már csak szüksége, hogy teljesen kettészelje a lény kezét, és embertelen koponyájába márthassa a pengét. Győzött.

Ekkor azonban éles gyötrelem hasított a fejébe, a következő pillanatban pedig a padlón találta magát.

A Troll parancsnokhelyettes leeresztette bunkósbotját, és mélyen meghajolt mestere előtt.

– Add ki a parancsot a visszavonulásra – sziszegte összeszorított fogakkal a banditák vezetője.

6
Szerencsés találkozás

Feketesörény lassan magához tért. A terem csendes volt, a csata korábbi zajaihoz képest nyugtalanítóan csendes. Hideg, kemény padlót érzett a háta alatt. Érezte, hogy a fején lüktető sebből vér csörgedezik.

Mikor megpróbált felülni, ezüstszínű csillagok villantak fel a látóterében és éles fájdalom hasított a koponyájába. A mozdulattól hányingere támadt, felfordult a gyomra és az epe keserű íze töltötte meg a száját. Fájdalmát hangos üvöltéssel akarta mindenki tudtára adni, mintha ezzel enyhíthette volna a fejében lüktető kínt, de végül erőt vett magán: ez nem illett volna egy salamonisi harcoshoz. Egy igazi katona némán tűri a nehézségeket, és így növeli Amonourját. Feketesörény összeszorított fogakkal próbált ismét feltápászkodni, de az erőfeszítés túl soknak bizonyult. Ahogy elernyesztette izmait, visszahanyatlott a padlóra. Érezte, ahogy bütykös kezek kapják el esés közben.

– Óvatosan, ifjú barátom – hangzott fel Yaztromo ismerős hangja. Aggodalomtól barázdált arcú barátja tűnt fel a szemei előtt. Szúrós, ám meglepően ifjú szemei biztos pontot adtak számára. – Ne erőltesd túl magad. Tiszta szerencse, hogy még életben vagy. Nem sokan élnék túl, hogy egy Troll Ogre-labdának nézi a koponyájukat. Igazán nagy szerencse, hogy ilyen keményfejű vagy. Maradj nyugton, már hozzák a gyógynövényeket, hogy elláthassam a sebeidet.

– Hagyj békén, bűbájos. Saját erőből is lábra tudok állni. Nincs szükségem mágikus segítségre. – A fájdalom hirtelen haragúvá tette a harcost. De nem csak ez gyötörte, hanem az is, hogy orvul, hátulról támadtak rá. Körbepillantott a helyiségen, ahol az imént még a csata dúlt. Még homályos látása számára is egyértelműek voltak az ütközet árulkodó nyomai. Itt egy őszes farmer holtteste mellett két Goblin kicsavarodott teteme hevert. Amott egy csorba szablya valahogyan beékelte magát egy faoszlopba. Egy csapatnyi vöröslő szemű, szakadt és mocskos öltözetű túlélő a hullákat cipelte ki a szobából. A levegő vértől és kiontott belektől volt terhes.

– Ne ostobáskodj, Chadda – szidta le Yaztromo. – Neked is...

– Mondtam, hogy hagyjál, varázsló. Amikor már nem fogok tudni magamtól felkelni, inkább temessetek el.

Még ilyen legyengült állapotában is tudta, hogy túl erős ahhoz, hogy Yaztromo visszatarthassa. Az öreg mágus eleresztette Feketesörény vállát. A harcos feje nagyot koppant, ahogy visszaesett a padlóra. Megviselt koponyájába ismét éles fájdalom hasított.

– Talán most az egyszer elfogadom a segítségedet – motyogta, mielőtt ismét sötétbe borult vele a világ.

Yaztromo némán ült egy törött széken, melyet a falu kiégett fogadójából mentettek ki, és Feketesörény Chadda szalmaágyon fekvő, szürke pokróccal letakart, eszméletlen testét figyelte. Legalább nem lesz semmi baja, gondolta. Gyógyító erőm még mindig töretlen. A dárdagyökérből és szürkesisakból készült kenőcs elég volt a seb kezeléséhez. A mai napnak ez volt az egyetlen pozitívuma.

A varázslót meglepte a dühítően magabiztos harcos iránt érzett aggodalma. Volt valami Feketesörényben, ami tiszteletet ébresztett iránta: a tartása, a higgadtsága, amitől már-már elhitte az ember, hogy valóban annyira rátermett, mint amennyire gondolta magáról. De volt itt valami más is: mintha a sors tartotta volna a tenyerén és az Istenek választották volna ki maguknak, hogy életében nagy dolgokat vigyen véghez. Egy titokzatos köd lengte körbe. Azt állította, hogy gyűlöli a mágiát, legközelebbi barátai és szövetségesei azonban mágusok közül kerültek ki, és a Rivel elleni küzdelem során bebizonyosodott, hogy ő maga is rendkívül hatásosan képes azzal bánni. És persze ott volt a múltja is: Feketesörény Chadda sosem beszélt a múltjáról, sosem említette családját vagy barátait. Milyen titkokat tartott meg magának?

Titkok, rejtélyek? Már túl öreg vagyok ezekhez a dolgokhoz, gondolta Yaztromo. Rosszkedvűen bámult maga elé. A banditákat vezető gonosz teremtménnyel való találkozás óta balsejtelem vett erőt rajta. Az istenekre is, az a szörnyeteg nagyon erős! Még most is ijesztő volt belegondolnia, hogy milyen játszi könnyedséggel szívta el tőle mágiáját. Yaztromo nagyon jól tudta, hogy már eljárt felette az idő. Ahogy a teste egyre öregebbé és gyengébbé vált, egyre többet és többet kellett misztikus képességeire hagyatkoznia. Most pedig összefutott valakivel, aki képes volt ezt is semlegesíteni.

Tehetetlennek érezte magát. Semmit nem tudott a lényről, akivel megküzdött, és aki legyőzte. Az egész helyzet elképesztő volt számára. Túl sok megválaszolatlan kérdése volt. Mi volt ez a különös minta a banditák támadásai mögött? Vajon mit keresett a vezetőjük,és sikerült-e megtalálnia? Yaztromo tehetetlen dühvel csapott a tenyerébe. Egy varázsló számára a tudás még a mágiánál is fontosabb volt. Remélte, hogy Vermithrax hamarosan visszatér felderítőútjáról. Túl sok kérdése volt, melyekre égetően kellettek a válaszok, mielőtt megoldást kereshetett volna a mostani problémájára.

Feketesörény következő ébredése sokkal kellemesebbnek bizonyult. Tarkója hidegnek és zsibbadtnak érződött, a lüktető fájdalom pedig távolinak. Mikor ujjaival végigtapogatta a koponyáját, megállapította, hogy a sebét bekötözték, a szövet pedig nedvesnek és ragacsosnak érződött. Mikor a szemei elé emelte az ujjait, vér nyomaira számított, ehelyett azonban valami fura, fehér, enyhén mentaillatot árasztó kenőcsöt pillantott meg rajta. Úgy sejtette, valamiféle gyógynövényből készülhetett.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedtes hangon, miközben körbepillantott. A környezete nem volt ismerős. Egy romos épület padlóján feküdt. A kőfalak koromtól feketéllettek, a nádtető pedig elégett. A kőlapokat fekete hamuréteg borította, amit talán csak a legeltökéltebbek tudtak volna összesöpörni. Yaztromo kimerülten ült egy masszívabb faszéken. A közelében két másik ülőalkalmatosság is állt, melyeket nyilvánvalóan a csata után megmaradt romok közül mentettek ki. – Mi történt a szörnyeteggel?

A varázsló hosszú pillanatokig ült némán, miközben szemei a messzeségbe révedtek. A harcos már hozzászokott társa elgondolkodó pillanataihoz, a mostani azonban különbözött a korábbiaktól: tartása sokkal merevebbnek, szemei pedig sokkal beesettebbnek tűntek. Arcán a kimerültség jelei látszottak. Már nem annak az élénk fickónak látszott, akivel hosszú órákat töltött el filozófiai vitákkal. Úgy nézett ki, mint akire hirtelen hosszú évtizedek, ha nem évszázadok súlya zuhant. Végül megrázta a fejét, és magához tért sötét gondolataiból. A mozdulat nagyon apró volt, mintha minden erejét elvesztette volna. Elmosolyodott, ám szemeiben így is tisztán észrevehetőek voltak a fájdalom és kimerültség jelei.

– A Fél-Törpe Chorn, Szárazkő falu főnökének és védmesterének otthonában, pontosabban annak maradványaiban vagy. Attól félek, erőm ezúttal messze nem volt elegendő ahhoz, hogy szomszédaim védelmére siessek.

Vajon csak Feketesörény képzelte bele az öregember hangjába a keserűséget és önhibáztatást?

– De legalább még életben vagyunk, és gondolom néhány falusi is. Valószínűleg sikerült annyira megsebeznem a lényt, hogy menekülőre fogja – tippelte Feketesörény.

A varázsló ismét fejet rázott, és a mozdulat most sokkal hangsúlyosabbnak érződött. – Megsebezted? Igen, valószínűleg sikerült. De hogy elüldözted volna? Nem. Úgy sejtem, hogy megszerezte, amiért jött. Elérte, amit akart, és semmit nem nyert volna azon, ha tovább marad. Szerencsések voltunk, Chadda, egyszerűen csak szerencsések. Miután összeestél, a lény végezhetett volna velünk, ha ahhoz támad kedve. Megparancsolhatta volna, hogy végezzenek ki mindenkit a faluban, és semmit nem tehettem volna ez ellen. Ehelyett azonban egyszerűen csak sarkon fordult, és a katonáival együtt olyan gyorsan lelépett, ahogy érkeztek. Soha nem éreztem még magamat ennyire tehetetlennek. Mintha túl jelentéktelennek talált volna ahhoz, hogy rám vesztegesse az idejét.

Feketesörény még nem látta a barátját ennyire zaklatottnak. Kimerültsége ellenére is bizonytalanul lábaira állt. – Ez is csak a sötétség egy újabb teremtménye. Korábban is sikerült végeznünk velük, most sem lesz ez másképp.

Yaztromo a harcos szemébe pillantott, és üres hangon megszólalt. – Nem tudom, barátom. Ha ez a lény valóban a sötétség ügynöke, akkor sötétbe borulhat ez a vidék. Éreztem a mágiája erejét, ami bizony nem kevés. Nem tudsz eleget művészetem titkairól ahhoz, hogy megérthesd, hogy valójában mekkora hatalma volt.

Feketesörény felidézte magában a Rivellel való találkozás emlékeit. A világok közt húzódó árnyékba borult térben küzdött meg a szörnyeteggel, és győzedelmeskedett fölötte, életében először használva mágiát. Jól emlékezett rá, mennyire tehetetlennek érezte magát már akkor is, és beleborzongott még a gondolatba is, hogy mi történt volna, ha akkor feladja. Tudta, hogy fel kell ráznia az öreget sötét gondolataiból.

– Tévedsz, Gereth. Már én is belekóstoltam ebbe a hatalomba, és már nem félek tőle. Amitől félek, az az, hogy mi lesz, ha valaki visszaél vele. Ha ez a szörnyeteg valóban ennyire erős, akkor szembe kell szállnunk vele. Mert ha mi nem tudjuk megállítani, akkor ki más tudná?

– Igen, barátom, ki más tudná?

Chorn fáradtan lépett be a bejáraton, és gyanakodva végigmérte a két alakot. Feketesörényhez lépett, és üdvözlően kezet nyújtott neki.

– Nem tudom, ki vagy, de a falusiak nevében is meg kell köszönnöm a segítségedet. – Hangja fagyosan csengett, és egész tartása távolságtartónak tűnt. Egyértelműnek tűnt, hogy Feketesörény és Yaztromo jelenlétét tartotta a faluját ért bajok okozójának, és a jelenlétük rendkívül feszélyezte.

A harcos felállt, és megrázta a felé nyújtott jobbot. A Fél-Törpe szorítása elég keményre sikeredett. – Feketesörény Chadda vagyok, Salamonis királyának szolgálatában állok. Szolgálataimat magam ajánlottam fel, mellyel Amonourom növelem.

Chorn tekintete, ha lehet, még kétkedőbbé vált, és egyértelműen jelezte, hogy egy beképzelt alaknak tartja. – Ó, a fiatalság. Az izgalom ígérete elég nektek, hogy farkasszemet nézzetek a halállal – mondta mogorván. – Nekem sajnos családom, és egyéb kötelességem is van.

Feketesörény inkább csendben maradt. Egyértelmű volt, hogy a falu vezetője fáradt és keserű a bánattól. A lények, melyekkel szembe kellett ma néznie, bárkit az őrület határára kergettek volna. Az ifjú harcos jobban hozzászokott már az ilyesféle ellenfelekhez, Chorn azonban egyértelműen most találkozott először hasonlókkal. Ha a Törpének ebben a helyzetben nehezére esett az udvariasság, akkor a harcosnak kellett duplán is figyelmesnek lennie.

– Mindannyian vitézül küzdöttetek – mondta végül.

– Ahogy azt kell, hogy megvédjék otthonukat. De micsoda szörnyű árat fizettek érte! Rokonaim több, mint felét lemészárolták, és tucatnyian megsebesültek. Csak magamat okolhatom: meg kellett volna adnom magam, amikor esély kínálkozott rá. Sok szenvedéstől kímélhettem volna meg magunkat. – A varázslóra vetett pillantásából azonban egyértelmű volt, hogy szavaival ellentétben Yaztromot tartotta minden keserűségük forrásának.

– Aztán persze lehet, hogy nem – vágott vissza amaz élesen. – Ne pocsékoljuk az időnket arra, hogy mi lehetett volna. Koncentráljunk inkább a gonosz elleni harcra.

– Lehet, hogy neked ezt kell tenned, Varázsszavú Yaztromo, Szárazkő lakóinak azonban egy életre elegük van a csatározásokból. Köszönöm a...

Ekkor vészharang kondult fel.

Miközben a harangzúgás alábbhagyott, Jemar Val Szárazkő áttört falait méregette, és nem tudta eldönteni, csalódott legyen-e, vagy sem. A füst csípős szaga és az égő tetemek bűze keveredett az orrában, és marta a szemeit. Az egyértelmű volt, hogy túl későn érkeztek ahhoz, hogy részt vegyenek a csatában. Az a része,ami bosszút akart állni az apja gyilkosán, tehetetlen dühtől fortyogott. A természetfeletti gyilkossal való találkozástól rettegő fele megkönnyebbült. A tekercsekből szerzett tudás birtokában józan esze inkább a megkönnyebbült énjével értett egyet.

– Túl késő – mondta halkan Rőthajú Aleen. A kijelentés kicsit átkozódásnak hallatszott. A nő az Óvári csata óta sokkal zordabbnak tűnt, és a szeme körül is mintha több ránc formálódott volna. – Várjunk csak... az meg micsoda?

Jemar, és a sebtében megszervezett segédcsapat minden más katonája is a mutatott irányba pillantottak, miközben kezük a fegyverük markolata után nyúlt. A füst mögül egy alak lépett elő: egy meglepett tekintetű ember, aki mocskos, füstös tunikát viselt, kezében pedig kétségbeesetten markolt egy vasvillát.

– Egy férfi, hacsak nem hazudtolnak meg a szemeim – válaszolta Gillibran, a Kőhidafalvi Törpék vezetője, miközben végigsimított hosszú, fehér szakállán. Óvár lakóihoz hasonlóan ő is összeszedett mindenkit, akit otthonából nélkülözni tudott, hogy Szárazkő segítségére siessen. Jemar örült a bátor harcosok jelenlétének. Gillibran harci kalapácsának intésére tíz láncinges Törpe lépett elő. – És ha barátomnak, Yaztromonak bármi baja is esett, alaposan meg fog érte fizetni.

– Várj, felismerem – szólt közbe Jemar. – Lothar Buntz az, az egyik kisbirtokos. Gyakran vendégeskedett apámnál. Üdvözöllek, öreg barátom, mi híred van Yaztromoról, a Fekete Erdő bűbájosáról?

– Idebenn van, Jemar Val, ő és katona barátja is a főnökünk otthonában vendégeskednek. Avanának hála, mindketten sértetlenek. Megmentettek a sötét fattyaktól, amikor már mindenki feladta volna a reményt.

– Akkor hát végeztetek a szörnyeteggel? – kérdezte reménykedve Jemar.

– Nem. Mikor látta, hogy nem tudja felvenni Feketesörénnyel a harcot, fogta a kincsét, és elmenekült, mint valami közönséges tolvaj. A hőst az egyik pribék orvul leütötte, így nem tudott az üldözésére indulni.

– Ez a Feketesörény valóban nagy hős lehet akkor – mondta Aleen. Jemar szíve eközben összeszorult. A lény a zsákmányával együtt elmenekült. Az alapján, amit most tudott, nagyon sötét jövőnek néztek elébe.

– Vigyél a varázslóhoz – mondta. – Fontos híreim vannak a számára.

Feketesörény csendben ült, és közben próbálta megemészteni a híreket, amiket Jemar Val hozott. A csendes fiatalember szavai még mindig a fejében kergetőztek, és borzalmas jövendölésüket a nyugodtan ejtett szavak sem voltak képesek tompítani. Sőt, ami azt illeti, a fiú meggyőződése és Yaztromo csendes beletörődése együtt lehetetlenné tette a kételkedést, csupán még inkább kihangsúlyozta problémájuk méreteit.

– Olvastam erről az Axionról – mondta Yaztromo –, és egyik története sem volt valami kellemes.

A harcos úgy vélte, ez nagyon durva szépítése volt a valóságnak, az alapján, amit Jemar Val elmondott. Axion a legsötétebb borzalmak egyike volt, egy halhatatlan, haláltalan varázsló, aki az öröklét utáni beteges kutatása során ezrek életét áldozta fel. Tucatnyi hős halt dicső halált, miközben ezzel a szörnyeteggel próbáltak végezni.

– A történeted szerint testének öt darabját abban az öt faluban temették el, amiket megtámadtak, Szárazkőben, Óvárban és a többiben. Jól értem? – Chorn arcán a hitetlenkedés és a rettegés váltogatták egymást. Feketesörény jól látta, hogyan próbálja meggyőzni magát, hogy a fiatalember meséje csak kitaláció, ám a csata során szerzett tapasztalatok lehetetlenné tették annak tagadását, hogy túlvilági erők is szerepet játszanak az események alakulásában. – Ha valóban nem lehetett megölni, akkor mégis hogyan győzték le? Ha viszont három évszázaddal ezelőtt megölték, akkor mégis mi haszna van most a csontok összegyűjtésének?

Jogos kérdés, gondolta Feketesörény, és nagyon helyes, hogy feltették, különösen annak fényében, hogy valaki nagyon sok energiát fektet be abba, hogy megszerezze Axion földi maradványait. Még a harcos korlátolt tudásának birtokában is egyértelműnek tűnt, hogy ezeknek fontos természetfeletti jelentőségük van.

– Van rá mód – válaszolta Yaztromo. – Varázslatok, melyek elég időre képesek semlegesíteni ezt az erőt ahhoz, hogy a harcosok fölülkerekedhessenek rajta. Úgy hiszem, a Rejtett Mágus egy ilyen varázsigét idézhetett meg, amikor Délvidéki Gorannal Axion várába hatoltak.

– Majd pedig feldarabolták – tette hozzá izgatottan Jemar Val. – Hát nem látjátok? Az elmúlt évszázadok során nem volt igazából halott. Testrészei tovább éltek, csupán különböző helyeken voltak elásva.

– Most pedig... – kezdte Gillibran, aki egészen mostanáig közömbösen hallgatott. – Most pedig valaki összeszedte az összes darabot, és...

– És megint össze akarja őt rakni – fejezte be a mondatot Yaztromo. Majd, mintha csak magához beszélne, még hozzátette: – De ha a tanítvány ilyen erős, milyen lehet a mestere?

Az ezt követő csendben sietős szárnycsapkodást lehetett hallani.

– K-k-kááár! Nos, Yaaz, igazad volt. Keletnek mentek, a Szürke Utakon, egészen a Holdkő Dombokig.

A madár elégedetten pillantott körbe, apró szemei élénken csillogtak. Ő volt az egyetlen Chorn romos termében, akit elkerült a komor hangulat.

Gillibran felpillantott. – A Holdkő Dombok közé? A Szürke Utakon?

– Azt, köpcös. Azt mondtam. Süket vagy? K-kááár?

A Törpe törzsfőnök dühösen felhorkant. Fajtársaihoz hasonlóan ő is büszke és ingerlékeny volt. Egy pillanatig fenyegetően a magasba emelte legendás harci pörölyét, majd rájött, mennyire nevetségesen nézhet ki most, hogy egy varjúval vitázik. – A Szürke Utak végül Pecolkaeppunba vezetnek. Az emberek nyelvén Pokolkapuba. Népem egy ősi fellegvára volt az, még azokból az időkből, amikor többen voltunk, és az emberekkel is kevesebb dolgunk volt. Egy hegycsúcsba épült. Az alsó termek az Okkermárga Barlangokba nyílnak, ott elég hely van ahhoz, hogy egy egész hadsereget elrejtsenek.

– És elég védett ahhoz is, hogy titokban mágikus szertartásokat hajthassanak végre – tette hozzá Yaztromo.

– Bármiféle gonosz szertartásra készül is annak a démonnak a tanítványa, meg kell állítanunk – mondta Feketesörény, miközben elvigyorodott. – Megálljt kell parancsolnunk ennek a gonosz mágiának, még mielőtt túl késő lenne.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie a körülötte ülőkre ahhoz, hogy lássa, egyiküknek sem nagyon fűlt a foga ahhoz, hogy vele tartsanak. Végül Yaztromo szólalt meg.

– Igazad van, Feketesörény. Ezt kell tennünk.

– Ezt öngyilkosság – mondta Gillibran. – A Szürke Utak olyan útvesztő, ahol hetekig kóborolhat az ember. A Holdkő Dombok közt Trollok és azoknál is borzalmasabb szörnyek tanyáznak. De el tudnék képzelni ennél rosszabb véget is. Számíthattok rám.

– Nem, Gillibran – válaszolta a varázsló. – Egy uralkodó az alattvalóinak tartozik felelősséggel. Vissza kell térned a faludba, hogy ott készülj fel az eljövendő, gonosz időkre. Az ifjú Jemar el tud látni tanácsokkal. Fekete Erdő népének fel kell készülnie arra az esetre, ha elbuknánk.

– Nem fogunk – jelentette ki Feketesörény. A varázsló hangja nem tűnt valami megnyugtatónak. Egy pillanatig azt hitte, úgy fogja befejezni a mondatot, hogy „amikor elbukunk.”

7
Ébredés

Ahogy a magasba emelte a Vérkövet, Cawlis vészjóslóan elvigyorodott. Követői lesütött szemekkel álltak előtte, képtelenek voltak rettenetes mesterük arcára pillantani. A kör alakú ékkőben halovány, hűvös fény remegett, mely épp csak megvilágította az asztalon heverő, a szertartáshoz szükséges többi eszközt.

Egy avatatlan szem számára ezek csupán hasztalan, elhajított hulladéknak tűntek volna, amiket egy különösen ostoba Goblin hurcolt be az otthonába. A legkevésbé sem voltak olyan tárgyak, amikért tucatnyian adták volna életüket, vagy falvakat taroltak volna le. A rúnavésetes kőlapon egy csontokból, porból és állati belekből megformált emberi alak hevert. A levegőt rothadás szaga töltötte meg. A szív helyét csupán egy kis mélyedés jelezte. A gyomorhoz helyezett megromlott húsdarabok között fehér színű kukacok tekeregtek, a szarvas koponya üres szemgödreiben giliszták tapogatóztak vakon. Cawlis elmosolyodott: a koponya volt a Nagy Maghrus utolsó testrésze, melyet sikerült visszaszereznie. Igaz, csak néhány rövidke nappal ezelőtt történt, mégis olyan réginek tűnt az emlék. De egy olyan hatalmas lénynek, mint a Nagy Maghrus, az idő semmit nem jelentett. Aki ismerte a titkát, abból lett az élet és halál ura, az örökkévalóság kulcsainak őre. Végre sikerült összegyűjtenie az összes maradványt: a koponyát, a szemeket, a karmokat, a kezet – és a Vérkövet.

– Ashaaak! Pentaak! Kalif! Null! – kiáltotta a szavakat, melyek visszhangot vertek a barlangteremben. – Halld szavunk, Axion, és válaszolj hívásunkra.

Calwis intésére egy vörös köpenyes Goblin hajolt előre, és öntött remegő kézzel feketefű-kivonatot az alak vonalaira. Néhány csepp a kőlapot érte, ezek szinte azonnal elpárologtak, és csípős szagot hagytak maguk után.

– Ashaaak! Pentaak! Kalif! Null! Téged hívunk, Nagy Maghrus! Térj vissza titkos otthonodból! – Egy megtermett Ork oltárszolga két bronz edény tartalmát öntötte a testre, és a férgek hamarosan illatos olajtócsákban lebegtek. Miközben fuldokoltak, a Cawlis kezében lévő ékkő ragyogása lassan erősödni kezdett. Mikor az Ork végzett, megcsókolta mindkét edényt, majd hátralépett. A levegő elkezdett lehűlni, az Alakváltó pedig érezte, amint az első gyenge mágiafoszlányok kavarogni kezdenek körülötte.

– Ashaaak! Pentaak! Kalif! Null! Téged szólítunk, Lelkek Örök Ura! Könyörgünk, térj vissza e földi porhüvelybe.

Egy Gyíkember nyúlt egy repedt edénybe, kivett belőle két maroknyi port, az emberek egyik őskori királyának utolsó maradványait, és a levegőbe szórta azt. Az apró szemcsék milliónyi szentjánosbogárként csillogtak a gyertyafényben, melyek lángja elhalványult, mintha valami elkezdte volna magába szívni azt. A hőmérséklet tovább zuhant. A porszemek kavargása lassan alábbhagyott, majd az Alakváltó kezében lévő kőbe áramlottak. A mágikus energiák tovább dagadtak. Az ékkő már vakítóan ragyogott az elnyelt fényektől. Árnyak táncoltak a terem távoli, sötét sarkaiban. Cawlis óriási árnya delejezően hatott a jelenlévőkre. A termet betöltő szagok közé égő ózon illata vegyült.

– Ashaaak! Pentaak! Kalif! Null! Parancsoljuk, kelj életre ismét, Titkok Rettegett Mestere! Tedd magadévá e felkínált testet. Vérrel bilincselünk az elkészített hordozóedényhez!

Ekkor minden jelenlévő kést húzott elő, és egy vágást ejtett jobb hüvelykujján. Ezt követően a test fölé tartották a kezüket, és rácsöpögtették a vérüket. A vöröslő cseppek sisteregni kezdtek, mint vízcseppek a forró serpenyőn. Ahogy a test magába szívta az életet adó nedveket, áttetsző vörös hártya formálódott az emberszerű formán. Mikor ez a réteg már teljesen beborította a maradványokat, Cawlis előrenyúlt és a szív helyén hagyott mélyedésbe helyezte a Vérkövet. A ragyogó ékkő belesüllyedt a hártyába, és betöltötte a lyukat.

A teremben állók megdermedtek.

Cawlis széttárta karjait. Mágikus hatalom árasztotta el tagjait, minden lélegzetével többet szívott tüdejébe. Mikor megszólalt, az energia megváltoztatta hangját, eltorzította és hatalommal töltötte meg. Ez volt a szertartás legveszélyesebb része. Ha most valami félremegy, annak súlyos tragédia lesz az eredménye. Átjárót nyitott meg két világ között. Az ilyen kísérletek kimenetele mindig kétesélyes volt, most ráadásul olyasvalakit próbált megidézni, aki hatalmat szerzett Élet és Halál fölött. Mindezek ellenére sem érzett félelmet.

– Halld szavam, Axion. Koponyáddal idézlek meg. Töltsék meg ismét gondolatok az elmédet. – Ekkor a szarvas koponya felé intett, mire ragyogó, tiszta mágikus energia szökkent ki az ujja hegyéből. A csontok egy másodpercig túlvilági fénnyel ragyogtak fel, majd elhaltak, ahogy az ősi maradvány magába szívta azt.

Halk suttogás töltötte be a levegőt, szinte hallhatatlanul, ám a Káosz teremtményei összerezzentek a szavaktól.

– Kiii... szóóóólíííít... minnnnkeeet?

– Halld szavam, Axion! Szemeiddel idézlek meg. Tekints ismét e halandó világra!

Villámok cikáztak Cawlis ujjai és a Maghrus koponyájának szemgödreibe helyezett smaragdok között, melyek egy pillanatra felragyogtak.

Egy újabb hang szólalt meg, másik, mint korábban. – Ki Szólít Minket? – A szavak még a legkeményebb szívekben is félelmet ébresztettek volna, egy halálból visszatért teremtmény kimondhatatlan titkainak tudásától csepegtek.

– Halld szavam, Axion! Kezeiddel idézlek meg. Erőt adok, hogy megragadhasd, ami a tied, és ellenségeid ellen fordíthasd azt! – Cawlis összrezzent, amint valami szinte kitépte testéből a varázserőt, amint bíborszínű energiasugár áramlott ki baljából, bele Axion bal kezébe.

– Ki szólít minket? – kérdezte kérlelően egy harmadik hang, mely a pokol legmélyéről szólt, kínzástól megtörten, és mely mindenkiben szánalmat ébresztett. Az egyik Ork oltárszolga szemeiben könnycsepp csillant meg.

– Halld szavam, Axion! Karmaiddal idézlek meg. Fegyvert adok neked, hogy lesújthass ellenségeidre!

– KI SZÓLÍT MINKET? – üvöltötte egy negyedik hang, olyan dühvel, hogy a zokogó Ork azonnal szörnyet halt a hallatán, a többi lény pedig rettegve hátrált el az oltártól. Csupán Cawlis állt tovább rezzenetlenül. A hallottak láthatóan a legkevésbé sem hatottak rá, miközben a testét megtöltő hatalomban tobzódott.

– Szíveddel idézlek meg, Axion! Adjon neked erőt, és kössön ismét ehhez a múló síkhoz.

A szertartás során felgyülemlett mágikus hatalom olyan erővel áramlott ki Cawlisból, hogy az Alakváltó kis híján elvesztette az eszméletét. A szív felragyogott, elhalványult, majd közepes erővel kezdett folytonosan világítani. A testet borító vérvörös hártyában izomcsápok kezdtek nőni és tekeregni a rothadó húsdarabok között. Úgy borították be a mocsokból formált csontvázat, mint a borostyán egy különösen undorító kinézetű fa ágait.

– Ki szólít minket? – kérdezte egy ötödik hang, nyugodt, kimért, bölcs, miközben a másik négy is ezeket a szavakat ismételte, egyre hangosabban és hangosabban, egymást túlkiabálva. Hamarosan az egész terem visszhangzott.

– Ki szólít minket?

– szólít?

– Minket?

– Ki? Ki? Ki? Ki?

– Szólít!

Minden alkalommal, amikor a mondat megismétlődött, másik hangok ejtették ki az egyes szavakat, esetenként az egyes szótagokat. Miközben egymással versengtek, lassan összemosódtak. – Ki szólít minket?

– Cawlis vagyok. Én idéztelek meg, mesterem. Én hoztalak vissza. Én adtam neked egy testet, hogy ismét a világban járhass.

Axion keze megremegett. A kukacok fehér erekké nyúltak ki és az izmok között rágtak maguknak utat. Axion halálfejszerű tekintete fintorgott, mintha valami nagyon kellemetlen érzés uralkodott volna el felette.

– Hogy merted ezt tenni?

– Te alkottál engem, ahogy a fajtám többi tagját is – válaszolta tétovázás nélkül Cawlis.

Az ékkő-szemek lassan elfordultak foglalatukban, hogy a lényre pillantsanak. – Úgy látom, egy Alakváltó vagy. Kísérleteim kezdetén alkottam meg ezeket... életem első évszázadában. Talán tényleg én készítettelek téged. Régen történt, és sok mindent elfelejtettem már azóta.

– Azért remélem nem minden sötét titkodat – válaszolta negédesen a szörnyeteg.

Különös, őrült kacagás hangzott fel egyszerre gunyorosan és önutálóan. – Nem, nem mindet. Nem eleget. Túl sokat! – A lény, akit most Axion tudata megszállt, lassan és fájdalmasan talpra emelkedett. – Axion vagyok, az Árnyak Mestere, a Pokolkapu Ura. Hajoljatok meg előttem! Mindannyian, hajoljatok meg!

A rémült Orkok térdre ereszkedtek. A Goblinok rettegve a padlóra feküdtek. A Gyíkemberek fajuk szokásai szerint a magasba emelték a farkukat, így jelezve behódolásukat. Cawlis ismét magára öltötte vékony, emberi formáját, és mélyen meghajolt, ezzel palástolva a démon elől vigyorát.

8
Egy vezető keresése

Yaztromo szitkozódni kezdett, ahogy ismét megbotlott a sziklás úton. Biztos volt benne, hogy nem kellett volna elindulnia, az ösvény pedig csak még inkább megerősítette ebben a hitében. Az ösvény, amit követtek, nem volt több mohával benőtt, kavicsos szürke csapásnál, mely jobbra-balra kanyarogva kígyózott a legmeredekebb, legkietlenebb és leghidegebb dombok között, melyekhez a varázslónak valaha is szerencséje volt. A csizmáik alatt csikorgó kavicsokat leszámítva az egyetlen hang a szél susogása volt, ahogy belekapott egy közeli fába. Yaztromo megállt, hogy közelebbről is megnézze. Pontosan azt látta, amire számított: egy szinte teljesen kopasz, csenevész csemetét, mely göcsörtös gyökerekkel kapaszkodik a sziklás talajba. Egy hajlott hátú, megkeseredett öregemberre emlékeztette, aki mászás közben megdermedt a hegyoldalban. És talán valóban ez történt – előfordult az ilyesmi Titán vadabb területein.

Vewrmithrax fekete szemekkel bámult le az egyik kopasz ágról.

– K-káár! Máris kifáradtál, Yaaz? Úgy lihegsz, mint egy kovács fújtatója. K-káár! Több mozgás, kevesebb cukros sütemény!

– Köszönöm a kedves tanácsodat, te madáragyú görény. Egy kicsit megkéstél vele. – A varázsló szaporán lihegett, szíve hevesen kalapált a mellkasában, akár egy rab a cellája ajtaján. Egyik kezét a fának támasztva megpihent egy pillanatra. Úgy érezte, a kéreg hámlik a tenyere alatt. Ebben a magasságban a hideg folyamatosan csípte csupasz kezeit és orrát. Miközben arra várt, hogy szívverése lelassuljon egy kicsit, körbepillantott a körülötte elterülő tájon.

A domb aljában kezdődött a Fekete Erdő, mely nyugat felé a láthatárig elterülő hatalmas, zöld szőnyegnek látszott. A kettő között apró völgyek húzódtak. Néhányba csermelyek futottak, melyek kisebb tavakat hoztak létre a gyűrődésekben. Az egyik ilyennél meg is álltak, hogy feltöltsék kulacsaikat, mielőtt nekivágtak a meredek kaptatónak. Yaztromo még mindig emlékezett a jeges víz csípős ízére a nyelvén. És ez még a ma reggeli kellemesebb emlékei közül való volt. Ellenben mondjuk azzal, amikor tüskebokrok között kellett átverekedniük magukat, melyek megtépték a köpenyét.

Felpillantva mintha a felhőkhöz is közelebb értek volna. A füstszínű ég teljesen kitakarta előlük a napot, és félhomályba borította a környéket. Yaztromo elmondott egy gyors fohászt azért, hogy felszakadozzon a sűrű felhőtakaró: még egy röpke napsugár is jobb kedvre derítette volna ezen a jeges tájékon. Egyelőre azonban – mint általában – imája nem talált meghallgatásra. Egy pillanatig azt kívánta, bár tornyában ülhetne, a könyvespolcokkal telezsúfolt dolgozószobájában. Nem szerette a kalandokat. Egy olyan fiatal és egészséges férfi számára, mint Feketesörény Chadda, tökéletesek voltak, ám ha valaki egy öreg és enyhén túlsúlyos varázsló volt, aki hozzászokott otthona kényelméhez, az élmény kifejezetten kellemetlennek bizonyult. Az pedig határozottan igazságtalan volt, hogy a kaland ilyen meglett korában találjon rá. Miért nem valami ifjú, tettre kész varázsló ajtaján kopogtatott? Egyszerűen nem tűnt igazságosnak.

– Hagyd abba a piszmogást, Yaztromo. Még meg kell találnunk ezt a Menyét fickót! – Feketesörény kiáltása kizökkentette sötét gondolataiból. – Te ragaszkodtál hozzá, hogy keressünk magunknak egy vezetőt, aki jól ismeri a környéket! – emlékeztette a varázslót. A harcos jóval előtte járt már az úton, és nem sok kellett már hozzá, hogy alakja eltűnjön a domb tetején túl. Fekete ruhája élesen rajzolódott ki a kövek szürke háttere előtt. Yaztromo elátkozta társa ifjúságát. – Az öregasszony szerint itt lesz nem messze a barlangja – tette hozzá.

Az öregember összekapta magát, és fáradtan továbbindult az emelkedő ösvényen. Vermithrax éjsötét szárnyainak heves csapkodásával a levegőbe szökkent és Feketesörény felé suhant. Yaztromo egy pillanatra megfontolta, hogy ő is repülve folytatja az utat, végül azonban úgy döntött, hogy ezzel túl sok varázserejét pazarolná el. Nagyon remélte, hogy ez a Menyét valóban olyan jól ismeri a terepet, ahogy az öregasszony azt állította a farmon. Túl sok időt és energiát áldoztak fel már a megkeresésére ahhoz, hogy ne így legyen.

Ahogy a nyakára húzták a hurkot, Menyét úgy vélte, hogy a helyzet egy kicsit kicsúszott a kezéből.

– Nos, fiúk, már nem tetszik ez a játék. Nem gondoljátok, hogy ideje abbahagynunk? Úgy vélem, átjött az üzenetetek. Viccnek jó vicc volt, jót is nevettem rajta... haha... de nem gondoljátok, hogy egy kicsit kezdtek túlzásba esni?

– Mégis miből gondolod, hogy csak viccelünk, Menyus? – kérdezte Félszemű Hef. A beesett arcára kiülő keserű vigyortól még csúfabbá vált a képe, mint általában. Menyétnek nagyon nem tetszett a hangjából áradó gúnyos udvariaskodás, de a helyzet nem volt megfelelő arra, hogy emiatt panaszkodjon. A vádlijai már így is eléggé fájtak attól, hogy a magas, csúcsos szikla tetején kellett egyensúlyoznia.

– Szóval? – kiáltotta Testes Jax. – Mégis mibő' gondolod, hogy csak vicc, he?

Menyét jól értette, mire gondol az alak. A testes gonosztevő nem a humorérzékéről volt híres. Sem pedig az eszéről, ami azt illeti. Arra pedig egyenesen badarság lett volna számítani, hogy belátja, mekkora poén volt, amikor Angrimban eladta nekik a helyi városvezető lovát.

– Nézzétek, fiúk, az utolsó rézig visszafizetek mindent, becs szó. Tudjátok, hogy állom a szavam. Nem messze innen van egy rejtekhelyem, ahol az aranyaimat tartom. Engedjetek el, és észre sem veszitek, már vissza is tértem.

– Ezt mondtad Télpusztán is, aztán egy Ogre barlangjába vezettél minket, és kereket oldottál. Még mindig nem gyógyult be minden sebem, amit ott szereztem. – Menyét elég nagy faragatlanságnak tartotta Gotrudtól, hogy volt képe ezt felhozni, de az igazat megvallva nem igazán számított többre a nagyra nőtt Goblintól.

– Örülök, hogy emlékeztetsz rá. Már rég szerettem volna tisztázni ezt a kis félreértést. Tudod az történt, hogy... Khhhrg!

Szavait a torkára szoruló hurok fojtotta belé, amint Hef erősen megrántotta a kötél másik végét. Hogy levegőt kapjon, kénytelen volt lábujjhegyre emelkedni.

– Biztos vagyok benne, Menyus, biztos vagyok benne. De ha már a magyarázkodásnál tartunk, elárulnád, hogy a Gnollerdőnél miért mondtad azt Fehérkezű Eriknek és bandájának, hogy fejvadászok vagyunk, és őrá vadászunk? Hetekig nem sikerült kihevernünk, úgy összevertek minket.

– Az csak egy sajnálatos félreértés volt – nyüszítette Menyét. – Tehetek én arról, hogy Erik ilyen rosszindulatú, a bandája meg egy kicsit túlságosan is aggódik érte? Őőő, ez meg micsoda?

Lepillantott a sarlóra, melyet Hef az imént a kezébe nyomott. A szerszám öreg volt, rozsdás, és láthatóan elég tompa is. Izzadtságcseppek csorogtak végig a hátán; hogy a félelemtől, vagy a lábujjhegyen állástól, azt nem tudta volna megmondani. Végül úgy döntött, hogy valószínűleg mindkettő szerepet játszott benne.

– Igazad volt, Menyus. Most pedig játszunk egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy te is nagyon fogod élvezni.

– Remélem is, különben addig verünk, amíg be nem vallod, hogy milyen jól szórakozol.

Menyét hirtelen rájött, mi folyik itt. A nagy szikla. A közeli fáról lógó hurok. A sarló. Igen, játszani fognak, melynek tétje az ő élete lesz. A pokolba már! Bár ne alvás közben találtak volna rá a barlangban! Egy pillanatig eltöprengett azon, vajon hogy akadtak a nyomára. Talán nem kellett volna eldicsekednie korábbi sikereivel annak az öregasszonynak. Talán nem kellett volna elcsennie tőle azt az üveg grogot. Talán nem kellett volna hülyére innia magát tegnap este, és az egész reggelt másnaposan átaludnia.

Ó, ez az egész olyan igazságtalan volt. Mégis mit tett, amivel ezt a sorsot érdemelte ki? Nem érdemelte meg a világ, hogy megfosszák egy hozzá hasonló bátor, jóképű és okos embertől. Miért döntöttek úgy az istenek, hogy mindig őt teszik meg bűnbaknak?

– Nos, Menyus. Most kirúgom alólad ezt a szép nagy követ, te pedig lógni fogsz, ahogy, ha őszinte akarok lenni, már évekkel ezelőtt lógnod kellett volna. A folytatás pedig pofonegyszerű lesz. Egyszerűen csak le kell vágnod magad, mielőtt megfulladsz.

– Ez a húzás igazán méltó egy hozzád hasonló szellemi képességekkel megáldott emberhez, Hef – Suttogta elszoruló torokkal Menyét. – De ha esetleg javasolhatok egy apró módosítást? Csak hogy sportszerűbbek legyünk. Mi lenne, ha nem rúgnád ki alólam a követ? Még akkor is ott lesz az a rendkívül nehéz feladat, hogy azzal a tompa sarlóval elvágjam a kötelet. Valószínűleg így is előbb fogok megöregedni, minthogy lejussak innen.

– Ebből nem fogod tudni kidumálni magad, Menyus.

– Mintha mernék ilyet tenni, Hef. Mégis hogyan tudnék túljárni egy ilyen gyors gondolkodású és remek megfigyelőképességgel rendelkező ember eszén? Ezt mindig is nagyra értékeltem benned. Ezt, és az elragadó személyiségedet.

Hef megcsóválta a fejét. – Csak az idődet vesztegeted, Menyus. Spórolj a levegővel. Mindjárt nagy szükséged lesz rá.

Menyét végignézett komor, eltökélt arcukon. Komolyan gondolták, amire készültek: hogy végignézik, amint a kötélen lógva lassan megfullad. Az istenekre, milyen kegyetlen népség! Micsoda hálátlanság, mindazok után, amit értük tett. – Lehet egy utolsó kérdésem?

– Halljuk, Menyus. Így sem fogsz megmenekülni.

– Mi történik, ha sikerül levágnom magam?

A három bandita gonoszul összepillantott. – Akkor kardélre hányunk.

– Ez nem tűnik valami tisztességesnek.

– Ég veled, Menyus.

– Úgy úgy! Viszlát, te patkány.

– Ezer Törpe rágja a füleidet a verem legsötétebb bugyraiban – tette hozzá Gotrud.

Hef nagyot taszajtott a sziklán, ami csigalassúsággal megbillent. A kötél belemart Menyét torkába. Lábai a levegőben kalimpáltak. Tudta, hogy hamarosan kimúlik.

Feketesörény Chadda elhajította a kését. Célzása pontos volt, a fegyver pörögve repült a kötél felé. A borotvaéles penge gond nélkül kettévágta a fonott kendert. Az apró emberke, akit a banditák Menyusnak hívtak, lezuhant a sziklás talajra, ahol hangosan felvisított. – Ne, halott vagyok, halott vagyok! – üvöltötte. – Túl fiatal és jóképű vagyok a halálhoz!

A három bandita tátott szájjal bámult le rá, és akkor sem mozdultak, amikor Feketesörény előlépett a fa mögül, hogy aztán leugorjon eléjük. Földet éréskor enyhén berogyasztotta térdeit, hogy így nyelje el az érkezés erejét, és mikor ismét felegyenesedett, már a kezében tartotta kardját, melynek ismerős súlya jól eső megnyugvással töltötte el.

– Tűnés innen, – mondta halkan –, és megkegyelmezek nektek.

Menyét tátott szájjal bámult fel rá, és némán tátogott, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán.

– Mit gondolsz, ki vagy, öregem? – kérdezte a Hef nevű haramia. – Nagy bajba keverted magad, hallod-e?

– Feketesörény Chadda vagyok. Salamonis katonája. Zharradan Marr legyőzője. A démonherceg Rivel elűzője. Biztosíthatlak róla, hogy ha szembe szállsz velem, az nagyon fájdalmas lesz számodra.

– Nahát, csak nem öreg cimborám, Csemetekökény Babra? – kuncogott fel Menyét. – Most aztán nagy bajban vagy, Hef. Ő egész Szalmonella legvitézebb kardforgatója. Gyerünk, Babra, intézd csak el őket.

Feketesörény elképedve pillantott le a himlős képű kisemberre. Soha életében nem látta még. Ez a Menyét alak tényleg gyorsan kapcsolt, hogy minden lehetőséget megragadjon a menekülésre. Ráadásul már most hátrálni kezdett, hogy minél távolabb kerüljön az esetleges csatától.

– Hé, te féreg, maradj, ahol vagy! – kiáltotta felé Feketesörény. Hangjának puszta ereje elégnek bizonyult ahhoz, hogy Menyét megdermedjen.

– Menyét vagyok – szipogta sértődötten. – Igazán emlékezhetnél rá, Csemetekökény, öreg barátom, régi cimborám.

– Ha nem tűnt volna fel, mi hárman vagyunk, te pedig egyedül – mondta Hef. – Nem valami jók az arányok, nem gondolod?

– Igazad van – bólintott rá Feketesörény. – Az lesz a legjobb, ha idehívsz még öt magadfajta férget.

Menyét hangosan felkacagott a viccen. Aztán rájött, hogy a harcos nem viccelt. A többiek is ugyanerre a következtetésre jutottak. Nyugtalanul toporogva töprengtek, Feketesörény vakmerősége elbizonytalanította őket.

– Ráadásul, uraim, nincsen egyedül – hangzott fel egy új hang. Egy mély és rekedtes hang, mely ősi bölcsességet árasztott magából. – Én is vele vagyok.

Menyétnek be kellett látnia, a vén szivar tudta, hogyan vonja magára a figyelmet. Azon a sziklakiszögellésen állt, melyről Feketesörény az imént leugrott, köpenye lebegett a szélben, vállán egy széttárt szárnyú, fekete varjú ült, kezében pedig egy hosszú fabotot tartott, melynek csúcsa fénykoszorútól ragyogott.

– A vén Yaztromo az, Fekete Erdő varázslója – motyogta Gotrud. – Egymagában kergette szét a törzsemet a tűzgolyóival. Nem akarok megküzdeni vele.

– Nostromo, öregem! Rég nem láttalak! – szólította meg rekedtesen Menyét.

Yaztromo a banditák felé intett a botjával. Hef és társai sarkon fordultak, és elrohantak.

– Nem mintha hálátlan lennék, értitek, elvégre megmentettétek az életemet, de lássuk be valamiből nekem is meg kell élnem!

Menyét barlangja előtt kellemes, meleg tábortűz lobogott. A férfi a biztonság kedvéért derekára csatolta kardját, övébe dugta kését és már a hátizsákját is kimenekítette az üreg mélyéről.

– Egy erszény arany – motyogta Yaztromo. – Pofátlanság. Két Elf erdőkerülőt tudnék ennyi pénzből bérelni, és egy táncoslány-társulatot.

– Hálás lennék érte, ha így tennél – válaszolta Menyét. Kifinomultságot tettetve felvonta egyik szemöldökét. Az összhatást csak kicsit rontotta, ahogy vékony száját nyalogatta csillogó, rózsaszín nyelvével. – Különösen a táncoslány-társulatért, ha érted, mire gondolok?

Feketesörény hitetlenkedve megrázta a fejét. A fickó nem ismerte a tisztesség fogalmát, az Amonourét meg pláne. Csak a pénz érdekelte. Fenyegetően a kardja felé nyúlt. Menyét a legkevésbé sem zavartatta magát. Már rájött, hogy Feketesörény nem tartozik azok közé, akik csak úgy végeznének vele.

– Miért hívnak Menyétnek? – kérdezte a harcos.

– Mert fürge vagyok, ravasz, szívós, és persze bátor.

– Örülök, hogy mindezt megosztottad velem. Már kezdtem azt hinni, hogy mert sunyi, álnok és hitvány.

– Ne légy ilyen rosszhiszemű. Elvégre neked van szükséged a segítségemre. Ahogy a vénasszony is elmondta, a Holdkő Dombok ezen oldalán én vagyok a legjobb vezető. Sőt, ami azt illeti, hírnevem legendaszámba megy. Kérdezz nyugodtan bárkit. Úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. És a minőséget meg kell fizetni. Remélem érted, hogy mire gondolok?

Most, hogy a veszély elmúlt, a fickó olyan öntelten parádézott, mint egy kakas a baromfiudvaron. Feketesörény közben azon töprengett, hogy vajon tényleg megér-e annyit, mint amit állít magáról? Az öregasszonyt mindenesetre sikerült lenyűgöznie. A történetek, amiket róla mesélt, csak nem lehetnek mind hazugságok?

Yaztromo megadóan vállat vont, majd az erszényéhez nyúlt. – Jól van, kifizetünk.

Feketesörény hirtelen elkapta társa csuklóját. – Kifizetünk, miután elvezettél minket úti célunkhoz.

Menyét egy pillanatra zavartnak tűnt. – Attól tartok, ebbe nem egyezhetek bele, öreg barátom.

– Akkor majd megyünk egymagunk – mondta Feketesörény, nem törődve a varázsló döbbent tekintetével.

– Ahogy gondoljátok. Én nem adok hitelt. Nincs kivétel. Soha. Túl sok csaló jár errefelé. Nincs hitel, ez az egyetlen szabályom, amiben nem vagyok hajlandó megalkudni.

– Így gondoljuk, Menyét – válaszolta közönyösen Feketesörény. – Amúgy ha ismét találkozol Hef barátoddal, add át neki az üdvözletemet.

– Mire gondolsz? – kérdezte hirtelen idegesen Menyét.

– Nos, ő és elbűvölő társai gondolom még mindig erre bóklásznak valahol.

Menyét egy pillanatra elgondolkodott. – Másrészről, tudod, a szabályok arra valók, hogy áthágjuk őket. – Megnyerően elvigyorodott. – Elvégre mégis csak megmentetted az életemet.

9
Egy könnyű megbízás

– Ez a szél húsba mar – mondta keserűen Harrek, miközben összébb húzta magán a köpenyét. De ez sem segített sokat, a fagyos levegő gond nélkül hatolt át vastag gyapjúkabátján, egészen a csontjáig. Ujjai annyira kihűltek, hogy a gyeplőt is alig érezte a markában. Hátraintett a többi lovaskocsi irányába. – Fejenként öt ezüst édeskevés az ilyesfajta munkáért. Emelést fogok kérni Hájasbelűtől.

– Tudtad, mennyit fizetnek, amikor elvállaltad a karaván védelmét. Most már késő alkudoznod – válaszolta nyugodtan Sabrin. A nő összeszűkült szemekkel kémlelte a tájat. Könnycseppek csorogtak nap égette arcán a hideg széltől. Harrek pont erre a válaszra számított tőle. Régi játékos volt már, húsz éve dolgozott zsoldosként. Olyan híres kalandozókkal szolgált együtt, mint Félkezű Konrád vagy Salamonisi Pelgrim. Neki ez is csak egy újabb megbízás volt. Közönyösen végigcsinálta, és mikor célhoz értek, megkapta a fizetségét. Hogy maga az út egy kellemes kocsikázás volt-e a Fekete Erdőt megkerülő, napsütötte országúton a nyár közepén, vagy a Holdkő Dombok déli, jégmezőhöz hasonlatos területén kellett átvágni, az teljességgel hidegen hagyta.

Az északon emelkedő, fenyegető sziklafalra felpillantva Harrek úgy döntött, hogy a nőből teljesen hiányzik a képzelőerő. Ettől a tájtól még egy Ogrénak is rémálmai lennének. Kétéves pályafutása során nem járt még ennél kietlenebb helyen. A palaszürke köveket helyenként zuzmó fedte be, máshol satnya facsemeték dacoltak az elemekkel, melyeknek valahogy sikerült gyökeret verniük a talpalatnyi termőföldben, de ezeket leszámítva nem látta életnek nyomát. Néhány helyen nagy sziklahalmok tornyosultak, melyeket mintha egy óriás pakolt volna egy kupacba.

Nem volt képzelőereje. Igen, ez volt Sabrin problémája. De ugyanezt nem lehetett őróla elmondani. Ő Salamonis Nyugati piacán nőtt fel, a mesemondók történeteit hallgatva, akik a legizgalmasabb hőstettekről regéltek. A békés város hamar unalmassá vált egy olyan fiú számára, aki egész nap legendákról és elrejtett kincsekről álmodozott. A régmúlt idők hőseit tekintette példaképének, és nem fűlött a foga ahhoz, hogy apja cipészműhelyében robotoljon élete végéig. Még mindig jól emlékezett arra az estére, amikor nagybátyja régi, rozsdás kardjával és anyjának ezerszer megfoltozott köpenyében elszökött otthonról. Akkoriban úgy érezte, minden utcasarkon izgalmas kaland várja.

Az első karaván, akikhez sikerült elszegődnie, a Fekete Erdőn vágott keresztül, és kelet felé egészen Kulakig merészkedett. Sok harcban és kalandban volt azóta része, ám az álmaiban élő legendás feladatokból, hősi tettekből még nem jutott ki neki. Elég pénzt sikerült összespórolnia, hogy vehessen magának egy új vörös köpenyt, egy tisztességes kardot és egy apró festményt szerelméről, Yannáról, egy óvári fogadós lányáról, aki már házasodni, letelepedni és családot alapítani vágyott. Valahányszor az eszébe jutott, mindig elmosolyodott, de jól tudta, hogy erre még nem áll készen. Még meg kellett találnia, amit keresett, a hősi kalandot. Mindennél jobban vágyott erre. Talán majd most. Körbepillantott a körülötte elterülő sziklákon.

– Jó helynek tűnik egy rajtaütéshez – mondta. – Jobb lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket.

Sabrin csak a fejét csóválta. – Túl sokat aggodalmaskodsz. Túl hideg van a banditáknak. Ne aggódj emiatt, holnap estére már a tűz mellett ülhetsz, egyik kezedben sörrel, másik oldaladon meg fiatal lányokkal.

A Troll parancsnok elmosolyodott, ahogy meghallotta a közeledő patadobogást. Már-már túl könnyű prédának ígérkeztek. Mestere, Cawlis, most sem tévedett: az emberek pont azt az utat követték, melyet előre megjósolt. Felderítői órák óta követték a karavánt, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy átkelnek majd ezen a helyen. Gazdag karavánnak tűntek, őrökkel, dús zsákmánnyal kecsegtettek. A martalócai elégedettek lesznek a szerzeményekkel.

Gyors számolás után megállapította, hogy alig kéttucatnyian lehetnek. Bármely más, közönséges útonálló-bandát megfutamodásra késztettek volna, a sziklák között lapuló támadók ellen azonban vajmi keveset fognak érni. Csak abban reménykedett, hogy az Orkok nem fognak túl hamar előugrani a fedezékükből. Nem lepte volna meg, ha valamelyik állat így leplezte volna le a tervüket a zsákmányuk előtt. Megesküdött magában, hogy ha valamelyik felrúgja a tervet, például az az ostoba Blashak, személyesen fogja letépni a fülét.

Az emberek már elég közel jártak ahhoz, hogy kivehesse egy fiatal férfi hangját. – Én mondom neked, Sabrin, emelést fogok kérni. Mi visszük vásárra a bőrünket, de ők fölözik le a hasznot.

– Milyen vásárra? – kérdezett vissza egy női hang. – Ez az út eddig felért egy igazi kikapcsolódással.

– Felkészülni! – adta ki a parancsot a Troll. – Indulás! Most!

Harrek szinte megdermedt, ahogy az első Ork rávetette magát. Képzeletben épp egy Sárkánnyal viaskodott, amikor a karattyoló teremtmény a semmiből felbukkant mellette. Honnan jöhetett? A sziklák közül, gondolta végül, miközben előrántotta a kardját. És még épp időben ahhoz, hogy hárítani tudja a bestia fejszéjének csapását. Acél pendült, szikrák pattantak, ahogy a pengék egymásnak feszültek. Körülötte csata zajai hangzottak fel: harci üvöltések, Ork vonyítások és kereskedők sikolyai, amint megpróbálták irányításuk alatt tartani a szekereket.

Harrek támadója felé csapott, aki guggolva tért ki a penge elől. Szeme sarkából látta, amint Sabrin a gyeplővel viaskodva próbálja lenyugtatni a lovát. Harrek térdével irányította hátasát, mely felágaskodott, hogy teljes súlyával az Orkra taposson. A harcos gyorsan körbepillantott. Orkok, Goblinok és hasonló ocsmány teremtmények bukkantak elő a kövek takarásából. A pikkelyes arcú, ocsmány szörnyetegek foltos, békaszerű bőrét szemölcsök tették még rútabbá. Karmos kezeikben régi, de jól karban tartott fegyvereket tartottak. Több tucatnyian voltak, zöld hullámként törtek elő a szürke sziklák közül.

Apró részletek égtek az agyába. Egy sziklán álló Gyíkember farka, amint felé csap. Egy közeli Goblin szürke szövetcsíkkal bekötözött karja, melyet zöld, már megszáradt vér itatott át. Izzadtságtól bűzlő, mosdatlan testek szaga, mely az Orkok természetes, cserzett bőr illatával keveredett. Az érzés, ahogy csontok törnek ketté lova patája alatt. Minden lassítva történt, mintha csak egy rémálmot látna.

A közelből hallotta Sabrin kiáltását, mely inkább meglepettnek hangzott, semmint ijedtnek. – Túl sokan vannak! Mit keresnek itt? Ennek egy könnyű útnak kellett volna lennie!

Zavartnak tűnt, mintha az élet gúnyos tréfát űzött volna vele, amit nem értett. Csalódottnak is hangzott, mintha egy régi barátja hagyta volna cserben. Még akkor is meglepett tekintet ült az arcán, amikor egy Gyíkember lerángatta a nyeregből.

Harrek a segítségére sietett, de elkésett. A szörnyetegek már megkezdték a falatozást. Nem tehetett mást, mint hogy pengéjével csapjon le a legközelebbi szörnyetegre. Egy fej hullott a porba, és gurult végig a köveken, a nyakból pedig vérsugár tört elő. Ahogy megfordította lovát, hogy felmérje a harcmezőt, tudta, hogy reménytelen helyzetbe került. Túl sokan voltak a támadók ahhoz, hogy a védők eredményesen vehessék fel velük a küzdelmet. Az egész támadásnak nem volt semmi értelme. Túl sokan voltak ahhoz, hogy egy ilyen kis karaván megtámadásából bármi hasznot reméljenek. Harrek megcsóválta a fejét. Tudta, hogy hamarosan vele is végezni fognak. Soha többé nem látja Yannát, nem fog dicsőséges küldetésben részt venni. Ha már így állt a helyzet, eltökélte, hogy hőshöz illő halált fog halni. Hangos kiáltással rontott a csetepaté közepébe. Könnycseppek csorogtak az arcán, de nem a hideg széltől.

A Troll végignézett a vörös köpenyes, szőke fiatalember holttestén. A Sötét Istenekre, ez aztán méltó ellenfele volt! Tucatnyi Orkkal végzett, mielőtt sikerült lelökni a nyergéből. Még átvágott térdinakkal is sikerült levágnia két Gyíkembert. Végül a Troll volt kénytelen felvenni vele a küzdelmet, és több mély vágást is szerzett, mire a harcos végre kilehelte a lelkét. Hihetetlen ellenfél volt.

A Troll felnyitotta a halott nyakából leemelt medált. Remélte, hogy valami olyasmit tartalmaz majd, ami kárpótolja majd az elszenvedett sebekért, valamiféle kincset, talán valamilyen mágiát. Ám nem volt benne más, csak egy embernő képe. A Troll úgy döntött, csak azért is a nyakába akasztja. Legalább a mai győzelemre fogja emlékeztetni. Unottan figyelte, ahogy követői gondosan becsomagolják a holttesteket.

– Óvatosan – kiáltotta feléjük. – Frissnek és épnek kell maradniuk. Ha nem, a fejeteket veszem!

10
Csillag

– Négy napja körözünk. Most tudod, hogy merre kell mennünk, vagy nem, te kígyónyelvű Troll-ganéj?

Feketesörény a gallérjánál fogva, fél kézzel emelte fel Menyétet. A kis emberke a levegőben tehetetlenül rugdalózva himbálózott. A harcos nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen dühös lett volna bárkire is. Volt valami a fickóban, amitől már a látványa is kihozta a sodrából. Lehet, hogy a véget nem érő, egy végből szegett sikamlós történetei, vagy talán a folyamatos kérkedése. Talán, hogy új útitársuk valahogy mindig kibeszélte magát a táborverés munkálatainak rá eső részéből. Vagy egyszerűen csak nem kedvelte a kártékony kis varangyot.

Az útjuk elég jól indult. Menyét barlangjától egy kanyargós ösvényt követtek, mely fokozatosan kaptatott fel a dombok közé. A terep barátságosabbá vált, ahogy egy ritkás erdőhöz értek. Az első nap egy kezdetleges parittyával még egy nyulat is sikerült elejtenie.

Feketesörény akkor kezdett gyanakodni a férfi képességeivel kapcsolatban, amikor a második nap mérges gombát szedett nekik reggeli gyanánt. Azt állította, tucatnyi alkalommal fogyasztott már a gombából, és rendkívül zamatos és tápláló fogást lehet ezekből készíteni. Yaztromo finoman rámutatott, hogy a kérdéses növény valójában pettyes halálsisak volt, Allansia egyik leggyilkosabb gombafaja, melyből egyetlen falat is azonnal képes volt végezni egy felnőttel. Menyét ezután hosszasan vizslatni kezdte a gombát, majd színpadiasan kijelentette, hogy valóban igaza van a varázslónak. A nap végére annyira megéheztek, hogy Menyét felvetette, főzzék meg Vermithraxot. Egészen addig győzködte őket arról, mennyire finom eleség a jól elkészített varjúpörkölt, amikor a mágus famulusa meg nem fenyegette, hogy kivájja a szemeit.

Később magabiztosan állította egy őz nyomairól, hogy azokat farkasok hagyták maguk után, és bölcsen azt javasolta, hogy forduljanak inkább vissza. Feketesörény és Yaztromo is elegendő időt töltöttek el erdőkben ahhoz, hogy gond nélkül felismerjék a legtöbb vadállat lábnyomát. A harmadik napra pedig nyilvánvalóvá vált, hogy vezetőjük teljesen véletlenszerűen találja ki, melyik csapásokat kövessék az elágazásoknál. Magabiztosan mondogatta, hogy hamarosan elérnek ehhez a forráshoz, vagy ahhoz a kőkörhöz, melyek azonban sosem tisztelték meg őket jelenlétükkel. És mindezek közepette olyan bölcsességekkel traktálta őket, miszerint a makkokból hatalmas fenyők nőnek, vagy hogy a medvék a fák ágain rejtőzködnek, hogy lesből essenek le áldozataikra. Tette mindezt olyan magabiztossággal, hogy a legtöbb ember akár el is hitte volna. Feketesörény biztos volt benne, hogy „vezetőjük” nagyjából annyit tudott az erdőkről, mint egy átlagos hering.

– Körözünk? – kérdezte döbbenten Menyét. Mint mindig, amikor megriadt, úgy pillantott minden irányba, mintha menekülőutat keresne, vagy abban reménykedne, hogy valahonnét segítség érkezik. – Megsértesz, jó uram! Hogyan mondhatsz ilyet?

A harcos a jobb oldalon elterülő kis tisztás felé intett. Még dühösen is odafigyelt rá, hogy fegyverforgató keze szabadon maradjon. – Úgy, hogy ma reggel itt bontottunk tábort. Azok ott a tegnap esti tábortüzünk maradványai.

– Az avatatlan szem számára valóban úgy tűnhet, hogy van bizonyos fokú hasonlóság a két helyszín között, de ez valójában nem a mi táborhelyünk. Bízz bennem, tudom, mit beszélek. Valószínűleg más utazók is jártak erre mostanában.

– Más utazók? A Pokolkapu felé? Hogy a varázsló-barátunk végezzen velük?

– Pontos... mármint dehogy is! Talán a szövetségesei. Igen, biztosan ez a helyzet. A szövetségesei! A tábortüzek körül beszélgetve sokszor hallottam történeteket ilyen népekről. Ha sietünk, talán még utolérhetjük őket. Már ha leszel olyan kedves, hogy leeresztesz. – Menyét esdeklően pillantott Yaztromora, remélve, hogy a varázsló kisegíti mostani, szorult helyzetéből.

Az ősz hajú öregember elgondolkodva simított végig a szakállán. – Nem különös, hogy három pár lábnyom távozik innen? Az egyik pont az én méretem. A másik Feketesörényé, a harmadik pedig a tied. – Yaztromo látványosan töprengeni kezdett. Az ég felé emelte tekintetét, és kicsit félredöntötte a fejét, mintha hallgatózna. Abban a pillanatban felderítő repülésre küldte Vermithraxot, hogy a tisztáson megpillantotta tábortüzük maradványait.

– Nahát, ez valóban nagy egybeesés – mondta egyetértően Menyét. – Kétségtelen, hogy sok furcsaság megesik ezen a világon. Mégis mi ennek az esélye? Hogy belebotlunk három utazóba, akik ugyanarra mennek, mint mi, és akik ugyanolyan méretű bakancsot viselnek, mint mi! Hosszú évek óta járom már ezt a dombságot, de soha ilyet még nem tapasztaltam. Eressz le gyorsan, Feketesörény, öreg barátom. Ezt a saját szememmel kell látnom... csak hogy biztos legyek benne, nem tévedett a vén Yaztromo. Elvégre az ő korában már nem a legjobb az ember szeme, ha érted, mire gondolok.

A harcos torkából mély, állatias morgás tört elő.

Menyét a félelemtől teljesen elsápadt. – Ez nem hangzik valami jól, csúnya torokgyulladásod lehet, drága Babra barátom. Hidd el, tudom, milyen rossz érzés. Én sem vagyok már makkegészséges. Ez attól a sok nedves talajon való alvástól van, ezen a fagyos dombi levegőn. Én is csúnyán felfáztam. Nem csoda, hogy néha apró hibát vétek. De ugyan már, ne legyél ilyen, hiszel elhoztalak idáig, nem? Már idáig eljutottunk!

Mikor Feketesörény megszólalt, a szavak lassan, reszelősen hagyták el a torkát. Minden egyes szót megnyomott, mintha nehézkesnek találná az összefüggő beszédet és minden szellemi erejére szüksége lenne ahhoz, hogy tisztán és érthetően ejtse ki azokat. – A nevem Chadda. Chadda. De már nem kell megjegyezned, mert mindjárt megöllek. Itt és most. Ahol állunk.

– Ugyan, ugyan, Chadda. Felesleges itt erőszakoskodni. Megértem, hogy nem érzed jól magad, szegény torkod biztos nagyon fáj. Biztos a hasmenés kerülget, igen, biztos az lesz a baj. Ha benyúlsz a zsebembe, ott megtalálod, amire szükséged van ellene. Egy finom, kalapos gombát. Nem? Nos, akkor csak tegyél le szépen, és mindketten mehetünk tovább, amerre látunk. Nincs harag. Csak a szokásos tiszteletdíjam felét számítom fel nektek.

– Készülj a halálra!

Abban a pillanatban ereszkedett le a tisztásra Vermithrax, sűrűn csapkodva fekete szárnyaival. – K-kááár! Yaaaz! Yaaaz! Gyere gyorsan! Ocsmány szörny! Embereket öl!

A varjú tett felettük egy nagy kört, majd visszaröppent abba az irányba, amerről érkezett, de elég lassan ahhoz, hogy a többiek követni tudják. Feketesörény elhajította Menyétet és kardot rántott. A varázslóval a nyomában elfutottak a tisztásról. A hátuk mögött Menyét még utánuk kiáltott. – Látjátok? Mondtam én, hogy ezek nem a mi nyomaink voltak! Megmondta nektek. Hé, várjatok meg! Ne hagyjatok itt egyedül!

A csatazaj elült, a kiáltások is elhaltak. Feketesörény megtorpant, ahogy a tisztásra ért, talpa megcsúszott az agyagos talajon. Szíve a torkában dobogott, de inkább az izgatottságtól, semmint az erőfeszítéstől. Most, hogy valódi veszéllyel kellett szembenéznie, a Menyét iránt érzett dühe teljesen elpárolgott.

Az elé táruló látványtól meghűlt az ereiben a vér.

Pillantását azonnal a szörnyeteg vonzotta magára, mely hatalmas volt. Jókora tüskék álltak ki páncélos bőréből. Hosszú, vékony farka a levegőben csapkodott. Magasabb és testesebb volt a harcosnál, mintha csupa csontból és izomból állt volna, és olyan félelmetes aurát árasztott magából, hogy a legtöbb ember azonnal sarkon fordult volna a láttán. Kaján, epesárga szemeiben szinte izzottak vörös pupillái. Tőrpenge-méretű fogai közül nyál csorgott, karmai hosszabbak voltak egy férfi tenyerénél, és valószínűleg élesebbek, mint egy jól kifent kard pengéje.

Két alak fölött állt. Az egyik egy Elf férfi teteme volt. Azonnal egyértelművé vált a harcos számára, hogy hősies harc során vesztette életét. Kardja mozdulatlan teste közelében hevert. Egy Elf lány térdelt mellette véres kezekkel. A szörnyeteget bámulta, láthatóan sokkot kapott a rémülettől. A lény fenyegetően rásziszegett. A hang kísértetiesen hangzott fel, mintha csak egy hatalmas kígyó torkából tört volna elő, ám ennél is rémisztőbb volt az, hogy a hangok mögött egy nyelv szavait lehetett sejteni. A lány felszipogott.

– Megállj, bestia! – kiáltotta felé Feketesörény. – Hagyd békén a nőt!

Az Alakváltó kérdően pillantott a harcosra. Mozdulatai gyorsak és fürgék voltak, mintha csak egy marionettfigurát rángattak volna. Szeméből értelem sugárzott, egy embertelen tudat, mely gúnyosan mérte végig ellenfelét. Kinézete a Szárazkőben látott lényt juttatta Feketesörény eszébe, de ebben volt valami apró különbség. Másképp mozgott, más pózban állt. Ennél több ideje azonban nem volt arra, hogy ezen töprengjen. A lény rávetette magát.

Ízületeinek kattogásán kívül nem adott ki semmilyen hangot. A harcos hátraugrott, lehajolt borotvaéles karmának suhintása elől, és épp csak sikerült elkerülnie a csapást, ám hajának egy tincsét így is elvesztette a támadás során. Ellentámadásba lendült, a lény azonban gyors volt, gyorsabb, mint az a fajtársa, amivel korábban megküzdött az ostrom alá vont teremben, talán gyorsabb még nála, Chaddánál is... és az ütése csak a levegőt szelte keresztül.

Tucatnyi csapást váltottak, szemmel szinte követhetetlen sebességgel. Mikor ismét elugrottak egymás közeléből, Feketesörény arca egy mély sebbel lett gazdagabb, melyből vér serkent, a szörnyeteg pedig két tüskét vesztett el a hátáról. A bestia ekkor elkezdett átalakulni. A tüskék visszahúzódtak a hátába, páncélja vastagabbá vált, és vastag szaruréteg alakult ki rajta, mint amilyen egy Rinocérosz Ember bőre. Ellenfele megerősítette védelmét. Ahogy körözni kezdtek egymás körül, Feketesörény csak azért fohászkodott, hogy Yaztromo mielőbb utolérje.

A háta mögött hallotta, hogy az Elf nő halkan zokog. A félelemtől mozdulni sem tudott, a sorsa e csata kimenetéltől függött. A szörnyeteg visszahúzta jobb karmait, majd ökölbe szorította a kezét és a harcos szeme láttára kezdett újabb átváltozásba. Mikor karja ismét szilárd alakot öltött, keze helyén egy tüskés buzogány formálódott. Feketesörény továbbra is a lény szemeit bámulta, próbálva kiolvasni belőlük, hogy mikor fog támadásba lendülni.

Ellenfele közelebb lépett és nagy ívben meglendítette új fegyverét. Már nem volt ideje félrelépni. Felnyúlt szabad kezével, és elkapta a csuklóját. A bestia hihetetlenül erős volt, de a harcos is! Egy másodpercig egymásnak feszülve álltak, Feketesörény közben kénytelen volt eldobni a kardját, hogy két kézzel keljen birokra az Alakváltóval. Ilyen közel egyébként sem tudta volna hatékonyan használni azt, és mindenképp le kellett fognia a másik, karmos végtagot.

Hosszú pillanatokig álltak így. A harcos izmai fájdalmasan feszülve tartották vissza ellenfelét, lábai mintha földbe gyökereztek volna, nyakán és homlokán kidülledtek az erek. Megrázta fejét, hogy kirázza szeméből az arcára folyó és a friss sebét csípő, sós izzadtságcseppeket. Majd lassan sikerült hátrálásra késztetnie a szörnyeteget. Látta, amint félelem villan a vörös szempárban. Aztán összegörnyedt a fájdalomtól, mikor éles fájdalom hasított a karjába. Teljesen megfeledkezett ellenfele farkáról. Miközben az egyensúlyát próbálta visszanyerni, a szörnyeteg buzogány-karja lecsapott a vállára és a földre sújtotta.

A bal karjába hasító fájdalom annyira erős volt, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Még küzdött az ájulás ellen, de tudta, hogy a helyzete reménytelen. Nem tudott mozogni, a bestia következő csapása pedig bizonyára nem vét el egy mozdulatlan célpontot. Ennek ellenére is megpróbált feltápászkodni. A szörnyeteg diadalittasan felszisszent, miközben karmaival védtelen nyaka felé kapott.

– Vigyázz! – sikoltott fel a nő.

Feketesörény megpróbált kitérni a támadás elől, ám ekkor egy tollas, károgó, szárnycsapkodó árnyék suhant el fölötte. Az Elf kardjához gurult, és felkapta.

Vermithrax az Alakváltó feje fölött lebegett, csapkodott hatástalanul a szárnyaival, és kapott csőrével annak szeme irányába, amivel sikerült elterelnie a figyelmét a sebesült harcosról. A lény alakja ismét megváltozott, a szemöldökénél lévő csont megnyúlt, amitől a szörnyeteg szempárja barlang mélyén izzó tűznek látszott. Ezzel sikerült kivédenie a madár egyetlen hatásos támadását. Most, hogy már nem kellett látása elvesztése miatt aggódnia, nyugodtan csapott karmával a tollas jószág felé, kis híján kettétépve azt. Vermithrax gyorsan a magasba röppent, a szörnyeteg kartávolságán kívülre.

A tisztás bejáratánál ekkor felbukkant Yaztromo és Menyét. A varázsló lihegve próbálta visszanyerni lélegzetét, míg a svindler késével kezdett hadonászni, annak ellenére, hogy a bestia legalább tízméternyire volt tőle. Látszott, hogy a bűbájosnak kelleni fog egy kis idő, mielőtt beszállhatna a küzdelembe, és ha az Alakváltó most támadna rá, könnyű préda válna belőle. Feketesörény abban is biztos volt, hogy Menyét képtelen lenne bármit is tenni ellene. Csak magára számíthatott. Helyes! Tartozott a szörnyetegnek néhány sebhellyel.

Újult eltökéltséggel támadt az Alakváltóra. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elnyomja a vállába hasító fájdalmat. A bestia levette róla a szemét, hogy felmérje az újonnan érkezetteket, most azonban ismét a harcos felé fordította a figyelmét, és mindkét kezét előrenyújtotta, mintha csak szorosan magához akarná ölelni. Jobb kezéből ismét karmokat növesztett. Feketesörény még csak meg sem próbálta elkerülni ezeket, ehelyett egyenesen előrevetette magát, és teljes erejével és súlyával a szörnyeteg gyomrába döfte a kardját. A teremtmény felszisszent, ahogy a harcos lendülete kipréselte belőle a levegőt.

Feketesörény feltérdelt, majd egy hátrabukfenccel kitért a karmok csapása elől. A lény az Elf pengével a törzsében hátratántorodott, és ahogy félre fordult, látta, hogy a fegyver teljesen felnyársalta, annak hegye a hátából állt ki.

Gyorsan a saját kardjához rohant, és felkapta a földről. Néhány gyors, jól irányzott csapással bevégezte a munkát, és megszabadította a szörnyeteget a szenvedéseitől. Csak mikor már végleg mozdulatlanná vált, bújt elő Menyét, hogy a késével a tetemet kezdje szabdalni.

– Na, te szörnyeteg, most megízlelheted Menyét pengéjét! – kiáltotta. – Sorsod megpecsételődött, mert nincs Allansiában nálam halálosabb harcos!

– A nevem Csillag – mondta mosolyogva a nő. Kétség sem férhetett hozzá, hogy honnan kapta, homloka közepét ugyanis egy csillag alakú anyajegy díszítette. – Megmentette az életemet, az adósa vagyok. Ha bármit is tehetek cserébe, csak kérnie kell.

Korábbi félelmének már nyoma sem maradt. Minden mozdulata belső kecsességet és nyugalmat árasztott magából. Feketesörény most végre közelebbről is megnézhette. A többi Elfhez hasonlóan ő is magasnak és vékonynak bizonyult, kecsesnek és fürgének, mint a szélben táncoló nádszál. Hosszú lábaival csak kicsit volt alacsonyabb a harcosnál. Arca szív alakúnak tetszett, széles homloka hegyes állba keskenyedett. Fülei hegyesek voltak, széles szája pedig furcsán érzéki.

Arcát azonban hatalmas, kerek szemei és hosszú szempillái dominálták. Egyik írisze meleg, mély barna, míg a másik fagyos, kihívó kék színben csillogott. Különös arca szinte embertelennek tűnt – de hát az Elfek más fajba tartoztak. Azt mindenesetre el kellett ismernie, hogy a maga szokatlan, egzotikus módján gyönyörű volt.

– Feketesörény Chadda vagyok, Salamonis szolgálatában állok. Nem tartozik semmivel. A megmentése Amonourom növelte, ez elég jutalom számomra.

Csillag idegesen megnedvesítette az ajkait. – Örülök, hogy a segítségére lehettem – válaszolta kissé gúnyos mosollyal.

– Mi történt itt? – kérdezte nyersen a harcos, és örült, hogy hallotta Yaztromo és Menyét közeledő lépteit. A lány hűvös pillantása eléggé nyugtalanította. – Miért támadt rátok a szörnyeteg? Egyáltalán hogy kerültek ide?

– Egyszerre csak egy kérdést, ha lehet, jóképű barátom – mondta még mindig mosolyogva, a szemébe nézve. – Celanionnal olyan gyógynövények keresésére indultunk, mely csak az erdő ezen részében nő.

– Valóban így is van, szép hölgyem – hangzott fel Menyét hangja, majd megragadta a kezét, hogy udvariaskodva egy csókot nyomjon rá. – Ha bármiben a segítségére lehetek, csak kérnie kell. Menyét vagyok, nem csak kiváló harcos, de nagyszerű szerető is. Kardforgató tudományomnak egész Allansia a csodájára jár, ha érti, mire gondolok?

Csillag úgy kapta el a kezét, mintha valami undorító, nyálkás dolog ért volna hozzá. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Yaztromo közbeszólt.

– Miféle gyökereket keres? Soha nem hallottam róla, hogy itt bármiféle gyógynövény nőne, pedig tekintélyes tudással bírok ezen dolgokban.

– Nem tudom. Celanion volt a herbalista. Én csupán a társa voltam.

– Méghozzá remek társa, ebben biztos vagyok – mondta negédes hangon Menyét. Közelebb lépett az Elf nőhöz, és Feketesörény érzése szerint kissé túlságosan is bizalmaskodóan a vállára tette a kezét. – Biztos nagyon felzaklatta a veszteség. Ha szüksége lenne némi vigaszra, nos, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy rengeteg tapasztalatom van zaklatott leányok istápolásában.

Csillag lerázta magáról a tolakodó kezet, és közelebb húzódott Feketesörényhez, hogy a harcos szinte már érezte a testéből áradó meleget. – Ki lenne tisztelendő útitársa? – kérdezte a varázslóra pillantva.

– Yaztromo vagyok, a Fekete Erdőből. – A varázsló végigsimított hosszú szakállán. Büszkén kihúzta magát, mintha elismerést várt volna, a lány azonban csak udvariasan elmosolyodott, mintha még soha nem hallott volna a híres mágusról. Yaztromo összeráncolt homlokkal nézett vissza rá. – Nem válaszoltál a kérdésemre, te lány! Miért támadott rátok a szörnyeteg?

– Nem tudom. Minden olyan hirtelen történt. Soha még nem történt ilyen, de sok minden változott, mióta a Pokolkapu Erődbe új lakók költöztek.

– A Pokolkapuba? Nahát, hiszen mi éppen oda tartunk! – kiáltott fel Menyét.

Feketesörény éles pillantással figyelmeztette a férfit. – Mit tud az Erőd új mesteréről? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmet vezetőjük baklövéséről.

– Szinte semmit, csak hogy Orkok, Goblinok és még szörnyűbb lények árasztották el a környéket. Éjszakánként különös fények játszanak az égen a vár fölött, és sokan gonosz mágiáról pletykálnak. Ha Pokolkapuba tartotok, akkor hősök lehettek, mert most már csak egy hős merészkedne a közelébe. Mi elhagytuk azt a területet, mikor elkezdődtek ezek a gyanús dolgok.

– Ismeri az oda vezető utat? – kérdezte a harcos, nem törődve a varázsló fejcsóválásával.

– Természetesen ismerem. Szeretné, hogy elvezessem oda? Az egy sötét út, de ha úgy kívánja, nekivágok. Ez a legkevesebb, amit tehetek azért, aki megmentette az életemet.

Feketesörény megfontolta az ajánlatot. Nem akarta, hogy még több idegen szerezzen tudomást úti céljukról, és veszélybe sem akart sodorni valakit, akit az imént mentett meg a biztos haláltól. Másrészről Menyét nyilvánvalóan használhatatlan volt, és egyébként is volt Csillagban valami különleges.

A harcos végül döntött. – Rendben van. Ha hajlandó elkísérni minket, azt hálásan megköszönöm.

A nő előrenyúlt, és megragadta a kezét, ahogy a kereskedők szokták, amikor megköttetik az üzlet. – Bárhová elkísérném – motyogta.

Yaztromo hangosan megköszörülte a torkát.

– Nem gondolod, hogy el kellene temetnünk egykori társadat?

Csillag bólintott. – Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb.

11
Áruld el a titkod

Axion fekvő testére lepillantva Cawlis elégedetten elmosolyodott. Minden a tervei szerint haladt. A Vérkő erejét felhasználva a Nagy Maghrus ismét testet öltött, és hamarosan felfedi előtte a titkot, melyet az Alakváltó és annak mesterei is olyan nagyon tudni vágytak.

Nézzenek oda, gondolta. Nem sok maradt belőled, mi? Csak egy nagy halom hús, amit a mágia és az ősi maradványaidban szunnyadó erő mozgat. Ha belegondolok, hogy egykor egész királyságok táncoltak úgy, ahogy fütyültél, és ezrek ugrottak, hogy minden apró sóhajodnak eleget tegyenek, szinte már sajnálnálak. Már ha képes lennék sajnálatot érezni.

Axion teste ismét a rúnákkal díszített kőlapon hevert, mint az elmúlt két nap során végig. A szertartás végén szerzett ereje átmenetinek bizonyult, és mostanra ismét mély álomba süllyedt. Cawlis tudta, hogy sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy hozzászokjon új testéhez, most, hogy visszatért arról a síkról, ahol az elmúlt évezred során tengődött. Ez várható is volt, és része volt a tervének.

Művét csodálva simított végig egyik ujjával az áttetsző bőrön. A rózsaszínű izmok sorvadtnak látszottak, de tudta, hogy hamarosan erőre kapnak majd. A csontváz szilárdan kitartott. A kukacok már megformálták emésztőrendszerének egy részét. A Vérkő meleg ragyogást árasztott a mellkasüregéből, mágikus szívdobbanásai ütemesen világították meg a termet és Axion testét is. Mindent egybevéve a dolgok remekül alakultak. Hamarosan megérik rá az idő, hogy a terv a következő szakaszába lépjen.

Az Alakváltó az állát vakargatva igyekezett úrrá lenni heves érzelmein. Ez volt a veszélye annak, hogy túl sokáig volt egy adott formában: lassan átvette a megszemélyesített lény jellemvonásait. Tudta, hogy ha túl sok időt tölt el emberi alakban, az érzelmességük és beszűkült látásmódjuk véglegesen megrontja. De tényleg olyan rossz dolog lenne ez? gondolta elméjének egyik fele. Van bármely más alak, melyben ennyire tudná élvezni a győzelme felett érzett örömét? Ajkai szinte maguktól vigyorra húzódtak.

Az Alakváltó összecsapta tenyereit. Axion felnyitotta ékkő-szemeit, melyekben a Vérkő fénye izzott. Szemgödreiben mintha vulkáni láva fortyogott volna, mely démoni maszkká változtatta vonásait.

– Olyan gyenge – szólaltak meg halkan a hangok, melyek visszhangot vertek a teremben, éles kontrasztot alkotva a félig megformálódott tüdejéből feltörő hörgésnek. – Álmot láttam, Abrascia. Hogy megostromolták a váramat, legyőztek és elpusztították fizikai alakom. Visszavonultam, vissza a Vérkő mélyére, mely rosszabb volt bármily halálnál... Azt álmodtam, hogy egy emberformát viselő szörnyeteg visszaidézett.

Cawlis egy pillanatig eltöprengett, kihez is beszél a Nagy Maghrus. Nem a hitvesét hívták Abrasciának?

Axion megpróbált felülni. A mozdulat bizonytalan volt, mintha egy gyermek próbálna először talpra állni, vagy egy haldokló tenne még egy utolsó lépést. – Olyan gyenge, Abrascia. Az erőm elhagyott, a testem olyan furcsa... és ez a fájdalom... Miféle rémálom ez?

– Nem rémálom, Rettegett Úr – mondta bizalmasan Cawlis. – Ellenségeid árulásának áldozata lettél. Lelked a Vér Kövébe menekült, de én visszahoztalak. Egyesítettem szétszórt maradványaidat és megidéztem e világba szétszakított lelkedet. Visszahoztalak, hogy beteljesítsd a küldetésedet.

– Nem lett volna szabad. – A hangok egyetlen mondat alatt suttogásból sikollyá, üvöltéssé erősödtek, majd esdekléssé lágyultak vissza. – Nem álom? Akkor nincs küldetésem. Elbuktam... a bolondok, megpróbáltam örök életet adni nekik. Megpróbáltam felülkerekedni a Halálon, és visszaadni az embereknek elveszett halhatatlanságukat. Akkor hát ellenem fordultak?: Erre számítani lehetett. Az istenek irigyek, az emberek bolondok.

– Nem buktál el, Rettegett Úr. Életet teremtettél. Kitépted titkát az anyák méhéből. Teremtményeid egy egész Birodalmat hódítottak meg neked. Te és követőid évszázadokig éltetek. – Cawlis hangja suttogássá lágyult. – Meg kell, hogy osszad velem titkaidat. El kell, hogy mondj nekem mindent.

– Nem emlékszem. Oly sokat elfeledtem, miközben hosszú, élettelen álmom aludtam. Engedd, hogy visszatérjek, ahonnét jöttem, vagy végezz velem. Ez lenne számomra a legnagyobb kegyelem.

– Fájdalom, de ezt nem tehetem meg, Axion Nagyúr. Meg kell osztanod velem a titkaidat. Ennél kevesebbel nem érhetem be. Mondd el, hogyan hoztad létre szolga fajaidat. Mondd el, hogyan győzted le a Halált. Folytatni akarom dicső munkádat!

– A Halált nem lehet legyőzni. Csak átmenetileg lehet rászedni. Azt hittem, rájöttem a világegyetem legnagyobb titkára. Na persze! Az univerzum az, ami, és nem lehet megváltoztatni. Annyi ártatlannal végeztem a kísérleteim során... és ez az, amit megtudtam. És azt hiszed, hogy majd elmondom neked, hogy elkövesd ugyanazokat az ostoba hibákat? Még ha emlékeznék rájuk, sem árulnám el neked!

Cawlis félelmei beigazolódni látszottak. Axiont megháborította hosszú élőhalott léte. És ami még rosszabb volt, emlékeit is elvesztette. De legalább azok vissza fognak térni, ha a teste újból erőre kap.

– Nem mondok el neked semmit! Semmit! – A hangok egymásba vegyülve kiáltoztak és sikoltoztak.

– De igen, el fogsz, Rettegett Úr. Hidd el nekem, el fogsz. Helyrehoztam régi termeidet. Miközben beszélünk, felkészítik azokat a visszatérésedre. Életet adok neked, te pedig cserébe hatalmat nekem.

– NEEEE! Hagyj meghalnom! – Még Cawlis is összerezzent a varázsló esdeklő hangjaitól. Igen, gondolta, ha most félelmet kezd érezni, akkor valóban túl régóta hordta már ezt az alakot.

A Troll mestere fogadótermében várt. Ideges volt, bár tudta, hogy nincs rá semmi oka. Feladatát több, mint kielégítően végezte el, és elegendő új testtel tért vissza, hogy Cawlis folytathassa a kísérleteit. Ettől a szobától még egy, a pokol legmélyéről megidézett Démont is rázna a hideg. A gondolatok csigalassúsággal fogalmazódtak meg a fejében. Bárki volt is a felelős a helyiség megtervezéséért, pontosan tudta, hogyan tud félelmet kelteni az érkezőkben. Hideg volt, mint egy halottidéző szíve, lehelete apró ködpamacsokat formált, melyek a padló fölött lebegő párába vegyültek. Mikor a Troll összedörzsölte kezeit, hogy kicsit felmelegítse őket, a hang kísérteties, örökké visszaverődő visszhangot vert. Időnként úgy érezte, az lenne a legjobb, ha semmiféle hangot nem adna ki, különben felhívja magára valami sötét és éhes teremtmény nemkívánatos figyelmét...

A Pokolkapu Erőd alsó termeit a Holdő Dombok hideg, szürke szikláiból vájták ki egy különös mintát követve, mintha az építők egy élőlény belsejét próbálták volna lemásolni. A plafont tartó boltívek bordákra emlékeztették a Trollt, helyenként tüskék nyúltak ki a falakból, akárcsak egy sündisznó hátából. Ezekről a dárdákról áldozatok felnyársalt tetemei lógtak. Barna foltok tarkították itt a padlót, ahol a vértócsák megszáradtak.

Előtte emelkedett az Alakváltó trónja, egy hatalmas ébenfa-faragvány, melyet egy gubbasztó, idegen szörnyeteg alakjára formáztak. Az egyik vadabb teremtményre emlékeztette, melyet mestere a harcai során korábban magára öltött. A trónszék a padlót átszelő, furcsa formát öltő vájatok közepén állt. Volt már rá példa, hogy ezek áldozati vértől vöröslöttek. Az éltető nedű a szék alatt gyűlt össze, majd folyt tovább Cawlis tudja hová. A Trollban időnként felvetődött a kérdés, tulajdonképp mire is készül mestere, de jól tudta, hogy ilyen gondolatoknak nem volt szabad hangot adnia. Korábbi tapasztalataiból tudta, hogy a varázslók könnyen dühbe jönnek, ha céljaikról faggatják őket. Idegességében szerencsemedálját kezdte babrálni.

Mire észbe kapott, már előtte állt Cawlis Nagyúr. A Troll nem tudta eldönteni, hogy egyszerűen csak olyan nesztelenül osont be a terembe, hogy nem vette észre, vagy varázsütésre termett előtte. Urát ismerve ez utóbbit sem tartotta lehetetlennek. Hosszú, kellemetlen pillanatokba telt, hogy összeszedje magát és jelentést adjon.

– A dolgok jól alakultak, mester. Húsz új test a varázslat-szobához.

Az Alakváltó zaklatottnak tűnt, homlokát összeráncolta, általában komor tekintete pedig kifejezetten zordnak látszott. – Igen, igen. Szép munka. Vitesd a testeket az eresztő szobába. Éltető nedveik új erőt adnak majd vendégünknek. Reméljük, hogy ez az emlékein is segíteni fog.

A Troll értetlenül állt, és azon töprengett, miről beszél a mestere. Vajon kell erre most válaszolnia valamit?

– Mire vársz? Tedd a dolgod – mondta nyugodt hangon Cawlis.

A Troll elsietett. Az Alakváltó halk, udvarias hangját sokkal ijesztőbbnek találta, mint ezernyi harcos csatakiáltását.

Az erőd alatt futó, fagyos folyosók kiáltásoktól zengtek. Öt egymásba fonódó hangot lehetett hallani, melyek ugyanazokat a szavakat ismételgették újra meg újra, időnként kérlelve, máskor parancsolóan. Időnként egy másik nyugodt, udvarias és közömbös hang válaszolt, ám volt benne valami gunyoros is. Még az árnyas járatokban ólálkodó, fekete szívű bestiák is összerezzentek ez utóbbi hallatán, mert volt benne valami embertelen és időtlenül kegyetlen. A szavak visszhangokat vertek a járatok labirintusában, és ködként szivárogtak le a várkastély éjsötét kazamatáiba.

A középső szinteken szem nélküli, csontfehér bőrű szörnyetegek, Nyöszörgők vetették magukat nyálkás hasukra, és fohászkodtak szabadulásért denevérszárnyú istenükhöz. Kántálásuk hangja elérte az Elfeledett idős papját is, aki megkongatta vészharangját. Az elmúlt fél évszázad során, ahogy előtte apja is tette, ő is a sötétben ülve várta a jelet. Büszke volt rá, amiért őrá esett a választás e megtisztelő feladat betöltésére. Amint elült a harang hangja, szívverése abbamaradt, és meghalt.

Mikor a visszhangok elérték őt, a nagy pók, melyet a Törpék csak Krya-Shebbothnak hívnak, abbahagyta a Nyiladék fölött kifeszített hálója fonását, mert megértette a szavakat, és tudta, mi fog történni, ha az öt hang már nem ellenkezik az egyel. Méregtől csöpögő csáprágóiba vette a Goblin tetemét és az éléskamrájába sietett. Tudta, mikor kell fedezékbe menekülnie.

Még mélyebben azok, akiknek valódi nevei örökre el vannak rejtve a világ elől, szintén megérezték az éter remegésének mintáit, és örömhöz hasonlatos érzések áradtak szét felfoghatatlan elméikben. Hamarosan talán ismét lakomára hívják majd őket.

Az Okkermárga Barlangok örök éjszakába borult részein mindenféle lények, szolgák és mesterek várakoztak visszafojtott lélegzettel, hogy mi fog történni ezután.

Axion felemelte a fejét és lángoló szemekkel körbepillantott. Már állt, ám bábuként lógott az érszerű csövek hálójában. Undorító folyadék bugyogását hallotta belőlük felhangzani, és fájdalom áradt szét azokról a helyekről, ahol behatoltak a testébe. Még mindig gyenge volt, és csupán ezeknek a csöveknek a segítségével volt képes állni.

Ismét álmodott, egy másik helyről, a fájdalmon és sebeken túl. Egy búskomor kastély pókhálóval beszőtt folyosóin sétált. Penészes festményekre pillantott, melyek ifjú korában ábrázolták: büszkén, elegáns öltözékben, ereje teljében, gyilkolásra készen, mindenki által félve és szeretve és gyűlölve. A képek még a kísérletek előtti énjét ábrázolták, mielőtt a teste megváltozott volna. Azok után egyetlen művész sem volt képes rápillantani. Érezte a rothadó akasztók és a sós, nedves levegő szagát, hallotta a hamis hárfák vad, disszonáns zenéjét a nagy bálteremből, ahol, jól tudta, csontvázak táncoltak.

A zene gúnyolódott rajta, a testek rég halott barátok és ellenségek voltak: szeretők, gyermekek és szolgák hústalan csontjai. Egy másik időben ismerték őt, amikor még a saját testét viselte, nem pedig ezt a szentségtelen förmedvényt.

Nem! Nem akart erre gondolni, arra, hogy mi történik most vele. Inkább az álmára összpontosított. Felidézte, ahogy megfordul és elmenekül a várból. A következő pillanatban már nem a folyosón állt, hanem egy csendes, békés temetőben. Egy rég elfeledett kereskedő felborult sírkövén ült, és az angyalszárnyas szobrot nézte, mely kedvese, Abrascia mauzóleumának bejáratát őrizte. Ez a hely békés és nyugodt volt. A mindent befedő köd elnyomta az éles hangokat, eltakarta a durvább körvonalakat. A temető valóságos volt, mondta magának. Valóságosabb, mint ez a hely. A Vérkő világa volt a hely, ahol lelke évszázadokon át pihent és haldoklott. Az volt a valódi otthona, nem ez, egy nagy üstnyi vér fölött lógva, fekete mágiával megbilincselve, miközben foglyul ejtője, aki szolgának adja ki magát, figyeli gúnyolódva.

A Vérkő zárta magába testtelen lelkét. Ez volt menedéke, álmának helyszíne, ahol ő formálhatta környezetét, ahol képzelete valósággá válhatott. Vissza kellett jutnia oda. És ehhez csak meg kellett halnia. A varázslat, ami az ékkőhöz kötötte, utolsó szívdobbanását követően beszippantja majd. És akkor ismét biztonságban lesz.

Megpróbált nem arra gondolni, mi történt ezután a temetőben: arra, hogyan törtek elő a földből a csontos ujjak, hogyan ragadták meg a bokáját, hogyan másztak elő a sírokból, és egyenesedtek fel a telihold fényében. Nem akart arra gondolni, mit jelenthetnek ezek az álmok. Csak szabad akart lenni.

Megpróbált a kábeleken előre-hátra hintázni, kiszabadítani magát a kegyetlen csápokból, melyek táplálékkal töltötték el és ezen a borzalmas helyen tartották. A csövek a testével együtt inogtak, de nem eresztették el.

– Ez felesleges, uram – hangzott fel kínzójának gunyoros hangja. – Ennél sokkal erősebbnek kell lenned, hogy eltörd azokat a csöveket. Szerencsére pont ez a célunk. Alantas halandók erejét öntjük beléd, hogy tested ismét egészségesen, erőtől duzzadjon. Egészségesnek kell lennie ahhoz, hogy... de nem, később bőven lesz elég időnk arra, hogy a terveimről beszélgessünk. Szeretnéd tudni, milyen remekül nézel ki? Talán inkább saját szemeddel szeretnéd látni. Nyisd ki a szemeid!

Axion képtelen volt ellenállni a parancsnak. Lehet, hogy a belé pumpált tápanyagokba valamilyen akarat-gyengítő szert is kevertek? Több olyat is ismert, amit használhattak rajta. Egyszer, régen azt is tudta, hogy tud ellenállni a hatásuknak. Bár emlékezne rá! Oly sok mindent elfelejtett a Vérkő világában. Nem sok emlékére volt ott szüksége.

Lassan felnyíltak a szemei, és egy Törpék készítette ezüstözött tükröt pillantott meg maga előtt. Az alak, ami ebből visszatekintett rá, egy hústalan szörnyeteg volt, ragyogó szívvel, egy bestia gyermekkora legrosszabb rémálmaiból. Saját magát látta. Sikoltani akart, de nem tehette. Nem adhatta meg ezt az örömet az Alakváltónak.

– Hát nem örömteli a tudat, hogy a halhatatlanság iránti kísérleteid sikerrel jártak? Bőven elég maradt meg belőled ahhoz, hogy újjáteremtsünk. A kutatásodat siker koronázta.

Képek villantak fel Axion elméjében, jelenetek azokból az időkből, amikor élőlényeken kísérletezett, remélve, hogy rátalálhat az élet és a halál titkaira. Látta áldozatainak arcát: fiatal férfiakét és nőkét, akik visítottak, miközben létfontosságú szerveket operált ki belőlük, miközben még éltek. Látta a torz, alaktalan teremtményeket, melyek elsőnek másztak ki az erjesztőkádakból, hogy megpróbáljanak végezni saját magukkal. Látta azoknak a püffedt, lila testét, akiket véletlenül fertőzött meg a pestissel, miközben hevenyen fertőző betegségeket vizsgált. Látta minden tévedését és ostobaságát és kegyetlenségét. Az évszázadok során megfeledkezett róluk, most azonban mind visszatért az emlékezetébe.

– Nem érted! – kiáltotta könyörgően, miközben a testéből előtörő, eltorzult hangokat hallgatta. – Elbuktam. Rossz irányba indultam. A munkám őrültség. Amikor belevágtam, még fiatal voltam, büszke és ostoba. Idősebb koromra pedig túl hiú ahhoz, hogy beismerjem a tévedéseimet. Szörnyeket és betegségeket eresztettem szabadjára. Kísérleteimnek csupán torzszülöttek lettek az eredményei. Nem voltam képes a halandókon javítani.

Cawlis elvigyorodott. – Oly sok új dolgot hoztál létre, Rettegett Úr, csodálatos dolgokat. Mint az Alakváltókat, ami én is vagyok.

Axion most először vette jobban szemügyre a lényt. Látta a teremtmény furcsaságát, az apró különbségeket az eredeti lényeihez képest. Ennyit változtak volna élőhalott léte során? Vagy ez valami egészen más bestia lett volna? – Te nem vagy valódi Alakváltó. Túl sokat hordtad ezt a testet a jelenlétemben. Látom, hogy jobban kedveled, mint a saját formádat. Megromlottál.

– Én szívesebben hívom ezt „megváltozásnak,” uram, csupán csak „megváltozásnak.”

A lény hangjából áradó gúny hallatán Axion eltökélte, hogy kiszabadítja magát. Ehhez pedig szüksége volt régi tudására. Többre kell emlékeznie. Azon el sem töprengett, hogy foglyul ejtője miért vigyorodott el.

12
A Pokolkapu

Feketesörény a szirt szélén állva nézte, ahogy a kis patak a szurdok mélyén tovacsobog. Ebből a magasságból egészen szépnek tűnt a hely, ahogy a kavargó víz fehér habot vert, mikor a mederből kimagasló, a sodrás útját álló hatalmas szikláknak csapódott. Ahol kisebb vízeséseket alkotva apró medrekbe zúgott, a felszálló vízpára szivárványokat képezett. A vízmosás szemközti oldalán a sziklafal még magasabbra emelkedett, melynek csúcsán tudta, hogy ott emelkedik a Pokolkapu, egyelőre azonban a dombok lankái eltakarták előle az építményt. Minden békésnek tűnt, még a fagy is tiszta illatot kölcsönzött a levegőnek. A csípős szél pirosra festette az ember arcát, és életörömmel töltötte el.

Az ilyen vad, érintetlen, emberektől távol eső helyeken érezte magát Feketesörény a legboldogabbnak. Élvezte az elszigeteltséget és a nyugalmat. Csak azt kívánta, bár ne ezt a helyet választotta volna magának és követőinek lakóhelyül a varázsló. Egy pillanatra el tudta képzelni, hogy építsen magának egy kis házikót a patak mellett, és élete végéig boldogan eléldegéljen szíve választottjával. Elgondolkodva Csillagra pillantott.

A nő is gondolataiba merülve állt, úgy bámulta a lenti medence melletti sziklafalat, mintha egy félig elfelejtett tájékozódási pontot keresett volna rajta. Mintha megérezte volna magán a harcos szemét, felé fordult és elmosolyodott. Különös teremtés volt, gondolta magában Feketesörény. Arca sápadtnak és kissé beesettnek tűnt, és az elmúlt két napban nem evett semmit – állítása szerint elesett társát gyászolta a böjttel. Bár nem bővelkedtek elemózsiával, mégis felajánlották, hogy megosztják vele, amijük van, de a nő mindannyiszor elutasította a felajánlást, végül már úgy érezték, hogy csak alkalmatlankodnak, és feladták a további próbálkozásokat. Mostanra lesoványodott, arccsontja markánsabbá vált makulátlan bőre alatt, szépségéhez azonban nem férhetett kétség.

Menyét is nyilvánvalóan így gondolta, miközben leplezetlenül, mereven bámulta, és időnként megnyalta a száját.

Feketesörény komoran viszonozta a nő tekintetét, mire az lesütött szemmel félrenézett. A harcos szitkozódni kezdett magában a faragatlanságáért. Nem akart udvariatlannak tűnni, egyszerűen csak valahogy mindig a zordabbik énje kerekedett felül rajta.

– Hol van a barlangok bejárata, te lány? – kérdezte, miközben azon morfondírozott, hogy miért nem tud olyan udvariasan beszélni vele, mint általában a nőkkel szokott.

Az Elf a legnagyobb medence mellett emelkedő sziklafalra mutatott. – Amögött a kanyar mögött nem messze.

– És hogyan tudunk lejutni oda, szépségem? – kérdezte Menyét, miközben mellé lépett és megérintette a karját, mintha magára akarta volna vonni a figyelmét. – Talán az lenne a legjobb, ha kettesben lemennénk és felderítenénk a terepet.

Csillag elfintorodva a szirt széléhez lépett, Menyét kétszer is meggondolta, hogy kövesse-e?

– Itt van a levezető út – mondta maga elé mutatva. Ahogy Feketesörény egy hegyi kecske magabiztosságával mellélépett, feltűnt neki, ahogy a szél a hajába kap és egy rakoncátlan tincsét elsodorja, és ahogy a nő kecsesen ismét a helyére simítja azt. Fájdalmas lassúsággal fordította el róla a tekintetét.

Most, hogy jobban szétnézett, ő is megpillantotta a jelzett, lefelé vezető csapást. Keskeny volt, nem szélesebb, mint alkarjának hossza, de alaposan kitaposott. Egészen a vízmosás aljáig vezetett.

– Itt válnak el útjaink – mondta a nőnek.

– Ne... Én... Én veletek szeretnék tartani.

– Nem lehet – válaszolta a hátuk mögött Yaztromo. – Túl veszélyes lenne. Nem rángathatunk bele ilyen veszedelmekbe. Elvezettél minket idáig, és ezzel nagy szolgálatot tettél nekünk. Örök hálával tartozunk neked ezért.

Vajon csak képzelte, vagy a varázsló tényleg örült a kínálkozó alkalomnak, hogy most megszabadulhat Csillagtól? Nem mintha számított volna, barátja igazat szólt. Bármennyire is titokzatosnak találta az Elf leányt, Feketesörény még a gondolatát sem állhatta, hogy kockára tegyék az életét, még ha ez azt is jelenti, hogy itt búcsút kellett venniük tőle.

– Yaztromonak igaza van – mondta. – Remek munkát végeztél azzal, hogy idevezettél minket, nem úgy, mint mások, akiket meg tudnék nevezni – mondta, miközben sokat mondó pillantást vetett Menyétre. – És leróttad a tartozásodat, amiért megmentettük az életedet. Nem kívánom, hogy ismét a lekötelezettünk legyél.

A nő felemelt fővel a harcos elé lépett, és mélyen a szemébe nézett. Feketesörény érezte, amint zavartságában elvörösödik. – Úgy hiszem, csak meg akarsz szabadulni tőlem, Feketesörény uram. – Azzal kecsesen megperdült, a szél a köpenyébe kapott. – Ennyire kellemetlen látványt nyújtanék?

– Nem erről...

– Nem jöhetsz le velünk, Csillag – vágott közbe Yaztromo. A harcos kimondhatatlanul hálás volt ezért. – Elképzelhetetlen szörnyűségekkel kell szembenéznünk, ez kalandozóknak való feladat lesz, nem pedig hajadonoknak. Megtiltom, hogy velünk gyere, és ez a döntésem végleges.

Egy pillanatra úgy tűnt, a nő duzzogni kezd, végül azonban sarkon fordult, és magukra hagyta őket. Felemelt fővel távozott anélkül, hogy visszapillantott volna rájuk. Feketesörény szomorú volt, hogy így meg kellett bántaniuk, és amiért ilyen rossz szájízzel váltak el útjaik, valahol azonban örült is neki.

– Édes hajadon, szomorú vagyok, hogy búcsút kell vennem tőle – mondta nyálcsorgatva Menyét. – Szívem szerint vele tartanék.

– K-kááár! Hát hallgass a szívedre! Eszed az amúgy sem sok van! – gúnyolódott Vermithrax, aki nem kicsit vette zokon a férfi korábbi étkezési javaslatait.

– Nem tehetem, a mestered még mindig tartozik nekem. És mert azok a banditák kifosztottak ki tudja hány falut, és valószínűleg egy csomó kincset felhalmoztak. És mert egy hozzám hasonló férfiért mindig sorban állnak a menyecskék, ha érted, mire gondolok? Otthon szinte bottal kell elkergetnem őket. Tudod, egyszer találkoztam egy hercegnővel, aki... Mégis minek mesélek egy varjúnak?

Most, hogy Csillag magukra hagyta őket, Yaztromo szemügyre vette a szemközti sziklafalat. Arcára távolba révedő tekintet ült ki, mintha valami messzi hangot figyelne. Összevonta szemöldökét, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét.

Feketesörény ezt látva gyorsan elkergette gondolataiból Csillagot. – Mi a baj, Gereth? Aggaszt valami?

– Semmi olyan, amit meg tudnék fogalmazni, de veszélyt érzek. – A botjára támaszkodva levezette őket a keskeny ösvényen. Vermithrax leugrott a válláról, és széttárt szárnyakkal vitorlázott a vízmosásból felszálló fuvallaton. Lassan emelkedett a magasba, míg végül csak egy elmosódott, fekete folt maradt belőle.

Lassan és óvatosan hagyták maguk mögött a napfényt. A járat sötét volt, hűvös, a levegő pedig nedves és áporodott. Fejük felett fáklyák fénye remegett, melyek ötvenlépésnyire ismétlődtek, jelezve, hogy ezt az alagutat rendszeresen használták. Csillag nem tévedett, a bejárat valóban a medence mögötti kanyar után nyílott. A hegybe vájt folyosót könnyedén sikerült megközelíteniük, talán túlságosan is könnyedén, gondolta nyugtalanul Feketesörény. A fölébe magasodó sziklák érzete nyomasztóan hatott rá. Büszke volt rá, hogy a szégyent leszámítva semmitől nem félt, a hely árnyas sötétje és bezártsága azonban határozottan nyugtalanná tette.

Menyét a zsákjában kotorászott, majd egy apró agyagedényt húzott elő belőle. Felnyitotta a pecséttel lezárt száját, és egy döglött denevért húzott elő belőle.

– Mit csinálsz? – kérdezte Feketesörény. Lágy hangon beszélt, mert tudta, hogy a suttogás messzebbre elhallatszik az ilyen helyeken, mint a normál beszéd.

Menyét elvágta az állat torkát, majd az arcára kente a vérét. – Denevér-vér – suttogta hangosan. – Ettől majd látni fogok a sötétben.

– Ostobaság – szisszent fel a harcos. – A denevérek vére nem mágikus. Te mit gondolsz, Yaztromo?

A varázsló hamuszürke arccal, a botot falfehér kézzel erősen szorítva, döbbenten állt.

– Érzem – mondta végül. – Érzem azt a sötét jelenlétet, amit Szárazkőnél is éreztem. Itt van. Valami szörnyűség fog történni.

A járat mélyéből torokhangú szavak hangzottak fel. Orkok! Feketesörény intett a többieknek, hogy maradjanak csöndben. A három kalandor halk léptekkel indult tovább, némán és óvatosan. A falnak lapulva a következő kanyarig oldalaztak, majd kikukucskáltak.

A harcosnak összeszorult a szíve a látottaktól. A járat hirtelen egy mély szakadékhoz érkezett, mely kettészelte az ősi sziklát. A tátongó mélység túl széles volt ahhoz, hogy akár egy hozzá hasonló, jó erőben lévő férfi is megkockáztassa, hogy átugorja. Túloldalt, egy különös faragványokkal díszített kőív alatt két Ork állt egy felvonóhídszerű szerkezet mellett. Most már egyértelmű volt, hogy a látogatók hogyan jutottak be az Okkermárga Barlangokba. Valahogy erősen kételkedett benne, hogy a két őr leeresztené neki a hidat, bármilyen szépen kérné is őket erre.

Elhátrálva intett a másik kettőnek, hogy kövessék őt vissza a folyosó bejáratához.

A napfény egy pillanatra elvakította Feketesörényt, mikor ismét kiért a járatból. Hunyorogva várta, hogy szemei hozzászokjanak a világossághoz. A medencéből felszálló vízpermet felfrissítette arcát. Menyét óvatlanul nekiütközött a hátának, majd egyensúlyát vesztve hanyatt esett.

– Most mi legyen? – kérdezte Feketesörény. – Arra nem mehetünk.

– Talán jobb lenne, ha kifizetnétek, és mindannyian hazamennénk – javasolta Menyét, miközben felállt és leporolta magát.

– Talán én segíthetek – hangzott fel egy ismerős hang. Feketesörény megpördült és egy fürge mozdulattal előrántotta kardját. Csillag ült az egyik közeli sziklán, a vízpermettől nedves, testéhez tapadó ruhában.

– Sejtettem, hogy problémáitok lesznek – mondta nyugodtan. – Úgyhogy úgy döntöttem, hogy itt várom meg, hogy visszatérjetek.

Feketesörény feltekintett a meredek sziklafalra. – Hogy jutunk fel oda? Szárnyakat kellene növesztenünk.

– Igen, ez jó ötlet, növesszünk! – mondta gúnyosan Menyét. – Akkor gond nélkül felrepülhetünk.

– Szóval oda szeretnél feljutni, jóképű harcos? Talán van megoldásom a problémádra. Kövessetek!

Feketesörény az ismételt találkozás fölött érzett vegyes érzelmekkel indult a lány után. Menyét hangosan cuppogva nyalogatta a száját, és követte. Csupán Yaztromo nézett utána aggódva. Kinyújtotta karját, mire Vermithrax kavics módjára zuhant le az égből, és landolt a csuklóján.

13
Elumbar

– Ezek meg micsodák? – kérdezte Feketesörény, miközben a bizarr mintákkal és jelekkel telifestett falat bámulta.

– Nem ismerem fel ezeket a rúnákat – tette hozzá legvészjóslóbb hangján Yaztromo. – És mágikus energiák maradványait sem érzem bennük.

Csillag elmosolyodott. – Ezek Elumbar műremekei. Néha, amikor túl sok gombabort iszik, idejön, és festeget egy kicsit.

– A fákat is? – kérdezte Menyét, majd a tó mellett emelkedő ősi tölgy felé intett, melynek ágait azúrkékre, a törzsét pedig a szivárvány örvénylő színeire pingálták.

– Olybá tűnik – válaszolta szárazon Csillag. – Különös figura, inkább Celanion ismerőse, semmint az enyém. Én csak egyszer találkoztam vele.

Ahogy távolodtak a tótól, egyre több kiszínezett fa mellett haladtak el. Helyenként emberek és vadállatok formájára faragott, ám csak félig megmunkált sziklákat is megpillantottak, mintha a lények lelkei próbálnának előbújni a rideg anyagból, vagy mintha a szobrász menet közben elunta volna magát, és inkább valami ígéretesebb szórakozás után nézett volna. A félkész szobrok nagy részét szintén festék borította: az egyiken például festett mancsnyomokat láttak, és ha Feketesörény nem lett volna biztos benne, hogy őrültség, azt hitte volna, hogy valaki festékbe mártotta egy macska mancsait, majd végigkergette az állatot a köveken. Gyorsan elhessegette az észszerűtlen gondolatot.

Egy tisztáson találtak rá a házikóra. Ez volt a legkülönösebb épület, melyet Feketesörény valaha is látott: egy fából összetákolt, romos kis kunyhó, melyhez mintegy mellékesen több másik szintet is hozzátoldottak. Oldalából faragott tornácok nyúltak ki, esetenként ajtótól és ablaktól jó távol is. A földszinti bejárati ajtót bedeszkázták, a harmadik szinten lévőhöz pedig rozoga lépcsősor vezetett fel, melyet egy embernél kétszer magasabb, faragott ló támasztott alá. A második szinten egy szakaszon teljesen hiányzott a fal, és itt be lehetett látni az épület belsejébe. Az építmény különböző részei élesen elütő színekben pompáztak. Az összhatástól a harcos émelyegni kezdett.

A ház előtti tisztáson megpillantották az Elfet is, aki épp ekkor emelte el vízipipája szipkáját a macskája elől, és szívott nagyot belőle. Ujjaival intve üdvözölte Csillagot, majd meghúzott egy boros üveget, felajánlotta az állatkájának, ezután pedig ismét belekortyolt.

– Gyerünk, Macska, előbb-utóbb neked is ki kell próbálnod. Nem szeretek egyedül inni. – Ekkor mintha észrevette volna az embereket is, talpra kecmergett, és bizonytalan léptekkel feléjük indult.

Miközben közeledett, Feketesörény megállapította, hogy öltözéke még az Elfekéhez képest is elég különc volt. Színes fonalakból szőtt, hosszú talárt viselt, melyet selyemöv fogott össze a derekán. Haja hosszú volt, mint Csillagé, és épp olyan ápolt is, szemeit pedig rózsaszínű üvegű szemüveg takarta el. Ujjait gyűrűk díszítették, lábbelit nem viselt. A harcosnak az is feltűnt, hogy különös öltözékének egy részét festett macskamancsok ékesítették.

Elumbar szomorúan megrázta a fejét. – Macska nem akar velem inni. Ma elég szeszélyes. Hé, Csillag, örülök, hogy ismét láthatlak! Hogy van Celanion? Még mindig olyan puhány?

– Halott.

– Az nem jó. No de épp ideje volt, hogy valami újat próbáljon ki. A sorsa elől senki nem menekülhet, jól mondom? És kik ezek a kedves emberek?

Csillag bemutatta útitársait, különösen kiemelve Feketesörény hősies tetteit. Mikor a varázslóhoz ért, Elumbar felkuncogott.

– Yaztromo a Fekete Erdőből, mi? Nagyon tetszett a könyved, A Nyugati Erdő Gyógyfüvei. Öregem, az egy igazi klasszikus. Hékás, nem vettem én tőled egyszer egy bájitalt?

Yaztromo zavartan toporgott. – Meglehet.

– A lebegés italát. Igen, már emlékszem rá. Celanionnal együtt megittuk a Téli Napforduló előtt. Apám, hogy mennyit repültünk akkor este! Te is emlékszel rá, nem, Csillag? Ja nem, el is felejtettem, csak Cel legutóbbi látogatásakor találkoztunk. No mindegy is. Azok voltak a szép napok.

– Úgy tudom, téged kell keresni, ha egy légballonra lenne szükségünk – mondta egy kicsit túl ridegen Feketesörény. Elumbar elhallgatott, levette a szemüvegét, majd gondosan megtörölgette a lencséket, végül visszabiggyesztette az orrára.

– Ne haragudj, nem értettem jól, mit is kérdeztél?

– Szeretnénk kölcsönkérni egy légballont – válaszolta Yaztromo. – Fontos küldetésü...

– Egy légballont? Miért nem ezzel kezdted? Igen, igen, a legjobb helyre jöttetek.

Ezután a háza mögé vezette őket, ahol különböző kosarak, égők és nagy, foltos szövetlepedők hevertek többé-kevésbé összeszerelt állapotban.

– Ez egy jó darab – mondta, miközben egy rózsafestménnyel díszített, vörös gázzsákra mutatott. – Pókselyemből készült, szinte soha nem zuhant még le. Egy déli hercegnek készítettem, aki háborús kémkedésre akarta használni. Megmondtam, hogy nem adom el, ha embereknek akar vele ártani. Vagy ott van a Zöldhajtás. Nem... inkább felejtsétek el, ahhoz még kell két folt... Á, megvan, ez pont jó lesz nektek. Ez a legújabb terveim alapján készült. Egy repülő sast figyelve kaptam ihletet. A természet tervein már nem lehet tovább javítani, ugye, Csillag?

Feketesörény kétkedve nézett végig a szerkezeten. A kosár elég masszívnak tűnt, a leeresztett zsákról azonban túl sok különös bigyusz lógott. Miközben Elumbar beszélt, a harcosnak feltűnt, hogy Macska egyre közelebb lopódzik Vermithraxhoz.

– Igen, a zsákon van egy oldalsó szárny, amitől az egész szerkezet stabilabb lesz, és így könnyebb irányítani. Legalábbis így gondolom. Még nem igazán volt lehetőségem rá, hogy kipróbáljam. De ne aggódjatok, ez egy klasszikus megoldás.

Macska Vermithraxra ugrott. Ezt egy rövid csetepaté, sok nyávogás és károgás követte, a következő pillanatban pedig már csak azt látták, hogy a macska elszalad Feketesörény lába mellett, és az Elf karjaiba ugrik, aki könnyedén elkapta és szórakozottan cirógatni kezdte.

– Tudjátok mit? Miért nem maradtok itt estére, és holnap reggel majd meglátjuk, mit tudunk kitalálni? Az igazat megvallva most nem érzem magam tökéletesen.

A harcos az első találkozásuktól kezdve egyre bizonytalanabbá vált az alak képességeit illetően. Úgy tűnik, mostani útjuk során arra ítéltettek, hogy csupa kétbalkezes alakkal fussanak össze, és a helyzet napról napra csak még rosszabbá vált. Már az is elég rossz döntés volt, hogy Menyétet bérelték fel vezetőjüknek, és Feketesörénynek a legkevésbé sem fűlt ahhoz a foga, hogy a helyzetüket ezzel a fogyatékos légballon-készítővel tegyék még reménytelenebbé, még ha Csillag ajánlotta is be a fickót. Másrészről azonban már elég későre járt az idő, és nem lett volna rossz, ha fedél alatt tölthetik az éjszakát – még ha az a fedél ilyen cifra színekben pompázott is.

– Elumbar mester, szívesen vesszük meghívását – mondta Yaztromo, meghozva helyette a nehéz döntést.

14
Kijátszani a halált

– Mielőtt meghaltam, mindenek fölött örök életre vágytam. Ironikus, nem igaz? – Axion különös hangja most már élettelibbnek hangzott, visszanyerte régi magabiztosságának egy részét.

– Nem haltál meg, nagyúr – javította ki szelíden Cawlis. – Csupán évszázadokon át tartó álmot aludtál. Azok a tudatlan bolondok képtelenek voltak elpusztítani életed munkáját. Szellemed győzelmet aratott a halál fölött. Elvégre visszahoztalak e létsíkra.

Cawlisban erős kétségek ébredtek. A vén varázsló túlságosan együttműködő volt, még az elmeirányító bűbájok és a táplálékcsöveken át a testébe pumpált agytompító drogok hatásával számolva is. Az Alakváltó felpillantott az egykor hatalmas mágus csontvázszerű testére, izzó ékkőszemeibe. A tápfolyadék tökéletesen működött, ehhez kétség sem férhetett. Axion testén már most sokkal több hús és izom volt látható. Időnként összerezzent, ilyenkor a gyógyuló testét tartó sodronyok is megremegtek.

Axion hangosan felkacagott. Cawlis úgy érezte, elmeállapota eléggé labilis. A Vérkőbe zárva eltöltött évszázadok megőrjítették. Bármely más halandó is így járt volna, ha ilyen sok időt kell eltöltenie anyagi test nélkül. Volt, amikor pokoli örömöt érzett afölött, hogy sötét titkait megoszthatja vele, máskor azonban annyira magába roskadt, hogy kételyei teljesen megbénították. De mindez nem számított, a munka jó ütemben haladt. A gazdatestek egyre erősebbé váltak.

– Igennn! Visszahoztál. – Vajon csak beleképzelte a hangba a keserűséget? Esetleg a gyűlöletet? – Szavamra, kiváló mágikus eredmény, én sem tudtam volna jobban csinálni. Én is kísérleteztem ám hasonlóval: holtak lelkeit idéztem meg, hogy megtudjam, mi vár a síron túl. Szegény lidércek, csupán árnyékai voltak halandó önmaguknak, és képtelenek voltak használható válaszokat adni. Harcoltak a béklyóbűbájom ellen, megpróbálták kiszívni belőlem az életet. Végül szabadjára engedtem őket, anélkül, hogy bármit sikerült volna kiszednem belőlük.

Axion szemei elhalványultak. A mellkasában lüktető Vérkő fénye is sötétebbé vált, melyet már szinte teljesen elfedett a hús, csupán halovány fényfolt maradt utána, mintha halvány jelzőtűz mutatta volna a varázsló szívének helyét.

– De sikerrel jártál, Rettegett Úr. Elsajátítottad az élet teremtésének és a halál elkerülésének titkait. Ezt már bebizonyítottad. Csak azt nem árultad el, hogyan sikerült mindezt elérned.

Axion szemhéjai lecsukódtak, a szemeinek ragyogása teljesen kihunyt. A fej előrebicsaklott, mintha csak feladta volna a küzdelmet.

– Hogyan? Hogyan? Tucatnyi életen át tartó erőfeszítéssel és több ezer ártatlan szenvedésével – mondták suttogva a hangok. – Mérföldeket utazva, ősi könyvtárakat átfésülve. Fekete óceánokat átszelve, démonok akaratát megtörve. Ó, mily fiatal és életerős is voltam akkoriban, nem törődtem sem az árral, sem a következményekkel. Menyasszonyom és én örökké akartunk élni, nevetni az isteneken és kigúnyolni a Halált. Semmi nem állíthatott meg, akik az utamba kerültek, azoknak már csak az istenek kegyelmezhettek meg, mert tőlem nem számíthattak könyörületre...

– Rejtvényekben beszélsz, nagyúr. Hogyan ismerted meg a teremtés titkait? Hogyan bukkantál rá Pecolkaeppun titkára? – Axion most különösen szószátyár hangulatában volt, ezért Cawlis gondosan válogatta meg szavait, hogy ez minél tovább kitartson.

– Beutaztam egész Allansiát, Carsepolistól a Gyöngy-tengerig, a Jégsivatagtól a Csillámló-tengerig. Mestermágusokkal értekeztem, és megismertem a Jég-Ghoulok zagyva legendáit. Tanulmányoztam az Ócivilizáció hátramaradt képírását Araniaan időtlen romjai között. Laboratóriumokat építettem, visítozó rabszolgákon kísérleteztem. De semmit nem sikerült megtudnom.

– Temetőket kutattam át, holttesteket keltettem életre. Sokfelől hallottam sikereknek hírét, az Óvilágba hajóztam, át a Viharok Óceánján, és Khul vad kontinensére. Kísértetek és délibábok voltak egytől egyig. Éveket... nem, évtizedeket vesztegettem el az eredménytelen vándorlással, míg hajam őszbe vált, csontjaim nyilallani kezdtek a kortól. Kétségbeesés vett erőt rajtam, és kis híján feladtam álmomat, mely nem tűnt többnek, mint őrületes idő- és energiapazarlás. És akkor...

Az ősi erőd alatt futó folyosókon nőttek. A falakról lógó, csillogó hálókban a gubók élettől kezdtek lüktetni. A Goblinok, akik őrizték őket, összerezzentek a kemény héjak láttán, és megpróbálták elképzelni, miféle különös, új élet formálódhat meg a belsejükben. Ahogy felpillantottak a bonyolult, érszerű, élő csövek hálójára, melyekben visszataszító tápfolyadékok áradtak, még a lassú észjárású Orkok is megrettenten csodálták a teremtés folyamatát. A gyorsan burjánzó gócok titkos üregeiben új élet szikrái, idegen tudatok kezdtek fejlődni. Hamar, nagyon hamar.

– ... És ekkor értem el az első áttörést. Egy ősi varázskönyvben, mely még a Varázslók Háborúja előtt íródott, rátaláltam az igére, Logaan Titkára. Ármánykodó mágusok munkája volt, egy titkos és már a maga idejében is rettegett szervezeté, a Vörös Lepel Felfedőié. Mikor ellenségeik végeztek velük, nem csak munkájuk eredményeit, még a létezésükről szóló feljegyzéseket is megsemmisítették, nehogy az utókor tudomást szerezzen halálos titkaikról. Igen, mindent megsemmisítettek, ezt az egyet kivéve. Hogy hogyan sikerült az ősi kötetnek átvészelnie a pusztítást, nem tudom, de végül a kezeim közé került.

– Egy kereskedőtől vettem meg, aki azt állította, hogy Goldoran romjai között talált rá. Mikor először rátettem a kezem, nem voltak túl nagy reményeim, és megfogadtam, hogy lassú tűzön fogom megpörkölni a házalót, ha félrevezetett. De ahogy átlapoztam azokat a porladó oldalakat, azonnal tudtam, azonnal, hogy végre rátaláltam az egyik kulcsra. Megszereztem a kirakós egyik darabját, mely az összes többit más fényben tüntette fel. Az a fickó több aranyat kapott tőlem, mint amennyit életében el tudott volna költeni, és szélnek eresztettem, majd munkához láttam.

Cawlis idegesen forgatta az ujjait. Olyan közel járt végre, hogy megértse Axion minden titkát, melyekre eddig csak célozgatott. Elnyomta magában a feltörő vidámság fojtogató, emberi érzését. Ne hagyd, hogy ennek a formának a mirigyei és érzelmei felülkerekedjenek rajtad, te bolond! korholta magát, de az izgatottságát alig tudta leplezni.

Axion hangjai egyre erősödtek, ahogy hosszan megszakított élete legnagyobb sikeréről mesélt.

– Első kísérleteim természetesen kudarcra voltak ítélve. Zsákutcáknak bizonyultak. Ó igen, életet teremtettem: a bujkáló Thia-kant, a féleszű Korgarokat, az erős Axazokat. Mára nyomuk sem maradt, kudarcok voltak, képtelenek voltak versenyre kelni a világot benépesítő lényekkel. De ezeket csupán gyakorlásképp hoztam létre, ha úgy tetszik, tanoncmunkáim voltak, valódi mesterművem előfutárai. Ezután következtek az Alakváltók, az átalakítás rendhagyó próbálkozásai, melyek mindazonáltal már egy fokkal jobban sikerültek. Mikor szabadon engedtem őket, sokasodni kezdtek, és elfoglalták helyüket e alattomos és kíméletlen világban.

– És ekkor jött a hír, amire vártam. Sikerült elfognom a Pecolkaeppun egyik hosszú életű Törpéjét, és a megfelelő, néha fájdalmas rábeszélő módszerekkel rávettem, hogy fedje fel előttem hosszú életük titkát. Megismertem az erőd alól fakadó nedű titkát. Botor módon azt hittem, hogy végre megtaláltam, amit keresek.

Az új élettel terhes gubókban új dolgok mocorogtak éhezve. Bizarr gondolatok öntötték el elméiket, ismeretlen vágyak hajtották őket öntudatra ébredésük felé. A Goblin szolgák, melyek a lüktető és vonagló gubókat figyelték, megszületés előtt álló szörnyetegeket képzeltek maguk elő. Még a mesterüktől való félelmük sem volt elég, hogy posztjukon maradjanak; sarkon fordultak és elmenekültek.

– Előcsaltam a Kényszerítettem a törpéket, hogy jöjjenek elő a mélységből, és mind egy szálig kiirtottam őket. Megkerestem az élet vizét, és nagyot kortyoltam belőle. Őszülő hajam ismét feketébe vált, hátam kiegyenesedett. Visszatértem a laboratóriumomba, mely e terem közelében állt, és a vízből lepároltam a halhatatlanság kivonatát – legalábbis ezt gondoltam! Felhajtottam a bájitalt, a feleségemmel együtt. Levetettük ráncos, öreg bőrünk, mely alól új tűnt elő, puhán, rózsaszínűen. Fogaink megerősödtek, visszanyertük ifjonti étvágyunkat. Így vette kezdetét láthatatlan birodalmam.

– Folytasd, nagyúr – sürgette rekedtes suttogással Cawlis. – Folytasd!

– Mikor felfedezésemnek híre ment, királyok hajtottak térdet előttem, hogy vásárlóim lehessenek, kereskedők ajánlották fel egy élet jövedelmét egyetlen kortyért cserébe. Elképzelhetetlen hatalmam volt, mert ki ne adná el a lelkét, hogy visszanyerje elveszett ifjúságát? Megfizethetetlen titokra leltem, melyet sokan akartak megszerezni tőlem. Ők az életükkel fizettek, míg üzletfeleim vagyonukkal és földjükkel.

– Most visszatekintve nem tudom elképzelni, miért tettem mindezt. Akkor más voltam, a hosszú évek sikertelen kutatásai keserűvé és becsvágyóvá tettek. Dicsőséget, elismerést és hatalmat akartam. Jutalmat a győzelmemért, főhajtást a kortársaimtól. Mindkettőt megszereztem. Nem mintha sokra mentem volna ezekkel.

– A dögvész évtizedek után alakult csak ki, és természetesen én lettem annak első áldozata, hiszen én voltam az első is, aki az örök élet keserű vizét megittam. Az emberi test alapjaiban különbözik a Törpökétől. A vizek, melyek az ő életüket meghosszabbították, egészen más hatással voltak a mi szervezetünkre. Mutáció jelei mutatkoztak a testemen: módosult és megváltozott. Szarvak nőttek a fejemből, szemeim vak kocsányokká korcsosodtak. Kitéptem, és mágikus ékkövekre cseréltem le őket. Ám az agyam is átalakult, a lelkem maga eltorzult. Mikor kezeim karmokká, fogaim pedig agyarakká váltak, többé már nem borzadtam el saját látványomtól. Ragyogtam az új énemtől, étvágyam pedig... elkorcsosult. Előtte büszke voltam, kegyetlen, és igen, gonosz is. De ember maradtam. Mostanra egy szörnyeteggé változtam.

– Mások képetelenek voltak szembenézni a változásokkal, mikor azok megtörténtek. Elméjük összeroskadt, tudatuk megbomlott. Többen eldobták az életüket, köztük szeretett feleségem is. Mások, ahogy én is tettem, elrejtőztek szolgálóik és vásárlóik elől. A közemberek fellázadtak, és bár követőimmel egyre kegyetlenebbül nyomtuk el ezeket a felkeléseket, tudtam, hogy csak idő kérdése lesz, mielőtt legyőznek minket. Ezért elkészítettem a Vérkövet, végső ostobaságom jelképét, lelkem menedékét testem pusztulásának idejére.

Cawlis szíve nagyot dobbant. Végre megismerte Axion végső titkát. Minden a rendelkezésére állt, hogy győzelme teljes lehessen. A túlságosan is emberivé váló fele képtelen volt megszólalni. – Legyőztek, de mi ismét életre kelthetjük a birodalmadat. Az emberek még mindig az örök életre vágynak. Te pedig felfedted előttem az élet létrehozásának titkát.

– Semmit nem hallottál abból, amit mondtam? Nincs titka az örök életnek, csak a változásnak, eltorzulásnak és borzalomnak.

– Ezek a dolgok is lehetnek jók – vágott vissza Cawlis. Képzeld csak el a halhatatlan szörnyek seregét, melyek bármely kihívásra képesek válaszolni, amik alkalmazkodnak az ellenségeikhez és nem félnek semmilyen halandó fenyegetésétől.

– Nem mernéd! – Az összefolyó hangok elborzadva és gyötrődve kiáltottak fel.

– Nem-e, vénember? Nem-e? Te talán elpuhultál az évszázados bezártságtól, én azonban sokkal erősebb vagyok!

– Ezt nem teheted meg! Megtiltom! – A hangokba félelem, harag és szomorúság vegyült. A bennük rejtőző fenyegetés túl komolytalannak hangzott ahhoz, hogy Cawlis különösebben aggassza magát miatta. Ha biztos lehetett volna benne, hogy többé nem lesz szüksége Axion segítségére, most azonnal véget vetett volna nyivákolásuknak.

– Halgass, vénember. Új tested már majdnem tökéletes. Kár lenne, ha most kéne, hogy visszaküldjelek a Vérkőbe.

15
Égen szállva

– Nekem ez nem tetszik – nyöszörgött Menyét, miközben feldagadt, félig csukott szemeit dörzsölte.

– Pofa be és segíts ezt a helyére tenni – förmedt rá Feketesörény. Részben azért volt vele ilyen faragatlan, mert még mindig nem bocsájtotta meg neki, hogy reggel Csillag után leskelődött, miközben a nő fürdött, részben pedig mert szégyellte magát, amiért elvesztette önuralmát és alaposan helybenhagyta. Korábban még soha nem viselkedett így. Miért zaklatta fel ennyire, hogy az a mihaszna az Elf után csorgatja a nyálát? Lehet, hogy egyszerűen csak féltékeny? A harcos azonnal elvetette a gondolatot, majd minden figyelmét a gázzsák kosárhoz illesztésének folyamatára fordította. Ennek során egyesével ellenőrizte az összes rögzítőhorog stabilitását, hisz nem akarta, hogy akkor eresszenek el, amikor már a levegőben vannak.

– Hé, óvatosan! Hetekbe tellett elkészítenem azokat! – feddte meg vigyorogva Elumbar.

Feketesörény az Elfre meredt. A lenyugvó nap utolsó fénysugarai megcsillantak rózsaszínű szemüvegén, melytől szemei apró csillagként villantak meg. Vajon ez a ködös agyú félkegyelmű tényleg képes összerakni egy repülőalkalmatosságot? Yaztromo biztos volt benne, a harcos azonban egyre komolyabban vonta kétségbe a varázsló elmeállapotát is. Az egész napot néma csöndben töltötte, főleg csak bólogatott, és csak ritkán mondott egy-két szót, miközben Feketesörény az ellenséges erődbe való bejutásuk stratégiáját próbálta megtárgyalni vele.

Mi baja lehetett? Vajon rossz előérzet gyötri? Vagy csak túl sokat ivott Elumbar tömény borából tegnap este? És miért vág ilyen komor képet azóta, hogy aznap délután titokban Vermithraxal beszélt? Az igazat megvallva nagyon bosszantotta, hogy Yaztromo olyan beszélgetéseket folytat bárkivel is, melyből kihagyja őt. Persze biztos megvan a maga oka. Talán nem bízik Menyétben vagy Elumbarban. Ha ez volt a helyzet, meg tudta érteni.

Csillag eközben azokat a drótokat feszítette meg, melyek a repülő szerkezet különös, madárszerű farkát kötötték össze a többi részével. Mikor észrevette, hogy Feketesörény őt nézi, megállt, csípőre tette a kezét és félig mosolyogva, félig csalódottan grimaszolva viszonozta a pillantást. A harcos elgondolkodott, vajon még mindig amiatt mérges-e rá, hogy visszautasította a holdfényes sétára való meghívását. Ő maga sem értette egyébként, hogy miért vonakodik ennyire kettesben maradni vele. Volt valami nagyon nyugtalanító az éhes tekintetében és titokzatos mosolyában. Nem taszító... csak... felkavaró.

Még Vermithrax is zaklatottnak bizonyult ma este. A varjú folyamatosan a talajon ugrándozott, majd a levegőbe reppent és gyanakodva körözött a magasban. Furamód nem a környéket vizslatta lehetséges támadás után, inkább a csapatot figyelte. Az Elumbar otthonára települt légkör még Feketesörény máskor acélkemény idegeit is kikezdte, estére már eléggé idegesnek és nyugtalannak érezte magát.

Az Elf befejezte a gázzsák selyembélésének vizsgálatát, és az erdő szélén emelkedő, festett fákhoz sétált, ahol megállt egy pillanatra, majd szemüvegét levéve a sűrűsödő homályba bámult. Köpenye szélével megtörölgette a lencséket, majd ismét az orrára biggyesztette. Egész nap hozzá sem nyúlt a borosüvegéhez, és akár még komolynak is lehetett volna nevezni a viselkedését, ha nem aggódott volna folyamatosan amiatt, hogy hová csatangolhatott el a macskája.

– Nem értem – mondta, mikor nagyot sóhajtva visszatért. – Macska nem szokott ilyen sokáig távolmaradni. Remélem, nem történt vele valami baleset. Talán jobb lenne, ha szétnéznék a...

– Ráér az később is – csattant fel Feketesörény. – Most van fontosabb dolgunk is.

Az Elf vállat vont, és ismét megvizsgálta a szerkezetet. – Szerintem nem lesz vele semmi gond. Nem látok rajta problémát. Aztán persze ki tudja? Voltam már máskor is biztos a dolgomban.

– Hát ez remek! Ez aztán tényleg igazán remek! – mondta Menyét, miközben gúnyosan tapsolni kezdett. – Valami istentelen varázsló erődjét megyünk megostromolni, ez meg itt kételkedik a repülő gépében. Tipikus Elf. Teljességgel megbízhatatlan. Megvezetnek hamis ígéretekkel, mikor azonban eljön a tettek ideje...

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Feketesörény. Feltűnt neki, hogy Csillag is ferde szemmel néz Menyétre, és hirtelen Yaztromo is igen kíváncsivá vált.

– Á, semmiség. De ha már egyszer vásárra viszem a bőrömet ebben a szerkezetben, örülnék, ha a készítője kicsit biztosabb lenne a dolgában, ha érted, mire gondolok.

– Nem kell velünk jönnöd, kisember. Sőt, ami azt illeti, jobban örülnék, ha nem jönnél – emlékeztette Feketesörény.

– Ó nem! Nem fogod ilyen könnyen megúszni, hogy kifizess. És a varázsló kincseiből is kérem a részemet!

Nyilvánvaló volt, hogy Menyét szerint csak azért akartak bejutni a Pokolkapu Erődbe, hogy kifosszák azt. A gondolat, hogy esetleg valami nemesebb céljuk lenne, meg sem fordult a fejében. Vajon mindenkit a saját, alacsony mércéjével ítélt meg? Micsoda szörnyű élete lehetett.

– Velünk kell, hogy jöjjön, Chadda – mondta Yaztromo. – Négy ember kell a légballon irányításához.

– Magunkkal vihetnénk Elumbart.

– Jaj ne – mondta az Elf. – Nem akarom megkockáztatni ezzel a repü... akarom mondani, nem hiszem, hogy sok hasznomat vennétek Pokolkapuban. A gonosz varázslókkal való harc nem az én asztalom. Én inkább pozitív éteri rezgéseket küldenék feléjük, biztos távolságból.

– Az használ? – kérdezte a harcos.

– Ha ott leszel, majd meglátod.

– Gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz a válaszod.

– És muszáj a csajnak jönnie? Mindenki tudja, hogy egy nő csak balszerencsét hoz a hajón – mondta Menyét, miközben Csillag felé intett. Az Elf ridegen viszonozta a pillantását, majd Feketesörény mellé állt. A harcost eléggé feszélyezte a közelsége.

– Gondolom ezt is a sivatagban élő tengeri nomádoktól tanultad el – vágott vissza gúnyosan Feketesörény.

– Igen... mármint dehogy. Áh, feleslegesen tépem itt a számat. A vak is láthatja, hogy belezúgtál az El...

– MICSODA?! – A dühödt kirohanás még a harcost is meglepte. Érezte, amint elvörösödik az arca, és már félúton járt Menyéthez, mikor Yaztromo közbelépett.

– Nyugodj meg, Chadda. Csak a szája jár. Csak bosszantani akart. Nem gondolt bele, mit beszél. Igazam van, Menyét?

– Persze, hogy nem. Csak ugratlak, Chadda, öreg cimborám. Nem kell ilyen komolyan venned. Csak egy vicc volt. Tudod, hogy mekkora mókamester vagyok, nem?

Feketesörény rájött, hogy így csak hülyét csinál magából, úgyhogy megtorpant. Nehezen ugyan, de sikerült ismét úrrá lennie az érzelmein. Nem növelhette Amonourját azzal, ha ismét elnáspángolja ezt a zsiványt. Csak azt kívánta, bár ne lett volna itt Csillag, hogy szem– és fültanúja legyen az imént lezajlott eseményeknek. Gyorsan a nő felé fordult. – Nem kell velünk tartanod, ha nem szeretnél – mondta. – Elég erős vagyok, hogy két ember munkáját végezzem.

– Tudom, hogy az vagy – búgta lágy hangján. – De a világért sem válnék el tőled.

– Rendben van, de amikor odaértünk, a légballonnál maradsz. Elég veszélyessé válhat majd a helyzet.

– Nem érdekel. Amíg veled vagyok, addig bárhová elmennék.

– Akkor jobb lesz, ha siettek – vetette közbe Elumbar. – A nap már majdnem lenyugodott. Hé, Macska! Hol vagy, Macska? Van egy kis fincsi halam a teádhoz!

A magasban Vermithrax vészjóslóan fölkárogott.

– Készen vagytok? – kérdezte végül Elumbar. Feketesörény idegesen bólintott. A tenyere még mindig bizseregett, miután kézen fogva besegítette Csillagot a kosárba.

– Ennél készebb már nem leszek – mondta idegesen Menyét.

– Nos, akkor készüljetek fel. Begyújtom a füveket. – Az Elf Yaztromo kezébe nyomta a viaszgyertyát, a varázsló pedig az égőhöz emelte. Csípős gyógyszer illata és faszén szaga töltötte be a levegőt, ahogy a serpenyő begyulladt. Forró levegő csapta meg őket, Feketesörény szemei könnyezni kezdtek a melegben.

A ballon előbb lassan, majd egyre gyorsabban dagadt, majd a fejük fölé emelkedett, mint valami hatalmas gomba. A kosár közben fel-le ugrált, mint egy dugó a tenger hullámain, a földhöz rögzítő kötelek megfeszültek.

Menyét halkan felsikkantott.

– Kapaszkodjatok! Kihúzom a peckeket! – kiáltotta Elumbar. – Béke és az istenek szerencséje legyen veletek!

Az első két kötél kioldásakor a kosár oldalra billent. Feketesörény egyik kezével a szélében kapaszkodott meg, másikkal Csillagot kapta el, aki a rántástól nekiesett.

– Áááááááá! – hangzott fel Menyét riadt kiáltása. Ahogy a harmadik kötél is eleresztett, az Elf átkarolta a harcos derekát. A ballon mostanra már gyorsan emelkedett, a negyedik tartókötél pedig egyszerűen megadta magát. Feketesörény gyomra összeugrott, ahogy útra keltek. Elmondhatatlan érzés volt látni, ahogy a talaj elsuhan alattuk, ahogy Elumbar apróra zsugorodik, míg csak egy apró pálcikaemberke marad belőle az árnyékokkal borított talajon. Az Elf utánuk integetett, ő azonban inkább úgy döntött, hogy nem viszonozza a baráti gesztust.

– Ó, a démonok leheletére! – jajongott Menyét. – Azt hiszem, felfordul a gyomrom!

Miközben Vermithrax körülöttük körözött, Feketesörény úgy döntött, a szemével követi az állatot. Úgy tűnt, segít, ha emelkedés közben van egy stabil viszonyítási pontja. A kosár, melyben álltak, most már elég ingatagnak érződött, a repülő szerkezet minden apró mozdulatára megingott. Kényelmetlen érzés töltötte el, amikor belegondolt, hogy gyakorlatilag csak egy szőnyeg és néhány fadeszka van közte és az egyre távolodó talaj között. Hirtelen a Zharradan Marr repülő Vezérgályáján történt események emlékei tódultak a fejébe. De még az sem volt ilyen szörnyű, az a hajó hatalmas volt és stabil, akkora, hogy soha senkiben még csak fel sem merült az az eshetőség, hogy bármi baja történhet a magasban. Ott olyan érzése volt, mintha egy lebegő szigeten állna. Miután elfogadta a tényt, hogy repül, eszébe sem jutott, hogy leeshet.

Elumbar járműve azonban apró volt, egy pici gyékényladik az égen, mely a szeszélyes szelek irgalmára volt bízva. A legapróbb örvény is megdobta a szerkezetet, melytől a kosár jobbra-balra ingott, Feketesörény pedig minden lökésnél úgy érezte, ebédje mindjárt kikívánkozik belőle.

Lassan kiszabadította magát Csillag szorításából. Ahogy elhátrált a kosár szélétől, egy kicsit már kezdte magát jobban érezni... egészen addig, amíg majdnem bele nem sétált a serpenyőbe.

A ballon lassan suhant az égen. Alattuk a fákat ezüstös holdfény világította be, amitől az erdő titokzatos, elvarázsolt rengeteggé vált. Recsegő ágak és vad dulakodás hangjait sodorta feléjük a szél, ahogy láthatatlan éjszakai vadászok ejtették el zsákmányaikat.

A harcos a kormányrúd mellett állt, és feszült neki teljes erejéből. A faroksíkok hangosan ropogtak, ahogy a repülő szerkezet egy picit irányt változtatott. Előttük a távolban feltűntek a Pokolkapu hatalmas szirtjei, sötét karmok, melyek fenyegetően emelkedtek a hold felé. Feketesörényt kirázta a hideg – de csak a hideg miatt, nyugtatgatta saját magát.

A serpenyőben összezsugorodtak a lángok, melyek kéken táncoltak a faszénen. A harcosnak feltűnt, hogy Yaztromo a tűz fölött őt figyelte. Így, hogy lentről kapott fényt az arca, minden éles vonása kiélesedett, mintha csak sziklából lett volna kifaragva. A szemei hidegen csillogtak, mint a csillagok a mennybolton. Hihetetlenül vénnek látszott, fenyegetőnek, de bölcsnek is. Hirtelen kétségei támadtak azzal kapcsolatban, jó ötlet volt-e megbíznia az idősödő bűbájosban, és egészséges-e elnyomnia a varázstudókkal szemben érzett fenntartásait, csak hogy együtt dolgozzon vele. Csupán egy évvel ezelőtt is még jót nevetett volna bárkin, aki azt állítja, hogy egy mágust a barátjának nevez majd. Mindannyian változunk, gondolta. Az élet már csak ilyen.

Lepillantott Csillagra. A nő a kosár alján ült, és úgy bámult rá, mintha soha nem látott volna még embert, és most minden vonását az agyába akarná vésni. Menyét hozzábújva ült, fejét a vállára hajtva, mint ahogy egy gyerek lóg édesanyján, amikor fél. Kezei időnként elkalandoztak, Csillag ilyenkor mindig határozottan eltolta őket magától. A kosár azonban elég szűkös volt négyüknek, és nem volt hová elmenekülnie az alak elől.

Yaztromo a serpenyő fölé tartotta a kezét, tenyérrel lefelé, mintha ellenőrizni akarná, mennyire melegek a lángok. Majd bólintott, és motyogott valamit az orra alatt. A tűz ekkor sziszegve erőre kapott, beburkolta a kézfejét, és olyan magasra csapott, hogy Feketesörény már attól tartott, hogy beborítja a fejük fölött duzzadó selyemzsákot. Menyét a lángok hirtelen lobbanásától megriadva felsikoltott és a sarokba menekült. A kosár megingott, Chaddának küzdenie kellett, hogy megtartsa egyensúlyát.

– Mit csinálsz, Gereth? – kérdezte a varázslót, ahogy a mágia iránti zsigeri bizalmatlansága ismét erőt vett rajta. – Meg akarsz ölni minket?

– Dehogy, Chadda – mondta Yaztromo, majd felegyenesedett. Tűz táncolt a kezén, mely a serpenyőből valahogyan az öklére költözött anélkül, hogy bármi kárt tett volna benne. A látvány, ahogy a lángnyelveket markolja, mint valami tőrt, teljességgel természetellenesnek tűnt. – Gyenge volt a tűz. Ereszkedni kezdtünk. Ha el akarjuk érni a szirteket, meg kell tartanunk ezt a magasságot, különben a sziklafalnak csapódunk.

– Elég magasan vagyunk – jelentette ki Feketesörény. – Nincs szükségünk mágikus segítségre. Amúgy is biztonságban odaértünk volna. Majdnem felgyújtottad a zsákot.

A szavai még saját maga számára is üresen kongtak.

– Feketesörénnyel értek egyet – szólt közbe Menyét.

– Akkor mindketten tévedtek. Tudom, mit beszélek. Bíznotok kell bennem.

– Úgy tűnik, nincs más választásunk – mondta Csillag.

Lepelként telepedett rájuk a csend, ahogy a légballon tovább sodródott.

16
Pokolkapuba

A ballon némán, mint valami hatalmas árnyék, suhant a Pokolkapu Erőd sötét tornyai felé. Feketesörény őrszemek után meresztette a szemeit, de nem látta életnek nyomát a félelmetes bástyákon. A várra halotti csönd borult, mintha évszázadokkal ezelőtt elhagyta volna az élet, mely azóta sem tért vissza.

– Eddig jó – suttogta, pontosan tudva, hogy társai nem osztották a magabiztosságát. Ahogy közeledtek, Menyét imákat kezdett mormolni, remélve, hogy valamelyik isten meghallja fohászát. Csillag eközben rémülten szorította a kezét. Csupán Yaztromo állt mellette csendes nyugalommal, de azt lehetetlen volt tudni, hogy mire gondol a varázsló.

– Célozd meg annak a toronynak a tetejét. Az a rész elég simának látszik – motyogta az öreg. – Ti ketten meg segítsetek neki.

Ahogy nekifeszültek a kormányrúdnak, a ballon a légáramlatokon úszva kanyarodni kezdett. Ahogy közeledtek a torony felé, a Yaztromo kezein lobogó lángok összezsugorodtak, és a repülő szerkezet lassan ereszkedni kezdett.

Feketesörény először azt gondolta, túl fognak repülni a tornyon, olyan gyorsan közeledett feléjük az építmény. Hallotta, amint Yaztromo szitkozódik, majd teljesen kialudtak a lángok. Riasztó sebességgel suhantak a talaj fölött, a harcosnak kényszerítenie kellett magát, hogy ijedtségében ne csukja be a szemeit. Mikor a kosár alja a kövekhez ért, a szerkezet megdőlt, Feketesörény pedig kiugrott belőle.

Most, hogy a súlya már nem húzta le, a szerkezet ismét emelkedni kezdett. A harcos felugrott és elkapta az egyik lelógó kötelet. Izmai kidagadtak az erőfeszítéstől, miközben a járművel viaskodott. Kicsit úgy érezte, mintha egy megvadult bikával birkózna. Izzadtságcseppek folytak a szemeibe, kimerült bicepszeibe fájdalom nyilallt.

– Tartsad, Chadda! Tartsad! – kiáltotta Csillag, majd kecsesen leugrott a kosárból a férfi mellé. Ahogy a nő is húzni kezdte a kötelet, érezte, ahogy izmaiban csökken a feszültség. A gázzsák tovább eresztett, mintha kilyukasztották volna, lassan oldalra sodródott, majd a padlóra ereszkedett, mintha valami hatalmas fa dőlt volna ki egy lassítóvarázslat hatása alatt. Menyét csak ekkor hagyta el a kosarat.

– Egy pillanatig azt hittem, nem fogunk eljutni idáig, ha érted, mire gondolok. Istenekre, micsoda csodálatos érzés ismét szilárd talajon állni! Még ha ezen az elátkozott helyen is.

Feketesörény kénytelen volt egyetérteni vele. A lebegő hajón eltöltött hosszú órák után most eléggé szédelgett. Lábai túlságosan is hozzászoktak ahhoz, hogy a járgány ingásait ellensúlyozzák, most pedig bizonytalannak érezte maga alatt a talajt: folyamatosan arra várt, hogy a sziklák mikor billennek meg?

Végül Yaztromo is kiszállt a kosárból. A varázsló sápadt volt, és egy kicsit kimerültnek is tűnt. Sokáig kellett a levegőben tartania a járművet, és ez a megerőltetés mostanra már meglátszott rajta. Szemei lázasan csillogtak, arca beesett volt.

– Kell, hogy legyen valamerre egy levezető út. Csillag, te maradj itt.

– Vele maradok – mondta buzgón Menyét. – Segítek neki a ballonra vigyázni.

– Te velünk jössz – mondta nyersen Feketesörény. – Út közben talán találsz valami kincset is.

– Öregem, ha meghaltam, nem sokra megyek vele.

Vermithrax a bástyára telepedett, gyanakvóan Csillagra pillantott, majd tollászkodni kezdett. – K-káár! Lépcsők! Itten! Gyertek!

Feketesörény a jármű felé intett. – Ne feledd, Csillag, itt várj, amíg vissza nem térünk!

– És bizonyosodj meg róla, hogy mi vagyunk azok – tette hozzá Menyét. A hollót követve a lépcsősoron leereszkedtek a sötétbe.

Cawlis mosolyogva nézett végig a gubókon. Az Alakváltó előrenyúlt, és sápadt, kecses kezeivel végigsimított nedves felszínükön. A sötét, nyálkás bőr alatt valami rugdalózott, hamarosan megérve a születésre. A csövek, melyek felszínét különös, bíbor színű erek hálózták be, mostanra hatalmasra duzzadva pumpálták tápfolyadékukat. A mély kutakból csepegő nedvek sokat segítettek, az alakulófélben lévő teremtmények élettől duzzadtak. Hamarosan, gondolta, hamarosan!

A keltetőteremből a tápkádakig követte vissza a barázdás csöveket. Néhány hosszú pillanatig csak nézte, ahogy a Goblinok új testeket hajítanak az alkímiai folyadékokat tartalmazó üstökbe, amikben sisteregve bomlottak le élő sejtlevessé.

– Mester – szólította meg a Troll parancsnok, aki az újonnan érkezők feldolgozását felügyelte.

– Szép munka – mondta vidáman Cawlis. – Büszke vagyok rád.

A Troll szélesen elvigyorodott a váratlan dicséret fölött érzett büszkeségtől. Amennyire merte, próbálta mesterét nézni, hátha rájön, mi az oka vidámságának.

– Újabb rablócsapat készen áll. Én vezetem őket. Ha kívánja.

– Remek! Remek! Igen, menjél csak. Tudom, mennyire élvezed ezeket a kis kirándulásokat.

– Akkor jól haladnak odalenn a dolgok? – Most, hogy mestere ilyen vidámnak tűnt, úgy érezte, megkockáztathatja ezt a kérdést.

– Kétségtelenül. Jobban, mint amire számítottam. Most, hogy Axion végre felfedte az utolsó titkát is, nyugodtan elfelejthetjük. Végeztem vele, most már megszabadulhatok tőle. Az új szolgáim hamarosan megszületnek, és velük együtt az új világrendem is. Kisöpörjük a selejtet erről a nevetséges sárgolyóról, és olyan évezredeken át tartó, rettentő éjszakába borítjuk, amilyet még nem látott a világ.

A Troll elfordította a tekintetét. A mestere arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Olyan erő izzott benne, melyet a lény még nem tapasztalt, és ami elmebajos szavait nem egyszerűen csak hihetővé, hanem egyenesen szükségszerűvé tette.

– Megyek és közlöm a katonákkal az utasításokat, uram.

A Troll elsietett, lépteinek visszhangjait elnyelte az Alakváltó diadalittas kacagása.

Menyét balra pillantott. Menyét jobbra lesett. Menyét hátratekintett, és megriadt saját árnyékától. A falakon sorakozó különös fáklyák remegő fényében még az árnyak is ijesztően táncoltak. Megfordult és Feketesörény után sietett a járatban.

Hogy sikerült belekeveredben ebbe az egészbe? töprengett. Én, szegény, sajnálatra méltó Menyét, aki életemben soha egyetlen léleknek sem ártottam. Igazságtalan, meg nem érdemelt büntetésekkel teli életemben. Ez azért már mégis csak több a soknál. Ez már lassan elviselhetetlenül sok. Nem én akartam ide jönni. Nem bizony. Figyelmeztettem őket, de ők csak azért is a kincseket akarják. Megmondtam nekik, ebből semmi jó nem fog kisülni, de hallgattak is énrám? Dehogy hallgattak, mert ők sokkal okosabbnak képzelik magukat.

Odafenn kellene lennem, szegény Csillagot védenem és melengetnem, nem pedig idelenn, ezekben a sötét, dohos folyosókban, ahol minden árnyéktól és zajtól megriadok.

Nem mintha félnék. A bátor Menyét büszkén megy oda, ahonnét mások rettegve menekülnek el. Őt semmi nem rémíti meg. Mi volt ez? Nem, nem kell aggódni. Semmiség, csak a sziklák recsegnek.

Istenekre, remélem, nem fog az egész rám szakadni. Ki tudhatja, mi lesz itt? Akár még ez is megeshet. Mindenki tudja, hogy a Törpék elég hitvány munkát végeznek. Engem aztán nem érdekel, mit mond a vén Yazz. Igen, évszázadok óta áll. Mégis mit tudhat az a motyogó idióta? Attól, hogy évszázadok óta áll, csak nagyon régi lesz, nemdebár? Pontosan. És ha valami ilyen öreg, akkor bármelyik pillanatban összeomolhat, mint az a romhalmaz, amit Johan Vandernek adtam el, hehe. Az mekkora egy idióta volt! Olyan ostoba volt, gyakorlatilag könyörgött nekem, hogy szabadítsam meg a pénzétől. Nos, ha nem én, majd valaki más megtette volna, szóval lássuk be, így volt tisztességes. Inkább az érdemes Menyété legyen, mint valami érdemtelen behízelgő szélhámosé. És lássuk be, jó célra ment el az a pénz. Milyen jól éreztük egymást az ifjú Justinával! Hogy nyelte volna el a pokol azt a széltolót! Nem volt olyan csinos, mint a tetőn az Elf, igaz, de attól még imádni való pofikája volt. Kedveltem, még ha meg is lépett az erszényemmel, miközben aludtam. Nem mintha akár csak egy másodpercre is átvágott volna – egyszerűen csak így adtam neki oda a búcsúajándékomat.

Igen, de ez a Csillag akkor is nagyon szemrevaló. Nem csoda, hogy még az a beképzelt Feketesörény is oda van érte. Időnként még a vén Yazz is rajta legelteti a szemeit. Nincs rosszabb kecske, mint egy vén kecske, én mondom.

Várjunk csak! Hová tűntek ezek? Fényt látok elölről. Várjatok már meg! Mi volt ez, abban az oldaljáratban? Valószínűleg semmiség. Elvégre mi tudná kijátszani az örökké éber Menyét figyelmét?

Thra-zat figyelte, ahogy a kis idegen a társai után siet. Egy másodpercig azt hitte, észrevették. Ez nem lett volna jó, mert nem voltak vele a nagyok, hogy megvédjék.

Lelapult fülekkel várt, mikor apró agyában végre összeállt a kép. Idegenek! Thra-zatban felmerült a kérdés, vajon szólnia kellene-e erről a nagyoknak. Talán fontos volt, legalább annyira, hogy most nem tépik meg a csinos fülét, vagy szaggatják le a karjáról a pikkelyeket. Nem lenne szabad itt idegeneknek lenniük. Legalábbis élőknek nem. Csupán halott idegenek lehetnek itt, akiket aztán az üstbe hajítanak, hogy a félelmeteseket táplálják. Thra-zat nem szerette a félelmeteseket. Talán nem örülnének, ha megtudnák, hogy az eleségük idefenn mászkál. Nem, mindenképp el kell mondania valakinek.

De kinek? Törte az agyát, hogy találjon valakit, akinek elmondhatja ezt a fontos hírt, lehetőleg egy olyasvalakinek, aki nem tépi meg a fülét, vagy lopja el a pikkelyeit. A nagy főnöknek mondja meg? Ha ez tényleg olyan fontos, még jutalmat is kaphat érte. A jutalom gondolatától felálltak a fülei. Talán nagy jutalom lesz. Talán, ha különösen nagy szerencséje van, akár még dupla adag patkányt is kaphat ebédre. Az jó lenne! Foghatná, elrejthetné a nagyok elől, és talán még meg is ehetné! Igen, mindenképp, ezt a hírt a nagy főnökkel kell közölnie.

Ilyen gondolatok jártak a fejében, ahogy Thra-zat végigsietett a folyosón, apró agyában a két patkány ígéretével.

Feketesörény óvatosan lesett be a terembe. Gyanúi beigazolódtak: itt őrök álltak. Négy püffedt Ork téblábolt odabenn, csorba szablyával a kezük ügyében. Ápolatlan teremtmények, gondolta, miközben azon töprengett, hogy ki bízná meg ezeket a lusta dögöket őrködéssel.

Visszapillantva intett Yaztromonak és Menyétnek, hogy készüljenek fel a támadásra. Egy roham a terembe, néhány fürge csapás és már mehetnek is tovább. A helyzet elég egyszerűnek látszott. Négyen voltak három ellen, a meglepetés erejével is számolva biztos volt benne, hogy három Orkkal gyorsan végezni tud, társai pedig addig elintézhetik az utolsót.

Háta mögül csattogás hangja jelezte azonban, hogy valami nem stimmel. Megfordulva Menyétet és Yaztromot látta, amint egymásba gabalyodva a földön hevernek. A kis ember erősen zihált, úgy tűnt, épp most érte be őket futva, de a varázslónak szaladt, aki elejtette a botját. És csak hogy még rosszabb legyen a helyzet, a zaj figyelmeztette érkezésükre az Orkokat is. A harcos elnyomott egy cifra káromkodást. Úgy tűnt, a szerencse nagyon nincs vele ezen az úton. De persze az is elég különös volt, hogy a baj valahogy mindig Menyéttel járt együtt. Ha az Orkok nem végeznek a csorba fogú kis idiótával, akkor ezután talán ideje lesz, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat.

Ennél tovább azonban már nem jutott a gondolataival, ellenfelei felbukkantak a járatban. Kivédte az első szablya csapását, majd oldalra lépett, hogy a második ártalmatlanul suhanhasson el mellette. Aztán lefegyverezte az első Orkot, és szíven szúrta. A lény hörögve terült ki előtte. Ahogy megpróbálta kiszabadítani pengéjét az ernyedt tetemből, két másik bestia rohamozta meg.

Háta mögött hallotta, amint Menyét felsikolt, mikor szembekerült azzal a fenevaddal, mely elől a harcos félrelépett. Hátborzongató cuppanással végre sikerült kiszabadítania a kardját, és két kézzel megragadva a közeledők felé csapott. Az egyik megpróbálta hárítani a csapást, de a lendület félrelökte fegyverét, a másik azonban vicsorogva kitért előle, és közelebb lépett a harcoshoz.

Chadda következő ütése lecsapta az utolsó szörnyeteg karját, így már nyugodtan fordult a harmadik felé. A szeme sarkából megpillantotta Menyétet, aki kétségbeesetten viaskodott ellenfelével, miközben Yaztromo falfehér arccal, izzadva mormogott valami varázsigét. Halovány ragyogás borította be az öreg kezét, mely azonban, mint egy pislákoló gyertya fénye a szélviharban, hamar szertefoszlott.

Feketesörény utolsó ellenfele keményebb diónak bizonyult, mint arra számított. Tapasztaltabb, és emiatt óvatosabb is volt társainál. Felső csapást mímelt, majd az utolsó pillanatban lekapta szablyáját, és alulról lendítette meg. A harcos azonban túl sok küzdelemben vett már részt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű cselnek bedőljön. Tett egy lépést hátra, hogy kikerüljön a fegyver hatóköréből, majd a sötét, dohos járatba való érkezésük óta felgyülemlett dühét és feszültségét szabadjára eresztve eszeveszett szabdalásba kezdett.

Az Ork ennyi erővel villámcsapást is próbálhatott volna hárítani. Feketesörény támadásai szemmel követhetetlen sebességgel követték egymást, olyan erővel, amit egy Troll is megirigyelhetett volna. A lény előbb hárítással próbálkozott, majd a padlóra rogyott és kardforgató kezének csonkjára pillantott. Végül egy utolsó szúrással megszabadította szenvedéseitől. Eközben hallotta, amint társai ellenfele is elterül a padlón. Menyét elég egyedi taktikával állt elő: miután a bestia kiverte a kezéből a szablyáját, a talajra vetette magát, mint aki megadja magát, majd, mintha csak puszta véletlen lett volna, a még mindig kapálózó kezében szorongatott késével elvágta a bestia lábinait. Mikor az Ork kiterült, a döbbenettől elkerekedett szemekkel felegyenesedett, majd mellkason szúrta a szörnyeteget.

– Kösz a semmit – mondta rosszindulattól csöpögő hangon Yaztromonak. – Csak állsz és motyogsz magad elé. Az a dög meg is ölhetett volna, ha érted, mire gondolok. – Megtörölte kése pengéjét, majd magához vette a halott szablyáját.

Feketesörény aggódva pillantott az öreg varázslóra, aki még sápadtabbnak és ráncosabbnak tűnt, mint a torony tetején. Úgy tűnt, mintha valami kiszívta volna minden erejét. Mikor megszólalt, hangja erőtlenül csengett.

– Chadda, ugyanazt az erőt érzem itt is, mint Szárazkövön. A mágiám használhatatlan.

Cawlis csukott szemmel állva hallgatta a Goblin-lény, Thra-zat szavait. Őrmesterei elég sürgősnek gondolhatták a lény üzenetét, különben most nem állt volna előtte. Az ő érdekükben is remélte, hogy valóban ez volt a helyzet.

– Igen, igen, mester. Thra-zat látta őket. Három idegen. Nagy férfi, sötét haj, sok izom. Öreg férfi, szakáll és bot. Madár volt öreg férfi. Nagy fekete varjú madár. Gyenge férfi, kicsi elveszett, hosszú járaton sietve. Thra-zat nem hazug. Nem talál ki mese csak plusz patkányhoz. Thra-zat látta saját szemei. Igaz.

Egy öreg férfi egy varjúval, gondolta Cawlis, egy izmos harcos társaságában. Csak az a kettő lehetett, akikkel Szárazkövön összecsapott. Ez megmagyarázta, mi volt az az ismerős mágikus jelenlét, ami az elmúlt néhány órában motoszkált tudata egy eldugott kis zugában.

– Köszönöm, apróság. Megerősítetted a gyanúmat. Érzem a jelenlétét, ahogy éreztem Szárazkövön is. Ezúttal kénytelen leszek végezni velük. Távozhatsz.

– Jutalom, mester! Plusz patkány! Plusz patkány!

– Hát persze, apróság! Jó munkát végeztél ma. Kaphatsz kettőt. – Cawlis nagylelkű hangulatban volt. A dolgok jól alakultak. Nem csak hogy sikerült kiderítenie Axion titkát, hamarosan bosszút állhat végre azon az arrogáns harcoson is, aki Szárazkövön meglépett előle.

– Hátra! – kiáltotta egy árnyalatnyi sürgetéssel a hangjában Feketesörény, de már elkésett a figyelmeztetéssel, a rablóbanda észrevette őket. A Troll vezér hangos parancsot kiáltott. A banditák hangos csatakiáltásokkal rohantak át a földalatti termen. A harcos egy boltíves, kárpittal bevont falú helyiséget pillantott meg, melyet egy tébolyult alak legszörnyűbb rémálmaiból származó teremtmények töltöttek meg: torz Orkok, alsó ajkukból kiálló agyarakkal és állukról függő bőrfonatokkal; sunyi Goblinok vöröslő, mélyen ülő szemekkel; pikkelyes Gyíkemberek, előreugró állkapcsaikban cápaszerű fogakkal.

Túl sok szörnyeteg sorakozott fel előtte ahhoz, hogy Feketesörény akár csak fontolóra is vegye, hogy felveszi velük a küzdelmet. Sarkon fordult és már épp visszavonulót fújt volna, Menyét azonban már félúton járt a folyosón, és Yaztromo is szorosan a nyomában volt. Vermithraxból csak egy sötét folt látszott, mely a még feketébb árnyak felé suhant.

Az öreg már ki volt merülve. Ahogy Feketesörény elsietett mellette, hóna alá kapta. A varázsló nem volt éppen könnyű, az elmúlt évek során megszokott, elkényelmesedett életvitelének köszönhetően jó pár fölösleges kilót felszedett, ám a harcos ennek ellenére is olyan könnyen cipelte, mintha csak egy gyermek lett volna; léptei nem lassultak, ahogy a hegy fekete szívébe menekültek.

Hátuk mögött hallották a haramiák ujjongó kiáltásait, a vadászat fölött érzett örömükben vonyítás tört fel a tucatnyi torokból. Hirtelen felelevenedett benne egy emlék, aminek még régebben volt szemtanúja, amint egy csapat vadászkopó indul egy róka üldözésére. Keserű szájízzel jutott eszébe az eset vége, amikor is a habzó szájú, megvadult ebek darabokra cincálták szerencsétlen állatot. Nos, gondolta komoran, ha üldözői utol tudják érni, rájönnek majd, hogy nem egy rókát fogtak, hanem egy farkast. De attól még az lenne a legjobb, ha sikerülne kereket oldaniuk.

Még a plusz teherrel is hamarosan beérte Menyétet. – Jobbra! – kiáltotta, amikor a következő elágazáshoz értek. A férfi egy pillanatig tétovázott, majd a jelzett irányba szaladt. Feketesörény örült, mert még egy ilyen alávaló alakot is sajnált volna, ha kegyetlen üldözőik markába kerül.

– Ez nem igazán illik egy korombeli tekintélyes mágushoz – lihegte Yaztromo, akinek túlsúlyát lassan a harcos is kezdte megérezni.

– Csak kérned kell, és leteszlek – válaszolta szitkozódva, amiért beszédre pazarolja a levegőjét. Mellkasa már sajgott, mintha egy kovács kezdte volna felmelegíteni a kohóját. Izzadtságcseppek csorogtak végig a hátán, és lábai is belefájdultak a kemény padlón való rohanásba.

– Erre semmi szükség. Bár ki tudnék sajtolni magamból egy varázsigét, de lüktet a fejem, és a mágikus energiák megrekedtek.

Tucatnyi bedeszkázott ajtó mellett haladtak el. Feketesörény futtában mindegyiken bedörömbölt, de egyik sem nyílt ki. Próbálkozásainak jutalma csupán fájdalomtól lüktető ökle volt. – Zárva – mondta dühösen. Nem volt hol elrejtőzniük.

– Várjatok meg! – jajongott Menyét. Üldözőik hangja mintha halkult volna egy kicsit. A banditák nem tudtak lépést tartani a harcossal, a rémület pedig szárnyakat adott társának. Úgy tűnt, csak Vermithrax élvezte a helyzetet.

– Káááár! Ez jó móka! Hihíííí! Ostoba Orkocskák sosem fognak elkapníííí! Kkkááááár!

– Orrkarikát kapsz, te visszamaradt hüllő – motyogta a vén varázsló.

Csak ha gyorsabb leszel nálam, gondolta Feketesörény. A varjú a következő kanyarnál jobbra dőlt és hosszú, kecses ívet leírva vette be a kanyart. A harcos bakancsa azonban megcsúszott, így kardforgató karjával kellett lelassítania magát, hogy ne csapódjon be a szemközti falba. A varázsló súlya ekkor már túl soknak bizonyult, így amennyire csak lehetett, puhán próbálta leereszteni. Üldözőik visításai közeledni kezdtek.

– Futás! – parancsolt a varázslóra Feketesörény. Az öreg lihegve szaladni, a harcos pedig kocogni kezdett, kényszerítve magát, hogy ne hagyja hátra társát. Minden erőfeszítésük hiábavalónak tűnt, ha ez így folytatódik, a szörnyetegek hamarosan utol fogják érni őket. Egy kisebb csodára volt szükségük ahhoz, hogy ezt a kalandot túléljék.

A következő elágazásnál balról fürge lábak dobogása hangzott fel. Úgy tűnik, már az egész erődöt riadóztatták, és közeledett az erősítés. Nem mintha bármi szükség lett volna rájuk. Feketesörény nem félt a haláltól, csupán azt sajnálta, hogy többé nem láthatja Csillag arcát. Ez miért pont most jutott az eszébe?

– Hagyj itt... – zihált kérlelően széttárt kézzel a varázsló. Menyét közben elrohant mellettük. – Mentsd magad. A varázserőm nélkül egyébként sem vagyok hasznodra.

– Feketesörény Chadda soha nem hagyja magára a barátait – motyogta a férfi, majd vállára kapta az öreget, és a jobb oldali folyosón indult tovább. Rádöbbent, hogy a kopók be fogják érni, a varázsló súlya túlságosan is lelassította. Egymaga talán el tudna előlük menekülni. Ezt a gondolatot azonnal száműzte a fejéből; ilyen dicstelen cselekedettel nem növelhette Amonourját.

Egy hatalmas, visszhangos barlangba futott. Elborzadva döbbent rá, hogy ugyanoda jutott vissza, ahonnét az üldözés megindult! Hol volt Menyét? A kis ember nem volt olyan fürge, hogy még azelőtt átszelhette volna a hatalmas termet, hogy Feketesörény utolérte volna. Üldözőik léptei is egyre hangosabban dobogtak mögötte. Gyorsan, találj ki valamit! korholta magát. Ekkor megpillantotta az egyik libegő kárpitot. Hát persze! Odarohant és felrántotta.

– Nem! Ez az én rejtekhelyem! – sikoltott fel Menyét. – Keress magadnak másikat!

– Nincs rá idő – válaszolta Feketesörény, majd belökte Yaztromot a fülkébe. Meleg és sötét volt odabenn, tucatnyi zuggal és hasadékkal. A harcos gyorsan helyre rántotta a szőnyeget, még épp időben, a következő pillanatban ugyanis felbukkantak üldözőik is.

A léptek egy pillanatra elhaltak. A harcos visszafojtott lélegzettel várt, bízva benne, hogy társai meg sem nyikkannak. Hallotta, amint a Troll elvakkant valami parancsot. Úgy döntött, megkockáztatja, hogy kikukucskáljon. A résen át látta, hogy az Orkok az egyik kijárat felé sietnek tovább, míg a Goblinok és a Gyíkemberek a másikhoz. A Troll a terem közepén állva vakargatta zavartan a fejét. A harcos kimondhatatlanul megkönnyebbült. Ha a többiek csak még néhány pillanatig csöndben maradnak, biztonságban lesznek...

Két egész patkány! vigyorgott Thra-zat. Még álmodni sem mert ilyen pompás lakomáról. Két egész patkány, amik csak az övéi, és amikkel azt tehet, amit csak akar. Micsoda kegy ez Cawlis úrtól! Nem is remélhette, hogy az információja ilyen értékesnek bizonyul. Hehe. Azok az ostoba nagyok soha nem találnak rá itt, a titkos rejtekhelyén! Közben azon morfondírozott, hová tűnhettek? Általában egész csapatnyian vannak kint a teremben, és annak az ostoba Trollnak a parancsaira várnak. Hallotta a távoli sikoltozásokat, valószínűleg megint Goblinokra vadásznak unalmukban. No de mindegy is, inkább nem kísértette tovább a szerencséjét. Itt legalább nyugalomban tudja elfogyasztani az eleségét. Két egész patkány!

Mikor a szőnyeg félrelibbent, fel akart visítani dühében: a nagyok rátaláltak! Megcibálják a fülét és letépkedik a pikkelyeit és elveszik a patkányát! De akkor meglátta, hogy az újonnan érkezett nem a nagyok egyike volt, a kis idegen volt az. Thra-zat rejtekhelyének legsötétebb, legtávolibb zugába húzódott vissza. A kis alak, úgy tűnt, nem vette észre. Helyes! Thra-zat nem akarta megosztani vele az eledelét.

Majd újabb léptek közeledtek. Nagyok, gondolta rettegve Thra-zat. Megtalálták. Minden a kis idegen hibája volt. Egyenesen Thra-zat patkányaihoz vezette őket! Thra-zat annyira feldühödött, hogy legszívesebben megharapta volna a kis idegent. Talán még jó íze is lett volna... bár valószínűleg nem annyira jó, mint a patkányoknak.

A szőnyeg ismét felemelkedett. A két nagy idegen furakodott be, hátrébb lökve a kis idegent. Olyan közel volt már hozzá, hogy szinte Thra-zat mellett guggolt. A szőnyeg megint a helyére hullott. Négyen a rejtekhelyen. Két patkány. A számtan nem volt valami jó. Négyük között szétosztva fejenként csak egy patkány jutott. Várjunk, ez nem stimmel!

Thra-zat összerezzent, amikor meghallotta a Troll hangját. Ez azt jelentette, hogy odakint nagyok is voltak. Ha Thra-zat tovább tudott volna hátrálni, megtette volna, de már így is a hideg falnak lapult.

A kis idegen viszont még nem. Egyenesen Thra-zatnak csoszogott, és bűzös hátsójával a kőhöz nyomta. A nagyok távozni készültek, a kicsi azonban még nem mozdult. Thra-zat fuldokolni kezdett. Már csak egy dolgot tehetett. Megharapta a kis idegent, hegyes fogak mélyedtek húsos hátsójába.

Menyét a fájdalomtól és rettegéstől felsikoltott. A léptek hangja elhalt, majd közelebb indultak. A szőnyeg félrehúzódott, és a Troll pillantott le rájuk.

Jaj, ne! gondolta Thra-zat. Megtalált ez a nagy kötekedő! Most már biztosan el fogja venni a patkányaimat!

17
A Vérkő

Yaztromo felpillantott a halál arcára. A Troll pofájára széles vigyor ült ki. Háta mögött banditák kezdtek felsorakozni.

Feketesörény felmordult és lelkileg felkészült rá, hogy utolsó csepp véréig küzdjön. Mögött Menyét sikoltozott. – Megmérgeztek! Haldoklok! Megharapott! Megharapott!

A kétségbeesés megerősítette a varázsló eltökéltségét. Lelke legmélyébe nyúlt, hatalmának titkos forrásához, és a helyet belepő, tudományát gátló varázsige ellenére is sikerült erőt merítenie belőle. Ahogy a magasba emelte kezeit, ujjai felragyogtak. Ólomsúlyúnak érezte a tagjait, de kényszerítette magát, hogy elvégezze a megigézéshez szükséges bonyolult mozdulatokat. Az idő lelassult körülötte.

A harcos kardja elegáns ívet rajzolt a levegőbe, suhanásában egy hullócsillag megállíthatatlan ereje rejlett, mely becsapódni készült egy bolygóba. A Troll tátott szája szélesebbre nyílt. Az ellenséges csapatok vicsorogva, acéllal a kezükben előreléptek. A varázsló minden erejével azon volt, hogy létre hívja a varázslatát, mely mintha egy torkán akadt, tüskés bogyó lett volna, ami gyengeségét kihasználva nem moccant. Felfordult a gyomra, úgy érezte, fuldoklik, szíve vadul kalapált a mellkasában. Szóra nyitotta ajkait. A testében összegyűlt energia már-már azzal fenyegetett, hogy szétrobbantja mellkasát. Egy pillanatra felvillant az agyában a gondolat, hogy az erődön ülő bűbáj mennyire hatalmas lehet, ha még az ő varázslatait is képes így befolyásolni. Elhessegette a zavaró ötletet, megtisztította a fejét és ismét megpróbálta kiejteni a szavakat. Hangszálai mintha berozsdásodtak volna.

Feketesörény pengéje már majdnem eltalálta az ellenfelét, aki hátrálni kezdett, csak túl későn. Az üvöltő horda is egyre közelebb ért hozzájuk.

Yaztromo szótagról szótagra ejtette ki a mondatokat. Azóta nem esett ennyire nehezére életre hívni egy igét, hogy rég halott mesterénél, Holdűző Vermithraxnál tanonckodott. A varázslat elviselhetetlen lassúsággal hagyta el a testét, mintha nem kimondta, hanem kihányta volna. Keze lángra kapott, fényesebben ragyogott fel, mint a nap. Az árnyak elmenekültek a vakító robbanás közeléből, a szörnyetegek felsikoltottak és eltakarták szemeiket. Mikor a villanás elhalványult, a helyiség ismét félhomályba borult.

Yaztromo látta, hogy Feketesörény kardja súlyos sebet ejtett a Trollon. – Gyerünk! El innen – lihegte a varázsló. – A villanás hatása nem fog sokáig kitartani.

Az idő hirtelen ismét normális sebességbe váltott. A kis csapat kimenekült a csarnokból. A holló fekete árnya leugrott a magas, rejtett párkányról és csatlakozott hozzájuk. Hátuk mögött rémült Orkok visítottak, de egyik sem mert az üldözésükre indulni.

Cawlis misztikus elméjének mélyén érezte, amint döbbenetes méretű varázserő szabadul fel. Hátradőlt a trónszékén és a karfát megragadva várta, hogy a kín elmúljon. Összeszorította fogait és nagyokat lélegzett. A látóterét betöltő, apró ezüstcsillagok lassan elhalványultak.

Ki gondolta volna, hogy képes rá az öreg? gondolta derűsen, ám kicsit aggódva. Volt még benne erő, az tény. Nem hittem volna, hogy bárki, aki nincs a Vérkőre hangolódva, képes áttörni a hatalmán, különösen nem itt. Jól tudta, hogy az egész erődöt átitatta a hatása. Titokban, óvatosan ő maga is megcsapolta ezt az igét, hogy megerősítse a hely saját védővarázslatait és pajzsait, melyek a kíváncsiskodó varázslók fürkésző olvasásait voltak hivatottak kivédeni.

Ó, Axion, a magad idejében valóban igazi titán voltál a halandó mágusok közt. Elkészítetted a Vérkövet, e hatalmas mágikus energiatárat, és kikémlelted az élet titkait. Már az egyik is elég lenne bármely varázslónak, hogy eredményesnek nevezhesse életét, és te mindkettőt elérted. És eközben megtartottad a kapcsolatot legnagyobb alkotásoddal is. Ha nem lenne a tápláló háló köteléke, akár már most is átvehetnéd fölötte az irányítást. És akkor nagyobb veszélyt jelentenél, mint a ziháló, vén Yaztromo!

Idő közben visszavitte Axiont abba a helyiségbe, ahol megidézte, és most már kifelé szívta belőle a tápanyagot, miközben a varázslatot is megfordította. A folyamat nagyon lassú volt, ám Cawlis úgy érezte, jobb a biztonság.

Hamarosan valódi halált halsz, ígérte az Alakváltó. Úgy pusztítalak el, ahogy megidéztelek, azok a csövek fogják kiszívni az erődet, melyek egykor tápláltak. Ezután kitépem mellkasodból a Vérkövet, és az enyém lesz, hogy szabadon rendelkezzek felette.

A gondolattól kitörő öröm öntötte el. Egy seregnyi megállíthatatlan mutáns élén és a Vérkő hatalmával felvértezve senki nem állhatott az útjába.

– Valld csak be, eltévedtünk, nem? – jelentette ki Menyét. – Elvesztünk ezen az isten háta mögötti helyen. És egyébként is, mik azok a szörnyűségek?

Feketesörény a falak mentén sorakozó gubókra pillantott, majd a húscsövekre, melyek táplálták azokat. A levegő itt meleg és nedves volt, a padló pedig szivacsos. Az egész helyet valami kimondhatatlan gonoszság lengte be. Yaztromo megbotlott és kis híján elesett. A harcos segítségül felé nyújtotta a kezét.

– Tojások – motyogta az öreg varázsló. – Hamaskis segítsen meg, miféle őrültség ez itt? Milyen szörnyűségek fognak kikelni belőlük?

Végigbotladoztak a bűzös járaton, melynek túlvégében lassan lüktető, vörös fény csalogatta őket. Ahogy közeledtek, a ragyogás vérszínűre festette a tekintetüket. Feketesörény hátán felállt a szőr, gyomra pedig összeszorult, ahogy csak a legnagyobb csaták előestéjén szokott. Szájában keserű epe íze gyűlt össze.

– Nem megyek tovább – jelentette ki Menyét.

A harcos meg tudta érteni, kézzel fogható gonosz erő érzése töltötte be a levegőt, melyhez rothadó hús szaga, és valami sokkal, sokkal alávalóbb dolog bűze vegyült. A távolból halk motyogás hallatszott, mintha tucatnyi fájdalomtól nyögő hang beszélgetne egymással.

– Közeledünk a sötétség szívéhez – mondta erőtlenül Yaztromo. – Érzem. Legyetek óvatosak, barátaim. Valami ősi és rosszindulatú dolog van a közelben.

Feketesörény megacélozta magát. Ahogy lassan lépett előre, úgy érezte, mintha valami láthatatlan akadály állná útját, ami folyamatosan próbálja eltaszítani magától. Arca bizseregni, szemei könnyezni kezdtek. A romlottság szagától émelyegni kezdett, mely mintha összesűrítette volna a levegőt. Háta mögött hallotta Yaztromo cuppogó lépteinek hangját és Menyét nyöszörgését. Minden egyes méter megtételéhez újra erőt kellett vennie lábain.

Végül belépett a terembe, szemei elkerekedtek, leesett az álla, és kis híján felsikított.

A Troll Cawlis előtt áll, egyik kezét sebesült oldalához szorította.

– Elmenekültek előlünk, mesterem. Az öregember olyan erős varázslatot csinált, hogy minden katonám lebénult. Semmit nem tehettünk. A Goblinok követték őket a keltetőig. Tovább nem mentünk. Azt parancsoltad, hogy ne lépjünk be oda, mert közel a kikelés ideje.

Cawlis fagyos tekintettel mosolygott a Trollra. – Ne félj. Nem fogják élve elhagyni azt a helyet. Gyűjtsd össze a katonáidat, és keressétek meg őket, mielőtt az idézőterembe jutnának. Ha oda keverednek, az katasztrófához vezethet. Mindenkit küldj oda, akit csak tudsz. Ez alkalommal nem menekülhetnek el.

– Úgy lesz, mester.

Ahogy a Troll sarkon fordult, az egyik Gyíkember őrmestere lépett be a terembe, háttarajai sürgős üzenetről árulkodva meredtek az égnek.

– Mester, mester! A bástyán járőrözők egy újabb betolakodóba botlottak.

– Kiváló – mondta leglágyabb és legudvariasabb hangján Cawlis. – Meg leszel jutalmazva.

– Nagyon fura nő, mester. Azt állítja, közülünk való.

– Valóban? Nos, akkor vezessétek ide!

– Halott? – kérdezte Menyét, ahogy felpillantott a hatalmas, szarvas alakra. A hangok elhallgattak, amint a harcos a terembe lépett. Mindannyian elkerekedett szemekkel bámultak a hatalmas, karmos formára, mely egy kőoltáron hevert. Testéből kukacszerű csövek tekergőztek, mellkasában valami megbabonázó dolog lüktetett, a vörös fény forrása, mely megvilágította a vérfagyasztó helyiséget.

– Sok szörnyűséget láttam már – kezdte Yaztromo –, de egyik sem... – Azzal elhalt a hangja. Képtelen volt szavakkal leírni az eléjük táruló, rettenetes látványt.

– Ez az élet törvényeibe ütközik – jelentette ki Feketesörény. Volt valami a ragyogásban, ami vonzotta a tekintetét, mintha ki tudta volna venni egy tojás alakú ékkő formáját, mely a teremtmény mellkasába ágyazódott. Elméje egy eldugott, hátsó részében erős vágy ébredt, hogy előrenyúljon és megérintse.

– Sötét mágiát érzek benne – mondta Menyét.

– Remek megfigyelés, ó tévedhetetlen vezetőnk – válaszolta automatikusan Feketesörény, miközben előrenyúlt. Kezei már majdnem elérték a lény testét, mikor Yaztromo megragadta a csuklóját.

– Chadda, ne! A benne lévő mágia túl erős még nekem is. Nem érintheti a csupasz bőrödet. Bűbájt érzek áradni belőle.

Amint kimondta a „bűbáj” szót, a harcos hirtelen mintha magához tért volna révületéből és felszisszent. Mégis mit gondolt, hogy meg akarta fogni azt az ékkövet?

A varázsló előrenyúlt, és leemelte Menyét nyakából a sálját, majd a harcos keze köré kezdte csavarni. Mikor az rájött, mi történik, megpördült és dühösen felcsattant.

– Hékás! Az a legjobb sálam! Add csak vissza, te alávaló, vén tolvaj!

Yaztromo mély, vészjósló hangon, zord tekintettel válaszolt. – Egy nap majd elmondom neked, mi történt az utolsó alakkal, aki tolvajnak mert nevezni. Egyelőre elégedj meg annyival, kisember, hogy nem egy tréfás történet.

– Sajnálom. Csak az idegeim. Egy kicsit megtépázottak, ha érted, mire gondolok. Ez a hely az oka. Remélem, nem veszed sértésnek. A tied lehet a sál, ha hasznodra válik. Tessék, itt az övem is. Nincs rá szükségem, becsszó.

– Arra nem lesz szükségem – válaszolta kimérten a varázsló.

Most, hogy Menyét mocskos sáljába volt bugyolálva a keze, Feketesörény ismét a kő után nyúlt. A teremtmény mellkasát borító bőr rideg volt, könnyedén szétporladt az érintésétől. Lassan, óvatosan, mintha nem akarta volna megzavarni az alvó nyugalmát, előrenyúlt, és megfogta az ékkövet. Még a ruhán át is érezte, ahogy a benne lapuló hatalomtól bizseregni kezdenek az ujjai. A levegőbe emelte szerzeményét. A tojásméretű kincs látványtól Menyét felszisszent.

Ekkor egy karmos kéz nyúlt ki, hogy megragadja a harcos csuklóját.

Feketesörény egy pillanat alatt elkapta a kezét, mielőtt az undorító alak felegyenesedett volna a kőlapon. Meglepve és rémülten hátráltak el az emelvény mellől, mikor egyszerre öt hang szólalt meg. – Nincs szív add a szívem nem! Add vissza a szívemet!

Menyét meglepő lélekjelenlétről – vagy inkább csak zavarodott ijedtségről? – téve tanúbizonyságot előreugrott és lelökte a lényt a talapzatról. Egy pillanatig a levegőben lógott az erek hálójában, melyek azonnal nyúlni kezdtek, majd egymás után elpattantak. A levegőt hirtelen vad mágikus energiák töltötték meg.

– Gyorsan, vágjátok el a csöveket, csak azok tartják életben! – kiáltotta Yaztromo. Feketesörény pengéje felvillant, és azonnal átvágott több eret is. Sötét folyadék spriccelt szét, undorító szagú permettel töltve meg a helyiséget.

A hangok felüvöltöttek. – Tévedsz, mágus! Ezek voltak az egyetlenek, amik béklyóba vertek!

Axion borzalmas, halálon túli alakja talpra ugrott, vérfagyasztó formája egy fejjel magasodott Feketesörény fölé. Hústalan állkapocs vigyorgott a koponya-fejen, ékköves szemei kárörvendő élettől izzottak. A hősök egy emberként fordultak sarkon, és menekültek ki.

18
Kúszó-mászók

Fejvesztve rohantak ki a lény terméből, majd végig a sötétbe borult folyosókon. Körülöttük gubók lüktettek és gyöngyöztek.

– Nekem ez nagyon nem tetszik – nyöszörgött futás közben Menyét.

– Ki fognak kelni. Az lesz a legjobb, ha mielőbb eltűnünk innen – javasolta Yaztromo.

– Támogatom az ötletet – jelezte egyetértését Menyét.

A varázsló mostanra nagyon kimerültnek tűnt, valójában fáradtabb volt, mint életében eddig bármikor. Haldoklott vajon, vagy csak e különös hely káros nyomását érzi magán? Feketesörény háborgott magában, tekintete dühtől izzott, a Vérkőből áradó fény szinte démoni külsőt kölcsönzött neki. Yaztromo pontosan tudta, hogy társának mennyire nehezére esett a menekülés, a rég kimúlt varázsló szentségtelen, élőhalott teste ellen azonban nem sok mindent tehetett. Úgy gondolta, egy vérbeli salamonisi harcos nem adhatta meg magát a pillanatnyi rettegésének, és ez nem tett jót Amonourjának sem. Az ifjú Chadda most legalább kapott egy fontos leckét az élettől: senki nem tökéletes, és mindenki fél olyan helyzetekben, amikor ez az egyetlen ésszerű dolog, amit érezhet az ember.

A varázslónak pihenésre volt szüksége, ereje úgy hagyta el, mint felborult kelyhet a bor. Szédült, elméje kezdett összekuszálódni. – Merről jöttünk? – kérdezte, miközben látása elhomályosodott. Szedd össze magad, te vénember! Még dolgod van itt!

– Erről – mondta Menyét balra mutatva.

– Nem, erről – javította ki Feketesörény, és azonnal jobbra indult. A varázsló tétovázás nélkül a nyomába eredt.

– Én figyelmeztettelek titeket, később ne nekem panaszkodjatok – motyogta a kisember, miközben utánuk sietett. A varázsló még a sál takarásán át is látta a Vérkő vörös izzását, mely mintha még fel is erősödött volna az elmúlt pár percben, és azon töprengett, miért érzi magát egyre gyengébbnek, ahogy annak fénye még ragyogóbbá vált?

Érezte az ereklyéből áradó erőt és rosszakaratot, mely elméjét kezdte ostromolni. Hálás volt, amiért a harcos vette a kezébe, ő maga túlságosan is félt volna a közelébe menni. A kőnek mintha saját akarata lett volna, mintha lakója személyisége nyomot hagyott volna rajta. De miért lenne ez különös, gondolta magában. Az emberek aurája is nyomot hagy mindenhol, ahol hosszabb ideig éltek, ezt minden vajákos jól tudta. A Vérkő évszázadokon át adott otthont Axion lelkének, kézenfekvőnek tűnik hát a lehetőség, hogy annak embertelen gonoszsága is nyomot hagy rajta.

A gubók ritkulni kezdtek, és amiket láttak, azok is egyre kisebbek voltak. Úgy tűnik, elérték a kísérleti termek határát. A varázsló hálát adott az istenek segedelméért. Most már csak annyi volt hátra, hogy megmásszák az előttük emelkedő lépcsősorokat és egy kis szerencsével maguk mögött hagyják ezt a helyet, mielőtt a tojások kikelnek. Csak remélni tudta, hogy elég ereje van ahhoz, hogy visszajusson a tetőre. Nem kérhette ismét Feketesörényt, hogy felcipelje, a harcos egyik kezében a Vérkövet fogta, a másikban a kardját. Nem tudta pontosan, miért érezte úgy, hogy ez az ékkő a kulcsa jelen problémájuknak, de a hosszú évek tapasztalatai már megtanították rá, hogy hallgasson az ilyen erős megérzéseire... és közben nagyon remélte, hogy nem csak valami külső erő, netán maga a Vérkő szórakozik vele.

– Vermithrax, derítsd fel a környéket – krákogta az öregember. – Ellenőrizd, hogy semmi kellemetlen meglepetés nem vár ránk odafenn.

– Igenis, Yaaaz! K-k-kááár! – A varjú felsuhant a sötétségbe, a három férfi pedig megpihent egy pillanatra.

– Mit gondolsz, sikerült meglógnunk a csontfejű elől? – kérdezte Menyét, miközben idegesen pislantott vissza a folyosóra. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudta eldönteni, mitől féljen jobban: a feltámasztott varázslótól, vagy a kikelni készülő gubóktól.

– Remélem, hogy még ráakadunk – dühöngött Feketesörény. – Ez alkalommal készen fogok állni.

– A tied lehet, cimbora – mondta mogorván Menyét.

– Hogy vagy, Gereth? Még most sem vagy képes használni a varázserődet? Nem szívesen vallom be, de attól félek, még szükséged lesz rá, mielőtt kijutunk innen.

Van még remény a számodra, Feketesörény Chadda, gondolta Yaztromo. Más körülmények között talán el is mosolyodott volna. Nem vallott a csökönyös harcosra, hogy belássa a tévedését.

– Talán ki tudok préselni magamból egy-két igét. Egy kicsit már jobban érzem magam – hazudta Yaztromo. Valójában biztos volt benne, hogy amint ismét megpróbálná megidézni erejét, azonnal szörnyet halna, a felgyülemlett hatalom pedig irányíthatatlan pusztítást végezne. Bár rá tudna jönni, hogyan tudná kinyerni a Vérkő energiáját. Bár sikerülne. Talán ha...

Vermithrax visszatért.

– K-káár! Nem erre! Sok szörnyeteg! Sok, sok szörnyeteg.

Feketesörény azonnal talpra ugrott és pengével a kezében átkozódva felpillantott a lépcsősoron.

– Ez alkalommal megküzdünk velük! – mondta eltökélten.

– Ez alkalommal elfutunk! – kiáltotta Menyét, miközben megragadta a varázsló karját és maga után kezdte rángatni a folyosón. A harcos csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt meggondolta volna magát.

– Nincs Amonourod, kisember! – kiáltotta felé megvetően, de attól még követte. Ahogy ismét beléptek a keltető terembe, a varázslónak feltűnt, hogy az egyik gubó felrepedt. Sárga folyadék szivárgott nyálkás, bőrszerű felszínén, és csöpögött a szivacsos padlóra.

Cawlis keskeny arcát düh torzította el, amint a bölcsőszint bejárata felé igyekezett. Kezdtek félresiklani a dolgok. Már nem érezte Axion jelenlétét. Vajon kimúlt az Árnyak Mestere, vagy valami más történt, amiről még nem volt tudomása? Cawlis egy része mostanra eléggé emberré vált ahhoz, hogy aggódni kezdjen.

– Mester, ismét az alsó szintekre menekültek – jelentette idegesen Troll parancsnoka, aki személyes testőrsége élén, az Alakváltó mögött tartotta vele a lépést. Van valami nagyon szánalmas abban, amikor egy ilyen hatalmas lény próbál hízelegni, gondolta magában Cawlis. Amikor ezzel végeztek, talán az lesz a legjobb, ha megszabadítom nyomorúságától. Igen, ez lesz a helyes döntés.

– Akkor siessünk – mondta nyugodtan. – Van számukra egy meglepetésem. Ha most sikerrel jársz, megbocsájtom a múltbéli hibáidat. Ha elbuksz...

A Troll félrepillantott. Cawlis sejtette, mire gondolhat, de ennek ellenére is elvigyorodott.

Vermithrax tollas villámként suhant vissza a folyosón.

– K-káár! Találtam egy másik utat a felszínre, Yaaz! Találtam egy felvezető járatot!

A varázsló hirtelen megkönnyebbült. Ő sem igazán kedvelte ezeket a gubókkal teli alagutakat, és biztos volt benne, hogy kimerült érzékei azt jelezték, hogy a Szárakövön érzett, titokzatos erő ismét közeledik felé. Ha sikerülne eljutniuk a légballonhoz és maguk mögött hagyniuk ezt a találó nevű, pokoli helyet, ideje lenne kifújni magát és egy új tervet kieszelni, amivel felülkerekedhetne ellenségükön.

– Affene! Emberek, ez nem tűnik valami biztatónak! – hallatszott Menyét kétségbeesett hangja. A folyosó falai mentén sorakozó gubók egytől egyig repedezni kezdtek. Ahogy végigsietett mellettük, Yaztromo mintha egy csontnál is fehérebb karmot pillantott volna meg, mely az egyik lüktető héj hasadásán nyúlt ki.

– Milyen messze van, hű madaram? – kérdezte.

– K-káár! Még két terem, mester.

– Akkor siessünk!

Az utolsó csarnokban eléjük táruló, borzasztó látványtól megtorpantak. A gubók a rettegéstől elkerekedett szemeik előtt nyíltak szét. A szakadó szövet jellegzetes hangja és gyomorforgató, émelyítően édes illat töltötte meg a levegőt. Az újszülöttek szétfeszítették tojásaik bőrszerű héját, és fehérjére emlékeztető áttetsző váladéktól csepegve előmásztak. Kitátották ocsmány, csőrszerű szájaikat, hogy nagy levegőt vegyenek, kimeresztették karmaikat és élvezték, hogy végre megszabadulhattak börtönükből. Úgy bújtak elő, mint a napfényre vágyó újszülött hüllők. Testüket pikkelyek borították, koponyájukból szarvak, ujjaik végéből hosszú karmok nyúltak.

A Gonoszság és Káosz valamennyi fajzatának rendellenes keverékeiből több tucatnyi tette meg első lépéseit. Ork, Troll és Gyíkember vonásokat egyaránt fel lehetett fedezni rajtuk, ám minden egyes hasonlóságra legalább tíz eltérés is jutott. Néhányuk bőre fényesre csiszolt acélként vagy bronzként csillogott. Mások testét tollak borították, fejük búbján taréjjal. Volt, amelyik denevérszárnyaival csapkodott, mások macskalábakon vagy kecskepatákon futkorásztak négykézláb. Volt egy, melynek karjaiból két kobra nőtt, melyek ostorként csaptak jobbra-balra. A következő akkora volt, mint egy medve, áttetsző bőrén át jól látszottak lüktető belső szervei. Csípőjüknél összenőtt sziámi ikreket láttak gyönyörű nők arcával és kígyók mérgező szemfogával. Megint egy másik lóméretű testtel volt megátkozva, mely hernyó módjára araszolt. Egy harmadik emberarccal bámult rájuk egy pók testéről. Az előttük felvonuló groteszk parádé láttán bármely tisztességes ember elvesztette volna a józan eszét. És még csak nem is visszataszító megjelenésük volt a legborzalmasabb.

Ennél sokkal rémisztőbb volt az, hogy a mutánsok növekedés közben folyamatosan változtatták külsejüket. Ahogy a szemük lassan hozzászokott az egyik torz testhez, az hirtelen megremegett és valami még lidércnyomásosabbá vált. Az egyik állábakat növesztett, egy másik karjai piócákká vagy csattogó rákollókká alakultak. Egy harmadiknak összefolytak a lábai, törzse a padlóra ereszkedett, és egész teste egy óriási, narancssárga meztelencsigává vált. Minden irányban újabb és újabb élőlények fejlődtek ki, majd alakultak át szinte azonnal valami mássá. Semmi nem maradt állandó.

A termet betöltő, átható szagtól a három férfi szabályosan öklendezni kezdett. A bestiákból feltörő hangok kavalkádja már-már azzal fenyegetett, hogy átszakítja a dobhártyájukat.

– Halottak vagyunk – kiáltotta megadóan Menyét.

– Amíg élek, harcolok! – válaszolta Feketesörény.

Yaztromo nem tudta nem meghallani a hangjában bujkáló megadó lemondást. Ismét mágiájának maradékát kezdte keresni a teste mélyén. Nemrég sikerült egy kis erőt kinyernie a Vérkőből, és azóta kevésbé érezte magát gyengének. Ahogy azt korábban is gyanította, a lelet vámpírként szívta magába környezete hatalmát. Ha sikerülne egy pillanatnyi nyugalmat találnia, talán elkezdhetné visszaszerezni...

De elkésett! A mutánsok tömege megállíthatatlanul indult meg feléjük. Bénító méreggel bevont kacsok csaptak feléjük, amitől a legelöl álló Feketesörény kénytelen volt visszaugrani. Valahol valami örömében olyan hangot adott ki, mint egy trombitáló óriásmamut. A bestiák hirtelen megtorpantak. Fülsüketítő csend telepedett rájuk.

– Ugye, milyen csodálatosak? – kérdezte egy meglepően udvarias hang. – És eléggé csábítóak is, a maguk túlzó módján.

Ahogy Yaztromo megfordult, egy nyegle alakot pillantott meg, aki a bejárati boltívnek támaszkodva figyelte őket miközben egyik vékony kezével elgondolkodva vakargatta az állát. A varázsló azonnal felismerte Szárakő kifosztójának jelenlétét.

Feketesörény dühödt, éjfekete szemekkel meredt a fickóra. – Mit akarsz? – kérdezte.

– Semmit – válaszolta Cawlis. – Csak gondoltam, hogy adok nektek egy kis időt, hogy a teremtményeimben gyönyörködhessetek, mielőtt végeznek veletek. Be kell, hogy valljam, elég emberi vagyok már ahhoz, hogy büszke legyek rájuk. Nos, ennyi elég is volt a szemlélődésből. Kérlek, nyugodtan folytassátok a haláltusátokat!

Azzal ahogy tapsolt egyet, mutánsai ismét mozgásba lendültek. Yaztromonak ennyi idő azonban éppen elég volt ahhoz, hogy egy új varázsige létrehozására koncentrálhasson. Kiejtett szavai mennydörgő visszhangot vertek a barlangban, ujjaiból villámok csaptak ki.

Cawlis az alagútba ugrott a támadás elől, undorító teremtményei azonban nem voltak ilyen szerencsések. Égett hús és ózon csípős szaga áradt szét. A mutánsok elhátráltak, ám Yaztromo így is látta, ahogy bőrük megvastagszik és gumiszerű állagot vesz fel.

– Siessünk! – lihegte. – A varázslat hatása nem fog sokáig kitartani.

– Látom, van még néhány trükk a tarsolyodban, öregember! – vigyorgott megkönnyebbülten Menyét.

Yaztromo bólintott. Talán még két varázslat, gondolta, mielőtt végem.

– Fel! – üvöltötte Feketesörény. – El kell jutnunk a légballonig!

19
Menekülés

Feketesörény sarkon fordult és rácsapott a reteszre. A túloldalról üldözőik dörömbölése hangzott fel, amint megpróbáltak utat törni maguknak. Az ajtó beleremegett az ütésekbe, de szerencsére kitartott.

– Ez nem fogja sokáig feltartani őket – kiáltotta Menyét. Arcára félelem ült, a hosszú lépcsőzéstől pedig még mindig lihegett. Úgy nézett ki, mintha az elmúlt néhány órában vagy húsz évet öregedett volna.

– Köszönöm a figyelmeztetést – mordult fel Feketesörény, majd felkapta a kardját. Kezében a Menyét sáljába bugyolált Vérkő még fényesebben világított, visszataszító ragyogása mintha lyukat égetett volna az anyagba. Különös minták táncoltak a kalandozók arcán. Ebben a pillanatban, ahogy az ékkő boszorkánytüze vörösbe festette a képüket, Feketesörényt hirtelen balsejtelem fogta el. Valahogy megérezte a csontjaiban, hogy egyikük nem fogja túlélni az éjszakát. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy csupán a drágakő gonosz hatására merült fel fejében ez a gondolat, de ezt maga sem hitte el.

Leginkább Yaztromot féltette. A vénember kétrét görnyedve, hörögve zihált. Botjára támaszkodva szinte már túlságosan is öregnek és gyengének látszott ahhoz, hogy tovább folytassa az utat. Vermithrax mestere előtt állt, és szomorúan figyelte fényes, fekete szemeivel.

– Már nem vagyok olyan fiatal, mint régen, mi, állatkám? – lihegte a varázsló, majd halvány mosolyt erőltetett az arcára. Az ajtóhoz fordult, és megvizsgálta a megfeszülő deszkalapokat. – Tegnap még gond nélkül le tudtam volna zárni egy varázslattal. Most azonban... – Tehetetlenül széttárta kezeit. – Jobb lesz, ha későbbre tartogatom az erőmet.

Lágy léptek zaja hangzott fel a hátuk mögötti folyosóról.

Vermithrax riadtan csapkodni kezdett a szárnyaival. – Yaaaz! Goblinkák! K-kááár! Veszély! Veszély!

Az apró lények egész csapata tört be a szobába a másik, még nyitott ajtón át.

Feketesörény komoran elmosolyodott. – Bízzátok rám ezeket – mondta. Ahogy feléjük lépett, felcsillant kezében a halál.

A lezárt ajtó túloldalán vonagló, nyivákoló teremtmények hada próbált túljutni az akadályon. Cawlis személyes testőrségének Orkjai keltek birokra a frissen kikelt, csápos veszedelmekkel. Testeik annyira betöltötték a járatot, hogy egyikük sem tudott rendesen mozogni, pláne nem az ajtónak hatékonyan nekifeszülni.

– Sorakozó! Sorakozó! – kiáltotta a Troll parancsnok, miközben brutális erővel tört magának utat a bestiák között. Fejszéje nyelével lesújtott az egyik mutánsra, melynek koponyája gyomorforgató reccsenéssel nyílt ketté, zselészerű agya kifolyt a csontszilánkok között, majd a seb lassan elkezdett összeforrni. Az Orkok próbáltak alakzatba rendeződni, majd kardjaikkal az ajtó felé kezdték terelni a mutánsokat.

A Troll vezér háta mögül hirtelen új kiáltások hangzottak fel. Ahogy megfordult, földbe gyökerezett a lába. A tömegen legrettenetesebb személyes rémálma tört utat: a szarvas koponyájú, ragyogó szemű Axion. Mellkasán tátongó üreg jelezte a Vérkő egykori helyét, a mélyedés körül száraz bőrdarabok lógtak mellkasáról. Ügyet sem vetett a fogakra, melyek húsába martak. Mutáns csápok nyúltak ki feléje, melyeket játszi könnyedséggel söpört le magáról. Karmos kezeivel verte szét maga előtt a tömeget. Valahányszor lecsapott, célpontja ájultan terült el a padlón.

Az élőhalott varázsló a Troll szeme láttára tépte le az egyik Ork fejét, majd egy Gyíkember karját. Véres bunkójával nagyokat lendítve megállíthatatlanul közeledett.

– Engedjetek át! – kiáltotta szenvedő hangokon a fájdalomtól, bánattól és vérszomjtól mámorosan. – A Vérkő az enyém! Meg kell szereznem! El az utamból!

A Troll rettegve lépett félre előle.

Axion vetett egy pillantást az ajtóra, majd hátrahúzta egyik öklét. Faltörő kost megszégyenítő ütést mért a deszkára, mire faszilánkok és vasdarabkák repültek mindenfelé.

A testeket visszatartó gát átszakadt. Őrjöngő katonák és mutánsok rohantak el a visító lény mellett. A Troll nem volt biztos benne, hogy vajon zsákmányuk után eredtek, vagy egyszerűen csak Axion elől menekültek, de ez most nem sokat számított. Az út megnyílt. Ideje volt, hogy az emberek után induljon

Feketesörény kirontott az utolsó ajtón is, és a hideg, éjszakai égbolt alatt találta magát. Kimondhatatlanul felszabadító érzés volt ismét nagyot szippantani a tiszta, friss, hűvös levegőből. Már épp kezdett azon töprengeni, hogy sikerülni fog-e valaha elmenekülniük a zajos mélységből.

Csillag Elumbar kosara és leeresztett légballonja mellett állt. Az érkezőket látva összerezzent. A harcos elvigyorodott. Be kellett látnia, valószínűleg nem festett valami fényesen, különösen így hogy ellenfelei maradványai borították az öltözékét.

– Chadda, annyira aggódtam érted! – kiáltott föl. – Mi ez a zaj?

– Az üldözőink. Gyorsan, gyújtsd be a serpenyőt! Azonnal indulnunk kell!

Yaztromo tántorgott elő, lehelete ködpászmákra szakadozott. – Csak egy pillanat... Hamaskisra, a szívem! Nem hiszem, hogy már sokáig bírnám!

– Nem hiszem, hogy a gyomrom többet kibírna – tette hozzá Menyét, miközben úgy iszkolt el a varázsló mellett, mintha a pokol minden fattya a nyomában lenne. – Szervusz, szépségem! Hiányoztam? Mit szólnál egy visszatérő hősöknek kijáró csókhoz? Nem hinnéd el, mi minden történt odalenn!

– Nincs most erre időnk! – morgott Feketesörény. – Segíts Csillagnak begyújtani a tüzet. Mielőbb indulnunk kell!

– Ez az első értelmes mondatod ma este – motyogta Menyét, ügyelve rá, hogy szavai ne jussanak el a harcos fülébe.

– Nincs elég időnk – mondta Yaztromo. – Már a lépcsőn vannak. És az ott meg micsoda? Azok hogy kerültek ide?

A legközelebbi torony mögül egy csapatnyi Ork és Goblin lépett elő. Vártak ránk! gondolta Feketesörény. Hogy sikerült ilyen közel jutniuk anélkül, hogy Csillag észrevette volna őket? Megragadta csorba kardját, és felkészült az elkerülhetetlennek látszó támadásra.

– Tartsd fel őket, amíg előkészítek egy varázslatot! – kiáltotta Yaztromo.

– Szállj be a légballonba, te vén tökfilkó! Nem vagy olyan állapotban, hogy most varázsolgass! Ezegyszer bízz a hideg acélban, az fog megmenteni minket!

Látva Feketesörény eltökéltségét, az Orkok lelassították lépteiket. Ez rossz előjel volt, azt jelentette, hogy rendelkeztek némi taktikai érzékkel. Ellenfelei félkörbe sorakoztak, majd ismét megindultak. A harcos közéjük ugrott és széles ívben meglendítette a kardját. Az első bestia a fejét vesztette, egy másiknak a mellkasát hasította fel. A többiek rést keresve a védelmén körbevették. Feketesörény macskaügyességgel támadást mímelt az egyik ellen, majd egy másik gyomrába döfött. A szörnyeteg elterült. Ezután a bástya falának hátrált, remélve, hogy vele foglalkoznak majd ahelyett, hogy a lehetőséget kihasználva megrohamoznák a repülő szerkezetet.

Egy újabb Ork csapott felé. Ahogy Feketesörény félrehajolt a szablya elől, lába megcsúszott egy vértócsában, egyenesen ellenfele felé. Lehajolt, hogy kitérjen a következő vágás elől, mely a nyakát célozta, oldalra lépett, és a bestia hirtelen mellette termett. Egy rúgással átsegítette az Orkot a pártázaton. Halálsikolyát elég hosszan lehetett hallani.

A harcos meglepve látta, hogy Menyét kiugrik a kosárból és a segítségére siet. A kisember az egyik szörnyeteg hátába döfte kését, majd gyorsan mellé állt és szablyáját előrántva rápillantott.

– Bele fog telni egy kis időbe, hogy az a ballon készen álljon az indulásra, öregem. És ha elesel, mi sem megyünk sehová. Amúgy sem árt, ha szerzek néhány jó pontot a csajnál, ha érted, mire gondolok.

Embertelen ellenfeleik közben rendezték soraikat, most már mindannyian egyszerre közelítettek. Feketesörény és Menyét egymásnak vetett háttal, villogó pengékkel küzdöttek, míg halott Orkok és Goblinok masszív fala nem vette őket körbe. A harcos tucatnyi apró sérülésből vérezve pillantott a járművük felé, mely már majdnem teljesen felduzzadt, és lassan a magasba emelkedett. Yaztromo Csillaggal együtt a kosárban állt. Az Elf lány sietve hajigálta ki a nehezékeket. Feketesörény figyelte, amint a léggömb másfélméternyire emelkedik a talajtól. Ekkor már csak egyetlen kötél tartotta fogva, melyet korábban a rom egyik tornyához erősítettek.

Ebben a pillanatban újabb ellenfelek érkeztek a lépcsősor irányából, akik lassan betöltötték a leszállóteret, miközben felkészültek a következő rohamra.

– Hoppá! – motyogta Menyét. A harcos azonnal látta, hogy túl sokan vannak ahhoz, hogy eredményesen felvehesse velük a küzdelmet, és bekerítve nem fognak tudni a járműhöz jutni. Felkészült hát rá, hogy drágán adja az életét.

Axion a Pokolkapu Erőd földalatti folyosóit járta, ahogy évszázadokkal korábban is tette, miközben emlékei lassan visszatértek. Egykor innen irányította birodalmát. Most ellenségei kezére jutott a hely. Gyengének érezte magát, a Vérkő távol volt tőle, lelke pedig félig az ékkőben, félig új testében esett csapdába. Tudta, hogy ha vissza akarja szerezni az irányítást a sorsa felett, akkor meg kell kaparintania. Túl sokáig volt Cawlis bábja. Düh és gyötrelem töltötte el szívét, de hamar sikerült úrrá lennie érzésein.

Ahogy félrerúgta az útját álló tetemeket, megértette, hogy itt nemrégiben ádáz csata dúlt. Az üldözöttek erős harcosok voltak: számos támadóval végeztek anélkül, hogy elestek volna. Ez már jó hír volt. Azt jelentette, hogy a Vérkő még nem került ellenfele kezei közé.

Belépett egykori tróntermébe, és egy pillanatra megtorpant. Hideg és üres helyet látott maga előtt. Így múlik hát el minden földi dicsőségem, az idő vasfoga által, gondolta magában.

Cawlis felkelt az árnyékba borult trónról. Apró, sápadt alaknak tűnt. Mikor megszólalt, hangja nyugodt volt, udvarias és hajbókoló. Axion azonban most már tudta, mennyire megtévesztő volt is e kép.

– Jó estét, Axion nagyuram – köszöntötte Cawlis.

– El az utamból! – recsegte Axion, miközben karmait széttárva közelebb lépett hozzá.

– Micsoda udvariatlanság – méltatlankodott az Alakváltó. – Fáj beismernem, de nincs semmi más, amit ennél jobban megvetnék.

– Nem izgatnak az érzéseid, teremtmény. Most végzek veled – válaszolták a mágus hangjai, a dühös uralva a kórust. Előrenyúlt, és egyik megkövült karmával megragadta a másik csuklóját. Mintha csak táncra hívta volna fel, Cawlis is ráfogott Axion szabad kezének csuklójára.

– Bolond vagy – mondta a varázsló. – A Vérkőhöz hangoltad magad és felhasználtad az erejét lényeid létrehozásához. Ha a tolvajok is rájönnek, hogyan használják, mindkettőnket elpusztítanak. Hátrahagytad valódi éned nyomait az aurájában. Olyan jól fognak ismerni, mint ahogy én is.

– Vén vagy, Axion, rég eljárt feletted az idő, ám te mégis életben vagy. Nem ismersz. Már saját magadra is alig emlékszel. – Cawlis hangjában nyoma sem volt erőlködésnek, pedig emberfeletti erőpróbát vívtak egymás ellen. Az Alakváltó szinte már könnyedén kényszerítette térdre az eleven tetemet, majd egy könnyed csuklómozdulattal letörte annak kezét.

– Olyan szomorú így látni téged – mondta. – Axionnak, az Árnyak Mesterének hívtad magad. Most pedig még saját törékeny tested fölött sem vagy úr. Mikor visszaszerzem a Vérkövet, véglegesen végezni fogok veled. Megkapod tőlem a halhatatlanságot, te bolond: a sír halhatatlanságát.

Azzal sarkon fordult, és ott hagyta a térdelő mágust egykori trónja előtt. Ha képes lett volna könnyezni drágakőszemeivel, most zokogott volna.

Feketesörény a torz arcok tengerére pillantott, melyek a véréért kiáltoztak. A Vérkő bal kezében lüktetett, pengéje pedig jobbjából lógott. Tudta, hogy már csak néhány másodperce van, mielőtt bevégezné életét. Balsejtelme beigazolódott, ahogy mindig is tudta, hogy be fog.

Egy utolsó pillantást vetett Yaztromora és Csillagra, mielőtt a szörnyek leterítették. Látta, amint az öreg varázsló bűvös mozdulatokat végez, és hallotta, amint elfojtott szavakat mormol. Kékesfehér energianyalábok villantak fel ujjai végéből, melyek falat formáltak és oldalra taszították ellenségeiket, megtisztítva a harcos és a ballon közti területet. Megnyílt előtte a menekülőút.

– Futás! – kiáltotta Feketesörény. Menyétnek több se kellett. Minden erejüket beleadva a kosárhoz rohantak, majd felmásztak a feszes kötélen.

– Siessetek! Már nem tudom sokáig fenntartani ezt a varázslatot.

Feketesörény és Menyét egyszerre estek be a kosár szemközti oldalain át. Háta mögött elhalványodott a kék ragyogás.

– Jönnek! – kiáltotta Csillag.

– Gyorsan, Menyét! Vágd el a kötelet! Vágd el a kötelet! – parancsolta Feketesörény. A férfi előrehajolt, és az Ork végétől még mindig kicsit csúszós nyelű késsel a fonatnak esett. A harcos figyelte, amint a szörnyű sereg, a zöld hullám közeledik, mely hamarosan beborítja a romos torony tetejét és visszarántja a légballont. Ez szoros lesz, gondolta.

Ez így túlságosan szoros lesz! gondolta Yaztromo. Elumbar kis serpenyője nem adott ki elég hőt ahhoz, hogy el tudjanak emelkedni, még most sem, hogy kihajítottak minden nehezéket.

Vermithrax a ballon körül repkedett. – Yaaaz! Yaaaz! – károgta. Egy nyílvessző suhant el a madár mellett, mire gyorsan fedezékbe suhant.

A varázsló még ahhoz is túl gyenge volt, hogy nyitva tartsa szemeit, de már tudta, hogy mi lesz az utolsó varázslata. Az elmúlt néhány óra túl megerőltetőnek bizonyult, a fáradtság szinte teljesen elhatalmasodott rajta. Nem! Nem fogja most feladni! Talán Feketesörénynek mégis igaza volt: ide hősök kellenek. Kimondta az ige szavait, mire ökle lángba borult. Megkockáztatta, hogy egy lángcsóvát küldjön a gázballon felé, remélve, hogy annak anyaga nem fog felgyulladni. A jármű megfeszítette a tartókötelet.

– Vágd el! Vágd el! – sikította Csillag.

– Próbálom! – kiáltotta válaszul Menyét.

A Gyíkemberek és az Orkok már közel jártak. Néhányan megpróbáltak felmászni a kötélen, mások a romos tornyot vették célba. Az egyik lény elvesztette az egyensúlyát és a mélybe zuhant, helyébe azonban máris egy másik társa lépett.

A kötél végre megadta magát! A ballon nagyot ugrott, majd megtorpant. A teremtmények élő láncot alkottak magukból, mellyel az erődhöz láncolták őket. Feketesörény kihajolt a kosárból és fél kézzel feléjük csapott a kardjával. A jármű vészesen megingott. Mikor belátta, hogy jobb fogást lesz kénytelen találni fegyverén, Csillag kezébe hajította a Vérkövet, ám a sál a levegőben repülve meglazult körülötte.

– Kapd el! – kiáltotta Feketesörény. Két kézzel szorítva a kardját, a legközelebbi Ork felé csapott. A lény sikoltva a mélybe zuhant, és végre kiszabadultak. A ballon most már az égbe szökött.

Ellenfeleik tehetetlen dühvel kiabáltak utánuk a mélyből. A harcos a kosár szélébe kapaszkodva rájuk vigyorgott. Sikerült elmenekülniük!

A háta mögött Csillag keservesen felkiáltott.

– Ne! – A nő kezei ösztönösen mozdultak a Vérkő után, és el is kapták. Most pedig úgy tartotta az ékkövet, mintha égetné a bőrét.

A harcos megfordult, hogy megnézze, mi baja Csillagnak – és elakadt a lélegzete.

20
Felhők és karmok

A Vérkő vészjósló fénye megvilágította Csillag arcát. A nő állatias üvöltést hallatott, miközben ruhái cafatokra szakadtak. Tüskék törtek elő a hátából, alakja lüktetve elkezdett megváltozni. Ujjai karmokká nyúltak, állkapcsa megnyúlt, tátott szájában hatalmas fogak jelentek meg. Szakadt öltözéke alatt csontnyúlványok tűntek fel. Háta mintha összehúzódott volna, amitől görnyedt tartást vett fel. Koponyájából tüsketaréj emelkedett ki, haja pedig teljesen visszahúzódott.

– Most már az enyém a Vérkő, emberek! A mesterem gazdagon meg fog jutalmazni! – Vajon csak a képzelete játszott Feketesörénnyel , vagy valóban egy villanásnyi sajnálatot látott a bestia arcára kiülni?

– Az az istenverte ékkő szörnyeteggé változtatta! – jajgatott Menyét.

– Nem – javította ki Yaztromo. – Csak felfedte a valódi alakját. Ő soha nem volt az istenek teremtménye.

Menyét előreugrott és megpróbálta kitépni az egykori Csillag kezéből a követ, a bestia azonban egy könnyed visszakezes ütéssel kifektette. A férfi az arcát tapogatva, nyöszörögve terült el a kosár alján.

Feketesörény nem nézte tétlenül az eseményeket. Eltette a kardját és a nőre vetette magát, megragadta annak csuklóját és próbálta szétfeszíteni a karmait. Yaztromo eközben a botjával csapott le az Alakváltó fejére, de úgy érezte, mintha egy téglafalat próbálna szétverni. A légballon kosara közben vészesen megingott.

Ahogy a harcos a lény szemeibe bámult, érezte rajta a félelem bűzét. Elméje hiábavalóan próbált értelmezni a látottakat. Tényleg ez lenne Csillag, a nő, akit megmentett az erdőben? Mindig ez a... lény volt? Ellenfele nyelve ekkor váratlanul megnyalta az arcát. Érezte, amint nyál csorog le róla.

– Mi a gond, Chadda? – kérdezte gúnyosan a nő. – Már nem vonz a csókom? Felkavar a valódi énem? – Kirázta a hideg, amikor rádöbbent, hogy a szörnyeteg még mindig az Elf hangján beszél. Ha belegondolt, hogy ez a teremtmény egész idő alatt velük volt... Ez lett volna a valódi oka annak, hogy kettesben próbált maradni vele? Hogy meglepje, és felfalja? Gondolatai a lehetséges következmények körül keringtek.

Szorítása egy pillanatra elgyengült. A lény kihasználta a kínálkozó alkalmat, és kiszabadította magát. A kosár oldalához sietett, egy pillanatig ott guggolt, a ragyogó Vérkővel a kezében.

– Ég veletek! – mondta, majd vigyorogva hátradőlt, ki a járműből.

– Csillag! Ne! – sikította Feketesörény.

– Csillag soha nem létezett – mondta csendesen Yaztromo. – Gyakran öltenek magukra ilyen megnyerő alakot. Szerencsétlen Celaniont is valószínűleg ugyanígy tévesztette meg, mielőtt a párjához csalogatta, akivel végeztél.

– Nem! – tiltakozott a harcos. – Nem lehet!

Kimászott a kosárból, megragadta a kötelet és ereszkedni kezdett.

– Ne ugorj le! – kiáltotta Menyét. – Annyira nem rossz a helyzet. Várj csak egy pillanatot! Mi lesz a pénzemmel?!

A légballon megingott, amint Feketesörény súlya alatt megfeszült a kötél. Ahogy a kisember lepillantott a mélybe, a hasadó hajnal vörös fényében jól látta a belső vívódást Chadda szemében.

– Eressz lentebb! – kiáltott fel.

– Én mondom, ez megőrült – mondta Menyét. – Az lesz a legjobb, ha teszed, amit kér.

Feketesörény figyelte, amint sebesen közeledik felé a fákkal borított dombtető. Szívét izzó düh és a veszteség fájó üressége töltötték meg. A mélyben ott volt valahol a Csillag-lény, kezében a Vérkővel, melynek megszerzéséért mindannyian kockára tették az életüket. És az a szörnyeteg most vissza akarja vinni Pokolkapu mesterének. Ezt nem engedhette. A bestia átverte, bolondot csinált belőle, elhitette vele, hogy olyasvalaki, aki érdemes a törődésére. Fekete harag hajszolta az őrület határára. Bosszúra szomjazott.

A fáj teteje már csak néhány centiméterre volt a talpától. Mintha egy kegyetlen, szörnyűséges alakot vett volna észre, amint az árnyak között iszkol. Mire a járművük földet ér, nyoma fog veszni. Csak egy dolgot tehetett: eleresztette a kötelet.

Esés közben ismét eszébe jutott, amikor Zharradan Marr repülő hajójáról zuhant ki. Vajon tényleg egy istennő mentette meg? Vagy csak a súlyos sebesülései által okozott fájdalom keltette képzelgés volt az egész? Yaztromo soha nem árulta neki az igazat. Élő ember nem teheti be a lábát az istenek világába, nem igaz?

Levelek csapódtak az arcának, ágak vágódtak a testének. Elakadt a lélegzete, mikor a fák csúcsai közé zuhant. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni az egyik ágban, hogy így lassítsa le magát. Ahogy ujjai rákulcsolódtak az egyikre, úgy érezte, karja kis híján vállból kiszakad. A hirtelen fájdalom hatására eleresztette a gallyat, és ismét szabadon esett tovább a talaj felé.

– Áú! Ez fájhatott! – jegyezte meg Menyét, mikor látta, ahogy a harcos eltűnik a lombok között. A szélhámos a fejét csóválta. Egyvalamit mindenképp el kellett ismernie Feketesörényről: sosem választotta a könnyebbik utat.

A férfi meglapogatta saját sajgó bordáit. Mostanában elég sok fájdalommal volt kénytelen megbirkózni, és ez valószínűleg rossz hatással volt az agyára is. Mi másért kockáztatta volna meg, hogy csatlakozik ahhoz az őrülthöz a bástyán? Csak nem kezdett el ráragadni a megszállott bolond ostoba hősiessége? A barlangban eltöltött hosszú éjszaka során annyi félelem halmozódott fel benne, hogy a jelek szerint immúnissá vált ellene. Ahogy a rémület érzése elhagyta, helyén mintha bátorságra lelt volna saját magában. Talán valóban kezdett hőssé válni! Nagyon remélte, hogy téved. A valódi hősök általában rövid életűek.

Megfordult, és a varázslóra pillantott. Yaztromo a kormányrúd mellé rogyott le, a lángok kialudtak a kezén. Öregnek, sápadtnak és kimerültnek látszott.

– Most mi lesz, Yazz? – kérdezte tőle.

– Nyilván valahogy földre tesszük ezt az átkozott szerkezetet. Azután megkeressük azt a kettőt!

– Féltem, hogy ezt fogod mondani.

21
Az erdőben

Csillag lassan magához tért, majd talpra kecmergett. Mennyi ideig heverhetett ájultan? Nem tudta volna megmondani. A Vérkő? A Sötét Teremtőnek hála még mindig a markában szorongatta. Cawlis elevenen megnyúzta volna, ha most elveszíti. Megvizsgálta páncélos testét sebek után kutatva. Egész jól megúszta! Néhány zúzódás, pár érzékeny pont, egy-két törött csont. Idővel majd felgyógyul.

Különös, hogyan alakultak a dolgok. Nem akart mást, csak egy kiadós vacsorát. Az az ostoba Elf, Celanion, meg is tette volna, ha Feketesörény és társai közbe nem avatkoznak. Még Mordanccsal is végeztek, márpedig ő még egy Alakváltóhoz képest is szívós volt. Így hát az volt a legjobb döntés, hogy továbbra is megtéveszti őket. Különösen, hogy az a gyanakvó varázsló is ott volt velük, átok a vén csontjaira! Szíve szerint kettétörte volna a lábát, hogy kiszopogathassa belőle a velőt. Nagyon remélte, hogy el tudja majd csalogatni a harcost valami félreeső helyre, ahol aztán egy meghittebb pillanatában végezhet vele. Ki hitte volna, hogy ennyire kéretni fogja magát? Igazán kemény diónak bizonyult, ezért is koncentrált inkább rá, semmit Menyétre. Az túl könnyű falat lett volna, túlságosan is könnyű. Ráadásul a csenevész kis alakon alig volt valami hús. És még belegondolni is rossz, milyen borzalmas íze lehetett...

Tudta, hogy ostobaság volt beleegyezni, hogy elkíséri őket a kastélyba, de azt remélte, hogy ott majd lehetősége nyílik rá, hogy vagy a varázslóból, vagy Feketesörényből egy jót lakmározhat. Ha nem akarta volna levadászni azt a kövér kis Goblint, nem kapják el, és nem vezetik Cawlis színe elé. Az aztán félelmetes egy alak. Olyan mesterkélten udvariaskodó és csendes, de mégis fenyegető. Soha nem találkozott még hozzá hasonló Alakváltóval, már ha az volt egyáltalán. Abban azonban biztos volt, hogy ha úgy adódik, beváltja fenyegetéseit – de ígéreteit is.

Ha elmenekülnének, tartson velük, ezt kapta parancsba. És ő engedelmeskedett. Ő volt a biztosíték arra az esetre, ha kereket oldanának, a kém az ellenséges táborban. Ravasz fickó volt, meg kell hagyni, és ezt rendkívül vonzónak találta benne. Talán jobb fészektárs lesz belőle, mint Mordancs, aki bár sok jó képességgel bírt, be kell látni, egyben rendkívül ostoba is volt. A terv jó volt, és be is vált volna, ha az az agyatlan Feketesörény nem hajítja neki a követ, és kényszeríti valódi alakjának felfedésére.

A nő megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása. Talán ez volt a legjobb, ami történhetett. Nincs más hátra, minthogy visszavigye Cawlis nagyúrnak az ékkövet. Ezzel talán a figyelmét is sikerülne felhívnia magára.

Inkább csak érezte, semmint látta a jelenést. Az egyik másodpercben még semmi, a következőben fölébe tornyosult. Magas volt, fejéből szarvak meredtek, szemei helyén csillogó ékkövek ragyogtak. Csupán egy keze volt, melyet feléje nyújtott.

– Add vissza a Vérkövemet – hangzott fel egyszerre öt különböző hang. Csillag hátraugrott, el a lény közeléből. Axionra vicsorgott, kivillantva az agyarait. Valahogy tudta, hogy a lényre nincs hatással a látvány.

– Add ide a Vérkövet, gyermekem – mondta. – Amit egyszer létrehoztam, azt meg is tudom semmisíteni.

Szavai fenyegetően hangzottak fel, és bár nem értette jelentésüket, félelem hasított Csillag szívébe. Az „Axion” szó vibrált tudata homályos mélyében, ősi emlékek láttak ismét napvilágot.

– Akarod? Akkor vedd el! – Azzal a lényhez vágta a Vérkövet, mely vörös szikrákat szórva pattant le a koponyájából meredő szarvról. A férfi a földre rogyott... majd csigalassúsággal kúszni kezdett kincse felé.

– K-káár! Szép földet érés! – károgta Vermithrax, miközben kiszabadították magukat a repülő szerkezet maradványai közül. – Ésszel kell leszállni, ugye?

Menyét feltápászkodott megvizsgálta legújabb zúzódásait, melyekből elég szép gyűjteményt szerzett már, majd megdörzsölte sajgó hátsóját. Tudta, hogy nevetséges ötlet az erdő közepén megpróbálni leszállni, de hallgatott is rá az az ostoba varázsló? Dehogy hallgatott! Mindenki mindig mindent jobban tud Menyétnél! Nos, ő nem fog emiatt neheztelni, különösen most, hogy még mindig a pénze forog kockán.

– Tudod, mit, Yazz? – kezdte csevegő hangon, ahogy talpra segítette a varázslót. – Szerintem egész jó esélyeim voltak Csillagnál. Olyan bájosan nézett rám, mindig is így gondoltam. Kiéhezett tekintete volt, ha érted, mire gondolok. Ezután majd kétszer is meggondolom, hogy kikezdjek-e a nőkkel, mi?

– Valószínűleg igen – bólintott rá Yaztromo, akit a legkevésbé sem érdekelt a téma. Hangos kiáltás hallatszott, mire mindketten megdermedtek.

– Ugye nem gondolod, hogy...

– Jobb lesz, ha utána nézünk – döntött a varázsló. Amilyen gyorsan a sűrű aljnövényzet engedte, a hang irányába indultak.

Axion a Vérkő után nyúlt. Szinte már a markában volt... oly közel... már csak egy kicsi hiányzik. Karma már majdnem hozzáért, amikor egy láb messzire rúgta tőle. Felpillantva egy magas, hollófekete hajú ember dühös, horzsolásokkal elcsúfított arcát pillantotta meg, aki egy fekete páncél szakadt maradványait viselte.

– Többé nem szerzed meg, te pokolfajzat – mondta Feketesörény. Minden porcikája lüktetett a fájdalomtól, bőrét pedig, ahol nem védte semmi, felszaggatták a bokrok, melyek esése nagy részét felfogták. Korábban rettegés töltötte el a lény láttán, most azonban annyira dühös volt, hogy más érzelemnek már nem jutott hely.

Axion talpra állt, és csonka karjával a harcos felé csapott. Feketesörény megpróbálta elkerülni, ám az esés lelassította reflexeit. Az ütés állkapcson találta, melynek erejétől megtántorodott és önkéntelenül is felkiáltott.

Arany csillagok táncoltak a szemei előtt. Bakancsával előrerúgott, és lába között találta el a halott varázslót. Egy halandó biztosan percekig magatehetetlenné vált volna, Axion azonban közömbös maradt. Embertelen erővel felemelte a harcost, és egy fához vágta. Egy pillanatra sötétbe borult Feketesörény előtt a világ. Mielőtt elájult volna, még látta, ahogy a varázsló felemeli a követ. Ne! Nem azért szenvedtem, hogy most elbukjak! noszogatta magát. Kényszerítette kezeit, hogy álló helyzetbe segítség a testét, hogy folytassák a harcot.

A varázslóhoz tántorgott. Axion ép kezét a magasba emelve fogta a Vérkövet. Úgy tűnt, mintha a lüktető ragyogásban lubickolna. Feketesörény előrenyúlt, hogy visszahúzza a kezet és kicsavarja belőle a gonosz ereklyét. Túl későn jött rá, hogy pontosan ez volt az, amit a varázsló akart: hirtelen a harcos homlokához nyomta az ékkövet, mire ragyogó, fehér lángok hasítottak megviselt elméjébe.

Yaztromo és Menyét berohantak a tisztásra. A földön megpillantották Feketesörény és Axion elernyedt testét, akik alig néhány méternyire hevertek egymástól. Kettejük között hevert a vészjóslóan ragyogó Vérkő. Mozdulatlan barátját látva a varázsló szíve összeszorult. Lehet, hogy a harcos életét vesztette?

Menyét semmit nem érzett, legalábbis addig nem, amíg Csillag is eléjük nem lépett. Sokkal viharvertebbnek látszott, mint amikor legutóbb látták, fürgeségéből azonban semmit nem vesztett. Összeszorította karmait. – A kő az enyém! – sziszegte diadalittasan.

– Nem hiszem – vágott vissza idegesen, továbbra is előrelépkedve, fegyverrel a kezében Menyét. – Nem hiszem, hogy valójában bármelyikünké is. És ami azt illeti, csak bajt hozott a fejünkre. Nézz csak ránk: amióta rátaláltunk, nincs nyugtunk tőle. Varázslók, Orkok és Trollok üldöztek minket, lezuhantunk a légballonnal, és a kedvenc lányunk egy vérszomjas szörnyeteggé vált. Átok ül azon a villanó szaron, hidd el nekem. Nem olyan... olyan embereknek szánták, mint amilyenek te meg én vagyunk. Az lesz a legjobb, ha a szakértőkre bízzuk... mint például Yaztromo itt.

Miközben beszélt, egyre közelebb oldalgott a kőhöz, Ezt látva Csillag rávetette magát, és felé csapott a karmával. Menyét hátraugrott előle.

– Ugyan már, Csillag! Mindazok után, amin együtt átmentünk, ugye nem gondolod komolyan, hogy bántani akarsz?

A nő ismét ugrott. Menyét maga elé emelte a szablyáját, mire a lény kénytelen volt elhátrálni, hogy ne nyársalódjon fel a pengére. A férfi könnyedén kihasználhatta volna a helyzetet, hogy megsebesítse; ha ezt akarta volna, egyszerűen csak előre kellett volna dőlnie. De valami, talán épp a korábbi ártatlan lány emlékképe, megállította.

– Nézd, tudom, hogy nem vagy valójában szörnyeteg. Az a varázsló változtatott át. Megértem. Majd kitaláljuk, hogyan nyerheted vissza ismét az emberi alakodat. A vén Yaztromo is egy mágus, ő sokat tud ezekről a dolgokról. A Vérkő erejével egy pillanat alatt segít raj...

A nőnek ez alkalommal sikerült elkerülnie a védelmét, és a földre lökte. Arra számított, hogy gyenge ellenfélre akadt, Menyét kemény csontjai és inas izmai azonban meglepték. Most, hogy már csak a kétségbeesett félelem űzte, meglepően erősnek bizonyult; ő pedig gyengének. A hosszú esés, úgy tűnik, jobban megviselte, mint először gondolta. A talajon hemperegve próbálták legyűrni egymást. Csillag a karmaival próbálta felszántani a férfi testét, az azonban ügyet sem vetett a karcolásokra. Valahányszor megpillantotta csupasz nyakát, megpróbált beleharapni, azonban az utolsó pillanatban valahogy mindig sikerült hárítania ezeket a kísérleteket.

Hihetetlen volt még csak belegondolni is, de Menyét lassan az Alakváltó fölébe kerekedett. Egy utolsó gurulás, és Csillag mellkasán találta magát, tőre pengéjét annak torkához szorítva. – Ne akard, hogy végezzek veled, te lány! Ne akard! – könyörgött neki.

Árnyék vetült mindkettejükre. Ahogy a férfi felnézett, összerezzent. – Ömm... nos, igazából nem akartam ártani neki, ővarázslósága – mondta, ahogy Cawlis nyugodt tekintete pillantott le rá.

– Ezt rendkívül nagyra értékelem – mondta amaz. Szinte hanyagnak tűnő csapása nyomán Menyét a tisztás széléig repült, ahol az egyik fa tövébe roskadt.

Csillag élete leghamisabb mosolyával pillantott fel megmentőjére. – Mester, segíts. Nálam van a kő!

Cawlis a torkára taposott. Vékony lábában iszonytató erő lakozott, ami úgy törte szét Csillag csontjait, mintha csak száraz gallyak lettek volna. – Sosem szerettem a hazudozókat – mondta halkan.

Valami eltört Menyétben. Cawlis csak úgy mellékesen ölte meg a nőt, akinek a megkímélésébe annyi energiát fektetett. Életében először mutatott könyörületességet valaki más iránt, és ez a... ez a szörny jött, és semmivé tette minden igyekezetét.

– VÉGZEK VELED! – üvöltötte, ahogy a szikár alakra vetette magát.

– Ugyan, ne fárassz – sóhajtott fel ellenfele, ahogy játszi könnyedséggel kitért az ütés elől. Ahogy Menyét a lendülettől továbbesett, Cawlis szomorúan megcsóválta a fejét. – Emberek. Nem is tudom. Nektek mindig hősködnötök kell, igaz?

– Állj meg és harcolj, a pokolba már veled! – morogta Menyét.

– Valahogy így gondoltad? – kérdezte Cawlis, miközben szemmel követhetetlen sebességgel öklözte mellkason. Menyét bordái hangos reccsenéssel törtek szét. Ahogy lepillantott, fehér csontdarabokat látott kiállni a bőréből.

– Vagy inkább így? – Azzal megragadta a nyakát, és könnyedén a magasba emelte, mintha súlytalan lenne. Menyét kábán nézte, ahogy a talaj eltávolodik tőle. Az Alakváltó sápadt, sovány arca derűsen felmosolygott rá. A következő pillanatban megindult felé a föld, amint a bestia oldalra rántva kezét a talajhoz csapta. Keményen. Ahogy oldalával becsapódott, egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Minden idegszála felsikoltott, mintha jégszilánkok nyársalták volna föl.

– Esetleg emígy? – Azzal nagyot rúgott a férfi bordái közé. A belé hasító fájdalom ismét magához térítette Menyétet.

Cawlis elfordult ellenfele mozdulatlan testétől, aki tehetetlenül figyelte a távolodó bakancsokat. Tudta, hogy haldoklik. Ez igazságtalanság! Miért kellett ilyen fájdalmasan csinálnia? Egy Menyétnek nem ilyen halál dukál!

Puszta akaraterővel kényszerítette magát, hogy felálljon, de csak a könyökére sikerült feltámaszkodnia. Ahogy levegőt próbált venni, mellkasát egy kohó tüze öntötte el. Látása összeszűkült, míg csupán egy keskeny alagút nem maradt tiszta előtte, túlvégén Cawlis alakjával.

– Gyere vissza! – próbált utána kiáltani Menyét, azonban csak hörgő suttogásra futotta erejéből. – Még nem végeztem veled.

Cawlis magabiztosan visszasétált a fekvő alakhoz. A kisember erőlködve próbálta felemelni pengéjét. Az mintha egy tonnát nyomott volna a kezében, de lassan, fokozatosan emelkedni kezdett.

Az Alakváltó elé állt, és mélyen a szemébe nézett. Semmit nem látott benne. – Döbbenetes. Micsoda bátorság. Gratulálok! – gúnyolódott.

Menyét holtan rogyott vissza.

Cawlis közömbösen sétált át a tisztáson. Végre minden véget ért, és még csak nem is volt különösebben nehéz. Teljes győzelmet aratott. Na most, hol van a Vérkő?

– Ezt keresed? – kérdezte dühtől fortyogó hangon Yaztromo.

22
Másmikor

Forró-fehér lángok emésztették Feketesörény elméjét, villámok cikáztak teste minden sejtjén át.

A végtelen űrben zuhant. Esés közben nyújtózkodva próbált megkapaszkodni bármi szilárdban, kezei azonban mindenfelé ürességet markoltak. Ahogy kimerült teste aláhullt, a korábban érzett fájdalom szertefoszlott, helyét hideg bizsergés vette át. Véget nem érő árnyak szakadékain, megkövült ragyogás kútjain zuhant át.

Az árnyak megszilárdultak. Rémséges arcok öltöttek alakot körülötte: régi ellenségek, régi barátok, ám mindegyikük torz tekintettel bámult rá. Legősibb emlékeit élte újra a kastélyáról, a laboratóriumáról, korai kísérleteiről és legnagyobb győzelmeiről, ahogy birodalmakat épített és buktatott el. Megházasodott, első gyermeke halva született, és elhatározta, hogy nem engedi, hogy a halál bármi mástól megfossza.

Lassan ráeszmélt, hogy ezek nem az ő emlékei voltak, egy idegen múltját látta maga előtt. Új tapasztalatainak nagy része teljesen értelmezhetetlen volt számára. Egy árnyék-életről álmodott, ismeretlen érzésekben fuldoklott, melyek kikezdték énjét és azzal fenyegették, hogy egy új személyiséggel írják felül sajátját.

Nem! Ő Feketesörény Chadda volt, akit személyesen az istenek választottak ki, hogy nagy tetteket vigyen véghez! Salamon király szolgálatában álló harcos volt, az igazság bajnoka! Egyszerű ember volt, a tettek embere, tettek véghez vivője! Nem kísérletezett ártatlanokon, nem keltett életre tetemeket, nem hozott létre romlott szörnyetegeket! Nem vágyta az ürességet és a bűntudat alól való feloldozást. Minden újra felidézett emléke tovább fakította a belé költözött másságot. Szilárdabbnak, valódibbnak, kézzel foghatóbbnak érezte magát. Végül ismét önmagává vált.

Egymagában állt, vérvörös köd közepén, melynek mélyében arcok sodródtak, hatalmasok, mint egy ember, szörnyetegek, valaki más képzeletének darabjai. Valami állandót keresve az arca elé emelte a kezét. Valódinak látszott, húsból és inakból alkotottnak. Ahogy pillantása a csuklójára esett, Feketesörény rádöbbent, hogy teljesen meztelen. És ebben a pillanatban hirtelen ruhák jelentek meg rajta.

Mi ez az őrültség, merengett magában. Ez lenne a halál? Ha igen, akkor olyan mennybe vagy pokolba kerültem, amilyenről még soha életemben nem hallottam. Ahogy elindult a ködön át, úgy érezte, mintha egy taposómalomban lépkedne. Akárhány lépést is tett meg, látszólag nem jutott semerre.

Időnként ismeretlen hangok hangzottak fel körülötte a ködből. A szavak töredezettek voltak, a múlt félig elfeledett emlékei, szerelemi vallomások és gyűlölködő kinyilatkoztatások, rimánkodások, őrjöngések, tanácstalan kérdezősködések. Néhányuk suttogva szólt, mások mennydörgésszerűen üvöltöttek. A harcos próbált tudomást sem venni ezekről, elméje azonban kétségbeesetten igyekezett valami szilárd talajt találni ebben az őrültségben.

Ammónia csípős szaga töltötte be a levegőt, melyet frissen vágott fű szagának emléke követett, azt egy nő parfüm váltotta – rózsák, egész rózsakert szívmelengető illata –, majd a foszladozó tetemek és a sebészi alkohol mindent átható aromája.

– Hol vagyok? – kiáltotta zavartan Feketesörény. Ahogy szavai lassan elhaltak a távolban, több ezerszer ismétlődtek meg, de sosem némultak el teljesen.

Egy emberöltőnyi idő múlva válaszolt a messzeség: – A Vérkő belsejében.

A harcos nem volt biztos benne, hogy egy hangot hall, vagy ötöt. Mintha a mondat minden szavát többen ejtették volna ki szinte egyszerre. Ahogy a hangok egymásba fonódtak, szinte érthetetlen hangzavar borította be Feketesörényt.

– Mutasd magad! – követelte. – Állj elém, mint egy valódi harcos! Ne rejtőzz képzelgések és illúziók mögé!

Hirtelen, mintha mindig is ott állt volna, megjelent előtte a levegőben sodródva a szarvas koponya. Ékköves szemek meredtek rá. Öt karom lebegett ott, ahol az egyik kezének kellett volna lennie, egy fonnyadt mancs lógott a ködben, mely a másik, láthatatlan karhoz csatlakozott. Szíve helyén a Vérkő lüktetett gonosz fénnyel. A lénynek nem volt teste, csupán körvonalát lehetett sejteni az örvénylő ködben. – Képzelgések és illúziók? – fonta össze a szavakat az öt hang. – Igen, talán igazad van. Az életem tényleg ezekké vált.

A lény nem tett fenyegető mozdulatot, a harcos figyelme azonban nem lankadt. – Hol vagyok? Igazat beszélj, te lény, különben pórul jársz!

Axion kacagásában nem hallatszott gúny, csupán egy árnyalatnyi szomorúság. – A Vérkő szívében. Egy álomban. Az én saját álmomban. Válassz ezek közül, halandó. Mindegyikben van valamennyi igazság.

– Rejtvényekben beszélsz. Átok minden varázslóra. Nem tudnátok egyértelmű, egyenes választ adni? Magyarázatot akarok, nem pedig fejtörőket. Ez nem valami ostoba játék!

– Ez nem olyan egyszerű, Feketesörény Chadda. Igen, tudom, ki vagy, ahogy te is tudod, én ki vagyok. És az egyszerű szavak nem képesek teljes választ adni. A Vérkő a lelkem menedéke. Ez tárolja emlékeimet és rég elfeledett hatalmam lényegét. Én készítettem el, ez lett utolsó mentsváram, végső, bevehetetlen erődöm arra az esetre, ha a testem megsemmisülne. Végül rájöttem, hogy nem kerülhetem el a halált az anyagi világban, ezért egy olyan birodalomba menekültem, amit önmagamban teremtettem. Istenekre, túl jó munkát végeztem vele. Évszázadokat töltöttem el magányosan, elzárva az emlékeimmel. És oly sok rossz emlékem van, Feketesörény Chadda...

– Láttam néhányat – mondta a harcos, miközben kirázta a hideg, ahogy hirtelen hívatlan érzelmek árasztották el.

– Akkor talán el tudod képzelni, hogy éreztem magam. Csapdába esve, társaság nélkül, csupán saját képzeletem teremtményeivel a végtelen éveken át, miközben tetteim felett elmélkedtem, és végül megtanultam, mit is jelent valójában a bűntudat.

– Én beleőrülnék, ha mindazt megtettem volna, amit te is – hallotta saját hangját Feketesörény.

– Bele is őrültem. Össze sem tudom számolni, hányszor. Talán még most is őrült vagyok, és ez az egész csupán egy ritka, értelmes pillanatom. Vagy az is lehet, hogy ez egyike utolsó őrült perceimnek. Többé már nem tudom ezt megítélni.

– De te irányítod ezt a világot. A te képzeleted formálja. Nem tudod elfoglalni magad? Nem tudsz elveszni az álmaidban?

– Ó igen! Az erőmnek itt csak képzeletem szabhat határt. képzeletbeli királyságokat foglaltam el, képzeletbeli ellenségeken kerekedtem fölül. Elmondhatatlanul romlott tetteket vittem véghez, és képzeletbeli bűnbánatot tartottam felettük. Ám a képzelőerőm végeredményben korlátolt, Feketesörény Chadda, és én megtaláltam a sajátom határait. Mikor végül már mindent megtettem, és már semmi sem működött, az emlékeim visszatértek kísérteni. Saját börtönöm rabjává váltam, melyből nem menekülhettem.

A harcos végiggondolta a hallottakat. Most már tudta, hogy Axion kinézete megtévesztette, a varázsló nem jelentett fenyegetést senki számára. Hacsak ez az egész nem volt más, mint valami rendkívül rafinált csapda, illúziók hálója, melynek egyetlen célja az volt, hogy valami elképzelhetetlen módon kihasználja elméjét.

– És mégis visszatértél Titánra.

– Cawlis idézett meg. – Ahogy Axion kiejtette az Alakváltó nevét, a mindent betöltő ködöt láthatatlan erők kavarták fel. Villámok villantak a távolban, melyekre halkan morajló mennydörgés válaszolt. – Igen, a ravasz, számító Cawlis. Most már az ő sorsa is egybefonódott a Vérkőével, bár ő erre még nem döbbent rá. Felhasználta az erejét és feláldozta érte magát. Csatornát hozott létre, hogy kiszívja belőle a hatalmat, ám a csatornák kétirányúak.

– De ő csak egy Alakváltó – kockáztatta meg a megjegyzést Feketesörény. – Még ha különösen erős is.

– Ó nem, Chadda, téged is megtévesztett az illúziója. Ő annál sokkal több. Egy egyszerű Alakváltó nem lett volna képes visszahozni engem ebbe a világba, sem pedig megbéklyózni, és pláne nem kicsalni belőlem a titkaimat.

Axion hangjai megváltoztak. A szomorúság egyre halványodott belőlük, helyét a düh vette fokozatosan át.

– Ez a Cawlis hozott vissza?

– Ó igen, ő keltett ismét életre. A titkaimat kereste, egy sebezhetetlen hadsereget akart létrehozni, és a Vérkő erejét vágyta. Azért idézett meg, hogy felhasználja a tudásomat, hogy szándékosan kövesse el azokat a hibákat, melyekbe én ostobaságom és vak önteltségem miatt estem.

– És te megadtad neki ezt a tudást? Hogy hogyan teremtheti meg ezeket a szörnyetegeket? Én előbb haltam volna meg!

– Túl könnyedén veszed a halált, Feketesörény Chadda. – A varázsló hangjába vad düh fonódott. A harcos érezte, hogy kezdi elveszteni józan eszét. – Egész életedben nem tettél mást, csak halált osztottál azoknak, akiket arra érdemesnek találtál. Oly sokakkal végeztél, mégis nagyon keveset tudsz arról, amit adtál. Halld hát szavam: tudnod kell, miről beszélsz, mielőtt ítéletet mondanál FELETTEM!

Axion alakja ismét húst öltött. Szilárddá vált, erőssé és kézzel foghatóvá. Csillogó ékkőszemekkel a harcos felé lépett.

23
Leszámolás

Yaztromo kimerülten a botjára támaszkodott. A Vérkő, mely folytonosan emlékeztette szorult helyzetére, a jobb kezében lüktetett. Ereje már a végét járta, fáradtabb volt, mint bármely halandó lehetett volna anélkül, hogy kilehelte volna a lelkét, ám nem hagyhatta, hogy ez akár arcán, akár hangján észrevehető legyen. Jól tudta, hogy ez nem csak a saját, de Feketesörény sorsát is megpecsételné, nem is beszélve arról az ezernyi ártatlan lélekről, akik az erdő és Salamonis között éltek. Ha gyengeség jelét mutatná, Cawlis azonnal kihasználná az alkalmat.

Ellenfele olyan nyugodtan figyelte, mintha épp az időjárásról csevegnének kellemesen. Lezserül állt a harcos teste mellett, és közben makulátlan körmeit vizsgálta, nehogy akár a legapróbb porszem is elkerülje figyelmét.

– Fáradtnak tűnsz, vénember – mondta már-már aggódó hangon. Nyugodt, művelt hangjából senki sem gondolta volna, hogy az imént végzett hidegvérrel két értelmes élőlénnyel. – Nem szeretnél lepihenni? Nem lenne sportszerű, ha olyasvalakivel végeznék, aki csak bottal képes járni, remélem, egyetértesz velem. Miért nem adod inkább ide a Vérkövet, ahogy egy civilizált emberhez illik? És akkor elfelejthetjük ezt az egész kellemetlen ügyet. A szavamat adom. Nos, mit szólsz?

– Annyira még nem vagyok fáradt, hogy bedőljek egy szörnyeteg mézes-mázos ígéreteknek, vagy hogy egy pillanatra is lankadjon a figyelmem. – A varázsló érezte a kőben áramló mágiát, mintha az érezte volna, hogy az erejét kihasználni akaró teremtmény a közelében van. Bár rá tudna jönni, hogyan tudná kinyerni a benne rejlő erőt... De annyira nagyon fáradt volt...

– Milyen kellemetlen. – Cawlis akár a köpenyét bemocskoló foltról is beszélhetett volna, közben azonban körmei hosszú, ívelt karmokká nőttek a kezein.

– Nem tudsz rám ijeszteni ilyen mutatványokkal – mordult fel Yaztromo. Azt kívánta, bár olyan bátorságot érezne magában is, mint amilyet szavai sugároztak. Kifogyott a varázslatokból, ellenfelének egyetlen csapása tisztán leválaszthatta volna fejét a nyakáról. – Fiatalabb koromban nálad szörnyűségesebb bestiákkal is végeztem már.

– Talán így van, varázsló, de ahogy te is mondtad, akkoriban fiatalabb voltál. Fiatalabb, és felteszem erősebb is. – Cawlis inkább szomorúan, semmint dühösen megcsóválta a fejét, közben bőre visszazsugorodott, kemény, inas húst fedve fel. Csonttaréj emelkedett fel a koponyájából, a gyorsan visszahúzódó haja közepén, mintha egy vulkán törne ki az óceán közepén. – Bocsáss meg ezért. De mindenkivel jót tesz, ha időnként saját alakját veszi fel. Emlékeztető arra, kik is vagyunk valójában. Akárhogy is, az imént szörnyetegnek neveztél. És ha már egyszer eljött végső összecsapásunk ideje, miért is ne nézzek ki az elvárásaidnak megfelelően?

Ahogy kinyújtóztatta tagjait, hajókötél-vastagságú izmok duzzadtak meg a karjain. Vállai kiszélesedtek, és szétszakították bőrzekéjét. Csontok emelkedtek ki bőréből, melyek tüskés páncélréteggel fedték be testét. Gerince recsegve megnyúlt, mellkasa pedig beesett. Még összegörnyedve is magasabb volt, mint emberi formájában.

Yaztromo szíve összeszorult, ahogy az Alakváltó előrehajolt és felemelte Feketesörény mozdulatlan testét az összetaposott fűből. Ó, Chadda, hol lehetsz? Nagy szükségem lenne erős karodra és félelmet nem ismerő lelkedre. Nem érzem a jelenléted, ám érzem, hogy a közelben vagy. Hamaskis tartson életben, mindannyiunk érdekében.

– Tudod, varázsló, ifjabb koromban, mikor még nem voltam ennyire kulturált, holttestek karjait tépdestem le, és faltam fel. Ezek voltak az ebédem legszaftosabb falatjai, igazi ritkaságnak számítottak. – Cawlis pofája megnyúlt, fogai borotvaéles agyarakká formálódtak. Csendes, udvarias hangja azonban nem változott. Yaztromo tudósabbik fele elképzelni sem tudta, hogy sikerült ezt elérnie, és az igazat megvallva egy kicsit bosszantotta is a dolog. Ha állati formájában csak vicsorogni és vonyítani lett volna képes, sokkal könnyebb lett volna most a dolga. – Most már nem szívesen vallom ezt be senkinek, de legyünk őszinték, úgysem fogod ezt továbbadni senkinek sem, nem igaz? Megígérem, nem fogom megenni a karodat, az nem lenne méltó egy hozzád hasonlóan híres varázslóhoz. És különben is, hogyan tudnád támogatni magadat a botoddal, karok nélkül?

A lény bakancsai szétszakadtak, hatalmas, ötujjú, karmos lábakkal támaszkodott a talajon, melyek automatikusan megrogytak, izmai pedig megfeszültek a kirobbanni készülő erőtől. Yaztromo biztos volt benne, hogy mindez csak színjáték volt a részéről, hogy félelmetesebbnek tűnjön. Sokkal gyorsabban is befejezhette volna az átalakulást. Csak le akar nyűgözni a képességeivel. És legyen átkozott, de működni látszik a dolog!

– Úgy hiszem, tartozunk annyival ellenfeleinknek, hogy nem sározzuk be hírnevüket. Ez udvariatlannak tűnhet tőlem, de ily módon a győzelmeink sokkal fennköltebben maradnak majd fenn az utókor számára. Sokkal jobbat tesz a megítélésemnek, ha Feketesörény hatalmas hősként marad meg a köztudatban, te pedig erőteljes, de kiöregedett mágusként. Ha a valóság kitudódna – és meg kell bocsáss, hogy most ilyen nyersen fogok fogalmazni –, hogy ti ketten csupán szerencsés, de egyébként ügyefogyott emberek voltatok, az nem vetne rám sem valami jó fényt, ugye egyetértesz?

Az átalakulás befejeződött. Egy torz óriás állt Yaztromo előtt, ami barátja ernyedt testét tartotta a kezeiben. Tehetetlen volt ellene.

– Ugyan, áruld már el, van még talonban varázslatod? – kérdezte kíváncsian Cawlis.

Yaztromonak minden akaraterejére szüksége volt rá, hogy ne fagyjon le azonnal. Tudja, gondolta egy pillanatig. Tudja, és csak szórakozik velem. Kétségbeesetten próbált meg erőt meríteni a Vérkőből, de az még mindig ellenállt próbálkozásainak. Nem, ez nem lehet igaz, különben már régen rám támadott volna. Igen, te vén kecske, ez a megoldás! Még kivár! Biztos nem ok nélkül!

– Miért nem jössz, és deríted ki? A kő majd szertefoszlik, és teremtményeid visszatérnek a mocsokba, melyből megidézted őket.

Az Alakváltó elégedettnek látszott. – Á, szóval sikerült kitalálnod, mi a kapcsolat köztük és a Vérkő között. Igazán nagy örömömre szolgál, ha ilyen szemfüles elmével sikerül összetalálkoznom. El nem tudod képzelni, mit tesz a szókincsemmel, ha egész nap csak Trollokkal tudok társalogni.

A varázsló jól hallotta a Cawlis hangjába vegyülő ravasz gúnyolódást. Mintha az Alakváltó az ő kárára viccelődött volna. Büszkesége hangosan tiltakozott a szurkálódás ellen. Várjunk csak, várjunk csak, gondolta hirtelen. Tulajdonképp mi is folyik most itt? Yaztromo nem találkozott még olyan Alakváltóval, mely ezen lény varázserejének akár csak töredékével is rendelkezett volna. Soha egyetlen bestia sem volt képes olyan sokáig kordában tartani az éhségét, hogy ilyen hosszú beszédeket mondhasson. Maga a beszéd is csak csali volt, mely arra biztatta, hogy ráébredjen valami nyilvánvaló dologra, ami egész idő alatt ott volt az orra előtt. Cawlisnak igaza volt, tényleg megöregedett már. De ez nem jelentette azt, hogy elvesztette volna az eszét!

– Te nem vagy Alakváltó – jelentette ki a lehető legközönbösebb hangján.

– Nagyon jó, öreg. Kíváncsi voltam rá, mennyi időre lesz szükséged, hogy rájöjj az igazságra. A valódi igazságra.

Yaztromo szívét hirtelen valódi rettegés járta át.

24
Árnyak mestere

Feketesörény elhajolt Axion felé suhanó karmai elől. Hirtelen minden megremegett körülötte. A köd szertefoszlott, és ismét Pokolkapu Erődben álltak, bár most kicsit másképp nézett ki, mint emlékeiben. Valahogy újabbnak tűnt, a kövek még nem kezdtek szétmállani. Hatalmas zászlók lobogtak a tornyok tetején, csapkodásuk hangja távoli madárrajra emlékeztette. Így nézett ki a hely évszázadokkal ezelőtt, mikor Axion titkos birodalmának volt a központja.

Egy fiatalember állt előtte különös öltözékben, mely régi idők stílusát tükrözte. A férfi olyan magas volt, mint Feketesörény, és épp olyan izmos is, egy igazi harcos-király. Jóképű volt, magas homloka intelligenciát sugallt. Mélyen ülő, fekete szemei vészjósló bölcsességet árasztottak.

– Most pedig, Feketesörény Chadda, ideje megtudnod, milyen érzés a halál. – Az öt egymásba folyó hang még mindig Axioné volt. A harcos felé csapott. A mozdulat ügyetlen volt, nyilvánvaló, és könnyedén ki kellett volna tudnia védeni, teste azonban lassúnak és nehézkesnek érződött, reflexei furcsa módon csak valódi önmaguk árnyékai voltak. Tudta, hogy Axion játékszerévé vált, hogy ebben a ködös emlékvilágban az történik vele, amit a vajákos kíván.

A csapás a gyomrát érte, a fájdalomtól kétrét görnyedt. Sikerült felemelnie egyik karját, hogy kivédje a feje felé közeledő ütést, Axion ökle azonban hatalmas erőt hordozott. A harcos karja elzsibbadt. A következő támadás sem késlekedett, a varázsló a mellkasába térdelt. Érezte, amint egyik bordája eltörik, ő maga pedig megtántorodik. A következő pillanatban egy lépcsősor tetején találta magát, miközben véres habot köhögött fel.

– Ennél közelebb nem jártál még a halál mindent felemésztő birodalmához, ember. Sebesülten, de még harcra képesen. Most pedig itt az ideje, hogy megtedd az utolsó lépést.

Ahogy az acélkemény ököl arcon csapta, érezte, ahogy eltörik az állkapcsa. Hátraesett, és elkezdett lebukfencezni a lépcsősoron, esés közben azonban Axion újabb és újabb rúgásai érték, melyektől zuhanása egyre gyorsult. Valahányszor egy lépcsőnek csapódott, kín hasított az oldalába és szívébe, törött bordája pedig újra és újra átdöfte tüdejét. Hamarosan meg fog fulladni a saját vérében.

A lépcsősor alján hevert, és minden erejével próbált felkelni. Fülei elviselhetetlen hangerővel csengtek, látótere összeszűkült, úgy érezte, mintha egy hosszú, keskeny alagúton nézne végig. Tudata egyik eldugott szegletében tisztában volt vele, hogy Axion mellette áll. Felpillantott ellenfele vigyorgó arcára, és ráeszmélt, hogy ezt a csatát nem fogja tudni megnyerni.

– Pusztulj! – kiáltotta Axion, és ökle még egyszer, utoljára lecsapott, szilánkosra zúzva Feketesörény koponyáját. A harcos tudata elhagyta földi porhüvelyét.

Valami távoli, ősi szinten még mindig tisztában volt azzal, mi folyik körülötte. Az idő másodpercenként, évenként telt. Érzékelte, amint teste felpuffad, szétrohad, húsának természete megváltozik. Elméjét áthatolhatatlan köd választotta el fizikai testétől. Feketesörény ellenállt, megpróbált áttörni a tudatát beborító gátakon. Ahogy azok behódoltak akaratának, ismét önnön rothadó testében találta magát. Feketesörény Chadda kinyitotta halott, féregrágta szemeit és lángoló, megtörhetetlen akaratának erejével ismét talpra állt.

– Helyes – jelentette ki közömbösen Axion. Ő még mindig fiatal és erős volt, arca azonban elkomorodott.

Feketesörény látta, ahogy szürkészöld húscafatok foszlanak le kezeiről, miközben megfeszíti csontujjait. Már nem lélegzett. Ahogy lépni próbált, megingott, és karjaival röhejesen kapálózva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Kicsit úgy érezte magát, mint egy marionett-figura, aminek elvágták a zsinórjait. Ráébredt, hogy megfordultak a szerepek, most ő volt abban a helyzetben, amiben Axion, mikor először találkoztak: puszta akaraterejével kellett mozgasson egy halott, újjáélesztett testet. Összeszorított csontujjakkal fenyegetően a varázsló felé lépett.

Axion intett, mire fénysugarak törtek elő az ujjaiból. Feketesörény testét égő érzés árasztotta el, mely korábban elképzelhetetlen szenvedést okozott neki. Jól tudta, hogy ez nem kegyelem volt, hanem a kínzás egy sokkal mélyebb és kegyetlenebb formája.

Axion újabb varázslatot idézett meg, mire sav tört elő a padlóból a lábánál, ő pedig sisteregve lassan süllyedni kezdett. Bár nem voltak idegei, mégis érezte a fájdalmat. Sikítani akart, hangszálai azonban már semmivé lettek. Axion széttárta karjait, majd magas hangon felvisított. Hívására egyre gyülekező árnyak válaszoltak, melyek a tejfehér égen kezdtek körözni. Dögevő madarak kezdtek Feketesörény teteméből falatozni.

Előre esett, egy szenvedéssel teli tengerbe. Mikor végre magába zárta a feledés üressége, legrégebbi, legkedvesebb barátjaként köszöntötte a Halált.

Feketesörény egy szikra volt, mely a végtelen éjszaka selymes feketeségében hullott alá egy hatalmas fekete lyuk gravitációs kútjába. Más szikrákat is látott maga körül körözni, melyek mind más színnel és árnyalattal ragyogtak. Azonnal tudta, hogy ezek mások lelkei voltak, akik saját életük utolsó útjára keltek. Messze alatta, a zuhanás végében a lelkek megérintették a hatalmas tömeget, még egyszer, utoljára felvillantak, majd örökre eltűntek.

Alig volt eszénél, öntudatának már csak szilánkjai maradtak vissza. Tudta, hogy ez volt a végső és örök halál. Mikor eléri a feketeséget, élete végleg véget ér. Mindent megtett, amit tudott, elérte hosszú útja célját. Elfogadás árasztotta el elméje maradékát.

Egy másik jelenlétet érzett a közelében, egy ismerős tudatot. Az mellé suhant és megérintette a sötétségen át. Axioné volt, élete elrablójáé. Érezte, ahogy a mágus gondolatai saját, tompa elméjébe áradnak.

Megöltelek, Feketesörény. Sajnálom. De a saját szabadságom megszerzése érdekében erre szükség volt. Halálod megmutatta nekem az utat, megrontotta a Vérkő szívét, entrópiát hozott egy tökéletes rendbe szerveződött helyre. Én nem ölhettem meg magam, téged azonban igen. Te lettél a hordozó, melyen át a Halál beléphetett ebbe az állandó világba, az ékkő szívébe, szívem ékkövébe. Elhoztad nekem a kivezető utat.

Feketesörényt mindez már nem érdekelte. Csak el akarta magát veszejteni a feledés éjszakájába, mely rá várt. Bele akart olvadni a közeledő masszába, hogy eggyé váljon a többi halott lélekkel, hogy részesévé váljon a világegyetem beteljesedésének.

Nem, Feketesörény. Vissza kell fordulnod. Még nem jött el a te időd, dolgod van az élőkkel. Yaztromonak szüksége van rád, egész Allansiának szüksége van rád. Le kell győznöd a Démon Cawlist. Legalább abban segíthetek, hogy létezését meg nem történtté tegyed. Legyen ez egy kis jóvátétel múltbéli bűneimért cserébe.

Fehér tűz lángolt Feketesörény tudatában. Lassan felemelkedett a végtelen űrből, összegyűjtve közben ködpamacs-emlékeit. Különösnek hatottak számára: régi barátokat látott, ellenségeket, melyek arcai kissé eltorzultak. Újraélte harcos-kiképzését és salamonisi előléptetéseit. Lassan rádöbbent, hogy az emlékek a sajátjai, visszhangok a Vérkő szívéből, az életéből.

Egyre sebesebben suhant felfelé. Könnyűnek érezte magát, mint egy madár, mely meleg, felszálló áramlatot lovagol meg, és gyorsnak, mint a fény részecskéi. Érzések árasztották el, ahogy újjászületett testének érzékszervei egymás után működésbe léptek, akár egy folyó, mely áttöri a gátját. Új teste életében először nagyot lélegzett, a levegő, melyet beszívott, édesebb volt, mint a nektár. Feketesörény kinyitotta a szemét.

Cawlis magasodott fölötte, kimeresztett, csapásra készülő karommal.

25
A halál alakja

Felizzott a Vérkő, ragyogó erő árasztotta el Yaztromo elméjét, tudás töltötte meg minden apró szegletét, képek öntötték el agyát. Egy pillanatig eggyé vált az ereklyével.

Érezte Axion távozását, amint a varázsló elhagyja saját világát, és továbbáll a következőbe. Szeme előtt felizzott az energiaháló, mely a követ a Pokolkapu Erőd köré vont varázslattal és Cawlis teremtményeivel összekötötte. Axion egy utolsó titkot visszatartott az Alakváltó elől: hogy ősi varázsigék kapcsolták össze a Vérkövet és a kastély alatti kutakat, és hogy ezek az energiák élettel töltötték meg a mutánsokat. Ezt a titkot Yaztromo most már úgy ismerte, mintha egész életében tudott volna róla.

A varázsló Cawlis elméjébe pillantott, és amit odabenn talált, elborzasztotta: kénes lánggal égő vermek, Démonoktól benépesített sötét földek remegő emlékképei kergették egymást a fejében. Látta, amint a Cawlisnak nevezett szánalmas alak belép a világba, és átveszi az uralmat az Alakváló mágus teste fölött, ami megidézni és akaratához kötni próbálta őt. Az az Alakváltó jól ismerte az Axionról, fajuk megteremtőjéről szóló legendákat. Yaztromo most már pontosan ismerte a fenevad gaz terveit és rémséges célját.

Most, hogy az ősi varázsló lelke elhagyta az anyagi síkot, a Vérkő instabillá vált. Lélek nélkül, mely megzabolázhatta volna a belé kötött mágiát, az elkezdett szétfoszlani. Ahogy az ékkőbe zárt minden energia kitörni készült, hullámokban árasztotta el a vén bűbájost, egész teste lángolt a tiszta mágia vadságától.

Mozdulatlanná dermedve, minden erejével koncentrálva próbálta irányítása alá vonni az ékkövet. Egy kisebb erejű vajákos könnyedén megőrült volna a kitörő emlékek és misztikus hatalom mindent felemésztő áradatától.

Cawlis emberfeletti szemei elkerekedtek, mikor megpillantotta, mi folyik előtte. Elejtette Feketesörény testét és a varázsló felé ugrott, miközben hatalmas karmaival a szétporladó kő után nyúlt.

Yaztromo egy pillantásával ragyogó fehér energiahullámot eresztett meg a Démon felé, amivel könnyedén a tisztás túlvégébe taszította. A lény egy másodpercig kiterülve hevert a fűben, majd feltápászkodott. Még mindig elmenekülhetett volna. Mielőtt a vénség uralma alá vonhatná a kőből kiáramló utolsó energialöketet, már csak hűlt helye lenne. Az ékkő pusztulásával már nem volt oka itt maradnia. Elegendő lehetősége és ideje lenne később is bosszút állni rajta. Ez csak egy kisebb kudarc volt, nem pedig vereség.

Érezte, amint valami megkocogtatja a hátát.

– Nekünk még van egy kis dolgunk, Démon – mondta zord tekintettel Feketesörény. – Szárazkő óta várok rá, hogy újra találkozzunk.

– Fejezzük hát be – mondta a bestia, azzal előrecsapott a karmaival.

Feketesörény elugrott Cawlis első támadása elől. Az ütés sebesen érkezett, újjászületett teste azonban sokkal fürgébb volt. Sebei valahogyan begyógyultak, léptei pedig olyan stabilnak bizonyultak, mint egy macskáé. Ahogy körbepillantott, észrevette elesett társainak holttesteit. Fekete harag öntötte el.

– Ezt Menyétért kapod! – morogta, ahogy csapása eltalálta a bestia nyakát. Rendes körülmények között ez elég lett volna ahhoz, hogy lefejezze Cawlist, izmos karjainak minden erejét beleadta, egy tölgyfa is megadta volna magát az ütésnek. A harcos azonban elborzadva látta, hogy miután a penge átsiklik az Alakváltó testén, annak húsa ismét összeforrott.

– Legutóbbi találkozásunk óta erősebbé váltam, apróság, már jobban hozzá vagyok szokva ehhez a világhoz és annak fegyvereihez. Nem fogsz tudni ártani nekem – gúnyolódott. A Démon szemeiből ősi gonoszság, a világ teremtésével egyidős, rosszindulatú bölcsesség sugárzott. – Nagy harcosnak tartod magad? Olyannal teszteld a tudásod, aki több ezer évet edzett a Veremben!

Cawlis alakja ismét megváltozott, újabb, kecsesebb formát öltött magára. A lüktető, színes testre csak ránéznie is elég volt ahhoz, hogy felforduljon a gyomra. A lény sebesen, elegáns mozdulattal előrecsapott. Egy karom villant meg Feketesörény arca előtt, mely olyan éles volt, hogy egy pillanatig rá sem jött, hogy eltalálták; csak mikor meleg vér kezdett végigfolyni bizsergő arcán.

– Mindig jobb a saját formádban harcolni.J obb az az ördög akit ismersz, nem igaz, emberke?

Feketesörény balra mímelt egy támadást, majd a Démon lábára csapott, remélve, hogy át tudja vágni az inait, pengéje azonban ismét ártalmatlanul suhant át a szörnyeteg húsán. Cawlis ellentámadása azonban kis híján ledöntötte a lábáról.

Megkezdődött halálos macska-egér játékuk. Miután Feketesörény rádöbbent, hogy fizikai erejével nem fogja tudni megsebezni ellenfelét, minden figyelmét a védekezésre fordította, remélve, hogy elég ideig életben tud maradni ahhoz, hogy valami csoda történjen. A Démon látszólag jól szórakozott ezen, végigkergette a tisztáson és időnként felé csapott karmával vagy újonnan nőtt farkával.

A harcos tagjai egyre inkább elnehezedtek a fáradtságtól, és ruháit is elkezdte átitatni a vére. Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy a bestia ráunjon a játékra és végezzen vele. Mozdulatai minden perccel lassabbá, vadabbá és pontatlanabbá váltak, kardvívó tudománya is kezdte cserben hagyni. Ellenfele ellenben egyre magabiztosabbá és kegyetlenebbé vált.

A helyzet hirtelen fordult komolyra. Cawlis előreugrott, Feketesörény pedig reflexből előredöfött hosszú kardjával, teljesen átdöfve a lény mellkasát. A seb látszólag egyáltalán nem okozott kellemetlenséget a Démonnak, karmai végigszántottak a harcos hátán, letépve róla a páncélt, majd medveölelésbe fogta. Cawlis pofája annyira közel volt az arcához, hogy érezte kénköves leheletét, miközben egyenesen a kajánul csillogó szemekbe bámult.

– Eljött a búcsú ideje – mondta az Alakváltó, miközben ráérősen Feketesörény torka felé hajolt.

Yaztromo lelki szemeivel látta, ahogy a mutáns sereg sejtnyálkává esik szét, mikor az alakjukat megkötő baljós erő a forrásául szolgáló kővel együtt szertefoszlott. Látta, ahogy az üstökben lévő folyadékok bugyogva kiömlenek. Egyszerre ott volt az erőd minden termében, de mindegyiket távolinak érezte.

Tudata egyik szegletében tisztában volt azzal is, miféle elnyújtott párbajt vív Feketesörény a Démonnal. Ugyanúgy látta a küzdőket, ahogy a Pokolkapu Erődöt körbevevő varázslatok hatalmas hálóját. Ez utóbbiak elképzelhetetlenül szépek voltak, sokkal bonyolultabb szövésűek, mint bármi, amivel korábban dolga volt, és épp ezért a figyelmét is ezekre kellett összpontosítania. Bár sikerülne emlékezetébe vésnie a mintát, mielőtt az teljesen szertefoszlik.

Várjunk csak! Mégis mit gondolt? Elméje egy pillanatra megzavarodott a rátörő energiaáradattól. Valami fontosat kellett csinálnia, méghozzá most azonnal! Mi is volt az? Igen, legyőzni a Démont! Végeznie kell Cawlissal!

Magához tért. Ismét az erdő közepén állt, a tisztáson, miközben Cawlis nyitott szája Feketesörény nyakához közeledett. Mintha egy kígyó kiakasztott állkapcsát nézte volna, mely épp egy jókora tojást készült lenyelni. Késlekedés nélkül megragadta a Vérkőből szétáradó energiát, majd elméjével megérintette Feketesörény kardját. Fehér lángok lobbantak fel, a penge vakítóan felragyogott.

Cawlis sikítva eresztette el a harcost, majd térdre esett. Soha nem érzett még ilyen gyötrelmet, még akkor sem, amikor a Verem szenvedéseit kellett kiállnia. A halandó mágus varázslata nagyobb fájdalmat okozott neki, mint eddigi élete során bármi más.

Feketesörény látta, ahogy a Démon összerogyik, orrát megcsapta a vad mágia jelenlétét jelző ózon csípős illata. Előrenyúlt és ismét megragadta fegyvere markolatát, mely keménynek és melegnek hatott a markában, kezei kellemesen bizseregni kezdtek. Szeme sarkából látta, amint Yaztromo kezei ismét bűvös mozdulatokat tesznek, úgy tűnt, már kiszabadult az átok alól, mely korábban megdermesztette.

A kard kiszabadult, Cawlis talpra ugrott és kétségbeesetten a harcos felé ütött. Feketesörény pedig azonnal ráébredt, hogy a Démon végzetes hibát követett el. Ahogy könnyedén hárította a támadást, sercegő hús szaga töltötte meg a levegőt. A szörnyeteg felszisszent a fájdalomtól és a varázsló felé fordult. Yaztromo felé intett. Fehér villámok cikáztak át a tisztáson, a csapás erejétől Cawlis megtántorodott, léptei helyén lángra kapott a fű.

Feketesörény következő csapása lehasította a lény egyik vállából kiálló tüskét. Az Alakváltó előrenyúlt, hogy megragadja a harcost, de túl lassúnak bizonyult. Egyik hosszú karmos kézfeje a talajra hullott. A bestia erősen koncentrálva próbálta visszanöveszteni elveszett végtagját, de semmi nem történt. A sajátjától eltérő bűbáj lepte el a tisztást. Most már az életéért harcolt.

A félelem megkettőzte erejét. Vadul előrecsapott, próbált bevinni egy ütést a harcosnak, az ember azonban könnyedén tért ki előle, ellentámadásai pedig fürgén és pontosan érkeztek, akár megannyi mennykőcsapás, itt egy ujjat, amott egy másik tüskét leszelve. A fenevad hátraugrott, felhagyott a kitérésekkel és zihálva megállt.

– Ne szórakozz tovább velem! – lihegte. – Fejezd be, amit elkezdtél!

A harcos pengéje a Démon mellkasába fúródott. Fehér tűz borította be agyát, és ahogy tudata szertefoszlott, még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett a menekülésre.

Cawlis torz alakja óriási energiakitörés közepette kezdett vonaglani és széthasadni, mintha egy rovarhorda emésztette volna föl. Milliárdnyi apró húsdarab kezdett átalakulásba, melyek molyokká, legyekké és szárnyas dögevőkké formálódtak. A bogárfelhő sűrű füstként szökkent az ég felé.

– Nem menekülhetsz, Démon – mondta nyugodt hangon Yaztromo. A feje fölött botjával egy lassú kört írt le, mely ragyogó vonalat hagyott maga után. Mágikus energialabda formálódott a csúcsán a Vérkő félelmetes erejének utolsó cseppjeiből. A varázsló a csillámló rovarok felé intett.

Természetfeletti szélvihar kerekedett, mely felkapta az apró teremtményeket, melyek egy pillanatig szentjánosbogárként ragyogtak fel, majd lángra kaptak és hamuvá égtek. Néhány percig pernye hullott alá a levegőből.

– A Démon már nincs többé – jelentette ki egyszerűen Yaztromo.

Feketesörény és Yaztromo némán álltak a csendbe borult tisztáson, a két túlélő egymást nézte a csatatéren. A harcos a kardjára támaszkodott. A varázsló kihúzott háttal emelte büszkén magasba botját.

Feketesörény tekintete Menyét és a korábban Csillagként megismert teremtmény holttestére tévedt. Hirtelen úgy érezte, belefáradt az erőszakba, halálba és háborúskodásba. Az imént megélt pusztítás tükrében Amonourjának növelése üres hiúságnak tűnt csupán.

A Vérkőben szerzett emlékei fakulni kezdtek, ahogy ébredés után egy rossz álom részletei is homályba vesznek. Már abban sem volt biztos, hogy mindaz valóban megtörtént-e vele, de azt érezte, hogy megváltozott. Többé már nem fog ugyanúgy tekinteni a gyilkolásra, mint korábban. Nem lesz képes büntetlenül sekélyes véleményt alkotni a mágiáról, életről vagy halálról. A dolgok többé nem csupán fehérek és feketék voltak a szemében, jók vagy gonoszak. Minden a kettő keverékéből állt. Menyét is, Axion is, Csillag is. Még Cawlis is egyfajta méltósággal nézett szembe a pusztulással.

– Hogyan tovább? – kérdezte halkan Yaztromo.

– Keresek egy csendes helyet, hogy gondolkodhassak, öregember.

A varázsló elmosolyodott. Valami terjedelmes győzelmi beszédre számított arról, hogy mindezt Amonourja érdekében tette. – Tanulsz, Feketesörény Chadda. Tanulsz.

Yaztromo éleset füttyentett, mire Vermithrax egy közeli fa ágáról a vállára röppent. – Gyere. Útjaink egy ideig még ugyanarra vezetnek.